Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-28 / 30. szám

AMBROSE BIERCE: AZ IDEGEN A pislákoló tábortűz körül üldö­gél tünk. Egy férfi lépett ki a sötét­ségből, egyenesen felénk tartott, és elhelyezkedett egy sziklán. — Nem maguk derítették föl elő­ször ezt a vidéket — mondta komo­lyan. Állítását sénki sem cáfolta meg, 6 maga volt rá a bizonyság, hogy igazat beszél, hiszen nem tartozott az osztagunkhoz. Valahol a közelben tartózkodhatott, mikor letáboroztunk Sőt, a szomszédban kellett lennie a társainak is, mert ez a hely egyál­talán nem csábította az embert ma­gányos életre vagy utazgatásra. Több mint egy héten keresztül magunkon és barmainkon kívül más élőlényt se láttunk, csak csörgőkígyókat meg ssarvasgyíkokat. Egy arizonai siva­tagban nem sokáig bírja ki az ember ilyen élőlények társaságában; itt ál­latokra, utánpótlásra, fegyverekre van szükség — egyszóval „felszere­lésre“. Mindehhez társak is kellenek. Elég bizonytalannak látszott, miféle emberek lehetnek ennek a fesztelen modorú férfinak a társai. A hangjá­ban valami kihívásfélét éreztünk. Ez aztán arra kényszerítette fél tucatnyi „úri kalandorból“ álló kisded csapa­tunk valamennyi illusztris tagját, hogy ülő helyzetbe emelkedjen, és kezét a fegyverére fektesse. Ez a cselekedett — ott és akkor — vá­rokozó óvatosságra vallott. Az ide­gen ügyet se vetett a dologra, ha­nem ugyanazzal a kimért, gépies, egyhangú kántálással, ahogy az első mondatot végigmondta, újra beszélni kezdett; — Harminc évvel ezélőtt mi né­gyen: Ramon Gallegos, William Shaw, George W. Kent meg Berry Davis — mindnyájan Tucsonból valók — át­haladtunk a Santa Catalina hegysé­gen, és egyenesen nyugat felé tar­tottunk, már amennyire a vidék te­repviszonyai megengedték. Aranyat kutattunk, és úgy terveztük, ha nem találunk semmit, előrenyomolunk a Gila folyóig, ahol — értesüléseink szerint — egy településnek kellett lennie, valahol Big Bend közelében. Remek fölszereléssel indultunk út. nak, de kalauz nélkül — csak úgy magunkban: Ramon Gallegos, Wil­liam Shaw. George W. Kent és Berry Davis. A férfi lassan, tagoltan ismételte el. mintha hallgatóinak emlékezetébe akarta volna vésni. Most már mind­annyian élénken figyeltünk rá, s las­san föloldödott az a félelmünk is, melyet a homályban rejtőző esetle­ges társai keltettek bennünk. A sö­tétség úgy körülzárt minket, mint egy fekete fal. Az önkéntes mese­mondó modora nem árult el barát­ságtalan szándékot. Viselkedése in­kább ártalmatlan holdkórosra emlé­keztetett, mint ellenségre. Régebben ismertük már a vidéket, semhogy ne tudtuk volna: sok pusztai ember haj­lamos arra, hogy magaviseletében és jellemében hóbortossá váljon, s ezt nem mindig lehet könnyen megkü­lönböztetni az elmezavartól. Az em­ber olyan, mint a fa: társainak er­dejében olyan egyenesre nő, ameny- nyire csak faji és egyéni természete engedi; ám ha egyedül marad a szabadban, megadja magát azoknak a deformáló erőknek és kényszerek­nek, melyek körülveszik. Ilyenféle gondolatok jártak fejemben, ahogy figyeltem a férfit kalapom árnyéka alól. Jól szemembe húztam fejre va­lómat, hogy a tűz fényét eltakarjam. „Félnótás fickó, semmi kétség — gondoltam —, de mi az ördögöt csi­nálhat itt, a sivatag kellős közepén?" Miután már belefogtam ebbe a tör­ténetbe, szeretném, ha le tudnám írni a férfi megjelenését; nincs az a valamirevaló elbeszélő, aki ezt el­mulasztaná. Sajnálatos, és némileg furcsa, de úgy érzem, képtelen va­gyok rá, semmit sem állíthatok tel­jes bizonyossággal, mert később se tudtunk megegyezni arra nézve, hogy mit viselt az idegen, és hogyan fes­tett. Amikor megkísérlem leírni a saját benyomásaimat, a semmibe foszlanak. Akárki el tud mondani valamilyen történetet, hiszen a me­semondás az emberi faj ősi képes­ségeihez tartozik. De a leírás kész­sége már a tehetség dolga. Mivel senki se törte meg a csön­det, a látogató folytatta: — Akkoriban ez a vidék nem úgy festett, mint most. Nem volt még egyetlen tanya se a Gila meg a Gulf között. A hegyekben imitt-amott akadt némi vad, és a ritka vízmosá­sok mellett találtunk annyi füvet, hogy állatainkat megmentsük brz éhezéstől. Ha olyan szerencsénk van, hogy nem találkozunk indiánokkal, bizonyára megmenekülünk. Mert egy hét leforgása alatt teljesen megvál. tozott az expedíció célja: már nem kincseket kerestünk, hanem az ir­hánkat mentettük. Nagyon messzire merészkedtünk ahhoz, hogy vissza­fordulhassunk. Ami előttünk volt, nem lehetett rosszabb annál, amit a hátunk mögött hagytunk, ezért hát folytattunk az előrenyomulást: éj­szaka lovagoltunk, hogy elkerüljük az indiánokat és a rekkenő hőséget, nappal pedig álcáztuk magunkat, amennyire csak tudtuk. Néha. mikor elfogyott a vadhús, és a hordóink is kiürültek, napokig nélkülöztük az ételt és az italt; aztán egy vízmosás vagy egy patakmederben meghúzódó sekély tavacska ismét visszaadta erőnket és egészségünket, úgyhogy sikerült zsákmányt ejtenünk a vad­bői, ami ilyenkor szinte a helyünkbe jött — a vízre. Néha egy medve ke­rült puskavégre, néha egy antilop vagy egy prérifarkas, máskor egy puma — ahogy a szerencse hozta; az volt a fódolog. hogy meg lehetett en­ni. Egyik reggel, amint egy hegylánc mentén haladtunk, és valami használ­ható hágót kerestünk, megtámadott bennüket egy jókora banda apacs in­dián. Követték a nyomunkat egészen a völgyszorosig — ez a szurdok itt van a közelben. Mivel tudták, hpgy ők vannak többségiben — tizen jutot­tak mindegyikünkre —, mellőzték az ilyenkor szokásos gyáva taktikázást, és egyvágtában ránk rontottak, lövöl­dözve és kiabálva. Nem is gondolhat­tunk harcra: nógattuk erőtlen álla­tainkat fölfelé a szurdokban, amíg csak voll annyi hely, hogy megvet­hessük a lábunkat, aztán kiugrottunk a nyeregből, és berohantunk a bozót­ba, egész fölszerelésünket otthagyva az ellenségnek. De a puskánkat meg­tartottuk mindnyájan — Ramon Galegos, Wiliam Shaw, George W. Kent és Berry Davis. — A jól ismert társaság — mondta a tábori humoristánk. Keletről jött az istenadta, nem ismerte a társadalmi érintkezés illemszabályait. Vezetőnk rosszalló kézmoedulata elcsendesítet­te, az idegen pedig folytatta meséjét. — A vadak is leszálltak lovukról, és néhányan utánunk rugaszkodtak a szurdokban, egész addig a pontig, ahol fölfutottunk a kaptatón. Ezzel elvágták előlünk a menekülés útját, és arra kényszerítettek bennünket, hogy felmásszunk a hegyoldalon. Saj­nos, a meredeknek csak egészen kis részét lepte be a bozót, és amikor kiértünk a nyílt területre, azonnal tüzelni kezdtek ránk egy tucat pus­kából. De az apacsok rosszul lőnek, ha sietnek, s így Isten akaratából egyikünk sem esett el. Vagy húsz yarddal följebb, a bozót szélénél, eg- be meredő sziklák ágaskodtak, és pont velünk szemben egy keskeny nyiladék ékelődött beléjük. Befutot­tunk oda. Egy szoba nagyságú bar­langban találtuk magunkat. Itt egy ideig biztonságban voltunk: egyetlen ember — egy jé ismétlőpuskával — megvédhetne a bejáratot az ország összes apacsa ellen. De az éhség és a szomjúság ellen nem volt oltal­munk Még pislákolt bennünk a bá­torság, de a remény már csak az emlékezetünkben élt. Többé nem láttuk ezeket az indiá­nokat,1 de a szurdokban rakott tűzük fényéről tudtuk, hogy csőre töltött fegyverekkel őrködnek éjjel-nappala bozót szélénél. Tudtuk: ha kirohan­nánk, egyikünk sem élne addig, hogy hármat léphessen odakint. Felváltva őrködtünk három napig. Álltuk a sa­rat, míg szenvedéseink elviselhetet­lenné nem váltak. Aztán — a ne­gyedik nap reggelén — Ramon Galle­gos így szólt: „Senores, nem nagyon ismerem a Jóistent, azt se nagyon látom, hogy mit akar velem. Hitetlenül éltem mostanáig, hogy timilyen hitben, azt nem tudom. Bocsánát, senores, ha megbotránkoztatlak benneteket, de úgy érzem, itt az ideje, hogy elin­tézzem a dolgom az apacsokkal.“ Letérdelt a barlang sziklapadlójára és homlokához szorította fegyverét. „Madre de Diós — mondta —, Ra­mon Gallegos lelke száll most hoz­zád." És megvált tőlünk: William Shaw- tól, George W. Kenttől és Berry Da- vistől. Én voltam a vezető, nekem illett beszélnem: „Legény volt a talpán — mondtam. — Tudta, mikor és hogyan kell meg­halni. Ostobaság lenne, ha megőrül­nénk a szomjúságtól és elesnénk az apacsok golyóitól, vagy hagynánk, hogy élve megnyúzzanak bennünket. Ez ízléstelen dolog. Kövessük Ra­mon Gallegost!“ „Rendben van“ — mondta William Shaw. „Rendben van“ — mondta George W. Kent. Kiegyenesítettem Ramon Gallegos végtagjait, és zsebkendőt terítettem az arcára. Később megszólalt William Shaw: „Én is ilyen szeretnék lenni... legalább egy darabig.“ És George W. Kent azt mondta, hogy ő is ezt szeretné. „Ügy lesz — feleltem. — Azok a vörös ördögök várni fognak egy hé­tig. William Shaw, George W. Kent, gyerünk, térdeljetek le.“' Letérdeltek. Odaát Item eléjük. „Miatyánk, mindenható Isten“ — mondtam. „Miatyánk, mindenható Isten“ — mondta William Shaw. „'Miatyánk, mindenható Isten“ — mondta George W. Kent. „Bocsásd meg a mi vétkeinket“ — mondtam. „Bocsásd meg a mi vétkeinket“ mondták. „És fogadd be a mi lelkünket." „És fogadd be a mi lelkünket.“ „Amen!“ „Ámen!“ Ramon Gallegos mellé fektettem őket, és betakartam az arcukat. Gyors mozgolódás támadt a tábor­tűz túloldalán: a csapat egyik tagja talpra ugrott. Pisztolyt szorongatott a keiében. — Hát te? — üvöltötte. — Neked volt merszed elmenekülni? Még van pofád életben lenni? Te gyáva kutya, közéjük küldetek, ha mindjárt föl­akasztanak is! De a kapitány — gyorsan, mint a párduc — már rá is vetette magát, és megmarkolta a csuklóját: — Ne ugrálj. Sam Yountsey, ne ug­rálj! Most már mindannyian fölálltunk — az idegen kivételével, ö mozdulatla­nul ült a helyén. Láthatóan ügyet se vetett ránk. Valaki megragadta Youn­tsey másik karját is. — Kapitány — mondtam —, Itt valami nincs rendben. Ez a fickó vagy bolond, vagy hazug... egyszerű, mindennapi hazudoző, és így semmi szükség arra, hogy Yountsey megöl­je. Ha ez az ember abba a társa­ságba tartozott, akkor biztosan öten voltak; az egyiket, (azaz önmagát) nem nevezte meg. — Persze — felelte a kapitány, a lázadozó Yountsey-t csitítgatva. Vég­re leült a fickó. — Itt valami... va­lami csakugyan nincs rendjén. Évek­kel ezelőtt négy fehér ember tetemét találták meg annak a barlangnak a nyílásánál. Mindegyik meg volt skal- polva; borzalmasan megcsonkították őket! Ott vannak eltemetve, láttam a sírjukat... — majd holnap megnéz­zük. . Az idegen fölkelt. Ott állt fölmaga­sodva a kihunyó tűz fényében. Míg visszafojtott' lélegzettel hallgattunk történetét, egészen megfeledkeztünk a tűzről. — Négyen voltak — mondta az ide­gen. — Ramon Gallegos, William Shaw, George W. Kent és Berry Da­vis. Miután újra elismételte a halottak névsorsát, csöndesen visszament a sötétségbe. Többé nem láttuk. E pillanatban csapatunk egyik tag­ja aki eddig őrségen állt, nagy sietve s- eléggé izgatottan közénk lépett. Kezében a puskája. — Kapitány — lihegte —, az elmúlt félórában három ember ácsorgott ott kint, a fennsíkon. — Abba az irányba mutatott, amerre az idegen eltávo­zott, — Jól láttam őket, mert telihold van. Nem volt fegyverük, én meg sakkban tartottam őket, az enyém­mel. Azt hittem, hogy készülődnek valamire. Nem csináltak semmit, de a szentségit, most már az idegeimre mennek. — Menj vissza a helyedre, és ma­radj ott, még meg nem látod őket újra — mondta a kapitány. — Ti meg feküdjetek le, mert a tüzbe rugdoslak benneteket. Az őrszem engedelmesen elsomfor- dált. Kicsit káromkodott, de nem tért vissza. Mikor elrendeztük pokrócain­kat, a heves vérű Yountsey megszó­lalt: — Már megbocsásson, kapitány, de maga szerint ki a fenék lehettek ezek? — Ramon Gallegos, William Shaw és George W. Kent. — Hát Berry Davis? Mégiscsak te keltett volna lőnöm! — Teljesen fölösleges: holtabb már attól se tehetett volna. Feküdj le és aludj! szerkesztő üzen „BOB DYLAN JELIGÉRE“ Hogy négy éve ír verseket, az még hihető, de hogy fő­iskolás létére sem ismeri eléggé a helyesírást, ez már furcsa. És hogy az iro­dalmat sem igen , ismeri, s szépérzéke, legalább olyan szegényes, mint barátaié — azt az bizonyítja, hogy ön fel meri olvasni verseit, ők pedig hallgatják. Az iroda­lom és a szép több ennél — ezt egyetlen beküldött ver­se alapján sem nehéz meg­állapítani. „SZOMORÜFÜZ“ őszintesége, szerénysége szimpatikus, s mindenesetre az is, hogy a helyesírással sem áll hadilábon. Sajnos ú- ,jabb versei is közölhetetle- nek, de nem tanácsoljuk el. „KOLUMBIÄNA“ Véleményt szívesen mon­dunk — sajnos nem a leg­biztatóbb véleményt. Erre versei adnak okot. Amit Ön verseiben „isteninek“ nevez, az szerintünk inkább embe­ri, földi valóság. Ezt a való­ságot kéne másképp látnia. „Hajnali zene“ című versé­re ez kevésbé vonatkozik, de hogy azt közölni tudjuk, sokat kel! még dolgoznia rajta — előbb azonban még ennél is többet olvasni, ta­nulni — nem versírást; iro­dalmat és esztétikát. „P. M. J“. „Hatodik hónapban esküszik a nyárral / hetedikben küz­denek a fák gyümölcs árral“ Gondoljuk, felismeri ebben az idézetben saját felfede­zését, s talán most, az újra- olvasás után azt is, amit mi legjobb akaratunk ellenére sem találunk versnek. Mú­zsája 84 esztendős? S a táj, amelyről zengedez — hato­dik hónapban esküszik a nyárral? Ezek szerint három hónapja van még hátra, az­tán... Tanácsunk: pelenkáról jó lesz előre gondoskodni. Nem bíztatjuk. (keszeli) ■” 'i >' ;vV . wspr Házassági balesetek elsősegélye IX. (Szemelvények dr. M. Plzák újabb könyvéből) Az elsősegély eszközei Kétféle, akut és krónikus házastársi konfliktust ismerünk. Mind a kettő egyformán dramatikus. és mind a kettő egyaránt a kon­fliktus elmélyítése felé sodorja a házastársakat. Úgy, mint ami­kor két farkas egy mély verembe kerül, csak egymást tépik, marják... Magát a konfliktust« úgy ismerjük fel, hogy bár nem akarunk tovább házastársi életet élni, de válni sincs elég erőnk. Ha te­hát nem volt elég energiánk elkerülni ezt a kellemetlen helyze­tei, kötelességünk, hogy legalább valamiképpen, és a lehető leg­kisebb veszteséggel ússzuk meg. Családi amnesztia Amnesztia nélkül nem lehet családi konfliktust megoldani. Ez annyit jelent, hogy az a házaspár, amely csak veszekszik, marja, tépi egymást, egy szép napon felismeri, ennek az egésznek így nincs értelme — észhez tér —, és családi békét köt. A konflik- tosos helyzetben a sértegetés szinte aritmetikusan nő, és sokszor már az eredeti ok el is vész és láthatatlanná válik. Ismertem olyan házastársakat, akik már nem is tudták fejben tartani az okokat, hát írni kezdték. Éjszakáról éjszakára mást nem tet­tek, mint sorolták, olvasták egymás fejére az okokat, és ke­resték a módját, hogyan semmisítse meg egyik a másikat. Ami­kor már elég mélyen voltak, segítettek egymásnak, hogy amikor társuk lábra áll, újra porig sújthassák egymást. Az amnesztia formális alapelvei Hogy a családi amnesztia eredményes legyen, és lehetőség nyíljék a konfliktus megoldására, a következő három alapelv szerint kell eljárni: megbocsátani minden vétket: az egymás közti érintkezésben tilos a múltról beszélni, csak a jövőről le­het eszmecserét folytatni. Ha valamelyik fél vét a fenti alap­elvek ellen, emlékeztetjük, rá. Az az erő, amely a házastársakat az alapelvek. megsértése felé sodorja, óriási. Elég egy kis figyelmetlenség, máris újult és még nagyobb erővel tör ki a családi perpatvar. Ezért nagy önfegye­lemre és figyelem-összpontosításra van szükség. De ha betartjuk a családi amnesztiára vonatkozó megállapításunkat, rövid időn belül érezhetjük áldásos hatását. A megbocsátás ugyanis nagy gesztus, és ha erre képesek vagyunk, hamarosan visszatér csa­ládi fészkünkbe az elvesztett béke. Látszólag problematikus helyzet keletkezik olyankor, amikor a társak egyike a megbocsátást teljes bevalláshoz köti. A rende­lőben gyakran hallom azt, hogy megbocsátok, ha mindent tudni fogok. A házastársak egyike, de nagyon gyakran mind a kettő úgy képzeli el, hogy a másik nem mondja meg neki a teljes iga­zat. De ez lehetetlen, és ezért az amnesztiának az elsősegély gyors hatása erejével kell hatnia, és nem szabad semmilyen föl­tételhez kötni. Az orvos sem kérdi attól, akinek elsősegélyt nyújt, hogy bűnösnek érzi-e magát. Ha meg akarja menteni a vérző embert, először is a vérzést állítja el. így kell cselekedni a házasságon belül is. Az úgynevezett egyoldalú amnesztiáról Nagyon sok az olyan házassági konfliktus, amely* egyoldalú há­zasságtöréssel keletkezett. Bekövetkeznek az első veszekedések, jelenetek, kihallgatások. A megcsalt félnek sikerül felfedni az eset nagyobb részét, de mindez nem elég számára. A másik fél töredelmes vallomást tesz, de többre nem képes: és ez kevés, továbbra Is sértegetik, vádolják egymást. A családi élet felbom­lik, az otthon pokollá változik, és a vétkes házastárs kénytelen elmenekülni hazulról. Sok olyan esetet ismerek, amikor a meg­csalt feleség belehajszolja férjét a válásba, bár ezt eredetileg sem az egyik, sem a másik nem akarta. A családi élet fenntartása és a kapcsolat megmentése érdeké­ben okvetlen szükség van a megbocsátásra — még akkor is, ha ez a megbocsátás csak egyoldalú. Tudatosítanunk kell ugyanis, hogy az egyoldalú házasságtöréssel létrejött konfliktus továbbra Is azt bizonyltja, hogy a sértett fél továbbra is szereti a tár­sát, és a társa sem akarja a válást. Amikor nem érdemes megbocsátani Nem minden esetben kell azonban megbocsátanunk. A házassá­gi elsősegélynek részben az a célja, hogy ne jöjjenek létre fö­lösleges válások, és részben, hogy ezek ne legyenek indokolat­lanul nyersek, brutálisak. Alapállásunkat ezért így is fogalmazhatnánk: Megbocsátani vagy elhagyni? Elismerem, hogy mind a kettő rendkívül nehéz, de mit lehet tenni, ha ez így van az életben: a védelemre minden ener. giánkat mobilizálni kell! A családi amnesztia meghirdetése teljesen fölösleges, ha minden ellentmond antjak, hogy fennmaradjon a házasság. Ilyenkor a vá­lást választom, és tudatosítom, hogy ez az én válaszom és bün­tetésem a vétekre. További utólagos büntetésre már nincs szük­ség. Sót, a bosszúállás bármely formája csak megaláz engem. Ha már egyszer szükség van a válásra, hát elválok. Ilyenkor nincs más kötelességem, minthogy biztosítsam, amire jogom van (pl. gyerektartás, családi pótlék, lakás, stb.). (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom