Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-24 / 47. szám
6 áj Ifjúság A labdarúgás világából NEMCSAK NÁPOLYI LÁTNI... Nápoly szépségéről avatott és kevésbé avatott tollak sok mindent megírtak. Az egész világon ismeretes ez a mondás: „Ná- polyt látni és meghalni...“ Értsd, ennél szebbet életében amúgy sem láthat már az ember. A nápolyiak szeretik tündérszép városukat, de azzal együtt a labdarúgást, csapatukat, az FC Napolit is. E csapat pályájának lelátóira csaknem 100 000 néző tér, s a szurkolók az 1970/71-es bajnoki idényre 66 000 bérletjegyet váltottak, vagyis minden férőhely kétharmada jó előre gazdára talált. így azután nem csodálkozhatunk azon, hogy az EC Napolinak anyagi gondjai nincsenek. Igaz, az olasz szurkolók igényesek és szép, eredményes játékot akarnak látni pénzükért. Ebben viszont nem különböznek a világ más szurkolóitól. Nápolyban azonban nemcsak a hazai csapat játszik szívesen, hanem az országos válogatott is, az utóbbi időben néha oda is el-ellátogat. A nápolyi szurkolók olyan hazai környezetet tudnak számukra buzdításukkal biztosítani, amilyennek párját még a köny- nyen lelkesülő Itáliában is nehéz találni. A hathatós és kitartó biztatás minden csapat jó szereplésének, lelkes játékának egyik előfeltétele... JUGOSZLÄVOK IDEGENBEN A jugoszláv labdarúgók már évtizedek óta Európa, sőt a világ legjobbjai közé tartoznak. Ezen a tényen még az sem változtat, ha válogatottjuk nem mindig tudja bizto- sitani a világbajnoki részvétel jogát. A múló évek során szinte egyetlen más labdarúgás sem szenved akkora „vérveszteséget", mint éppen a jugoszláv. Legjobbjai veszik a vándorbotot, s bejárják Európa tehetősebb klubjait. Már Dél-Amerikába is jutott belőlük. Míg odahaza a szövetségi kapitánynak néha gondjai vannak a válogatott csapat felállítása körül, az országon kívül élő kiválóságokból nagyon ütőképes együttest lehetne összehozni — természetesen elméletileg — amellyel szemben nehezen boldogulna a világ bármelyik csapata. A France Footbal, Európa egyik legelis- ; mértebb szaklapja, így állította össze a hazájukon kívül éló jugoszláv labdarúgók legjobb csapatát (zárójelben jelenlegi együttesüket tüntetjük fel): PANTELICS (Paris- Joinville), GYURKOVICS (St. Etienne), Ml- HAJLOVICS (Lyon), CSOP (Nancy), RAKICS (Bastia), OSZIM (Strasbourg), MELICS (So- chaux), SZAMARDZSICS (St. Etienne), SZKOBLAR (Olympique Marseille), GALICS (Reims), KOVACSEVICS (Angers). Az említettekkel csaknem egyenrangú a kapus, SOSKICS (FC Köln), a sepregető, RASZOVICS (Dortmund), a hátvéd, VASZO- g VICS (Ajax Amsterdam), a fedezet, BELIN (Beerschot), a csatár, TAKÁCS (Standard Liége), s az ugyancsak csatár, HASZANA- GICS (Chaux de Fonds).... S a legtöbbjük éppenséggel még nem tartozik az idősebb évjáratokhoz. Micsoda erőtartalékkal kell rendelkeznie a jugoszláv labdarúgásnak, hogy jelenlegi szintjét tartani tudja! CSAK AZ ÍRÁSTUDÓK... Portugáliában nemcsak azért szomorkod- nak a labdarúgás szakvezetői, mert kedvenc sportjuk jelenleg nem éri el a néhány év előtti szintet sem a válogatott, sem a klubcsapatok esetében, hanem a közönség viselkedése miatt is. Rendeletet adtak ki, amelynek értelmében csak az válthat magának belépőjegyet a labdarúgó-mérkőzésekre, és csak az lehet szurkoló, aki fel tudja mutatni legalább az alapfokú iskolai végzettséget igazoló bizonyítványt. Ezzel akarják elősegíteni az analfabetizmus legalább részleges felszámolását. Kísérletileg már régebben bevezették ezt az intézkedést, de sokáig nem volt különösebb foganatja. Legújabban azonban a pénztárosok megkapták a pardont nem ismerő utasítást, hogy a jegye vásárlása során a szurkolónak fel kell mutatnia az iskolai végzettséget igazoló bizonyítványt. Nem egészen hivatalos adatok szerint ezt az előírást 1968-ban kb. 5500, 1969-ben pedig vagy 8000 szurkoló játszotta ki. Az 1970-es év első felében 6000-re rúg azoknak a száma, akiket hamis bizonyítvány felmutatása miatt kellett felelősségre vonni. Mindegyiküket nagy pénzbírsággal sújtották okmányhamisítás miatt. Hogy kedvenc sportja érdekében mit meg nem tesz a vérbeli szurkoló...! Zala József Zsebregényünk: MAS0PUST Valljuk meg, a magyar szurkolóhoz mindig Masopust állt a legközelebb a csehszlovák futballisták közül. Nem volt erőszakos típus — technikája, ötletessége bőven elengendőnek bizonyult ahhoz, hogy a legnevesebb ellenféllel szemben is sikerrel vegye fel a küzdelmet. A prágai Dukla és a csehszlovák válogatott játékosa tulajdonképpen mindent tudott, amit a fociban tudni lehetett. Ha többet lőtt volna, még elismertebbé válik. A gól a legnagyobb vonzóerő. Túl a harmincon Belgiumban próbálta meg a profi-futballista életét. Még el sem utazott, amikor barátai és a szakértők biztosak voltak benne: Josef ott is kimagaslik majd. Sportszerűen és bölcsen élt külföldön is, és a belga lapok rövidesen dicshimnuszokat zengtek játékáról. Most ismét itthon van Kedvelt prágai színházakban és sörözőkben látni, és a Dukla háza táján. Vejvoda mellett ő a katonacsapat második edzője Tanácsai, útmutatásai aranyat érnek. A Dukla ellenfelei között még mindig szép számmal akadnak olyanok, akik ellen a nagyszerű labdarúgó játszott még. A prágai piros-sárgák így sem tündökölnek. De ez nem Masopust vagy Vejvoda hibája. Több jó játékos kellene a kezük alá, több igazi egyéniség. A tucat-focistákkal a Duklában is gátat lehetne rekeszteni, de egy újabb Masopust vagy Kucera sehogy sem akar felbukkanni. ■9 Masopust úr, kezdjük egy banális kérdéssel: Melyik volt a legizgalmasabb mérkőzése? Azt hiszem, a kérdést tovább lehetne gyűrűztetni, és egyúttal pontosabbá is tenni. A Duklában és a válogatottban egyaránt bőven akadt remek találkozó. A válogatottban mindenekelőtt a chilei világbajnokság mérkőzéseit kellene említenem, ott nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak jól ment a foci. Én főleg a döntőben mutatott játékommal voltam és vagyok ma is megelégedve És okvetlen a legemlékezetesebb és legizgalmasabb meccsek közé sorolnám azt a bizonyos budapesti 4:2-es találkozót is, amikor válogatottunk 1956-ban a Népstadionban kerekedett felül a magyar válogatotton. A Duklában Mexikó City-ben, egy tornán jött ki a legjobban a lépés, akkor Pelé csapatát, a San- tost is megvertük 4:3-ra. Én két gólt lőttem. Ezeken a meccseken izgalom bőven akadt, és nekem nagyon-nagyon jól ment a játék. © Mit ért „jó játék" alatt? Azt is, hogy gólt lőtt? Nem éppen. Én amúgy sem voltam gólgyáros-típus. De az is fontos, ha előkészítjük a helyzeteket bár a góllövés öröme semmivel sem pótolható. ® Önnek sikerült a világbajnoki döntőn gólt lőnie, méghozzá a brazilok ellen. Akkor, amikor belőtte a gólt, hitt egy kicsit abban, hogy a csehszlovák válogatott akár világbajnok is lehet? Hittem bizony, igaz, nem olyan sokáig. A vezető gól után alig egy perccel egyenlítettek a brazilok. Ma is azt mondom, hogyha Schroiff jobb napot fog ki akkor, talán másképp is alakulhatott volna. Tulajdonképpen a kapusunknak köszönhetjük, hogy a döntőbe verekedtük magunkat, mert azt a formát, amelyet Schroiff Chilében mutatott, nem szárnyalta ott akkor senki sem túl. Viszont az egyenlítő gól, Amarildo gólja teljes mértékben az ő számlájára írható, mert holtbiztosra vette, hogy a nehéz szögben levő brazil szélső beadja a labdát, és nem számolt azzal, hogy kiváló rúgótechnikája birtokában akár kapura is porditheti Bár nekem az a gyanúm. hogy az nem is volt egészen tudatos gól, hanem csak egy lecsúszott lövés: A félidőt l:l-gyel zártuk, és az öltözőben még élt bennünk a remény, hogy esetleg kihúzzuk a döntetlent, és akkor egy megismételt újabb döntőn megint háromesélyes a találkozó. ® A világnak számos kiváló pályája van, de a gyepszőnyeg sehol sem egyforma, ön, aki a világ szinte mindegyik valamirevaló gyepén görgette már a bőrt, hol talált tökéletes fűre? Belgiumban, Genfiben és a londoni Wembleyben. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az angol főváros stadionjában azért mégiscsak nehezebb volt játszani, mert annyira kímélik ott a gyepet, hogy szinte nem is játszanak rajta, és ez azt okozza, hogy túl mély a talaj, fárasztó rajta futni. A világválogatott tagjaként szerepeltem itt. Genfiben sem nem puha, sem nem kemény a talaj, a gyep olyan sima, mint a szőnyeg, egyszóval: ideális körülmények között lehet focizni, és valahogy így kellene a világ minden pályájának kinéznie. 3 Rövidesen a futballpályákon is a tartan lesz az úr. És megtörténhet, hogy a „GYEP“ nem zöld színű lesz, hanem mondjuk vörös. Hatott-e önre a fű zöld színe? Meg tudná-e szokni a vöröset? Azt hiszem, tökéletesen igaza van abban, hogy a zöld« szín az igazi. A játékos is és a néző is ezt szokta meg, és ez pihenteti a legjobban a szemet, meg egyáltalán: a zöld mindig is nyugtatólag hatott. Nem lesz probléma zöldre gyártani a futballpályák műgyepét. Belgiumban kipróbáltam egyszer a tartant, teniszezés közben. Remek dolog, nagy jövője van és csak jót tesz majd a futballal, mert a labda mindig egyformán pattan róla vissza, állandósul a játék színvonala, és az időjárás változásai sem hagynak nyomot rajta. (Folytatjuk) BATTA György Művészek és dilettánson uameiy Feleld László a Képes Sport hasábjain rendszeresen megírja a maga leveleit, hol az agg Avery Brundage, hol pedig a FIFA-elnök, Stanley Rous címére. Alapos megfontoltsággal sürgeti a hivatásos- nemhivatásos sportolók versenyzési problémáinak törvényes megoldását. Meg kell vallani, a fent említett tisztes urak a levelek hatására sem adták be derekukat. Pedig Feleki éppen a közelmúltban közölte a már-már szenvedélyes gondolatait — kiállva a hivatásos sportolók mellett. Dühöng a dogmatikus Brundage magatartásán, aki „dollármilliomos“ létére az amatőr sportolók angyalaként tetszeleg. Hosszas, kétszeri fejtegetésében mégsem találhatóak meg azok a társadalmi-erkölcsi vonatkozásokra mutató érvek, amelyek a sport jelenlegi színvonala és intézményesített lebonyolítási rendszere mellett elvitathatatlanná teszik a tétet. A közelmúltban egy ligás labdarúgóval és egy nyugdíjas hölggyel is beszélgettem e témáról. Véleményük meglepetésszerűen egyezett. „Az élsportoló nyűgös alkalmazottja vállalatának, üzemének". A gyakorlat bebizonyította, hogy az „eszményi játékos", aki csupán és kizárólagosan a maga szórakozására űzi sportágát, nem érhet el kiemelkedő eredményeket. Aki lépést akar tartani a legmagasabb színvonallal, annak nem marad más hátra, minthogy napi több órás kemény edzésekkel készüljön a „produkcióra". Ezenfelül csak ritka és szerencsés esetekben marad ideje más polgári foglalkozásra, amellyel a „betevő falatot" megkeresheti. Tehát a sportember a világon majdnem mindenütt pénzért hajszolja a jobbnál jobb eredményeket. Miért van erre szükség — kérdezhetnénk. Azért, mert a sport passzív élvezete tömegies társadalmi igény. Olyan igény, amely az igénylőnek, vagyis a nézőnek, pénzébe kerül. A játékos tudását, ügyességét, „művészetét“ nyújtja, és ezt a néző pénzzel honorálja. A dolgok logikája szerint semmi sem természetesebb tehát annál, hogy a néző pénzének bizonyos része a játékoshoz jut el. A fejlett társadalmakban megvan tehát az élsportolók fizetésének anyagi és erkölcsi bázisa. Akaratlanul is kínálkozik itt az«i összehasonlítás más, nem produktív foglalkozásokkal. Ilyen például a művészet vagy a sporthoz közelebb álló artisták produkciója. Senki sem akad fenn azon, hogy sokan hivatásos zenészként, színészként működnek, hogy abból élnek. Ugyanakkor ezen a területen is rengetegen csupán szórakozásból, hob- byként — zenélnek, játszanak vagy fényképeznek. De ha nem ismerik e művészetek csínját-bín- ját, belső törvényszerűségeit, ha nem készülnek „állandó kemény edzésekkel a produkciókra", csak kivételes esetekben érnek el művészi szintet — többnyire dilettánsok maradnak. Érvényes ez a sportban is. Nincs az az ügyes és erős ember, aki nem ismerve pl. a kalapácsvetés technikáját, minden edzés nélkül, puszta szórakozásból hétven méteren túl dobna. Ma tehát a sport is olyan tevékenység amelyet sok munkával és tehetséggel „művészi szinten" is lehet űzni — és ekkor társadalmi jelentősége is elvitathatatlan, de maradhat a „maszek" szórakozás szintjén is. így lesznek tehát a sportnak is „művészei“ és „műkedvelői“. A művészi szintű produkciókat honorálják. Művelőiknek minden erkölcsi és társadalmi joguk megvan ahhoz, hogy hivatásosan, pénzért kamatoztassák tehetségüket, tudásukat. így ma már több sportágnak kialakult az intézményesített rendszere. Edzések, mérkőzések, szezonok... Rendszeres fellépések a közönség előtt. A Brundage-szerü dogmatikusok azon sopánkodnak, hogy az ilyen intézményesítés megöli a sport örömét, hogy a játékosnak igv már nem szenvedélye a sportolás, hanem egy alkalmazott lesz a sok közül, aki unottan megy a munkahelyére „robotolni". Ez is egy fatális tévedés! Attól, hogy a versenyző pénzt keres a sporttudásával, ugyanolyan örömmel és lelkesedéssel végezheti munkáját, mint mikor azt kedvtelésből tette csupán. Feltehetően szereti sportját, akkor is, ha pénzt kap érte. Van-e olyan zeneművész, festő, színész vagy filmes, akinek nem szenvedélye a szakmája, akinek nem szerez nagy örömet a zene, festészet, filmezés vagy a színjátszás? Azért nincs, mert ha nyűgös lenne számára a szakmája, bármikor abbahagyhatná. Feltehetően tehát nem is azért vás lasztotta élethivatásául. Legyen tehát számunkra természetes, ha majd a focista azt mondja: Hivatásom a labdarúgás. Szeretem a szakmámat! (99)
