Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-21 / 29. szám
R eggel a rádió 28—52 fok meleget jelzett. Enyhe szél lengedez, de kint a határban még melegebb van. Egy pillanatra megálltam a hí- náros, álmos, Feketevíz partján. Jó lenne megmártózni, mint ott azok a fiúk, de aztán bandukoltam tovább. Mögöttem Diószeg, előttem N'agyfödémes. Még nagyon messze van, csak néhánv fénylő háztetőt látok és a templomtornyot: „Ostornyél“, „felfordult szekér égbe meredő rúdja"... A levegő tiszta, áttetszőén vibrál a beláthatatlan táblák fölött. Az ég is ilyen tiszta, nem is felhők, csak foszlányok úsznak lassan a határ fölött. Igazán jó napot választottak maguknak a nagy- födémesi szövetkezet aratói a kezdéshez! Megyek — balra búzatábla, jobbra haragoszöld kukoricás, de sehol egy ember. Ha nem lennének méregzöldek a kukoricaszárak, sudár a gabona, azt is mondhatnánk, hogy kihalt, néptelen ez a határ. A búzatáblát szőke leány hajladozásához szokták hasonlítani a költők. Valóban az? Forró nyarak, rekkenő hőségek... Csípő porszag csapja meg az orromat —• de arató sehol — ez csak az emlék, az egykori qvötrelmes cséplések aratások kellemetlen emlékp Lassan szót. tatom a fülemet a csendhez, és a szemem is megszokja a távolságot. Ott mesz- sze, mint kupolahátú bogár, lassan kúszik valami ormótlan zöldesszürke hegy. Tehát mégsem kihalt a határ, vannak itt emberek! Hat—nyolc szekér hordja a száraz herét, három—négy traktor gyűjti, és a többiek pedig kazlazzák. A kazal még nem látszik, csak sejtem, hogy ott az erdő alján, az imént látott álmos, hínáros folyó partján fog gunnyaszta- nl. Tőlem balra, a falutól bal- labbra, néhány vízsugár kering. Néha találkozunk, és ilyenkor vízrózsa nyílik ki a láthatár alján. Tehát ott is vannak emberek! Megyek, elhagyom a sárga búzatáblát, a zöld zabtábla virgoncán rakoncátlankodik, érzi, hogy az ő vége még messze van. Egyáltalán, igazat mondtak nekem, amikor azt mondták. hogy itt ma kezdődik az aratás? Igen, igen, valóban, ott, már nincs is olyan messze, három, sőt négy traktor pöfékel, mögöttük pedig ott kelepéinek a villák. Igen, szépen behajtják a gabona fejét, és a könyörtelen rángatódzó kés pedig elnyisszantja a lábszárukat. Már a tábla szélén vagyok. Nem. nem a búzatábla volt a szőke, hanem az árpa az. Amaz csak sárga volt, ez az igazi szőke. A toronyóra tizenkét tő- -e jár. Vaqv ötven hatvan >*end fekszik a tarlón, amott az egyik gép kiállt a sorból, leakasztják a kaszálógépet; az álló gabona mellett a traktor az időt kergeti, rohan. — Mi történt? — Eltörött a hajtókar, megyek, hozok helyette. — Jó, akkor én addig megebédelek, mondja a mellettem álló ember és elindul az út felé. Ott már várja az asszony és a gyerekek. Németh József letelepszik melléjük, de még nem lát evéshez. Ilyenkor melegben valahogy nem ízlik az étel. — Ez az első hiba a mai napon? — Nem, reggel, mindjárt az első kerülőnél Is eltört a hajtókar, mert ott az erdő alján kicsit zöldebb még az árpa. és a here is nagyobb. — £s van alkatrész? — És jól szokott menni? — Általában igen. A kislány megfogja az apu kezét és ebédre invitálja. Közben a harmadik gép is leállt, mesz- szebb, talán ott van az elemózsiájuk. Az egyik traktorista felpattan a kis motorkerékpárra és kiált Németh Józsefnek. Az int neki és szalad utána. Futtában még visszaszól a feleségének, hogy megy sörre, várja meg. — Hát ezért jöttem ki? Hiszen sört is hoztam — tiltakozik a feleség, de Németh József után porzik az út. Lassan mi is visszaballagunk az árokpartra, a kislány, bár még valóban egész aprócska, mint egy felnőtt háziasszony, kipakolja Krizsan György e- bédjét. — Éhes vagy? — kérdi az apa a kislányt. — Van. nem kell félni, legalábbis nálunk. — Nem' — válaszol Ivetka. de hozzáteszi, hogy ő is fog A kedves, szemlélődő feleség közben kitette a kis, kék kannát s a lábast az árokpartra, melléje állította a sört, és kínálta a férjét. — Mit hozott ebédre? Tetszik látni, egy kis húslevest, új krumplit és hurkát. Az aput elküldtem sörért. Németh József merít egy kicsit a levesből, a kanál széléről hosszan lógnak a levestészták. No még egy keveset a hurkából és a krumpliból is. ebédelni, mert kirántott hús van. Felemeli a fedőt. Nem tévedett. Mit is kérdezzek még, tűnődöm. Hát igen, ma már egészen más az aratás, mint az én gyermekkoromban volt, sőt siheder korom óta is sokat változott. Már nem erőltetjük a kombájnokat, hanem először lekaszáljuk, rendre vágjuk és csak azután csépeljük — természetesen kombájnnal, mert így legkisebb a szemveszteség. Hol vannak már a rakoncátlan- kodó kötözögépek? Hát még a kézikasza! Közben egy mokány, sötét, erős csontú fiú és fehér, fodros ruhában egy barna bőrű, göndör hajú kislány érkezik. A fiú úgy tíz—tizenegy, a kislány négy—ötéves lehet. Ök is ebédet hoztak. A kislány hihetetlenül szégyenlős, és csak nagy unszolásra jön közelebb. Ivetkának hívják, Krizsan Ivet- kának. — Jó étvágyat! — mondom, majd hozzáteszem: — A viszontlátásra. Megyek befelé, a falu felé és tűnődöm. Valamikor ez a kis Krizsan fiú már markot szedett volna, hárított, húzta volna a nagy gereblyét, vagy legalább a szalmakötelet teregette volna, mint ahogy az én koromban volt ez. A kisebb- hozta volna az ebédet, s ha nem lett volna nagyon messze az árpaföld, akkor talán nem is ette volna meg mind. Valóban, csupán ő nem változott. A többi — a papa. a mama, az idősebb gyermekek szerepe megváltozott. A kövek közt megolvadt a kátrány, szinte forrt. Ezért nem az út közepén lépkedem, hanem a szélen a homokban, kavicson. Tehát az út is más. Beérek a faluba, és a kimélyített, kikotort kacsatóban és tó partján vagy huszonöt— harminc fiú tanyázik. Egyik- másik fürdik, a többiek kártyáznak — és csúnyán beszélnek, kiabálnak egymásnak. Bár nincs rossz sorsom, mégis 1- rigylem őket, mert bezzeg (bezzeg!) az én koromban ezek a fiúk, fiúcskák, siheder lá- nyocskák, mind kint lettek volna mezítlábasán a tarlón. Napközben az apjuk után hajladoztak volna, szedték volna sarlóval a rendre vágott gabonát, hordták volna kepébe a kévéket, hogy az esti szürkületben az apjuk még keresztbe is tudja rakni. Hogy ebédre mit ettek volna? Szerencsére ez a kérdés már nem érdekes. Utamnak most már csak egyetlen célja van — én is enyhítsem szomjamat. Körüljárom Nagyfödémes központjában a szép, új épületeket (a kultúrházat, a szövetkezet szép, nagy épületét és a posta, illetve a nemzeti bizottság épületét) és megyek az — ugyancsak új — vendéglőbe, hogy megigyak egy limonádét. A vendéglő előtt kerékpárerdö, de ez csak kívülről tűnik soknak, az asztaloknál sincsenek sokan. Eszembe jut Németh József gyors szökése. Alaposan körülnézek, hol van, mert föltételezem, hogy még bizonyára itt tanyázik. Nagy meglepetésemre a csupasz, barna felsőtestű, munkásruhás emberek között nem találom. Szóval mégis betartotta a feleségének kiáltott ígéretét? Ügy látszik. NÉMETH ISTVÁN Az apu csak most érkezik, látni közeledő gépét. Elindulok, hogy fényképet csináljak. A gép megáll. Krizsan György leugrik róla, felszáll a társa és továbbhajt. — Mikor kezdték? Ma reggel, lehetett úgy fél hét — hét óra. Mindig I- lyenkor kezdjük, amikor megszikkad a gabona, fölszárad az éjjeli harmat. — Meddig? — Este nyolc — fél kilenc — kilencig. Ma még nem fo- fogtink tarlót bántani, de holnap vagy holnapután, amikor már a kombájnok elmasinázzák az első részt, akkor este neki- állunk. Tizenegyig—tizenkettőig, néha még tovább is, aztán alszunk egy kicsit, mert tetszik tudni, azért alvás nélkül nem győzné az ember. — Milyen régen csinálja? — Tizenhárom éve. Először Szencen, aztán az állami birtokon és 58-tői pedig itt a szövetkezetben. — Milyen nagy területet kell learatniuk? — Körülbelül ötszáz hektárt. (A szövetkezet összterülete 1600 ha.) —• És csak ez a négy traktor van rá? — Igen, négy traktW és nyolc ember: Csízik János. Bányai Ferenc, ifj. Bohácsik Károly, Harakovics Ferenc, (Jr- bancsok János, Németh József, Krizsan László és én. Igaz, hogy látástól vakulásig csináljuk, de öt—hat nap alatt befejezzük. mert egy-egy gép laponta azt a húsz —huszonöt hektárt levágja. — ha minden jól megy. ____! IZZADUNK, IZZADUNK? Nagyon sok mindent nem értek. Érthetetlen számomra, hogy Bratislava egyik leglátogatottabb fürdőmedencéje a Delfin — hová nemcsak én, hanem rajtam kívül sajnos még sok ezren járnak — csak június 18-án nyitott. Ez a „sajnos sok ezren járnak“ nem azt jelenti, hogy legszívesebben egyedül lubickolnék a medencében, hanem azt, hogy fővárosunkban nagyon kevés a fürdési lehetőség. Hogy kevés, ezt meg is értem... ám, ha már ennyire látogatott az a Detfin, miért nem törődnek emberségesebben vendégeikkel? Miért nem, hisz ebből mindenképpen nekik lenne csupán a- nyagi hasznuk. És nem is kis haszon — de sajnos csak feltételes módban említhető. Mert aranybányát jelenthetne a sok ezer fürdözó zsebe. Sörük nincs, fagylaltjuk rosszul mért. és nem is a leglzesebb, legüdítőbb, s ha kényszerből mégis akar venni az ember, akkor abban a pillanatban, amikor beáll a sorba, ó a harmincadik-negyvenedik sorban álló. Így van ez rendszeresen. Kevesen bírják türelemmel, kevesen bírják a terasz forró kövén félórányit várni, míg megkapják a meleg szódát, me. leg mustot, rossz fagylaltot — mert bizony néhány kekszen, csokoládén kívül mást alig lehet ám kapni. Nincs más mentség, mint vissza a medencébe, vissza a sok száz ember közé, kusza hullámokba, ahol az ember akarata ellenére is eltátja száját a sok szép nő láttán, a helyhiány és a légszomj miatt... aztán már gyo nréban is érzi a medence langyos. zöld vizét. Oda az ember szomja — és boldogan vigyorog. Miért is lenne köteles megérteni, hogy mindez nem örömére, hanem bosszúságára szolgál. új ifjúság 3 Egynéhány sörkertet beszüntettek az idén Bratislavában. pontosan a szezon elején nem nyitották ki. s persze azóta sem. pedig már jól benne vagyunk a kánikulában. Miért? Én is ezt kérdezem, s velem együtt még nagyon sokan. Talán még a főváros polgármestere is, aki egy sajtóértekezleten nagyon komolyán hangsúlyozta a főváros üzlethálózata kibővítésének fontosságát s azt, milyen kevés a kávéház. a presszó városunkban. A központi fekvésű Koch- sörkert amíg nyitva tartott, meggyőződésem szerint naponta háromszor-négyszer nagyobb forgalmat bonyolított le, mint az ugyancsak frekventált Koch étterem, amely három hónapja szintén zárva tart. Miért? Erre tudok válaszolni: tatarozzák. Meddig? Erre már nem tudnék választ adni. Megszűnt üzemelni, illetve csak hébe-hóba üzemel a Devin Szálló terasz-kávéháza. Igaz, eléggé csökkenthétté a forgalmat az új Uunahid építése folytán keletkezett korántsem szemet gyönyörködtető látvány. De hogy a Carlton nagy kapacitású és nagyon közkedvelt emeleti teraszát miért zárták be már évekkel ezelőtt, s miért nem nyitották meg azóta sem — azt bizony nagyon kevesen tudják, de annál többen bosszankodnak miatta. Megszűnt végre a „WC-bár“ is, a legnépszerűbb, de legundorítóbb, ám legjobb fekvésű fővárosi sörkert. Megjegyzem, ennek örülök, és nem vagyok egyedül. Végre csöndesebb, tisztább a Duna-part. A korlátot most már nem rókázzák le a neves sörkert részeg vendégei. s a békés sétálókba sem köthetnek már olyan egyköny- n.yen. Igv hát maradt csak a Kr.ym- kert meg a sörgyári szabadtéri helyiség. amely sörkertként korántsem említhető' hiszen egy nagy útkereszteződés mellett fekszik, fát még a közelében sem találhatunk, csak követ. aszfaltot meg kormos falakat, mozdonyfüstöt. robogó autók porát, kipufogógázát... Na és itt van az új Duna-parti Da. nubius kávéház terasza, amelynek forgalma szentül bizonyítja, mi kell a vendégnek hol érzi magát jól és hol fizet szívesen. akár többet Is. de lejyen rendes a környezet. fin nem értem, vendéglátóiparunk miért nem veszi észre hogy mi teszi kellemessé Prágát Párizst vagy Budapestet. Mindnyáján tudjuk: az utcai teraszok, sörkertek szabadtéri kávéházak — többek között tér- mészetesen.-kszí/
