Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-19 / 3. szám
CSINGIZ AJTMATOV: Uril/i MADkan I Dénes György versei: Részlet Az első tanító című kisregényből, melyben egy ma már nagyhírű, kirgiz akadémikus-asszony emlékezik vissza ifjúságára, első tanítójára, — első szerelmére. 'Az egyik zünankós napon — január végén történt — Gyujsen végigjárta az udvarokat, ö.'sszeszedett bennünket és elvezetett az iskolába. Komolyan, hallgatagon ment. összevont szemöldöke olyan volt, mint a királysas szárn.ya. az arcát pedig mintha edzett, fekete vasböl kovácsolták volna. Soha nem láttuk még ilyennek a tanítónkat. Ahogy ránéztünk, ml is elcsendesedtünk: éreztük, valami ba.1 van. Az ütőn nagy höbuekák kerültek elénk, Gyujsen szokás szerint maga tört csapást, mögötte mentem én. utánam pedig a többiek. Megesik, hogy az ember valakinek ránéz a hátára és máris tudja, milyen hangulatban van. Tanitönkröl is láttuk, hogy porig sújtotta a bánat. Csak ment lehorgasztott fejjel, a lábát ís alig vonszolta. Ma is emlékszem: félelmetes volt látnom a két szin. a fekete és fehér változását. Libasorban mentünk fel a dombra — előttem Gyujsen fekete köpeny alatt görnyedő háta, fölötte a meredeken, akár a teve púpjai vakítöfehér hóbuckák, a szél csak úgy örvénylett felettük; még feljebb pedig, a homályos, fehér égen, magányos fekete felhő sötétlett. Amikor beértünk az iskolába, Gyujsen nem fűtött be a kemencébe. — Álljatok fel — mondta. — Vegyétek le a sapkátokat. Szó nélkül engedelmeskedtünk, s ekkor ö is letépte fejéről bu- gyonovkáját. Nem értettük, mire jó mindez. Gs ekkor tanítónk rekedt, szaggatott hangon így szólt hozzánk; — Meghalt Lenin. Gyászol a világ, az emberiség. Álljatok ti is a helyeteken és ne moccanjatok. Nézzetek ide. erre a képre és ne feledjétek ezt a napot. Az osztályban olyan csönd lett, mintha lavina szakadt volna ránk. Hallatszott, ahogy a szél betör a réseken, és a hópelyhek halk zlze- géssei hullanak, a szalmára. Abban az órában, amikor elnémultak az örökké zajos városok, elcsendesedtek a földet megremegtető gyáróriások, megálltak váspá- lyájukon a dübörgő vonatok, és gyászba borult a világ. Ebben a szomorú órában mi, a kis parányok, a nép. a nagy egész apró részecskéi is lélegzetfojtva ünnepélyesen őrséget áútunk tanítónkkal együtt abban az istenhátamögöttl, iskolának nevezett hideg pajtában és búcsúztunk f enintől. mert úgy éreztük, mi állunk hozzá a legközelebb mindazok közül, akik bánkódtak utána. Aztán Gyujsen a köpenye ujjával megtbrölte a szemét és megszólalt; — Bemegyek ma a járásba. Elmegyek és belépek a pártba. Három nap múlva visszatérek... Világéletemben úgy éreztem: ez a három nap volt a legzordabb valamennyi téli nap közül. Mintha a természet félelmetes erői csak azon igyekeztek volna, hogy betöltsék a helyét a földön annak a nagy embernek, aki elköltözött e világból: szünet nélkül bömbölt a szél a szakadékban, hófergetegek kavarogtak, csendült a fagy... Nem volt nyugvásuk az elemeknek; csapongtak, vergődtek, siratták a földet... Az alacsonyan szálló felhőrengetegból halványan elősötétlő hegyek tövében elcsendesült, elnémult az aul. A hóba temetett kéményekből vékonyka fUstcsik száüt a magasba, az emberek visszahúzódtak házaikba. Ráadásul a farkasok is dUhöngenl kezdtek. Annyira elszem- telenedtek, hogy már fényes nappal is kimereszkedtek az utakra, éjszakánként pedig az aul körül ólálkodtak és az éhségtől vadul üvöltöttek egészen hajnalig. Nem tudom miért, de féltettem tanítónkat. Mi lesz vele ilyen hidegben, bunda nélkül, egy szál köpenyben? Azon a napon pedig, amikor Gyujsennek vissza kellett érkeznie, teljesen elvesztettem a fejemet:, a szivem úgy látszik valami rosszat sejtett. Egyre-másra klszaladgáltam a házból és a hófedte kihalt sztyeppét kémleltem: nem bukkan-e lel az úton a tanító? Teremtett lelket sem lehetett látni. Lassan leszállt az este és én még mindig nem tudtam, visszatért-e a tanító vagy sem. És emiatt sehogyse találtam a helyem. Az egyik pillanatban megvigasztalt az a tudat, hogy Gyujsen már bizonyára visszatért az aulba — hi.szei soha nem fordult elő, hogy vissza ne térjen, mikorra megígérte. A következő percben meg úgy rémlett, hogy a tanító megbetegedett, lassan vánszorgott. vagy hóvihar támad, s akkor a sztyeppén éjjel egykettőre eltéved az ember. A munka se ment, a kezem olyan volt, akár a fa. a fonal egyre-másra elszakadt, és kihozta sodrából nagynénémet: — Mi van veled ma? Tán fából van a kezed? — kérdezte, s egyre jobban elfutotta a méreg, ahogy rámsandított. Végül nem győzte tovább, kirobbant; — Huh' Rosszabb vagy a hátraraenésnél! Jobb lesz, ha elmégy és hazaviszed a zsákot Szajkal anyónak. Felugrottam örömömben. Hiszen Gvujsen éppen Szajkal anyánál lakott. A család — az öreg Szajkal anyó és Kartanbaj apó — távoli rokonaim voltak, anyai ágon. Azelőtt gyakran jártam hozzájuk, néha még éjszakára is ottmaradtam. Talán a nagynéném is emlékezett rá, vagy talán valami Isteni sugallatra tette, nem tudom, de amikor a zsákot a kezembe nyomta. így szólt hozzám: — Torkig vagyok veled ma, mint a zabliszttel az ínséges esztendőben. Eredj, és ha az öregek megengedik, aludj meg náluk. Látni se akarlak... Futva érkeztem az öregekhez, de a tanító még nem volt sehol. Szajkal anyó megrémült, amikor levegő után kapkodva megtorpantam a küszöbön. — Ml történt veled? Valami baj van, hogy így rohantál? — Nem, nincs semmi baj. Elhoztam a zsákot. Itt maradhatok éjszakára? — Maradj csak kis bogaram. Jaj. de ráraijesztettél. ősz óta felénk se néztél. Ülj a tűzhöz. Melegedjél. — Te meg anyó, tegyél húst az üstbe, vendégeld meg a kislányt. Most már Gyujsennek Is hamarosan itt kell lennie — mondta Kar- tanbap apó. aki az ablak mellett ült és ócska csizmát foltozott. — Már réges-régen iiihon kéne lennie, no de sebaj, megjön mire be- alkonyodik. A lovacskánk is jobban szaporázza hazafelé. Szinte észrevétlenül lopakodott az ablakomhoz éjszaka. A szivem nem nyugodott, miniha őrségei állna; s hirtelen elszorult, ha felugattak a kutyák, vagy beszéd hallatszott. De Gyujsen még mindig nem jött. Még szerencse, hogy Szajkal anyó egyre csak beszélt: igy próbálta megrövidíteni a várakozás perceit. — Vesd meg az ágvat. asszony. Ma már hiába várunk. Későre jár. Ki tudja, mi mindem kell "lintöznie a vezetőséggel, nem jöhetett el, mert különben már régen itthon volna. Az öreg nyugovóra tért. Nekem hátul a kemencesutban vetettek ágyat. Nem jött álom a szememre. Az öreg egyre köhécselt, forgolódott, a sötétben imáx suttogott, majd n' ogatalanul dünnyögte; — Ugyan mi van e lovacskámmal? Hiszen maréknyi szénát se lehet ajándékba kapni, zabot meg meg pénzért se vehet az ember. Kartanbaj hamarosan elaludt, de akkor meg a szél nem hagyott aludni. Kinn kotorászott a tetőn, majd az eresz alatt mutatott érdes ujjaival, aztán meg az ablakon kaparászott. Hallatszott, ahogy odakinn falhoz csapódnak a kavargó hókristályok. Az öreg szavai nem n.vugtattak meg. Egyre csak úgy éreztem, hogy a tanító megjön, szüntelenül rá gondoltam, láttam öt magam előtt útközben, a kihalt hómezön. Nem tudom mennyit alhattam, de valami hirtelen arra kényszerített. hogy felemelejem a fejem a párnáról. Mélyről jövő. furcsa, orrhangú üvöltés szállt az éjszakában, majd elhalt a levegőben. Farkas! És nem is eg.y — egész csorda. Ä’ farkasok e.jymásnak felelgetve, minden irányból egyre közeledtek. A sok vonltő hang egyetlen üvöltésbe olvadt és ott csapongott a széllel együtt a sztyeppe fölött, el-eltávolodva majd ismét közeledve. Néha úgy rémlett, valahol az aul szélén üvöltőnek, egészen közel. — Vihart éreznek! — suttogta Szajkal snyÁ Az öreg hallgatott, fülelt, majd felugrott az ágyról; — Nem úgy van az, asszony! Valakit hajtanak! Lehet, hogy embert, vagy talán lovat kerítenek?! Hallod? Isten óvja Gyujsent. Hiszen bolond fejjel mindent olyan könnyen vesk. — Kartanbaj izgatottan keresgélte a bundáját a sötétben. — Gyújts már világot, asz- stony! Csak szaporán, az isten szerelmére! A rémülettől reszketve ugrottunk talpra és amíg Szajkal anyó megtalálta és megg,vújtotta a lámpát, az eszeveszett üvöltés hirtelen megszakadt, mintha elvágták volna. — Elérték az átkozottek! — kiáltotta Kartanbaj és botját felkapva az ajtóhoz ugrott. Ekkor felugattak a kutyák. Valaki elszaladt az ablak alatt, csizmája alatt csikorgott a hó — és hangosan, türelmetlenül megzörgette az ajtót. Fagyos párafelhö tört be a szobába. Amikor eloszlott, Gyujsen állt elöttiink. Sápadt volt, lihegett, nehézkésen lépett át a küszöbön és a falhoz támaszkodott. — Puskát! — tört ki belőle. Csak álltunk, mint akik nem értik, mit akar. Előttem elsötétült a világ, csak azt hallottam, ahogy a két öreg hangosan jajgatva fújja; — Fekete bárányt áldozatul, fehér bárányt áldozatul! Megőriz téged szent Baubegyin! Te vagy-e csakugyan? — Puskát adjatok, puskát! — ismételte Gyujsen. — Nincs puska, mit akarsz, hová mennél? A két öreg a tanító vállába kapaszkodott. — Akkor egy husángot adjatok! — Sehová sem mégy, senova. amíg élünk. Inkább itt ölj meg bennünket. de nem engedünk! — rimánkodott a két öreg. Furcsa gyengeség lepett meg, némán vlsszahanyatlottam ágyamra. — Nem sikerült, a ház közelében utólértek. — Gyujsen nagyot fújt és a sarokba dobta a korbácsot. — A ló már az úton kifulladt, amikor aztán az ordasok űzőbe vették, az aullq még bírta valahogy, aztán eldőlt, mint a kéve., — Mit számít a ló, az a fő, hogy neked nem történt bajod. Ha a szegény pára nem esik össze, te se szabadultál volna! Hála Baube- gylnnek, aki vigyázott rád, hogy így végződött a dolog. Vetkőzz le és ülj a tűz mellé. Várj, segítek lehúzni a csizmád — sUgölödött Kartanbaj. — Te meg, asszony, melegíts valami harapnlvalót... Amikor a tűz mellé telepedtek Kartanbaj megkönnyebbülten felsö- hajtott. — így van ez — mondta —, aminek meg kell történnie, azt nem kerülheti el az ember. De miért indultál el ilyen későn? — Elhúzódott az értekezlet a iárási bizottságon, Karake. Beléptem a pártba, — Derék dolog. Dehát holnap reggel is indulhattál volna, gondolom. senki se kergetett, hogy útnak eredj? — Megígértem a gyerekeknek, hogy ma visszajövök, — felelte Gyujsen. — Holnap reggel kezdődik a tanítás. — De ostoba vagy! — kiáltotta az öreg. miközben majdnem felugrott ültéből és méltatlankodva rázta a fejét. — Hallod ezt asz- szony; megígérte a gyerekeknek, azoknak a kis taknyosoknak! És ha szétléptek volna a farkasok! Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz? — Ez az én kötelességem, az én munkám, Karake. Inkább beszéljünk másról: eddig mindig gyalog jártam, most meg az ördög tudja miért, elkértem a lovadat, s a farkasok fogára juttattam. — Nem erről van szó. Vigye az ördög azt a gebét. Legyen csak teérted áldozat! — dohogott Kartanbaj apó. — Azelőtt se volt sose lovam, most is megleszek nélküle. Ha a szovjet hatalom megerősödik, akkor úgyis lesz másik... — Jól beszélsz öreg — szólt közbe könnyektől fátyolos hangon Szajkal anyó. — Lesz másik lovunk... Gyere fiam. egyél, amíg meleg .. Elhallgattak. Kis idő múlva Kartanbaj apó összekotorta a parazsat és tűnődve megszólalt: — Ahogy elnézlek, Gyujsen, nem is vagy te ostoba, inkább eszes legény vagy. Csak az nem megy a fejembe, ho.qy miért töröd magad ezzel az iskolával, a sok buta gyerkőccel? Nem találsz más elfoglaltságot magadnak? Elszegődhetnél valakihez pásztornak, lenne mit enned, mit magadra venned... — Megértem, Karake, hogy a javamat akarod. De ha ezek a buta gyerkőcök is úgy beszélnek majd, mint most te. hogy minek az iskola, mire jó a tanulás, akkor a szovjethatalom nem .jut messzire. Pedig te is azt akarod, hogy ez a hatalom virágozzon és erősödjék. Hát ezért nem teher nekem az iskola, Karake. Hogy minél jobban tanítsam ezeket a gyerekeket, az a leghöbb vágyam. Hiszen Lenin is megmondta... — Erről jut eszembe — vágott Gyujsen szavába Kartanbaj apó, majd rövid hallgatás után így folytatta: — Te örökösen csak keseregsz. Pedig a könnyek nem támasztják tel Lenint. Hej, ha volna valami olyan erő a földön! Vagy azt hiszed, mások nem bánkódnak, nem keseregnek?... Ha a mellembe néznél, látnád, keserű, füst száll a szívemből. Persze nem tudom, megfér-e ez a te politikáddal, és bár I enin is más hiten volt, azért én napjában ötször imádkozom érte. Néha meg azt gondolom, Gyujsen, ho.qy értelmetlen dolog ez a nagy kcnnyhullatás. Csak úgy a magam esze szerint, öregember módján úgy gondolom: Lenin a nép között marad, Gyujsen. a vérünkké vált, 5 száll tovább apáról fiúra... — Köszönöm a szavaidat, Karake, köszönöm. Helyesen gondolkodói. Ha el is ment tőlünk Lenin, az életünket hozzá Igazítjuk... Ahogy a beszélgetésüket hallgattam, mintha valahonnan nagyon messziről tértem volna vissza '.magamhoz. Először az egész álomnak tetszett. Sokáig nem tudtam elhitetni magammal, hogy Gyujsen épen, sértetlenül visszatért. Aztán meg, mint valami belső folyam, dermedt lelkemben ujjongó, csillapíthatatlan öröm áradt szét s e forró áradattól szinte fuldokolva zokogni kezdtem. Talán soha senki nem volt még olyan boldog, mint én. E pillanatban semmi sem létezett a számomra: sem a házikó, sem a hóviharos éjszaka, som a farkashorda, amely az aul szélen szétmarcangolta Kartanbaj apó egyetlen lovát. Semmi! A szivemmel, az eszemmel, egész lényemmel, végtelen, mérhetetlen, mindent beragyogó, határtalan boldogságot éreztem. Fejem a párnába fúrtam, szómat összeszorltottam, hogy ne hallják a zokogásom. De Gyujsen mégis észrevette és megkérdezte: — Ki sír a kemence mögött? — Altinaj van itt, megijedt az imént, azért sír bizonyosan — mondta Szajkal anyó, — Altinaj? Hogy kerül ide? — Gyujsen felugrott a helyéről, a tejemnél térdre ereszkedett és megfogta a vállamat: — Mi van veled Altinaj? Miért sírsz? A fal felé fordultam és a zokogás még jobban erőt vett rajtam. — Mi történt veled, kedvesem, mitől rémültél meg ennyire? Hát szabad ezt, hiszen te már nagy lány vagy... No, nézz már rám... Erősen átöleltem Gyujsent, forró könnyáztatta arcomat a vállára hajtottam és omlottak, egyre omlottak a könnyeim: sehogy sem bírtam összeszedni magam. Az öröm mint a forró láz tört ki rajtam, és nem volt erőm lecsUlapItanl. — Csak nem szakad tán meg a szíve? — nyugtalankodott Kartanbaj apó és 5 is felkelt a nemeztakaróról. — Gyere csak asszony, olvass rá csendesen egy kicsit, de szaporán... Mindnyájan hirtelen támadt aggodalommal néztek rám. Szajkal anyó bűvös igéket suttogott, forró meg hideg vizet permetezett az arcomra, gözfelhöbe burkolt és közben maga is együtt zokogott velem. Ó, ha tudták volna, hogy a szívem a végtelenül nagy boldogságtól akart kiszakadni, attól a boldogságtól, amelyről nem volt erőm beszélni, de talán nem is tudtam volna. Amíg meg nem nyugodtam és el nem szenderedtem, Gyujsen ott ült mellettem és hűvös kezével gyöngéden simogatta forró homlokomat... FÉNY ÉS ÁRNYÉK Jaj, nem tudom, nem tudhatom, meddig tart még a nagy kaland, temetem napjaim füzérét, mint a halottat a harang. Pirkad a fény, a hajnali, de hol van már a könn;^sége? Nehéz, a lelket tartani, nógatni holtig friss reményre. Csodálkozom, hogy künt a fák mily földöntúli lángban égnek, bimbős águkat sugárzón kínálják isten kék egének. OLY MEZTELEN Kigyalogolsz te is a földi létből, oly meztelen, ahogy az Isten megteremtett, meg nem menthetnek gyarló földi szentek, glóriát sem szabhatnak égi fényből. ÜRES GŐG Arcodon csak a gőgös semmit láttam, az értelem beomlott bányamélyét, a gonosz látszat szesztelen szeszélyét, ahogy feszengtél képzelt glóriádban. SZILVAFAK ügy állnak még a régi szilvafák, ahogy negyven év előtte álltak, egymást ölelve játszanak az ágak, csöndben felisszák egymás sóhaját. ŐSZI FÉNYVERES Sütkéreznek a gyenge őszi fényben, de hull a lomb és nincsen sok remén.yem, elszunnyad bennem lassan a derű, slkong a szél és dérben áll a fü. HOVÁ FUSSUNK Hagyjatok eget a csillagoknak s a fáknak erdőt, hagyjatok dombot a virágoknak 3 a forrásnak szabad határt. Mert nő a sötétség kívül és belül, árvaság fojtogatja szivünket 3 a magány elveszti csöndjét, éden! tisztaságát. Hová fussunk a világ elől, ha bennünk is összeomlik már az ég? Hová bújjunk a zivatar elől, ha sívő homok a láthatár? Bimbö.s ágakba kapaszkodnánk, omló partok füvébe, de egyre messzebb már a napfényes sziget, az árnyas erdők c.söndje. Szomorú kalodánkból vezessetek ki minket hamvas mezők, árvaságunkból szólítsatok ki minket tavaszi pacsirták, üszkös sebeinkre csöppentsetek gyógyírt harmatos virágok. Hadd ringasson, dajkáljon még a lelkünk néhány szelíd és boldog álmot az elmúlás komor kapujában.
