Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-04 / 31. szám
új ifjúság 9 SZAKONYI KÁROLY: Nyár végén a tónál Bitéi körül Klára rosszul lett; József arra ébredt, hogy leverte a dlkó mellé állított székről a vizespoharat, amit este mindig ■ odakészttett az asszony egy orvosságos fiolával együtt; a pohár élesen csörömpölt, s mintha szilánkial sebezték volna meg, Klára felfaldult. Meglehetősen sötét volt a szobában, noha nem tették be a zsalut, s odaklnn világított a hold, de álmáiból riasztva, József alig látott, vaktában kapott arrafelé, ahol Klárát sejtette. — Mi történt? — kérdezte álmosan s bosszúsan; felesége arcát érte tenyere, érezte, nedves a köny- nyektöl. Klára már régóta sírhatott. — Mi történt megint? — szólt József; haragudott, hogy az asszony nem‘válaszol, hanem ahelyett feltör belőle a zokogás, s egyidejűleg valami fuldoklási roham is. — De hát az Istenért, mondj már valamitl — Segíts — nyöszörgőit Klára —, segíts, jaj. megfulladok!... József zseblámpáért nyúlt, megkereste fényénél a villanykapcsolót; itt, ebben a házikóban soha nem ismeri ki magát a sötétben. Klára könyöke segítségével feltápászkodott, arca eltorzult a sírástól és a fuldoklási rohamtól. A halántékához kapott, s ettől az óvatlan mozdulattól megint hátrazuhant a párnára. — Jaj, József, megbolondulok... Jaj, itt... sötét., segíts! Az utolsó szavak sikoltásként szakadtak ki belőle: József komolyan megijedt, bár Ismerte már Klára mostanában ismétlődő rohamait, mégis mindannyiszor végső idegösszeomlástól, agyvérzéstől vagy valami hirtelen, végző szívrohamtól tartott; odaugrott, fel akarta ültetni a dikón. — Gyógyszert — nyögte az asszony —, gyógyszert és vizet! A dorlotin ott volt a fiolában, de a vizespohár összetörött, a padlón hevertek cserepei. Hozok vizet — mondta József, de még nem mozdult, tartotta az asszonyt karjaiban, s közben kifelé figyelt. — Kicsit légy csendben — aggodalmaskodott —, csendesebben, kérlek, meghallja a házibácsi, és nem tudja, mi történt... —■ Hozd már! — kiáltott erre Klára türelmetlenül. — Az isten áldjon meg!... József kihátrált a szobából; Klára vergődött, hasra fordult, rágta a párnát. Az udvarra kellett menni vízért. Amint József kitárta az ajtót, érezni lehetett az éjszaka hűvösségét; a tóról áramló é- deskés vízszagot. Vékonyan, sebes ritmusban cirpeltek a tücskök. József mezítláb végigment a gyepen; csörömpölve hullott a kútba a veder, a csendes éjszakát megtörte a zaj. Csak ki ne jöjjön a házibácsi, gondolta József; nyikorgóit a kútke- rék; amikor beakasztotta a bizosítóláncot, egy pillanatig hallgatózott, de nem kellett tartani semmitől. Tudta, hoqy sietnie kell a vízzel, mégis sokáig bajmolódott a kúttal, némi ellenszenvvel gondolt Klára rosszullétére. Miért kezdi megint? Nem azért jöttek ide, hogy itt is kezdje. — Vigyázz, hideg a víz — mondta sután, amikor bevitte és az asszony szája elé tartotta a poharat. De Klára alig tudott nyelni, a takaróra folyt víz. Végre mégis lenyelte a tablettát, felült, hátát a fainaik vetette, szeme, arca piros, duzzadt lett a sírástól. József a dlkó elé guggolt, megfogta Klára jéghideg, meztelen lábát. Az asszony ggy ideig tűrte; nyilván nem figyelt rá, aztán kirántotta lábáfa férje kezéből. — Hagyd! — mondta. — Minek fogod? — Még alig tudott beszélni, mintha gombóc lett volna a torkán. — Hiszen jéghideg a lábad — szólt szelíden József, noha bosszantotta Klára mozdulata és hangja. — Akkor is — mondta Klára. Egyik kezével eltakarta az arcát, így maradt, majd dörzsölgetjxi kezdte a homlokát. — Jobb? — kérdezte József. — Már régen voltál ilyen rosz- szul. Mi történt veled? — Ne kérdezd — szólt fáradtan Klára. — Miért ne kérdezzem? Akarom tudni. Miért vált? — Jobb, ha nem kérdezed. Nem akarok veszekedést. — Miért mondod azt, hogy veszekednénk? Ki akar veszekedni? Csak azt kérdem, mi volt ez az egész? — faj, Istenem — fordította félre a fejét Klára —, ne kérdezgess! József érezte, miként száll a fejébe a düh. De most nem engedhetett az indulatnak. Felesleges lenne és bántó. Hallgatott türelmetlenül. Végre megkérdezte: — Már jobb? Klára nem válaszolt mindjárt. Csak amikor a férfi választ kérőn megérintette a kezét, akkor biccentett. — Jobb. Most majd jobb lesz... Tíz perc. Még nevetni is fogok. — Nevetni — mondta József. Ott guggolt a dlkó előtt, pizsamában, mezítláb. Néhány szúnyog szökött be odakintről a fényre, fülsértőén döngtek a feje körül. Csapdosott, — Ne osapdoss! — torzult el Klára arca. — Hát még ilyesmiben sem tudsz tapintatos lenni? — Nem csapdosok — szólt József. Aztán néhány perc múlva: — Miért, még miben nem voltam tapintatos? — Ne kezdjük. — Mit? Klára nem válaszolt. József érezte, hogy a hangja kellemetlen lesz, de újra kércjezte: — Mit ne kezdjünk? — Jaj, hallgass, hallgass!... Hát nem tudsz egy kicsit hallgatni? József várt, fázott; az idegességtől meg az álmosságtól nagyot ásított, beleroppant az állkapcsa. Felállt, papucsba bújt, sután álldogált a szoba közepén. Feküdni akart s aludni, de beszélni is akart, szerette volna tudni, ml ütött Klárába megint. Nem emlékezett semmire, amit az asszony a szemére vethetne. Mostanában nem. történt semmi. Idejöttek, három napja vannak Itt, ha Jó idő van, fürdenek; sétálnak, esznek, sört Isznak a büfében. A házibácsival beszélnek néha, senkt mással. Ketten vannak, azért jöttek, hogy ketten legyenek. Ml ütött Klárába? Vagy talán a régit kezdi? Az otthonit? De hiszen mondta neki, hogy vége. Klára hunyt szemmel ült, arca kissé kisimult, ujjal erőtlenül nyitottak szét a takarón. Odalépett hozzá, megfogta a takaró szélét. — Takarózz be! — szólt halkan. — Megfázol. Klára engedelmeskedett, fáradtan, hanyatt dőlt, mozdulatlan maradt, most nem hunyta le a szemét, a mennyezetet bámulta. — Érzed, hogy Jobb? — kérdezte a férje. — Érzem... — Ahogy kimondta, bejutotta szemét a könny, hagyta, hadd csorduljon a halántékára, néma zokogás rázta a mellét. József a földön térdelt, az üvegcserepeket szedte egy újságpapírra. — Kiviszem — szólt, amikor felállt, de meglátta az asszony könnyeit, a takaró finom rázkódását. — Mi lelt? Hát most mi bajod? Mondd meg, az istenre kérlek, mondd meg végre! Klára kitört, keservesen zokogott, a száját harapdálta, de nem tudott uralkodni magán. József ledobta a szemetet a sarokba, felíndultan nézte az asszonyt; meg akarta simogatni a haját, de erre a mozdulatra Klára jobbra-balra kapkodta a fejét: — Ne bánts! Ne nyúlj hozzám, ne, ne!... kiáltotta. A férfiban meghűlt a vér: — Csendesen — mondta. — Csendesen, kérlek! — Ne csitíts! — kiáltott Klára. — És ne gyere Ide hozzám! Ne gyere! Most már nem törődött a csendességgel József. — Mi bajod?! Mi az isten bajod van velem!? — Írtál! — zokogta Klára. — Láttam. Írtál neki! Miért írtál neki? Azt mondtad, vége! Nem azt mondtad? Akkor minek írtál neki? Es miért hoztál engem ide? Bolonddá tenni?! Micsoda cirkusz ez? Minek vagyunk mi itt? Minek? — Kláral — kiáltott József. — Bolondságot beszélsz! Hirtelen megváltozott Klára hangja. Abbamaradt a zokogása, gúnyos lett; feltápászkodott az ágyon. — Micsoda megaláztatást Itt vagy velem, csinálod a látszatot, s írsz neki. Ott van a gondolatod. Ott jár az eszed. Majd most, holnap megírod a levélben, hogy hisztlztem. Tudom! Kibeszélni a hülye Jeleséget! Aki megnyugodott. Eloszlott a gyanú, a kétség, mert a férje csak vele akar lenni. Lehozza egy hétre a Balatonra, majd megnyugszik a kis hülye... Szép! Gyönyörű! Gyönyörű!... — Klára! — mondta sápadtan József. — Megörültél? — örült vagyok? Azt gondolod? Nem, kiskomám, átlátok a szándékodon. Sima ügyet akarsz! Kell neked a feleség is, meg a szerető Is!... Hát nem! Felugrott, jelkapta magára a fürdőköpenyt, ideges kapkodó mozdulatokkal. — Klára! — kiáltotta sápadtan és remegve József. — Miért hazudtál?! — fordult feléje hirtelen az asszony. — Én nem hazudtam, Klára. — Nem? Hát most is hazudsz. Hazugság, hazugság minden! Minden! Hát csak maradj vele! — Hová mégy?! Klára! Utána ugrott, megfogta az ajtónál. Az asszony ki akart bújni. — Engedj! Engedj! — Ütötte, öklözte a mellét, az arcát. De a férfi nem engedte. — Engedj, nem érted?! Miért akarsz itt tartani? — Nem mehetsz sehová! Hallod?! — Az asszony ellenkezése enyhült. — Na, engedj hát... — Kiszakította magát a férje szorításából, megállt a szoba közepén. Sápadtak voltak mindketten és remegtek. — Hallgass meg! — szólt József. Klára nem válaszolt. A keze remegett. Nézte, hogyan remeg a keze. — Már nincs semmi... megmondtam. Nincs köztünk semmi. Tudod jól. Szakítottunk. Klára hallgatott. A férfi cigarettát vett elő, rá akart gyújtani. Nyújtotta a csomagot: — Kérsz? Klára szó nélkül a retlküljéért nyúlt, kivette a maga cigarettáját, rágyújtott. Nézte, hogyan remeg a keze. — Miért beszélsz butaságokat?, — folytatta József. — és miért képzelődsz? — Nem képzelődöm — szólt csendesen Klára. — Nem írtam lapot, hidd el. — De írtál. Miért hazudsz? — Mondom, hogy nem írtam. Amire gondolsz, az más volt. A bátyáméknak írtam, de nem írattam alá veled, mert nem szereted őket. — Most találod ki ezt a mesét. — Nem most, és nem hazudok. Nem írtam neki, hidd el. Vége. Már ezerszer mondtam, hogy vége. Elhtszed? Klára leült a dikó szélére. Fázott. Magára húzta a takarót. — Elhiszed? — Mindegy. — Nem mindegy. Szeretném, ha elhínnéd. — Miért fontos neked, hogy elhiggyem? Itt vagyok, és kész. Ez nem elég? — Ne légy keserű. Szeretném, ha bíznál bennem. — öl — húzta el a száját az asszony. — Bízni!... — Igen. Csak úgy érdemes. — jaj, hagyd ezt, hagyd ezt, nagyon kérlek! — Komolyan beszélek. — Odament hozzá, leült a dikó szélére. Szerette volna megfogni Klára kezét, de nem merte. Nem akarta újra kezdeni a lármát. — Figyelj rám. Azért jöttünk ide, ebbe a kis házba, a tó mellé, hogy elfeledjünk mindent. Azt mondtad, rendben van. Nem teszel szemrehányást. Nem azt mondtad? Klára nem nézett rá. Már nem sírt, nem is remegett a keze. Fáradt volt. — Azt hiszem, az a legborzasztóbb, hogy elvesztettem a hitemet. Ez a legnagyobb baj. — Ezentúl hihetsz nekem. — Nekem nem volt más, csak az, hogy téged szerettelek. Ebben hittem. Benned hittem. Könnyű volt. De szétroncsolódott. — Ne mondd eztI Azt ígérted, újrakezdjük. — Igen, de rettenetesen nehéz. Pedig szeretlek. De bízni nem tudok. — Majd tudsz, ha meglátod, hogy minden rendben van. Ide- fekhetek melléd? Klára eloltotta a cigarettáját és némán félrehúzódott. Eloltották a villanyt; az ablakon át látszott a hajnal kékes fénye. Nem beszéltek többet, s József csakhamar elaludt. Az asz- szony nézte, hogy milyen hamar megnyugodott; arra gondolt, hogy bízni kellene, de nem érzett magában erőt. Pedig nem tehet mást. Keszeli Ferenc versei 1947-ben születtem itt, ebben a városban, ahol mir hát éve élek és dolgozóm. Szülőföldemnek mégis Vág- klrályfát, mégis a vizet, a Vágót tartóm, amelynek a partján nevelkedtem fel. Falu-város-ember, asz falt-víz- ember — prózaion talán így lehetne pólárlzálni azt, a- mlről eddig versben és prózában írtam. JELENTÉS nem csobognak ám a Szökőkutak jő uram s amint az fentrő! láthatő az utak Is boldogok mert fényes aszfalttal takarják újabban szégyenük s a cukrászdák lévén vasárnap persze zárva tártanak tutaj közeledik az égen eltakarja a napot a cukrászok is embérék hiszen te jé! tudod s köztük is akad ki inkább táncdalt énekelne na és a szeretőikhez mit szólsz jó uram uram mennyednek határán s poklod kapujában is áilnak-e kalauzok s ivannak-e ott is okosabbak nálad — ha megengeded hát közbeve'tőieg kérdezem britvécék hörögnek idelent jó uram sört isznak szegény költők de a szökőkutak mondom szárazok s vannak ki templomba gyalog járnak s gyakran egy rendkívüli weekend miatt elmarad idelent a földi matiné a munka amelyről már biztosan hallottál jó uram ezenkívül minden más újságról értesülhetsz a lapokból jó uram ám ígérem ha valami hétköznapi dolog történik Itt e földön ismét közlöm veled EMLÉK szép volt akár egy flamingó mégás mint a strucc repülni nem tudó madár ágyéka szép díszpintyek fészkeként csüngött az éjszakán 'sasaid. sÉ \v % i% /' JÁTÉKKOCKÁK 2. Naptár Tavasz Nyár Em Tél 3. N a, p i h I r Sszak Dél Kelet Nyugtalanság 4. Történelem Egy Kettő Há ború Rom
