Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-28 / 30. szám

4 új ifjúság BÁTHORY ISTVÁN ERDÉLY FEJEDELME lAZ ELSŐ ATOMBOMBA A mohácsi csata maga alá temette II. Lajost és ai önálló Magyarországot. Lajos halála sza­baddá tette az utat a Habsburgok előtt Csehor­szág és Magyarország trónjára. V. Károly nemet császár udvarában a mohá­csi csata után nem is szomorkodtak; „több volt örömük, mint gyászuk, és beszélték, hogy a császár testvére két új országot nyert.“ A „nemzeti párt“, a köznemesség pártja, királlyá választotta üzapolyai Jánost. Mint annak ide­jén Mátyást, Szapolyait is a köznemesség jut­tatta trónra. Szapolyai királysága azonban nem Mátyás erős Magyarországát támasztotta lel, ha­nem ellenkezőleg, az önálló magyar királyság teljes felbomlását eredményezte. Ez azonban nem is lehetett másképp. Mátyás uralmának Hunyadi János nándorfehérvári győzelme és a köznemességnek és népnek az ország védelmé­ért folytatott közös harca adott széles alapot; Szapolyai trónja pedig a népen aratott véres temesvári győzelem (1514) és a mohácsi csata- vesztés nyomán jött létre. Szapolyai János tehe­tetlensége csak tükörképe volt az új követel­ménynek, a megfelelni nem tudó, néppel szembe forduló rendnek, önálló életre való képtelensé­gének. Ez az elindulás végzetesen meghatározta a magyar társadalom fejlődését a következő szá­zadokban. Magyarország távolabb kerülve a gaz­dasági és társadalmi súlypontjától — messze el­maradt a nyugaton nagy iramban kibontakozó fejlődés mögött. Elmaradt gazdaságával és e- legtelen erőivel, az ország a nyugati hatalmak ellentétes érdekeinek összeütközésében csak mellékhadszlntérré, azok küzdelmének függvé­nyevé vált. Magyarország Így sokkalta súlyosabb körülmények között tette meg a tőkés fejlődés egész szakaszát, mint a nyugati államok, és mindvégig mostoha gyermeke maradt e fejlő­désnek. A Habsburg császár és a török szultán 1571- ben egyaránt magáénak tekintette az utód nél­kül elhalt János Zsigmond országrészét, a ma­gyar király Erdélyre és a Részekre (Partium) — a Váradtól északra elterülő Tiszántúl vidé­kere szűkült területét. Ennek az országrésznek társadalmát még több ellentét osztotta meg, mint a Habsburg király Magyarországának la­kosságát. Erdély határőrvidék jellege, földrajzi elkülönülése és etnikai összetétele a fejlődés­ben elmaradt társadalmi elemek sajátos konglo­merátumát hozta létre. A feudális viszonyok csak a középső vidéken fejlődtek ki teljesen, a- hol a magyar földesurak vagy a magyar földes­úri osztályba beolvadó kenézek kizsákmányoló hatalma alatt éltek a magyar és a román jobb­ágyok. A lakosság jelentős része azonban nem süllyedt jobbágysorba. A katonai szolgálat ha- tárorvidéki hagyomány alapján személyi és gaz­dasági szabadságot biztosított, a várakban és a várak körüli félszabadok mentesek maradtak a földesúri terhektől. A gazdagodó és számottevő iparral rendelkező szász városok sem tudták megtörni a kormányzásuk alá tartozó falvak né­pének személyi függetlenségét. Kolozsvár, mely­nek néhány kereskedője ebben az időben nagy pénzösszegekkel rendelkezett, Erdély legfontosabb piacává, gazdasági központjává fejlődött és Kö­zép- és Délkelet-Európa legjelentősebb városai közé tartozott. A legnagyobb számú, és határőrvidéki kivált­ságait az elmúlt századig egységesen őrző szé- kelységet már megosztotta a vagyoni helyzet. A székelyek süllyedő tömegei 1562-ben hatalmas, hat székely széket fegyverbe állító felkeléssel akarták biztositani szabadságukat, de János Zsig­mond megmozdulásukat kegyetlenül leverte. A megosztott székelység Erdély lakosságának leg­nyugtalanabb rétege, tömegei régi kiváltságokra emlékezve, igyekeztek kitörni a fejedelmi és föl­desúri elnyomás alól. 1571 májusában az erdélyi nemesség a török hallgatólagos beleegyezésével Báthory Istvánt vá­lasztotta Hiedelemmé. Báthory István, a hatal­mas Báthory család Somlyói ágának kiemelkedő alakja, Kelet-Magyarország legnagyobb birtoko­sa, a paduai egyetemet megjárt nagy műveltsé­gű humanista. Látszólag a speyeri egyezmény a- lapján kíván uralkodni mint vajda, mert a Habs­burg királlyal nem akar nyíltan szembe fordul­ni. János Zsigmond híve. A drinápolyi béke ar­ról győzte meg, hogy a két nagy ellenség, V. Karoly es Szulíman hatalmas összecsapásainak ideje lejárt, az erőviszonyok kiegyenlítődtek, és Magyarország előtt új lehetőségek nyílnak. A lehetőségeket a „magunk megerősödése" ide­jének elérkeztében látja, és felismerte, hogy él­ni a lehetőségekkel csak úgy lehet, hogyha a két nagyhatalom között egyikre sem támaszkod­va, de mindkettő támadását barátsággal elhárít va, önálló politikát folytat. Meggyőződött róla, hogy a keleti országrész súlypontja Erdélyben van. és amit f ráter György kezdeményezett, azt o következetes politikával megvalósította: létre­hozta az erős külpolitikát folytató erdélyi feje­delemséget. Abban ugyan letér a barát által vá­zolt útról, hogy az ország egyesítését nem látja olyan közeli és Habsburg-vezetéssel megoldha­tó lehetőségnek, hiszen a Habsburg császár ere­jéről — ellentétben számos főúri kortársával — semminemű illúziót nem táplál. De a cél közös: a török elleni védekezés, erősödés a szultán a- karata ellenére, és a támadás távoli, de min­dig szem előtt tartott programja. Belső uralmának felépítésében tért el azoktól az alapoktól, amelyeket Fráter György lerakott. A feudális széttagoltság helyett a központi feje­delmi hatalom kiépítése az erdélyi társadalom­ban, ahol nem voltak nagy oligarchiák, nem ütközött olyan nagy ellenállásba, mint a királyi Magyarországon. A fő tisztségeket köznemesi származású, nagy műveltségű, esetleg a királyi Magyarországról elmenekült nemesekkel töltet­te be, akik nem származásukkal, hanem tehet­ségükkel tűntek ki. Felismerte a hajdúk katonai értékét, és szervezésükhöz kezdett, mert az or­szág hadi erejének növelését mindennél fonto­sabbnak tartotta. A katonáskodással utat nyitott a székelyek előtt a felemelkedésre, száz meg száz szolgálatot teljesítő székelyt emelt nemesi rangra. Tisza vidékének főurai azonban nehezen viselték egyeduralmát és a Habsburg királynál kerestek támaszt. 1571-ben a Lepantónál aratott török feletti Habsburg-győzelem támadásra buz­dítja Miksa császárt Erdély megszerzéséért. Mik­sát a lengyel főnemesség támogatja, a közne messég viszont Báthoryt akarja. A küzdelem Erdélyben dől el; Báthory a kerelöszentpáli csa­tában megsemmisítő győzelmet arat a Habsbur­gok felett. Itt szakadtak el végérvényesen azok a szálak, amelyek Erdélyt még a Habsburg csá­szárhoz köthették volna. A győzelemért azonban Erdély nagy árat fizetett. Báthoryt a lengyel köznemesség megválasztotta királynak. Erdély fejedelme 1576-ban elhagyja és soha többé nem látja hazáját. Cgy vélte, hogy Lengyelország és Erdély közös erejével megvalósíthatja nagy ter­vét, a török kiűzését, Erdély és Magyarország kérdései Lengyelország királyának mindvégig sze­mélyes ügyei maradtak, mert mint mondotta; „Halálommal is kész volnék megpecsételni az én hazámhoz való szeretetemet.“ Továbbra is kezé­ben tartotta Erdély kormányát, vajdává öccsét, Kristófot, majd annak fiát, Zsigmondot válasz­totta meg, az ország ügyeit pedig krakkói erdé­lyi kancellária útján irányította. Valláspolitikája ugyancsak — nagy koncepció­jának, a belső megerősödésnek jegyében — az erők kiegyenlítődését szolgálta. Katolikus volt, támogatta a jezsuitákat, de felismerte, hogy a reformáció táborának erejével nem szállhat szembe. Erdélyben olyan helyzet alakult ki, hogy — amint azt a meggyes! gyűlés 1576-ban meg­erősítette — a négy bevett vallás és a görög­keleti, amelyek a társadalom széles rétegeiben megerősödtek, nagyobb összetűzések nélkül él­hettek egymás mellett. Báthory udvarában tudósok, humanisták, e- gyetemi végzettségű politikusok köre alakult ki. Ezek az erős központi hatatom szószólói, mert az ország csak így állhat ellen külső támadás­nak. Megteremtése érdekében ügy vélik, le kell törni az erőket megosztó feudális anarchiát, a- melyröl Forgács Ferenc rajzolt történelmi mun­kájában sötét, komor, de igaz képet. Báthory humanistái a fejedelem elé Mátyást, a nagy ki­rályt állítják példaképül, aki erős kézzel kor­mányozta az országot, s eredményesen harcolt a török ellen. Báthoryt a Habsburgok, akik a magyar koronát féltették tőle, a török cinkos­ság vádjával illetik. Pedig a lengyel király és er­délyi fejedelem politikájával csak az európai nagyhatalmak fél évszázados gyakorlatát való­sítja meg. amikor célja elérésében eszközzé, ütő­kártyává szelídíti a félelmetes ellenséget. Kész­séggel fizeti az évi tíz-, majd tizenötezer arany adót a szultánnak, de az a nagy terv foglalkoz­tatja, hogy a törököt nemcsak Magyarországról, hanem az egész Balkánról kiűzi. Nyilván nagy­szabású, Hunyadi Mátyás méltó utódjává avató elgondolása késztette arra, hogy a török igát viselő népre figyeljen. Ezért akarta megíratni történetüket, és a tudósok munkájához nemcsak a pápától, hanem a konstantinápolyi pátriárchá- tól kér forrásanyagot. Báthory politikai éleslátása, külpolitikai tekin­télye azonban nemcsak a törökellenes tervek megvalósítására volt kevés, hanem az állam centralizációt sem hozta létre a sok nemzetisé­gű Erdélyben. A külső erőviszonyok és a belst társadalmi helyzet, amelyek eredményeit lehe­tővé tették, egyben megalkuvásra kényszerűét - ték, politikai törekvéseiben pedig számos ellent­mondást okoztak. Az erős központi hatalom ki­építésére törekedett, de tekintélyes polgári ré­teg hiányában a nemességre, elsősorban annak szűk hivatalnok rétegére és főleg a székelyek­ből alakított hadseregre kellett támaszkodnia. Bár külpolitikai 'terveinek perspektívájában Erdély és Magyarország érdeke állt, a gyakor­latban a lengyel közép- és főnemesség érdekeit szolgálta hadjárataival — azzal a céllal —, hogy orosz és ukrán területekkel növeljék a lengyel uralkodó osztály hatalmát. Lengyel-, Svéd-, Oroszország és Litvánia között évtizedek óta dúló háborúba —, a Balti-tengerért — Erdély erejét, adóját és hadseregét is bevetette. 1586-ban, amikor váratlanul elhúnyt, megkez­dett törekvések és megvalósíthatatlan tervek maradtak utána, de álltak az erós erdélyi ál­lam alapjai, létrejött a török és Habsburg-ha- talom között önálló politika hordozására képes erdélyi fejedelemség. HAMAR KÁLMÁN Huszonöt évvel ezelőtt — 1945. július 16-án — hajtot­ták végre az egyesült álla­mokbeli Alamogordo síksá­gon az első kísérleti atom­robbantást. A világ első a- tombombájának a megszer­kesztése nagyszámú, kiváló képességű nemzetközi tu­dósgárda összmukájának az eredménye. 1945. július 16-án reggel, valamivel öt óra után az Egyesült Államok délnyugati részén fekvő Oj-Mexikó ál­lam egyik falujában megállt egy gépkocsi. A gépkocsit vezető nő kiszállt, sorba be­kopogtatott a falusi házak­ba, felébresztette a lakókat és izgatottan újságolta: „El kell mondanom, mit láttam, hihetetlen... Láttam, hogy felkelt a nap az égen és rögtön utána lenyugodott.“ A titkosrendőrség jelen­levő emberei — akik a falu­ban, mint az összes környe­ző városban, a lakosság ma­gatartását kellett megfi­gyelniük — csak nagy nehe­zen tudták lecsillapítani az izgatott nőt. Az történt u- gyanis, hogy ez a nő — kö­rülbelül száz kilométernyi távolságból — tanúja volt az első atombomba-robban­tásának, amely — mintha új égitest született volna — a sivatagi homokot majd négyzetkilométernyi terüle­ten megolvasztotta. Azokat a kutatásokat, a- melyek végül az atomhasa­dás felfedezéséhez vezettek, a tudósok — amint ez a XX. század elején általában jel­lemzi a tudomány gyakorla­tát — egymástól elszigetel­ten, kezdetleges eszközök­kel indították el. A kutatá­sok akkor vezettek ered­ményre, amikor azokat e- gyetemi laboratóriumokban, egy-egy tudományos iskola vezetőjének irányítása mel­lett fizikusok és vegyészek kisebb csoportjai folytatták, akik főként Európa nagy in­tellektuális központjaiban, Párizsban, Cambridge-ben, Berlinben, később pedig Koppenhágában, Rómában és Göttingben működtek. A XX. század első éveiben ezek a tudós munkaközösségek egymás után újabb és újabb természetes radioaktív a- nyagot fedeztek fel, és meg­találták a radioaktivitás je­lentőségének magyarázatát. Az atomkorszak tudós úttö­rőinek neve ma már a civi­lizált világban széles körök­ben ismert. Ezért csak a a legnagyobb tudósok nevét említjük; Marie és Pierre Curie, Ernest Rutherford és tanítványa, Niels Bohr, Fré­déric Joliot és Iréné Curie, James Chadwick, Enrico Fermi, Otto Hahn. A több évtizedes fáradsá­gos és költséges kutatások­nak a legnagyobb eredmé­nye az atommaghasadás fel­fedezése, amely először Ot­to Hahn német tudósnak si­került 1938 végén. A hasa­dás jelenségét két fő vonás jellemzi: az energiafelsza­badulás és a radioaktív ter­mékek keletkezése. Megta­lálták tehát az atom energia- készletének kulcsát. Ez o- lyan új energiaforrás, amely azonos tömegre vonatkoz­tatva hárommillószor hatá­sosabb, mint a szén: ez az arány pedig olyan ugrást jelent, amilyet ritkán ta­pasztalhatunk a tudomány történetében. A maghasadás felfedezé­sének villámgyors fejlemé­nyei a második világhábo­rúnak „köszönhetők“. E fej­lemények egészen rendkívüli akciók keretében alakultak ki. A szövetséges államok tudósai, ipari tőkései, kato­nai hatóságok, államférfiak és kormányok szoros együtt­működésben használták fel az új technikai eljárásokat és eszközöket. 1939 tavaszától kezdve a sajtó is rávetette magát a témára, és taglalni kezdte a fantasztikus lehetőségeket, a villamosenergia-termelő atomerőműtől az atombom­TÖRTÉNETÉHEZ báig, nem hagyván ki az atomhajtású tengeralattjá­ró-motort sem. Az új ener­giaforrás hihetetlen kon­centráltságából könnyen következtetni lehet arra, hogy a maghasadás felfede­zése milyen célokra is al­kalmazható. A legtöbb or­szágban, élükön Franciaor­szággal, a tudósok figyel­meztették a kormányt az a- tomenergia pusztító hatásá­ra. Ebben az időben az E- gyesült Államokban élő ma­gyar fizikus, Szilárd Leó volt az, akit leginkább ag­gasztotta az elképzelt fegy­ver esetleges hatóerejének gondolata. Már 1939 febru­árjában érintkezésbe lépett az atomkutatásban érdekelt országok tudósaival, és ja­vasolta, hogy közös egyetér­téssel állítsanak le minden publikációt, amely a nukle­áris hasadással foglalkozik. A javaslatot, amelynek Szi­lárd volt a kezdeményezője, nem értették meg egészen és nem fogadták el teljesen; ám néhány hónappal később, közvetlenül a háború kitö­rése előtt, valamennyi or­szág egymástól függetlenül intézkedéseket hozott az u- rániumra vonatkozó kutatá­sok eredményeinek titokban tartásáról. A második világháború ki­törése után drámai esemé­nyekben gazdag versengés folyt az atombomba előállí­tásának elsőbbségi jogáért. A tudósok és államférfiak előtt világos volt, hogy aki­nek ez hamarább sikerül, az nyeri meg a háborút. A ki- szivárgott hírek arra enged­tek következtetni, hogy a náci Németország lázasan dolgozik az atomfegyver e- lőáilításán. Ezek a hírek rendkívül meggyorsították a szövetségesek erőfeszítéseit a további kutatások terén. A megszállt Franciaország­ban szó sem lehetett komo­lyabb kutatásokról. Az an­gol tudósok pedig 1941-ben, az óriási, leküzdhetetlen ne­hézségek láttán lemondtak az atomfegyver előállításá­ról, és azt az USA-nak javasolták, felajánlva tu­dósaik segítségét is. így került ki az Egyesült Álla­mokba az angol és francia atomfizikusok színe-java. Enrico Fermi olasz atomfi­zikus 1938 óta tartózkodott kint — elmenekülve a fa­siszta üldözés elöl. Roosevelt elnök már 1939- ben foglalkozott az atomku- tatás kérdéseivel Albert Einstein és Szilárd Leó köz­benjárására és információi kapcsáh. Az elnök nyomban létrehozta az ún. Uránium - bizottságot, amelynek az é- gisze alatt 1941 nyaráig az egyetemi laboratóriumokban folytatták a kutatásokat. Ek­kor Roosevelt elnök szerve­zési intézkedésekkel mozgó­sítja az amerikai tudomá­nyos kutatást. Több szerve­zetet és tudományos kuta­tócsoportot hoznak létre, amelyeknek a feladata az atomfegyver előállításához szükséges kutatások elvég­zése. A nemzetközi tudósgárda kutatásai 1942 nyarára már olyan eredményekkel jártak, hogy hozzákezdhettek a nagyszabású ipari létesítmé­nyek megvalósításához, és ennek megvalósítását a had­seregre bízták. A titoktar­tásra vonatkozó előírásokat erősen megszigorították, és katonai rendszabályokat ír­tak elő a tudományos ku­tatásra. A szakemberek at­tól tartottak, hogy a kato­nai szellem ártalmára lesz annak a szabadságnak, a- mely nélkülözhetetlen az e- redményes tudományos ku­tatáshoz. A hadsereg tekintélye és súlya mégis kétségkívül hoz­zájárult a nagyszabású mű­szaki létesítmények munká­jához szükséges gazdasági kedvezmények megteremté­séhez. Sikerrel gyűjtötte és fogta össze az óriási létszá­mú tudományos csoportokat, és szigorúan őrizte a titkot. 1942 végén létesült az a három nagy, katonailag vé­dett terület, ahol megkezd­ték az atombomba gyártását. Oak-Ridga-ben (1943-45 kö­zött a kis település több mint 50 ezer lakosú város­sá nőtt) és Hanford'ban é- pült fel az a két üzem, ahol előállították az atombombá­hoz szükséges 235-ös tö­megszámú urán-izotópot. A harmadik katonai terület Los Alamos volt, a „Nobel- díjasok koncentrációs tábo­ra". Nagyszerű környezet­ben, itt folyt a bomba ta­nulmányozása és építése. Előzőleg mindnyájan nyilat­kozatot írtak alá, amelyben kötelezték magukat, hogy a háború tartalma alatt és a háború befejezését köve­tően hat hónapig ott marad­nak. Ezernél több tudós élt itt családostul a világtól el­zárva, Itt dőlt el az egész vállalkozás sorsa. A felelős vezető, fiatal elméleti fizi­kus, Robert Oppenheimer vonzó egyéniségével egy se­reg matematikust, fizikust, finomkohászati és ballisz­tikai szakembert gyűjtött maga köré. Azok az elmé­leti és gyakorlati tanulmá­nyok, amelyek segítségével a megoldandó problémának egyik legnehezebb szakaszán túljutottak, az ő munkájá­nak az eredménye. A megol­dás részleteit mindmáig ti­tokban tartják. A problémát a bomba működésének a mechanizmusa jelentette. 1945 áprilisában vált csak bizonyossá, hogy az atom­bomba működni fog. Két­ségtelen, hogy ez az ered­mény az amerikai kormány, hadsereg és ipar nagysze­rű együtműködését jellem­zi. A hatalmas, kétmilliárd dolláros vállalkozásnak a- zonban egyenrangú részesei voltak az európai tudósok is, akik főleg a fasizmus elől menekültek az Egyesült Államokba. Roosevelt elnök, aki kez­dettől fogva figyelte a kuta­tásokat, 1945. április 12-én elhúnyt. Az atombomba al­kalmazásáért Truman elnök­re hárult a felelősség. Hat héttel az atombomba új-mexikói kipróbálása előtt Szilárd Leó memorandumot intézett Truman' elnökhöz, amelyben feltűnő előrelátás­sal fejtegeti az atombomba­robbantás következményeit az Egyesült Államok nem­zetközi helyzetére, különö­sen a Szovjetunióval kap­csolatban. Nem sokkal ké­sőbb James Franck német származású fi'ikus elnökle­tével egy tudóscsoport je­lentést nyújt át a hadügyi államtitkárnak. A jelentés­ben megismétlik Szilárd ér­veit. A tudósok érvei azonban nem találtak meghallgatás­ra. 1945. július 16-án felrob­bantották az első kísérleti atombombát, és nem egé­szen egy hónap múlva két atombomba pusztította el Hirosima és Nagaszaki ja­pán városokat. Hat év leforgása alatt a tisztán tudományos felfede­zés, az urán-atommag hasa­dása eljutott a laboratóriu­mokból a világ kormányfői­nek hivatalaiba, és a kor egyik legfontosabb politikai tényezője lett. Alapvető je­lentőségű tényről van itt szó. Az ember fejlődésének útján — amelynek célja, hogy a természet erőit hasz­nosítsa és a világot a saját igényei szerint átalakítsa — első ízben jutott olyan pusztító eszköz birtokába, a- mely néhány pillanat alatt a földgolyó óriási területén elpusztít minden életet és kultúrát. — va —

Next

/
Oldalképek
Tartalom