Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-13 / 41. szám
A falut Z-nek hívják. Azt mondták, oda csak úgy magányosan veszélyes kimenni, még világos nappal is. így hát hárman is jöttek velünk. Járatosak voltak erre, vagyis ismertek itt egykét emberi, és mielőtt mi megérkeztünk, kint jártak terepszemlét tartani. Lucskos, hűvös nap volt. A szél szinte bepölyázta az egész vidéket hűvös kelengyéjébe. Első állomásom közvetlenül a város peremén volt, egy kártyavető asszonyhoz mentünk be. Kísérőnk azt mondta: ez csak ízelítő lesz, vagyis olyan átmenet- féle, hogy túlságosan meg ne lepődjünk azon, amit majd odakint találunk. Megmondom őszintén: Nem volt ez semmiféle átmenet. A mentális mélypont fogadott bennünket a kis nádtetős külvárosi házikó ajtaján túl. Alig fértünk el mindnyájan az egyetlen kicsi szobában, az asszony aj laposan meglepődött, nem is akart nagyon beszélni velünk, többet volt odakint', mint bent, nyomorék férje is csak egyszer villantotta be arcát, már ment is, nem, ő nem akar semmibe beleavatkozni. Végre, amikor betuszkolta a kis foltos, kifakult melegítőbe öltöztetett Jenci fiát és ráparancsolt, hogy tanulja a leckét, nos akkor az asszony mégiscsak fölvette a beszélgetés odave-' tett lehetőségiét. Elmondta, hogy nagylánya Bécsbe ment dolgozni, írt is egy-két lapot haza, most tán beteg vagy mi van vele. Azelőtt textilgyárban dolgozott, aztán kiment, időközben műn-* ka nélkül maradt. Ez volt a közjáték. A kisfiú, Jenci, szélesen mosolygott ránk, de volt valami különös ebben a mosolyban, valami különös, a- mit eleinte sehogyan sem értettem meg. Aztán az e- gyik kísérőnk megkérdezte: — Mondd, Jenci, szere- Eed-e még a pálinkát? Valami különös orrhangon válaszolt a gyerek: — Szeretem én. Ott volt a szamárfüles á- bécéskönyv, azt vettem most kézbe: — Hol tartotok... A gyerek értelmetlenül nézett rám, és csak mosolygott. Újból megkíséreltem: — Gondolom: mi a lecke? A gyerek föllapozta a könyvet, és megállt az í- rott p betűnél. Amíg élek, nem felejtem el ezt a hangot és Pipacs Piri kínjait sem. A neki-nekilóduló akarás, a pálinka sötét ballasztját el nem bíró pici zsenge agy és az ábécéskönyvben Pipacs Piri szövege, az írott p betűnél egy versike, a- mely a gyermek tudatába soha, soha bele nem lopak- szik... — És mennyit iszol úgy naponta, Jenci? — kérdez-^ bem az elsős kis elemistától. Nem értette a kérdésemet. Akkor kerülő úton kezdtem: — Ki ad neked pálinkát? — Pálinkát? Az öregem csinálja, ő ad néha. — Egyszer agyonverem! — mondja az asszony, és nagyot nevet hozzá. Nagyot nevet az asszony, a gyereknek az anyja. Az édesanyja. — És mennyit szoktál meginni, Jenci? — Hogy mennyit? — Miből iszod a pálinkát, Jenci? — Bögréből. — És hány bögrével iszol meg naponta? — Hárommal. — És hol az a bögre, Jenci? — Nem tudom. Tán ott kinn a fészerben. — Te tudod, hol tartják a pálinkát? — Hogyne tudnám. Néha magam is töltök, ha nem látják. — És a tanító néni nem veszi rajtad észre? Jenci hallgat. Nem érti. Nyögve gondolkozik, de áz ájult agy nem pattant ki egyetlen értelmes szikrát sem, s végül is abbahagyja, nem nyög már, üresen mosolyog ránk, mint az imént, amikor bejött. Az asszony ismét nekibuzdul: lánya fényképét keresi, de mintha üres zsebben kotorászna. Nagy üres zseb ez a ház. Ide évek 6- ta nem raktak semmit, Találni sem lehet semmit. Csak egy lépésre van ide a mező, a mély őszi sár, a halódó világ. A szántások közt egy ösvény, nekifut valami viskó- csoportnak. Ez Z-falva. Kitódult kutyák csahos csapata fut elénk, körülzár bennünket, nerp tágít. Megérkezünk az első viskóig. Egy fiatalasszony iszkol be előlünk • a rongypokróccal fedett ajtórésen, nehéz volt újból előkiabálni, megrettenve, ellenségesen nézett ránk. Pontosan így: megrettenve és ellenségesei^. Beszélgetni akartunk vele. Ijedten pislogott jobbra- balra. mintha várna valakit, mintha rettegne valakitől, és már futott is be az ajtórésen... Továbbmentünk, kerülgettük a tócsákat, egy kis sötét ablakból nagy csoport rongyokba bújtatott gyerek néz felénk, e- gyik-másik ránk ölti nyelvét, nevetnek, de hangijukat nem halljuk. Egy testes asszony valami vizesedénnyel foglalatoskodott a ház előtt, körülötte két-három fölborzolt bundájú, rosszindulatú eb vicsorog. Emberek, kutyák világa. Trüsze öccsét keressük, csak ennyit tudunk róla, hogy Trüsze öccse, de látni sohasem láttuk még. Egy félreeső viskóra mutatnak, ott lakik. Közben egy koravén legényke imibolyog el mellettünk, foltos zsákot visz a vállán. — Laci, az istenedet, hol vagy ilyen soká? — kiabál rá a termetes asszony, és Laci szenvtelen arccal viszi tovább a zsákban a pályaudvar környékén összegyűjtött szénhulladékot. — Mondd, Laci, te nem jársz iskolába? — Nem. — Miért? — Azt mondták, most már ne menjek. ■ — Kik? — Hát ott bent, a tanítók. — Miért ? — Mert ha én megharag- szok, akkor mindig verek- szek. Megverem a kisgyerekeket. — Miért a kicsiket? — Mert mindig első osztályba járok, és azok kisgyerekek. És ha engem megharagít valaki, akkor én nem bírom ki, és megverem. — És hol van apád? — A gyepmesternél dolgozik, mert ő dolgozik. Neki van állása. Lacit később az egyik közeli veteményesben láttuk, ahogy nagy buzgón segít'a gazdának. Trüsze öccse sehogyan sem akart kötélnek állni. Hogy ő nem beszélget, nincs miről beszélgetnie. Nemrég jött haza a fogházból. Verekedés, valami verekedés volt. Jóindulatú embernek látszik különben. Lova van, családja, meg viskója. Apjával együtt közös anyagi befektetéssel borjúkat, disz" nókat hizlalnak, ő meg járja a falvakat, kupeckodik. — Hát mit tudok én mást csinálni, mint kupeckodnl. Valamiből csak meg kell élni. Már vagy nyolc gyerek állt körülöttünk. Egy kis szépség, egy gyermekasz- szony terelgeti a legkisebbiket. A szél fúj, hűvös szálaival átjárja az embert, a kutyák hada még mindig békétlen. Még valamit: itt az emberek utazzák egymást. Az é- let keserű humora: Pallagi úr, Szalonnás Varga János úr. Hurka Jani úr... Merte- zek a szerencsétlen, minden kegyből kihullott emberek meg akarják tartani a saját kétgarasos operájukat, ezt a hosszú groteszk jelenetet, ezt az élethosszé, kemény háncsú komédiát. A termetes asszony is o- dasündörög a csoporthoz: — Mit akarnak maguk? Hogy panaszkodjunk? Én nem panaszkodok. A mi házunk tetején cserép van. Jövőre hozzáépítünk még egy részt. Csak hát itt a sok gyerek. Alighogy az egyikre ráadom a nevet, már jön a másik. A sok gyerek. Ott az ablakon túl. Kis meztelen rrjanók. A legidősebb tizenkilenc éves, a legfiatalabb pár hónapos. Amerre lépünk a parlagon, mindenfelé mély árkok. A Z-falvabeliek vá- ilyögvetők, és amikor ösz- szegyül valami kis pénz, valahol a külvárosban építenek maguknak házikót, menekülnek innét, ahol a kétgarasos komédia vidítja és szomorítja az emberek szívét. Emberek. Meg kutyák. Az egész településnek e- gyetlen kecskéje van. Egy viskó előtt kivehetőt- len életkorú házaspár á- csorog, arcát a gyenge fény felé fordítja. A viskóba jóformán csak négykézláb lehet bemenni. Itt is emberek élnek. Meg kutyák. Meg emberek. Az árok, a vályogvetők árka egyre mélyebb, hatalmasabb horpadás a föld arcán, ezen az arcátlan arcon egy mély seb, vagy micsoda... Agyagból' itt a kenyér, a hús, agyagból a gyermekek arca, olyan sárga és élettelen, hol a tűz, hol van a tűz, amely lelket hoz ebbe a kozmikus ősanyagfea. Bocsánat, ha a zománcon egy kis karcolás esett'. DEÁK FERENC 3*:, - •• .1 ■ - fL M SZÁZ ÉVES A LÉVAI PEDAGÓGUSKÉPZŐ Iskolánk történetében 1970. jubileumi év. Száz évvel ezelőtt — 1870. októberében — indult meg Léván a tanítóképzés. Ez az évforduló már csak azért is nevezetes, mert szervesen kapcsolódik más, igazán jelentős eseményekhez, hiszen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 53., V. I. Lenin születésének 100. és J. A. Komensky halálának 300. évfordulóját ünnepli a haladó emberiség. Ezenkívül közeleg hazánk felszabadításának 26. évfordulója, és a CSKP történetében is fontos határkövet jelent' az 1971-es év; keletkezésének 50. esztendeját. Iskolánk pedagógusai hathatósan hozzájárulnak ahhoz, hogy az intézet jubileumi évének keretében e- zeket a jelentős társadalmi eseményeket még közelebb hozzák a Tanulóifjúsághoz, hogy ezáltal is a szocialista hazafiságra neveljék a tanulókait, és fokozzák a munkásosztály iránt érzett szeretetüket és megbecsülésüket. Az elmúlt száz év alatt sok pedagógust adott már intézetünk a közéletnek. Tanultak itt szlovákok, magyarok, csehek, lengyelek, ukránok és németek. Itt diákoskodott Jilemnicky, a nagy szlovák realista író és Kittenberger Kálmán, a híres magyar Afrika-ufazó. De említhetnénk még másokat is. Gazdag hagyományokkal rendelkezik intézetünk, i- gyekszünk ezeket ápolni, maradandóvá tenni. Ennek érdekében iskolánk a jubileumi év folyamán egész sereg kulturális és más jellegű akciót szervez és rendez. Szlovák és magyar anyanyelvű óvónő- és nevelőnőjelöltjeink különböző kulturális és sporteseményeken mérik össze erejüket. E- zenkívül kiállítások, tudományos előadások és különféle szemináriumok öregbítik majd az iskola hírnevét. A jubileumi ünnepségek október 17-20-a között érik el csúcspontjukat: lampionos felvonulással és tűzijátékkal egybekötött ünnepi akadémiára kerül sor. Kedves színfoltja lesz az ünnepségeknek az iskola volt diákjaival való találkozás és tapasztalatcsere. Gergely József Az Abbázia presszórészének pultjánál túracipőben, orkánkabátban egy fiatalember sörözik. Sáros a nadrág- ■ ja. Jobban megnézem, felismerem: Antal Imre. Igen, a zongoraművész, vágj’ ha úgy tetszik, a „Hallos“ Antal, aki olyan sokat és olyan régen beszél a Halló, fiatalok! című népszerű tévéműsorban, mégsem unjuk. Népszerűségének már szinte „hagyománya“ van, pontosabban fogalmazva, Antal Imre népszerűsége Öröklődő, persze rendhagyó módon az — fiúkról apákra száll. A „Halló, fiatalok!“ kezdetben ugyanis ifjúsági műsornak indult, a jó néhány esztendő után — mikor a rendszeres műsorok rendszerint „bedöglenek“ — az egész ország tévéközönsége népszerűségének örvend. Ismerjük el, ez ritkaság. S ritkaság az Is, hogy egy neves zongoraművész, mint Antal Imre mellékesen még ilyen módon is közismert. A beszélgetés magyarázattal kezdődik. Nemrég kertet vett, most is onnét jön, azért sáros a cipője. A kertről lelkesedve beszél. — Az ilyen oázis rengeteget jelenthet a városi ember számára. Komoly terveim vannak: bungaló, zöldségkert, gyümölcsfák, jövö héten már a vizet is bevezetik. Micsoda hétvégek lesznek... vagy olyanok mind az eddigiek: nem gyümölcsfák közt, a természetben, hanem közönség előtt, zongora mellett, a pódiumon lesz szép a hét vége. Majd meglátjuk. Antal Imréék családjában nincs zenész, de mindany- nyian muzikálisak. Orvos szeretett volna lenni, de egy zongora közbelépett. A háború alatt történt a dolog, a zongora egy bombatámadást követően a romok alól került elő. Ezen kezdett Antal Imre. Akkor tizenkét éves volt. Négy évvel később már a zongora miatt volt kénytelen Pestre jönni, hogy tovább tanuljon. Vele jöttek a szülők is. Hódmezővásárhelyről. Ekkor már ők is, akárcsak a fiuk — lemondtak arról, hogy a családban felcseperedik egy orvos. Antal Imre tizenegy évvel ezelőtt szerezte meg diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. U- gyanebben az éviben történt az is, hogy a budapesti Fiatal Művészek Klubjában a tévé szerkesztője azt mondta Antal Imrének, a klub egykori nagy aktivistájának: „Te annyira lekötöd itt az emberek figyelmét... jól beszélsz, felhasználhatnád ezt a tévében is. Gyere majd be, megpróbáljuk.“ Antal még akkor is tiltakozott a szerkesztő gondolata ellen, mikor már átlépte a stúdió küszöbét. A továbbiakról így beszél: — Idővel aztán rájöttem, hogy én mint műsorvezető. nem bukom meg, mert csak az bukhat meg, akinek ez a hivatása. Bár a csehszlovákiai magyar tévénézők Antal Imrét elsősorban mint műsorvezetőt ismerik, de tudják róla, hogy hivatása valóban nem a müsorvezetés, hanem zongoraművész, mégpedig nemzetközi viszonylatban is rangos — külföldi hangversenytermek ismert vendége. Tizenöt országban járt. Sehol sem úgy mint turista, és sehol sem ügy mint műsorvezető, hanem mint zongoraművész. Járt több alkalommal Olaszországban, Franciaországban, Angliában, az összes szocialista országban, de Brazíliában is. Külföldi sikereit tucatnyi díj, elismerés igazolja. Három olasz, két VIT-díja van, az 1966-os magyarországi Liszt—Bartók-zongoraverseny emlékezetes győztese ugyancsak ö volt. Hogyan telnek hétköznapjai? Örökké ünnepélyes munkával, gyakorlással, egyszóval zenével. Közben a nüsorvezetés, filmszerepek s vidéki előadások állandó sorozata. Sokat játszik fiataloknak, gyerekeknek. Erről így beszél: — Csodálatos, nemes dolog. Száz hallgató közül egynéhány gyerek biztosan „megfertőződik“ zenével. Mert eljönni eljönnek, hiszen az Antal „jön a „Hallóból.“ A film. Igen, Antal Imrét innét is ismerjük. A Bors című tévéfilmsorozatban főszerepet játszott. — A Bors-sorozat folytatódik. Rövidesen ismét megkezdjük a forgatást, öt újabb fejezetet viszünk filmre. A szerzők egészen 1945-ig, sőt távlati terveik szerint napjainkig akarják elvinni a történetet. Lehet, hogy ez lesz a tévé Szabó családja. Játszott egy amerikai filmben, továbbá a Szevasz, Verábán, a Hamis Izabellában... Satöbbi. A „Halló“ jövője. — A következő, októberi adás a fantasztikus irodalomról szól majd. Ez az adás már előjele a „Halló“ ú- j'abb évadjának. Egy-egy műsor egy-egy témakört ölel majd fel, s minden remény megvan arra, hogy a Halló. fiatalok! idővel átalakul majd a fiatal művészek állandó televíziós fórumává. Tervek. — Munka, munka, munka, gyakorlás. Sok újat, sok szépet szeretnék tanulni. Továbbra is Lisztet, Kodáljrt, Beethovent. És végül a papír és a ceruza. Ebből lett az alábbi „ábra.“ Mert Antal Imrének nem idegen Szlovákia. Az Üj Ifjúságot gyakran megveszi az Astoria aluljáróban. KE SZELI FERENC ___ _v VcjLtre -- tícteia.. \
