Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-15 / 50-51. szám
Olvasónk karácsonyi ajándéka Lapunk szerkesztői sokat förték a fejüket, mivel lephetnék meg olvasóikat az ünnepi számban; milyen riport kötné le figyelmüket, mit olvasnának a legszívesebben a karácsonyi dupla terjedelmű Oj Ifjúságban. Az, hogy célunk valóra válik-e, ezekben az órákban dói el. Most tartjátok kezetekben a lapot, most futjátok végiig a huszonnégy oldalt. Mit kap viszont tőletek az Oj Ifjúság? Nem várunk semmi különöset, már az is tökéletes öröm. ha tetszik az ünnepi kiadvány. Egyik előfizetőnk azonban meglepte szerkesztőségünket. A Kassai Kereskedelmi Szak- középiskola egyik érettségiző diákja, Szpllős Ilona harminchat előfizetőt gyűjtött tanulótársai között. Az új, 1971-es esztendőben harminchat olvasóval gyarapodik lapunk olvasóinak tábora. Mi minden egyes előfizetőnek örülünk, jelen esetben tehát harmtnchatszo- ros az örömünk. (Ha minden oLvasónk ilyen lelkes lenne!) Szőlős Ilona nem használ nagy szavakat, inkább a tettek jellemzik. Az ötletet egy beszélgetésen szerezte: arról beszélgettünk egy szakközépiskola diákjaival, hogy akkor válik igazán erőssé és perspektivikussá helyzetünk, ha előfizetőink száma egyre gyarapszik. Szöllős Ilona szerény, fiatal lány, Hallani sem akart arról, hogy a fényképe is bekerüljön a lapba. így hát szavakkal próbáltam, csupán néhány szóval megrajzolni portréját. E néhány sorból bizonyára kiviláglik, hogy akadnak még igazán lelkes és ambiciózus olvasóink, és ezt most, karácsonykor, az új év küszöbén jólesik megállapítanunk. (bt) 10 új ifjúság AJÁNDÉK 1944 karácsonya. Apám a keleti fronton, azaz nagyon közel és nagyon messze — egyszerre. Öcsém tüdőgyulladással a kórházban. Anyám valamelyik faluban lisztet hajszolt, hogy az ünnepekre valamit süthessen. Tündért höhullás volt. mintha csak a tél vigasz- talóan be akarta volna takarni a város sebeit, a romokat. A várostól hat kilométerre, egy gyönyörű park közepén volt a Darányi kastély Este átmásztam a kerítésén és hosszas töprengés után levágtam egy hatalmas ezüstfenyő csúcsát. Volt már karácsonyfánk, volt diós kalács, és az ünnep előestéjén a tavalyról elrakott szaloncukor- papírba néhány félbetört kockacukrot csomagoltunk, s hogy több legyen, száraz kenyeret is. Anyám szeme könnyes volt, apámról és beteg ö- csémről beszélt, én pedig egy minden titokban beavatott tizenkét éves férfiú támogató jóindulatával vigasztaltam: — Meglátod, édes, hogy apu hazajön... Neki nem eshet baja. Hiszen még csak meg sem sebesült, pedig már egy éve a harctéren van!... Öcsém meg .. biztosan meggyógyul és pár nap múlva örülni fog a szép fehér karácsonyfának. Valóban gyönyörű volt a lopott karácsonyfa: ra gyogtak rajta a díszek, a szaloncukrok is egészen úgy néztek ki, mintha igaziak lettek volna, táncolt rajtuk a gyertyák fénye. És a fa alatt két csomag: egyiken az öcsém neve volt, másikon pedig az e- nyém. S a csomagomban egyujjas kötött kesztyű meg egy meleg sál. Azonnal megismertem, hogy apám szvetteréből készült, egyetlen igazán meleg téli ruhadarabjából. Azt fejtette fel, hogy bennünket megajándékozhasson. Reggel anyám ébresztett. Mintha tíz évet fiatalodott , volna... És nagyon szép, nagyon boldog volt: — A Jézuska nagyon nagy ajándékot hozott nekünk éjszaka. . Találd ki, hogy mit! — Apukát!.:. Apu hazajött! — kiáltottam boldogan és már ugrottam volna ki az ágyból, de. édesanyám csendre intett:. — Pszt Apuka még alszik. Nagyon fáradtan jött haza. — De azért megnézhetem... — Igen, de vigyázz, hogy fel ne ébreszd!-0Ez volt életem legszebb karácsonya. Ekkor kaptam a legszebb karácsonyi ajándékot is. N. László Endre Ä család ünnGoe Kosztolányi Julia, Komáromi Járási Közbiztonsági Szervek kivizsgáló osztályának titkárnője: — Voltak nagyon szép karácsonyaim. Gyermekkoromban, de később is, amikor megtudtam, hogy ezt az ünnepet maguk az emberek teszik széppé, függetlenül valamilyen természet feletti erőtől. A karácsony a család legbensőségesebb kapcsolatainak újjászületését, megerősítését is jelképezi. — Ügy mondta, hogy mintha mást is jelképezne. — Mást is, persze. Vannak családok, amelyek közvetlenül karácsony előtt esnek szét, tépik szét azokat a gyengéd fonalakat, amelyek addig összekötötték őket. A válóperekben akkor sincs megállás, sem pedig a rosszaságban. A fegyverek is csak szimbolikusan hallgatnak el... — Miért ennyire lemondó? — Még nagyon fiatal vagyok, de márts annyi mindent átéltem... legalábbis érzem, hogy váltamat hatalmas súly nyomja. Igaz, most már csak magamért vagyok felelős, de ez is gyötrő gondolat. Ugyanis egy évvel ezelőtt épp karácsony előtt volt a válóperem. — Az idei talán mégsem lesz olyan szomorú. — A tavalyi karácsonyom sem volt az. Egy kis szenti- mentalizmus, amely ünnepek idején amúgy is elkapja az embert, de máskülönben semmi. Sőt azt hiszem, hogy egészen megnyugodtam. Viszont nagy kár azokért az évekért, amelyek „kiestek“ életemből. — Hol tölti az idei karácsonyt? — Otthon, a szüleimmel. Hol máshol? Azt mondják, a szentestén mindenkinek otthon a helye. Otthona mindenkinek szerettei közöt van. En szeretem a szüleim, testvéreim, velük leszek és örülök már előre, hogy együtt lesz a család. — Számomra minden eset, amelyet kivizsgálunk, élmény. Sokan azon csodálkoznak, hogy nyugodtak az álmaim az után a sok vallomás után, amelyeket naponta itt lepötyögtetek, és amelyeket fülem hallatára mondanak a tettesek, a tanúk, a bűntények szereplői. Karácsony után rendszerint megnő a munkám. .Az, ünnepeli, nemcsak Örömmel járnak; sok ember számára a jól evést és jól ivást is jelentik. Főleg az utóbbi hatása alatt aztán olyan dolgokat követnek el, amelyek révén ide kerülnek hozzánk. — Mit tartana o legnagyobb karácsonyi meglepetésnek? — Kitől várjak én meglepetést? Szüleimnek én adok ajándékot, hiszen ők annyi éven keresztül vásároltak nekem. Es mástól? Nem tudom. Talán az lenne a legnagyobb meglepetés, ha valakitől mégiscsak kapnék ajándékot. Kívánjuk, hogy így legyen. —z— Herdics Évi, a szenei óvoda pedagógusa: „Még nem tudom, milyen lesz az idei karácsonyom, de bizonyára vegyül bele majd egy kis szomorúság, melankólia is, mint minden ember szívébe, aki szerette és tisztelte Fábry Zoltánt. De ez már másképp nem is lehet. Karácsony a békesség, szeretet és az öröm legigazibb ünnepe, de egyúttal az év vége, zárszámadás, az elszámolás i- deje is. Úgyszólván minden évben valaki kiesik szeretteink köréből, mégis az új évkezdet rendszerint a meglepetések, de főleg az örömek ünnepe szokott lenni, mert hiszen csaknem mindig több jó, mint rossz éri az embert. Életem legszebb karácsonyi élménye zenével kapcsolatos, amely az emberi érzések egyik legtökéletesebb kifejező eszköze, s a lélek legfinomabb rezdüléseinek tükre. Szívesen gondolok vissza az egyik nemzetközi kórusfesztiválra, melyen a Magyar Tanítók Énekkarával vettünk részt. A találkozón angol, francia, olasz, német, orosz és bolgár testvérkórusokkal szerepeltünk, és az ilyen rendezvényeken szinte elkerülhetetlen az ismerkedés. Idegen nyelvű ismeretünk kisegített bennünket, ám kevésnek bizonyult az általánosan kialakult testvéri légkor és őszinte emberi kapcsolatok kielégítésére. Akkor jutott eszembe, pfröbáljak barátságunkat világhírű mesterek operáinak egy-egy áriájával kifejezni. Persze ki-ki a saját nyelvén énekelve. A hat-hét nyelvű harmónia felhangzása aztán oly sokrétűen színes lett, hogy a szemekben csakhamar örömkönnyek csillogtak. A félórás rögtönzött hangverseny baráti kézfogásokkal és címek kicserélésével végződött. Az ilyen örömek éltetik, lelkesítik az embert és égész életére kihatnak; rájön, hogy van értelme más nemzetek megbecsülésének és tiszteletének. Úgyszólván minden karácsonykor erre a szép élményre gondolok“. obámban, az ablak \ T előtt zöld fenyőfa ™ arany-ezüst díszén szikrázik a téli nap bágyadt sugara. Karácsony van. Jó ilyenkor ülni a karosszékben, nézegetni, simogatni az ajándékba kapott könyveket, hallgatni az ébredő ház zajait, ráfeküdni a múló percek, órák lassan sodródó áramára és vitetni magunkat, boldogan, tétlenül pihenve. Jó ilyenkor az a- gyunkban, szívünkben őrzött emlékek között kutatni, különösen, ha az ember már fél évszázad kanyargó, bokarontó ösvényeit hagyta maga mögött. Jó ilyenkor, saját sanyarú fiatalságunkért kárpótlást keresve, a- zokra gondolni, akik még csak most készülnek a jövőre, ringatnak szívükben vágyakat, terveket, a szép és tiszta szándékok sokaságát. Három fiatalra gondolok, akik most távoli falvakban, a szülői ház, a meghitt fészek puha nyugalmában megfeledkeznek a nagyváros zajairól, az internátusi szoba emeletes ágyairól, a- kik megfeledkeznek arról, hogy immár „egyetemi polgárok“ és csak boldogan mosolygó gyermekek, akiket dédelget, simogat a szülői szeretet. CSUDÁI IRÉN Oroszkán, TAMÁS ÉVA pedig Gömör- faluban figyeli a ház előtt magasodó hars didergő nfez telenségét. Mindketten magyar-matematika szakosok, mindketten a negyedik évfolyam hallgatói. POZNAN EDIT harmadéves filozófiamagyar szakos egyetemi hallgató Nágybalogon tölti az ünnepeket és talán arra is van ideje, hogy kedvenc költőjét, Radnótit olvassa. Bratislavában, a Suvorov utcai internátus egyik kis szobájában vallattam ezt a „Mindenképpen haza akarok menni. Szeretném segíteni a szüléimét... az apámat, aki már nyugdíjba mehetne, de még mindig dolgozik, azért, hogy én tanulhassak...! Aztán... a rima- szombati alma materben azzal búcsúztak a tanáraim — menj, tanulj és gyere vissza.“ Az alacsony, szőke Irén Zselízen, az ábrándosán barReggel hat órakor ébresztő, mert hét órakor már kezdődnek az előadások. Délben gyorsan elfogyasztott ebéd a menzán és utá- tána előadások. Este hat ó- rakor vacsora a menzán és utána — tanulás Nem, nincs idő a randevúra, szerelemre, önfeledt sétákra, apró, kérő-követe- lő-ígérő csókokra, mert dolgozni kell... tanulni kell. Ez három lányt a jelenről és a jövőről. A kis szobában, ahol könyvektől roskadozik a szekrény teteje, ahol az otthonról küldött ízes sült húsnak, jó illatú süteménynek csak az ablakban jutott hely, ahol Poznan Edit tanárjelölt pótágyon alszik, mert ebben az évben nem kapott helyet az internátusbán, csak utólag engedélyezték számára — egy pótágyat. Erre a sötét szemű Editre gondolok most szobám fenyő- és kávéillatú csendjében, mert amikor azt kérdeztem, hogyan képzeli el a jövőt, olyan választ adott, amitől nagyon forró lett a szívem: ’Vi i .ül > «Ai.»' líiAdwwÉrii na Éva pedig Tornaiján szeretne katedrát kapni. Éva rflost biztosan Ady verseit olvassa, Irén pedig Radnóti és József Attila soraival szépíti az ünnepet. És milyen a jelen? Kedves, deresedé kortársaim — ne irigyeljük a mai fiatalokat! Ne beszéljünk róluk fölényesen. Igyekezzünk közeledni hozzájuk, megérteni és segíteni őket. Mert nem bohém és vidám diáktanya az internátus szobája, hanem dolgozó, siető, a jövőre lelkiismeretesen készülő emberek nagyon szerény átmeneti otthona. Három fiatal lány hétköznapjait kutattam. Mit találtam? aaMMMCiriiinimn'na három fiatal lány heti hatvan-hetven órát dolgozik. Sárakozás? Néha egy film, néha egy színház, néha egy hangverseny. Mennyit költhetnek egy hónapban? Pejenként 400- 500 koronát. Éva szerint havi 350 koronából is lehet élni, hiszen a lakás és az e- gyetemi étkeztetés nagyon olcsó. Persze, ha egy új ruha kell — akkor csak a szülők segíthetnek. Persze... sokszor előfordul, hogy a cukrászda előtt megállnak töprengve — de jó lenne egy krémes, vagy egy gesztenyés torta, aztán a vágy hátrálni kénytelen a józan számítás elöl. Tanulni kell! De hol? Az internátus klubjában nem lehet, mert ott a tévékészülék. A szobában nem lehet, mert 'négyen-öten vannak. Marad az Egyetemi Könyvtár, a bratislavai főiskolások hatalmas dolgozó- szobája. Tanulni kell! De néha a legfegyelmezettebb agy is fellázad, áttöri a fegyelem megszokott korlátáit, és a gondolatok, a honvágy hordozórakétáján száguldanak Oroszka felé... milyen jó lenne megérkezni Párkányba. átszállói a Léva felé induló személyvonatra, az o- roszkai állomás előtt már kimenni a vagon ajtajához és várni amíg a szerelvény dohogva, zihálva, de jóindulatúan megáll, köszönni a kis állomáson a forgalmistának és sietni, szaladni egy kis ház felé. kopogás nélkül benyitni és hangosan, boldogan, mosolyogva-köny- nyesen felkiáltani: ...itthon vagyok... édesanyám! A gondolatok elszállnak az édes-szép gömöri tájak felé, Gömörfaluba és Nagy- balogra, ott röpködnek a szülői ház felett, talán még a párás ablakot is megkopogtatják. egészen halkan, olyan csendesen, hogy csak ... az anyaszív hallja meg. Mert aki városból szakad egy másik városba, csak helyet változtat, megmarad saját megszokott közegében, de akit az áldott mezőkkel ölelkező kis falvak küldtek a város komor, a messzevágyó pillantásnak kőkorlátot állító falai közé, az örökké visszavágyik a magringató földek mese- szülő csendes világába. Karácsony van. Ülök a csendes szobában, az ablakon tunyán, lustán bekönyököl a hunyorgó téli reggel, a polcokon sorakozó könyvek csodálkozva nézik a csillogó-villogó jövevényt, a zöld fenyőt. Három lányra gondolok, három tanárjelöltre. Igyekezetükre, szorgalmukra, arra, hogy milyen szép színes szálakkal hímezik a jövőt. Arra gondolok, hogy menynyi terv, akarat, szép szándék, tehetség és alkotó kedv feszül egy főiskolai internátus falai között. Irén, Éva és Edit... most biztosan nagyon boldogok. Most kedves-lágyán megcsókolhatják édesapjuk arcán a gondvéste ráncokat, oda-odabújhatnak anyjuk forrón dobogó szívére... Három lány, három tanárjelölt! Még néhány év, és ők Is ott állnak a katedrán, ők is elbúcsúznak majd a városba induló tanítványoktól... menjetek, tanuljatok és gyertek vissza, mert itt nevetettek és sírtatok, mert itt építettetek homokvárat, mert itt vár rátok a kibocsátó fészek... a szülői ház és a legszebb zene — édesanyátok szívdobbanása... Péterfi Gyula
