Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-11 / 32. szám

GÁLFALVI GYÖRGY: INCSELKEDŐI Batta György versei Amlkgr a hetedik beküldött írására ts azt a választ kapta, hogy túlságosan tételes, és hiányzik belőle az epikai hitelesség aranyalapja, Némák Péter úgy döntött, hogy felköti magát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem egyik percről a másikra jutott erre az elhatározásra. Nooák Péternek kölyökkora óta imponáltak a határozott emberek, s módszeresen hajszolta ma­gát bele, hogy hasonlítson hozzájuk. Az utóbbi években másból sem állt az élete, mint hogy ktsebti-nagyobb célokat tűzött ki maga elé, aztán szívós következetességgel, s ha kellett, önkín zó szigorúsággal csörtetett feléjük. Nem taposott el közben sen­kit, de barátai mégis értetlenül, majd gyanakvással figyelték ezt a fenenagy célszerűséget. Csak Gyúr jegyezte meg egy szer csendesen: — Azt hiszem, legény, te sem bízol túlságosan magadban, s ezért égeted fel magad mögött az utakat, jobb doppingszer: is találhattál volna. Novák Péter szerette a kiélezett helyzeteket. Vagy, vagy — ez volt az életelve. „Vagy elvégzem az egyetemet, vagy bele- döglöm“, „vagy író lesz belőlem, vagy beledöglöm“. Az egye­temet könnyedén elvégezte, leu aránylag simán feleségül ment hozzá. Az íróvá válással már bonyolultabbnak látszott a hely­zet. Mint olyan ember, aki szerette tudni magáról, hogy min­denért meg kellett küzdenie, a teljesítményt kizárólag az erő­feszítéssel volt hajlandó mérni, és sehogysem értette, miért estek mások hasra például a buzi-képű Szép Károly előtt, aki, ha formában volt, mellettük a kocsmaasztalnál Irt meg egy tíz- flekkes elbeszélést. — Látod, ezfirt nincs mit olvasni az írásaitokon — nézett vele szembe egyszer, amikor Szép Károly két bekezdés között a pohara után nyúlt. — Igazad van, öreg fiú. ítéleted súlya alatt meggörnyedve várom, hogy fényt gyúftsál a sötét éjszakában. Addig ts e- gészségünkre — emelte koccintásra poharát. Ekkor került napirendre a „vagy író leszek, vagy beledög­löm“ alternatíva, leu a második visszautasított novella után költözött vissza a szüleihez. Sehogy sem tudta megérteni, miért kell hónapokon keresztül otthon kuksolnia és lábujjhe­gyen közlekednie a lakásban, miközben Novák Péter szinte nyögve hajolt az íróasztal fölé. Barátaik rendre elmaradoz­tak. Egyedül Gyúr nézett be időnként. Nagyszerűen tudtak ket­tesben hallgatni. Most tehát a beledöglésen volt a sor. C'est la vie — állapí­totta meg magában Novák Péter, s kedvenc ftlmszínésznőjé- től ellesett fintort vágott hozzá. Egy pillanatra felvillant u- gyan benne, hogy marhaság az egész, és sürgősen fel kellene rúgnia az önmaga által felállított fátékszabályokat. Veszíteni is tudnia kell, percek múlva jött ki hang a Az igazság különben az volt, hogy sohasem számolt komolyan a kudarc kockázatával, csak saját magát akarta ijeszteni és munkára serkenteni a benne lappangó lehetőség meg-megsu- hintásával. Játszott a tűzzel, s örömét lelte a játékban, annál is inkább, mert tudta, a tűz úgysem égetheti meg. Most, hogy a játék komolyra fordult, tisztán látta, hogy nem volt és nincs benne egy szemernyi halálvágy sem, de azt is pont olyan tisztán látta, hogy nem tudja elképzelni tobábbi életét, ha megfutamodik. • Tiszta papin vett elő, s nekiállt búcsúlevelet írni. Nem tud­ta ugyan, hogy kitől búcsúzkodik és miért, de olyan íráskény­szert érzett, hogy szinte bizseregni kezdtek az ujjhegyet. Hó­napok óta tartó görcs oldódott jel benne, eddig önmaga előtt sem eléggé tisztázott összefüggéseket feltárva, veteti számot az életével, s arra a következtetésre jutott, hogy „nem tudok úgy élni, ahogy akarok, és nem akarok úgy élni, ahogy tud­nék“. Hát erről van szó, erősítette magát, s megfelelő kötél után nézett, de csak egy vékony ruhaszárító madzagot talált. Novák Péter nem akart 'csalni. Előbb arra gondolt, hogy elfut, a kötélveröhöz a második utcába, de félt, ha haladékot ad magának, elpárolog az elszántsága. Kitépte hát villanyrezsója meghosszabbítóját, a lámpavashoz erősítette, ügyetlen kézzel hevenyészett hurkot kötött rá, a nyakába tette, majd mély lé­legzetet vett, és kirúgta maga alól a széket. Amikor Gyúr körülbelül tíz másodperc múlva a szobába lé­pett, Novák Péter feje fölé emelt karokkal, görcsösen vergőd­ve igyekezett a hosszábbítóba megkapaszkodni. Gyúr később úgy emlékezett vissza rá, hogy hatalmas pókhoz hasonlított, amely hálószövés közben sehogy sem tud visszamászni a szá­lon, amelyen a mélybe ereszkedett. -Nem az az ember volt, aki könnyen pánikba estk, céltudatos, nyugodtnak tűnő moz­dulatokkal vágta el a konyhakéssel a hosszabbítót, s inkább dühösen, mint aggódva, pofozta életre barátját. Levette a ka­bátját, homlokáról letörölte a verítéket, s amíg Péter a he- verőn éledezett, megtömte és meggyújtotta a pipáját. — Inni kéne valamit — szólalt meg később. — Tulajdon­képpen ezért jöttem fel. Novák Péter kissé támolyogva lépett a szekrényhez, egy liter fenyővizet és két borospoharat vett elő. Hónapok óta nem ivott. Szótlanul, koccintás nélkül öntötték magukba a pálin­kát. Novák Péternek az ötödik pohár után kezdett el rázkód­ni a válla. Előbb nyüszítve, később bugyborékolva zokogott Gyúr várt, amíg elcsendesedik, aztán belediktált még két pohár pálinkát, és végigfektette a heverőn. Visszaült az asz­talhoz, és elolvasta a búcsúlevelet. — Na — szólalt meg han­gosan —, aztán gondosan egymás alá Illesztette és négyrét hajtotta a három ív papírt s a zsebébe süllyesztette. Végig­szívta a pipáját, betakarta a barátját, a lámpavasról leoldotta a hosszabbító maradványát és a hurokkal együtt magával vit­te, bár jól tudta, hogy teljesen fölösleges aggódnia. Novák Péter másnap a szokott Időben bement az ügyész­ségre, átnézte az asztalán heverő hatalmas Irathalmazt, ősz- szeállltott néhány iratcsomót, aztán délben, régi barátjaI leg­nagyobb meglepetésére megjelent a söröző törzsasztalánál. Et­től kezdve mindennap eljárt közéjük, nagyokat hallgatott, de rendszerint utolsónak kelt fel az asztal mellől, s ha volt ki­vel, szívesen visszaült. Néha egy-egy ismerős lány is melléjük vergődött, Ilyenkor moziba mentek vagy felléptek valakihez zenét hallgatni. Hét végén a fiúk magukkal hívták kirándulni, s Növik Péter velük tartott. Hatalmasat gyalogolt, IctadŰsakal harapott a levegőből, este a tábortűznél együtt énekelt a töb­biekkel, sőt a parazsat tlpró csürdöngölőben ts részt vett. Ha­zafelé jövet régen hallott vicc jutott eszébe, elmondta a töb­bieknek. Sikere volt. — Már azt hittük, egészen bezápultál — csaptak a vállára. — Végre Ismét használható ember lett be tőled. Igen, Nooák Péter Is érezte, hogy ismét használható. Csak azt nem tudta még, hogy mire. Otthon levél várta a szerkesztőségből. Szokatlan volt izga­lom és várakozás nélkül, közömbös mozdulatokkal feltépni a föl ismert barna borítékot. A levélben ez állt: „Na, látja, ez már egészen más. Küldjön fényképet és pár soros önéletraj­zot. Be akarjuk mutatni az olvasóknak.“ Novák Péter értette nul olvasta el újra és újra a sorokat, s nagyon nehezen kap­ósait. Gyúrnak néha Illusztrációi jelentek meg a lapban. Két hét múlva megjelent a „Búcsúlevél“. A helyi irodalmi kör lobogó hajú fiatal krttikusa a másnapi ülésen tízperces hozzászólásban fejtegette, hogy az egész karcolat, de különb sen az utolsó mondat szuggesztíven fejezi ki egy nemzedék életérzését, és külön megdicsérte a karcolat remek alapötle­tét, mármint azt, hogy búcsúlevél formájában írta meg a szer­ző. Novák Pétert közeli és távoli ismerősök hívták meg egy egy féldecire, s a szerkesztőség alatti cukrászdában az írók asztalánál bérelt sarokhelye lett. ö volt a Fiatal író. Aránylag könnyen váltott át erre az 'életformára. Eégi és új törzsasztalának beszédtémái nem sokban különböztek, 6 e- gyébként is hallgatag ember volt. A siker egyelőre Megnyug­tatta. de különösebb örömet nem szerzett neki. Talán azért, mert régebben, amikor egy-egy novellájával küszködött, any- nylszor ábrándozott róla, s képzelte el már kézzelfogható pon- t tossággal, hogy most, amikor az ölébe hullt, éppen olyan ter­mészetesnek vette, mint annak idején azt, hogy elvégezte az egyetemet, vagy, hogy leu a felesége lett. Közömbösen hagyta, hogy a napok átfussanak fölötte, valu mi furcsa zsibbadtságban élt, alig érzékelte az időt. A szo­kottnál is jobban unta munkáját az ügyészségen, s amikor a személyzet ts figyelmeztette, hogy hanyagul dolgozik, szó nél­kül felállt, és betette maga mögött az ajtót. Volt valami meg­takarított pénze, úgy számította, hogy a kötetig kitart. Elha­tározta, hogy komolyan íráshoz lát, annál is inkább, mert ba­rátai és a féldecís ismerősök egyre gyakrabban érdeklődtek, min dolgozik mostanában. — Kisregényt írok válaszolta, és csakugyan nekiveselkedett. Bibliai téma volt divatban, 0 sem akarta alább adni, de bárhogy igyekezett, júdás az Istennek sem akart a személyzeti főnőkéhez hasonlítani, s Gyurból Is csak a kör szakállt tudta jézusra átruházni. Amikor harmadszor ts elakadt az első fejezet közepén, úgy döntött, hogy elolvassa a bibliát. Egy pillanatig őszintén bánta, hogy kölyökkorában vallásóra helyett ünneplő nadrágjában inkább focizni ment a nagyrétre, de ahogy olvasáshoz látott, belátta, hogy talán igaza is volt. Unta a bibliát, unta az íróskodást, unta az egész életét. Éjszakánként Icuval álmodott. Beleclkkant, hogy valamit vég­zetesen elrontott, de pont úqy nem tudta másképpen elkép­zelni az életét, mint búcsúlevele előtt, lmom kell, ha bele ts döglöm — szorította össze fogait, a valóságban és lélekben egyaránt. Kapóra jött, hogy esti sétája közben összefutott La­banccal, az irodalmi lap szerkesztőjével. — Mi van', ftú, elkukkantál? — fogta meg Labanc a kabát- gombját. — Hallóm, kisregényen dolgozol. Ml a témája? — Péter apostol három megtagadása — rögtönzött Novák Péter, s örömmel állapította meg, hogy az ötlet nem Is olyan rossz. — Na, fene érdekes lehet — csetttntett Labanc elisme­rőleg, szokása szerint egyik lábáról a másikra helyezve mind a százhúsz kilóját. — Mikor hozol jel valamit mutatóba? — Szóval... nem szeretném elkiabálnl, mielőtt be nem feje­zem. — Értem én, értem, de azért mégiscsak érdekelne. — Tudod mit — nézett htrtelgn farkasszemet vele Novák Péter —, gyere fel, mondtuk a jövő csütörtökön. Addig kész leszek az első résszel, azaz az első megtagadással, mert így képzeltem el trlpíichonszerüen... — Nagyon helyes, tehát jövő csütörtökön, mondjuk öt óra­kor benézek — egyezett bele- Labanc, akt szeretett a fiatal írók barátja szerepében tetszelegni, s mert precíz ember volt, zsebnaptárába gondosan bejegyezte a nevet, a dátumot és az órát. A kocka tehát el van vetve, s most gurul — állapította meg Novák Péter hazafelé menet. Otthon újra elővette a bibliát, átrágta magát az Ótestamentumon, de semmit sem tudott kez­deni vele. Hatalmas adag kávékat főzött, de hiába próbálta lankadó figyelmét noszogatni, gondolatgi csak azért is más­félé poroszkáltak el. A koffein marta a gyomrát, krónikus hányinger kínozta, éjjel nem bírt elaludni, nappal kábult volt az álmatlanságtól. Pokolian gyorsan telt az idő, s Novák Pé­ternek, bár görcsösen összpontosított, sehogy sem sikerült be­leélnie magát Péter apostol szerepébe. Csütörtök reggel men­tőötletként felmerült benne, hogy elutazik vagy telefonál La­bancnak, hogy megbetegedett, de rögtön belátta, hogy ezzel semmit sem oldana meg. Ekkor már biztosan tudta: ha száz évig.élne, akkor sem írná meg azt a kisregényt. Délben hozzálátott második búcsúleveléhez, ott kezdte el, ahol a másikat abbahagyta, Igyekezett mindent precízen rög­zíteni, csak az Icuval való álmatt színezte ki egy kicsit. Be­fejezte az írást, átnézte, s Időnként javított rajta. Egészében véve meg volt vele\elégedve. Elment a kötélverőhöz, de ko­rán érkezett, a bolt még zárva volt. Nyitásig fel-alá ücsör­gött, aztán kiválasztott egy kötőjüket és gondosan becsoma- goltatta. Otthon felkötötte a lámpavasra, a szekrényből kenye­ret, fél tábla vajat tett az asztalra, s hanyagul közéjük he­lyezte a konyhakést. Az ablakhoz állt és várt. Labanc öt óra előtt két perccel érkezett a ház elé'. Ahoau eltűnt a kapualjban, Novák Péter fellépett a székre, s nyaká­ba helyezte a hurkot. Tökéletesen nyugodt volt, másodpercre kiszámított mindent. Közvetlenül a lift mellett lakott, balra az első lakásban. Megvárta a llflajtó csattanását s az ajtaja jelé induló lépteket, .aztán kirúgta maga alól a széket. Labanc kopogott, de mielőtt a kilincset lenyomta volna szórakozottan a Ujttáblára nézett, mintha csak az érdekelné hányadik emeleten száll ki a zöldnadrágos, hosszú hajú sző­ke lány, akit a földszinten gépies udvariassággal előre enae- dett Furcsa, villant át rajta váratlanul, furcsa, hogy tulaj­donképpen mindig a hosszú hajú szőke nők tetszettek s még­is következetesen rövid hajú barnákkal botlottam össze Ez a felismerés^ egészen meghökkentette. Tizenöt év alatt, amióta szerkesztő volt, elszokott a hasonló gondolatoktól. Két perc is eltelt, amíg magához tért. Ojből kopogott, és választ sem vár­va benyitott az ajtón. ­Novák Péterbén ekkor már alig lehetett élet. Labanc egu ideig dermedten nézte, aztán zsebkendőt vett elő, letörölte ar­cáról a verítéket, feljebb tolta, majd észbe kapva, levette ka- lapját s a telefonhoz lépett. A tudakozót tárcsázta, s megér- deklődte a rendőrség és a mentők számát. Egy pillanatig gon- 7ielylket níDl° hamarabb. A rendőrség mellett dön- löt különben ts másodpercek kérdése volt az eqész. Az ért­hetőségre jól vigyázva, tagoltan diktálta be az adatokat az- tan visszatette a kagylót á villára és Várt. Észrevette a bú csúlevelet a konyhakés mellett, maga elé húzta, s a halottól ° vasn> keidett' Al els0 sorok után egészen bele i Zze N<°oak Péter nyt,va Welte“ tolla után nyúlt, etszer is belejavított a szövegbe. A végére érve bosszúsan mnrZr8 CZi írá,SL ~ Utánérzés! Eszre sem vette, hogyan ? 3a]?eMnná, s a szerkesztőségben megszokott moz­dulatával hajította a papírkosár felé. Idejében észbe kapott kivette Igyekezett kisimítani, s egész kétségbeesett, ha arra gondolt, hogyan fog kimagyarázkodnt. A rendőrségi kocsi szaggatottan szirénázva fordult be a sarkon. A mentők csak jóval később érkeztek KETTEN A HÓBAN Bekapcsolom szívem — vetítem filmem t. kép: Pici borpince. Csillag-hő vakít Az ital ma is a téboly szféráiba lőtt ki valakit. Csöpp fiú lépked köldökig hóban. Bivaly-apjában vörös öklüket rázzák a borok, cipője tankja hópihék puha fészkét nyomorítja, réztüdejéből alkohol őrült trombitája recseg. Borsszem fiúcska bivaly-apját tereli a hóban fél - énekel ő is II. kép: — Pince? — Gázkamra? — Csillag-hő? — Szögesdrót vakít! Hitleri sátán borsszem fiúcskát terel köldökig hóban, kis szivét gyilkos szókkal szitává lövi a fasiszta! Lám, így fogannak újra háborús vérgyökerek, így buggyannak elő pokolpatakok, így szüli újra szörnyetegét földünk, a gyémánttengelyen pergő A FORRADALOM PIROSA (A még föl nem szabadult népeknek ajánlom) A forradalmat őrzik a strázs&k. befogják kis puskák száját, tankokon görögnek végig, a „szabadságot" és „jogot" féltik, s miközben' álmot meglesnek, s mindenkit hidegre tesznek, s lecsapnak sűrű rajokban nem látják, végül ők vesznek! — iNemcsak szívekben — dalokban, a forradalom pirosa ott van minden dologban: cseréptetőkön, szekfű-zászlókban, tintában, toliban, katicabogarak hátán, nők kalapkarimáján, a forradalom pirosa ott van kőzetekben, almaburokban, halak hasán patakokban, útjelző táblán a téren, szemafőr izzó szemében. A forradalmat őrzik a strázsák, befogják kis puskák .száját, tankokon görögnek végig, a „szabadságot" és „jogot" féltik, s miközben álmot meglesnek, s mindenkit hidegre tesznek, s lecsapnak sűrű rajokban, nem látják, végül ők vesznek: a hómezők pirosak lesznek! Utóirat: Ismertem egy huszonhét éves férfit, hatszázas fiaton süvöltözijtt, virágok tüzénél melegedett, szőpiramisokat emelt, olykor tokaji borokat ivott, országokban csatangolt míg otthon gombaként nőtt a lánya. Ki hitte volna, hogy már a hómezőket is pirosnak látja?

Next

/
Oldalképek
Tartalom