Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-02 / 9. szám

\ 6 új ifjúság A sapporói főpróba ••• - I Sapporo városa, Japán északi büszkesége, február 7. és 14. között látta vendégül a té-- li sportok sok kiválóságát. Az olimpia előtt egy évvel 260 külföldi és 700 japán spor­toló tartotta meg a téli olimpia főpróbá­ját. Szinte már most minden japán pontosság­gal készen várja a világ legjobbjait. Az o- iimpiai falu közvetlen közelében levő jég­stadion, ahol a műkorcsolyázók és a jég- korongozók küzdenek majd, 12 000 néző be­fogadására alkalmas. Közel van a 90 m-es Okurayama ugrósánc, amellyel párhuzamo­san 50 000 néző foglalhat helyet. Az alpesi számok versenyeinek színhelye is csupán 12-15 kilométer távolságra van Sapporo kö­zepétől. A lesiklást gyors, de eléggé igénytelen terepen bonyolítják le, ez az Eniwayama, amely 1319 méter magasságban fekszik, s a hegy lábánál a szépséges Ahikocsu-tó terül el. Az óriási műlesiklás terepével szinte párhuzamosan halad a szánkó, vala­mint a bobpálya is, s mindez az olimpiai falutól 17 kilométer távolságra van. Pár­ját ritkítja a síugrások elektronikus mérő- rendszere és a jégstadion jegének előállí­tása. Minden versenyző nagyon szép térképet kap, amelyen az olimpiai létesítmények ma­radék nélkül fel vannak tüntetve, s a világ­nyelvek mindegyikén tudtukra adják, hol, mikor, milyen versenyszámra kerül sor, va­lamint azt is, hogyan juthatnak el a ver­senyek színhelyére. Az említett nemzetközi sporthét mind a rendezők, mind a részt vett versenyzők szá­mára nagyon hasznos volt. A japán hatá­rain túlról érkezett szakemberek és ver- > senyzök megismerkedhettek' a sapporói hó­val és jéggel, a versenypályákkal, egyszó­val az egy év múlva várható környezettel. A Sapporóban járt szakembereknek azt mondták a rendezők, hogy az a téli para­dicsom mintegy 25,5 millió dollárnak meg­felelő összegbe került, de sokan az össz­kiadásokat lényegesen nagyobbaknak tart­ják. Killy, a reklám áldozata ••• Jean-Claude Killy, az 1968-as téli olimpia hőse, az akkori három aranyérem tulajdo­nosa a saját bőrén tapasztalhatja, milyen nehéz Amerikában síprofinak lenni. A fran­cia csodagyerek az utóbbi időben az ame­rikai sí-business szinte egyedüli célpontja lett. > Sízők és nem sízők, az amerikaiak milliói láthatják mindúntalan Killyt a tv-ben, s a reklámokon. Minden mozdulatáért óriási pénzeket fizetnek a dúsgazdag kereskedők. Az egyik clevelandi nagykereskedő hatal­mas üzletházának vagyonából Killy számá­ra részvényt ígér. Killy nem egyedül tárgyal az érdeklődő felekkel, hanem menedzsere útján, aki a jelek szerint alaposan kiismeri magát eb­ben az ágazatban. A hírek szerint Killy any- nyl pénzt kap, hogy azon Kitzbühel, a hí­res osztrák síparadicsom felét azonnal meg­vásárolhatná. Killy azonban nemcsak sok pénzt kap, hanem rengeteget dolgozik is, illetve na­gyon elfoglalt, hogy mindazok, akik sok pénzt „fektetnek bele“, megtalálhassák bu­sás számításaikat. Bárhová utazik, a szen­zációéhes és a maga nemében vad amerikai érdeklődés kíméletlen célpontja. Bizonyára már elege van a csodálat ilyen formájából, s a legszívesebben ott járna-kelne, ahol a lehető legkevesebben ismerik. Sokan dicsérik, különösen azok, akik ren­geteget keresnek rajta, de azok a cégek, amelyek még nem húzhattak hasznot hihe­tetlen népszerűségéből, gúnyos támadásaik célpontjául választják. Killy tehetségét és tudását tehát reklám­má, üzletté tették, s itt már a sízseni, a sportoló teljesen háttérbe szorult. A köztudatban talán még most sem került méltó helyre a kassai (Koáice) ÉH fér­fi úszócsapata, amely sikerrel vette az úszóliga első fordulóját. Általában mindenki a vízilabdásokra gondol, ha a CH KoSicéről van szó. Pedig Keresztes István fiai is meg­érdemlik, hogy az érdeklődés fényében sütké­rezzenek. Sok évi előkészítő munka után ta­valy végre kiharcolták a legfelsőbb bajnok­ságba való jutást, és néhány szakember azt re­besgeti, hogy az újoncnak számító kassaiak e- gészen komoly meglepetést is szerezhetnek. Keresztes István edző szerényen és tárgyi­lagosan nyilatkozik az esélyekről. Fiainak hoz­zá kell edződniük a liga légköréhez, és „rá kell állniok“ azokra a számokra, amelyek eb­ben a bajnokságban elő vannak írva. Gyors­úszóik és pillangózóik az ország legjobbjai kö­zé tartoznak. Nincs viszont valamirevaló „mel­lesük“, azaz mellúszójuk. Évekkel ezelőtt ép­pen viszont ebben az úszásnemben voltak a csehszlovák bajnok és csúcstartó Hegyi révén — a legerősebben képviselve, csakhogy akkor még álomnak is merész volt az első liga. Hrou- da és Töczik a csapat két oszlopa nem egy­szer bebizonyította már, hogy képes akár négy-négy győzelem kivívására is. Ha ezt a formát tudják a ligaévfolyamban is tartani, akkor a kassaiaknak nem a bentmaradásért kell harcolniok, hanem a bajnoki érmekért! jelenleg sem a bratislavai, sem a prágai, sem a gottwaldovi úszók nem rendelkeznek két i-. lyen tehetséggel. Kár, hogy ez a két fiú egy­két év múlva kiöregszik már, mert eléri a húszesztendőt, és ez már a megálljt jelenti. ÍJ „FELLEGVÁR“? Miképp történhetett meg, hogy egyszerre Kassa lett az úszósport egyik fellegvára? „Úgy — válaszolja Keresztesi István —, hogy hat­nyolc éven át mást sem csináltunk, mint ne­veltünk. Én például csaknem háromszáz fiút próbáltam ki évenként csak azért, hogy a szíi- ✓ rőfolyamat eredményeként rábukkanjak arra a kettnre-hárnmra, akivel számolhatok. Persze a tehetség egymagában nem elég. Tudtam, hogy a két-három fiú közül is jó, ha egy kitart, ha egy akad olyan, aki imádja az úszást, aki haj­landó áldozni érte, és amellett jól viselkedik és tanul.“ Kassán nincsenek különösebb körülmények vagy lehetőségek. Az egyetlen fedett uszoda reggeltől estig foglalt. Tavaly például heten­te ötször, egy-egy órát edzettek a fiúk, mégis az élvonalba kerültek. Másutt viszont reggel­Ehet-e a labdarúgó a „tiltott gyümölcsökből*' A mai labdarúgás mindinkább az erő, az erőnlét, a kitariás próbálta. Hogy örüljünk-e vagy inkább bosszankodjunk ráz erő- futball térhódítása jelelt, azt most ne firtassuk. Egy biztos, a mai labdarúgás egyre jobb erőnlétet követel a játékosok­tól. A napi kétszeri edzés és az egész éven át tartó mérkőzés­sorozatok térfogása közben úgy tűnik, ezek az emberek nem is élnek normális életet. Minden a fokozott teljesítmény követelmé­nyeinek van alávetve, beleértve a játékos intim szféráját is. Ezért gyakran vitatott problé­ma, hogy dohányozhat-e a láb- darúgó vagy sem, ihat-e vagy sem, mikor és mennyit, és a- mit legnagyobb titkolózás övez: élhet-e szexuális életet vagy .sem, púikor és milyen; gyakran. Olvassuk el e három „til­tott gyümölccsel“ kapcsolatban az ismert svájci labdarúgó, To­ny Allemann véleményét: A DOHÁNYZÁSRÓL Eleinte úgy gondoltam, vitán felül áll, hogy a játékos nem dohányozhat. Csak ■ amikor Nürnbergben, Csaknády edző kimondottan megtiltotta a do­hányzást, egyszeriben étvágyat kaptam rá. Kari Rappan ugyan engedélyezte a dohányzást, de a játékosoknak általában az illemhelyei ajánlotta, remélvén, hogy ott úgysem bírják: sokáig és legalább kevesebbet szívnak. Egészben véve örömmel tölt el, hogy fiatal játékosok között egyre kevesebb a dohányos. Attól tartok, az edzőknek a lö­vőben nagyobb problémát okoz majd a levegő másmilyen szennyezettsége. AZ 1VÁSRÓL Ami za ivást illeti, legérde­kesebb megállapításom, hogy az edzők általában az e- gyéni ízlésük alapján járnak el. Fabbri például igaz olasz létére szerette a bort és evés közben gyakran ő maga szol­gáit fel nekünk italt. Kari Rop­pan a csipketea elkötelezett hí­ve volt, így nem volt más vá­lasztásunk, csipketeát ittunk rendületlenül. Legelviselhetetle­nebb, vált Csaknády edző mód- ■szere az -FC Nürnbergnél. Szi­gorúan eltiltott bennünket min­dennemű szeszes italtól s ezzel épp az ellenkező hatást érte el. A fiúk feltűnően tömött poggyászai érkeztek az edzőtá­borba. Mondanom sem kell, mi volt a poggyászukban. A legna­gyobb sikere Albert Singnek volt, aki a józan észre hivatko­zott. Végeredményben úgy hi­szem, ez az egyetlen célrave­zető 'módszer. A SZEXUÁLIS ÉLETRŐL Legpompásabbak voltak azon­ban azok az „elméleti" órák, a- melyeken a kényes szexuális élettel foglalkoztunk. A játéko­sok között elég nagyok a kor­különbségek, ami már eleve ki­zárja egy általános érvényű szabály meghatározását. A fia­tal, nőtlen labdarúgóknak még talán megfelelt Fabbri „órarend­je“. hogy „hétfőn, kedden“. De erősen kétlem, hogy egy nor­mális házasságban ezt be lehet­ne tartani. Mit szólna hozzá a feleség? Fabbri egyszer meglá­togatott mantuai otthonomban, ahogy ez ilyenkor szokás, fele­ségemmel büszkén mutogattam neki a lakásunkat. A hálószo­bát szándékosan kihagytam, de ő éppen arra volt kíváncsi. Lá­togatásának eredménye: fran­cia stílusban berendezett háló­szobám mellé kénytelen voltam egy szolidabb, „semleges“ szo­bát is berendezni. E tekintetben ■épC. egészségügyi szempontból leginkább Helenio Herrera, gya­korlata tetszik nekem, aki nem a mérkőzések előtt, hanem u- tána viszi a fiait rövid edzőtá­borba. A napnál is világosabb, hogy hogy a kilencvenperces strapa után az ember szervezetének el­sősorban pihenésre és nyuga­lomra van szüksége, nem pedig mértéktelen italozásra és sze­xuális életre, mint ahogy az legtöbbször szokás. S ha már e tekintetben is tilalmat ren­delnék el, akkor éppen az iménti szempontok alapján cseleked­nék. Mert a játékos egészsége mindenekelőtt. (palágyi) z. j. tői estig gyakorolnak, még sincsenek Ilyen •» redményeik. Érdekes ezzel kapcsolatban az ed­ző véleményét meghallgatnunk: „Általában sok a panasz a lehetőségekre. Elismerem, hogy bi­zonyos lehetőségek nélkül nem lehet produ­kálni. Nem értek viszont egyet azzal, hogy te­hetséggel és akarattal felvértezve létezhetnek akadályok. Akár Terebesen (Trebisov), akár Rozsnyón (Roznava) bukkan föl egy nagy te­hetség, aki bizonyítani akar, kiharcolhatja ma­gának a bizonyítási lehetőséget. Napi egy óra nem sok, de nem is olyan kevés, mint hin­nénk. Az alatt az egy óra alatt is rengeteget lehet dolgozni, ha a versenyzőnek kedve van hozzá és akarata. Minden ezen múlik. Nem fü­rödni kell az edzésen, hanem dolgozni“. Ez a megállapítás azért tűnik elgondolkoz- tatónak, mert Keresztesi István már bizonyí­tott, és a ligában valószínűleg tovább bizonyít majd, pedig nem állt rendelkezésére optimá­lisnak mondható gyakorlási lehetőség. Elgon­dolkoztató mindez azért is, mert azt igazolja, hogy tehetség is akad bőven, csak türelem kell felfedezéséhez, azaz aprólékos szűrőmunka, é- veken keresztül, megállás nélkül. Mindezt érdemes volt a csehszlovák úszó­sport szemszögéből is végigtekintenünk. Le­het, hogy Keresztesi István a dobogó legfel­sőbb fokára vezeti fiait, és akkor „Kassai cso­da“ címmel kommentálják majd sikerét. Siker lesz az is, ha bentmaradnak. És frappáns bi­zonyítása annak, bogy szűkös körülmények kö­zött is érhetünk el eredményeket, csak szeret­nünk kell azt, amivel foglalkozunk. (battaj HIDEGKÚTI ÍS SIPOS CSEHSZLOVÁKIAI LÁTOGATÁSA Kiskövesd (Mai? Kamenec) ünnepi han­gulatban várta a magyar labdarúgás két ki­válóságát élménybeszámolóra. A várakozás nem okozott csalódást, a közönség jól érez­te magát. Ebből az alkalomból tett fel munkatársunk néhány kérdést Hidegkúti­nak és Síposnak. — Hogyan került sor az élménybeszámo­lóra? Hidegkúti: — Sipos a sátoraljaújhelyiek edzője, és az ő révén beszélték meg a ran­devút az itteni vezetők. — Mi a véleménye a jelenlegi csehszlo­vák és magyar labdarúgásról? Hidegkúti: — Mindkettő visszaesett. Ez abból is adódik, hogy a játékosokat nem honorálják kellőképpen. Általában az egész közép-európai labdarúgás visszaesett. Hogy ebből mikor lehet majd kilábolni? Nem tu­dom. — Melyik klubcsapatot edzené a legszí­vesebben külföldön? Hidegkúti: Mindegy, hogy hol, csak pro­fik legyenek, mert azok fegyelmezettek. Szeretnék Olaszországba visszamenni. — Kedves Sipos Ferenc, Ön a sátoralja­újhelyi Spartacus edzője. Tavaly megláto­gatta együttesével Terebest (TrebiSov). Mi­lyen benyomásokkal távozott? Sipos Ferenc: — Én azt hiszem, hogy az itt élő nemzeteknek egy útjuk van: a közös platform keresése, vagyis hogy tény­leg szeressük egymást. Úgyis egymásra va­gyunk utalva. Nagy segítség lehet a közele­désben a sporterkölcs. A küzdelem legyen mindig férfias, de tiszta. Én a megértés hí­ve vagyok. Sok csehszlovákiai labdarúgó­barátom van, például Kvasnyák, Schroiff, Hledík, és közöttünk soha nem voltak né­zeteltérések. — Mi a véleménye a csehszlovák labda­rúgásról? Sipos: — Az, hogy nem szabad eltemetni. Mexikóban is másképp alakulhatott volna minden, ha a gólhelyzeteket értékesíteni tudják. A brazilok ellen például már az el­ső húsz percben négy nagy helyzetet te­remtettek. Ha emberien bánnak a labdarú­gókkal, születnek új eredmények. Megköszöntük a nyilatkozatokat, és ab­ban a reményben búcsúztunk, hogy a két rokonszenves sportembert a jövőben is üd­vözölhetjük körünkben. VARGA LÁSZI.0 Tizenötször ötszáz „Nem szívesen gondolok rá. Tudom, hogy eljön az a nap, amikor mégis el kell mennem. Elképzelhetelen! Egyszerre annyi szabad idő. Biztosan ideges leszek. Vá­gyódom majd vissza. Ez mindig jó társaság volt. Min­den télen visszavágyódom majd.“ Jirí Raska már számtalan interjú alanya volt. Kezet rázott a gratulálók garma­dával, aztán összecsomagol­ta léceit. — A szállodai szo­bában minden a feje tete­jén áll. Ilyen rendetlenség­re csak a sízők és kerék­párosok képesek, esetleg egy filmrendező, ha éppen egy betörési jelenetet ren­dez. Raska borotválkozik. A tükör egy harminc év körüli arcot vetít a szobába. Nem is néz ki ennyinek. Ennek ellenére mégis eljöttem megkérdezni, hogy meddig még. Nevetségesnek tűnik, hiszen fenn van a csúcson már évek óta, régi barátjá­val, Zbynék Hubaccsal. „Te talán nem is tudod, hogy mennyire szeretem ezeket a léceket. Sosem ju­tott eszembe, hogy abba kel­lene hagyni, hogy csak kö­telességből kell kitartanom. Talán még mindig megy ne­kem. Az embernek nem sza­bad elveszteni a fejét egy sikertelen verseny után, ha néha kiborul is. Emlékszem a világbajnokságra a Tátrá­ban. Én is akartam, az em­berek is várták tőlem, még­sem sikerült. Ez pedig bor­zasztó egy olyan embernek, aki őrültként edz és sok­szor nem is tudja, hogy miért nem jött ki a lépés. Aztán beszuggerálja magá­nak, hogy már képtelen úgy ugrani, mint régen. Ez bor­zasztó! Nem is tudod, hogy ez milyen borzasztó!“ Talán nem tudom. Vala­milyen nagy akadályként képzelem el, vagy egy űr­ként a lélekben, a lelkiis­mereten, a gondolatban. Még az éveiről akartam megkérdezni. „Akarat -r ez varázsszó. Tudom, hogy mindenre ké­pes. De nem lehet róla csak beszélni. Ezekben az évek­ben különösen nem, mert hiszen már öregszel és ké­nyelmesebb vagy, így ha­mar bekövetkezhet a baj. Aztán meg itt vannak a jól képzett fiatalok, amit mi csak technikával ellensú­lyozhatunk. Ezért kell las­san, fokozatosan fejlődnöd, hogy az egészre rá ne unj.“ Akkor ezekben az évek­ben az ember már elővigyá­zatosabb. „Az nem! Egyáltalán nem. Igaz, hogy inkább ésszel ugróm, mert pszichikailag jobban felkészülök a ver­senyre, mint a fiatalok, de harciasságot, győzniakarást még én is tanulok tőlük. Az én erős oldalam a rutin, de ez nem egyenlő az óva­tosságai.“ Egyszer egy öreg sporto­ló — emlékei közt kutatva — azt mondta, hogy a híres sportoló számára a siker csak teher. Teherként von­szolja, hiszen az emberek azt szeretnék, ha újra és újra győzne, nem látják szí­vesen a megtépázott babé­rokat. „Nem gondolok erre. A győzelem az győzelmet je­lent, de nem csinálok belőle tudományt.“ De hiszen olimpiai győz­tes is voltál. „Nem is tudatosítottam az egészet. Talán majd ak­kor értékelem igazán, ha mindent abbahagyok.“ Tizenöt év. Könnyen ki­számítható! Raska és Hubac testvérként mindig együtt. Hubac meg is szorozta a tizenöt évet évenkénti öt­száz ugrással. A törés mind­kettőjüket elkerülte. Ficam, izomszakadás, véraláfutás volt, de csonttörés nem. Még az esés is ritka náluk. Mivel magyarázható ez? „A biztos talajfogással. Máskülönben minden az el- rugaszkodástól függ. Aztán repülsz a lécekkel.“ Élvezettel? „Néha élvezettel. Az az­tán a szokatlan gyönyörű­ség! Csak a levegőben le­het megpróbálni. Próbáld meg egyszer!“ Én már nem, de te med­dig próbálod még? „Nézd, itt van Cakadze. Én hozzá képest kezdő va­gyok. Még a napokban is 107 métert ugrott. A len­gyel Wieczorek teljesítmé­nye csúcspontját harmincöt éves fejjel érte el. Ezek szerint még öt évig én is lehetek az ugrósáncok ven­dége.“ Állandóan teljes gőzzel? „Másképpen nem lehet. A nősülés után azt tervezget­tem, hogy majd óvatos le­szek, de a fogadalmat csak­hamar elfelejtettem.“ Tizenöt év, Zbynék. Meg­éri? „Meg, mert megismered a világot és — a barátaidat. Megélsz egyet-mást. Még olyanokat is, amiről álmod­ni sem mersz. És mindez megmarad, megmarad halá­lodig.“ Megmarad ez bennünk is, akik csak az ugrósáncok tö­vében szurkolunk. Talán majd, tíz tizenöt év után egy meleg tea mellett vala­ki megkérdezi: Emlékszel Hubacra?... És Raskára?! Csak ennyit válaszolok: Emlékszem. Fiacskám, azok voltak ám a síugrók! Stadion — Máté László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom