Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-09 / 23. szám
yiitiúság 9 RUDOLF CERNt: A GYORS KÉSIK mikor a vágányokhoz vezető aluljáróba ment, vona- JL íoí hallott a feje fölött dübörögni. Az aluljáró csempét a rezgés következtében a leesés veszélyével fenyegettek, a nagyszerű német tenor úgy áradt az állomás hangszóróiból, akár a Jelleg: „A Nürnberg-Prága nemzetközt gyors, tizenhat óra negyven perces indulási idővel, egy órát késik... A Prim márkájú karórájára pillantott, aztán- hátraarcot csinált. A csomagját beadta a megőrzőbe. Átvágott a nagy előcsarnokon és kilépett az utcára. A szél az arcába vágott, a tekintetét egy neonreklám ragadta meg: LÄTOGASSA MEG A HOME BISZTRÓT... A hely alig pár lépésre volt az állomástól. Széthajtotta az ajtó mögötti pltissfüggönyt, néhány pillanatba tellett, míg orientálódott. Az atmoszféra, a berendezés, az éjszakai bár lüktetése. Már régen Járt hasonló helyen, most se ment volna be, ha a gyors nem késik. Az izzadság és a füst szaga különleges illattá keveredett, ami mindenütt azonos, ahol több ember van együtt kis területen. Lassan átvergődött az üres fotelig, a pincér máris hozott egy poharat vörös folyadékkal. Amikor az asztalra helyezte, bizonygatva mondta: „A legjobb, amivel szolgálhatok. Kitűnő minőség...“ Az öngyújtó lángja kötötte le a figyelmét. Szándékosan égeti tovább, éppen addig, hogy észrevegye a tekintetet, amely követte. Amikor kialudt, a cigaretták izzó pontjai mögött egy férfi és egy nő profilját pillantotta meg. Úgy tűnt, hogy mindketten ismernek mindenkit, aki a vonatot lekéste, a férfi az asztalához lépett. „Mit csinál...?“ — dőlt belőle a konyak, olcsó konyak. „A vonatot várom...“ örült, hogy Jól beszél németül, hogy- ismeri a nürnbergi zsargont is. „Ml is...“ — nevette el magát. Es amikor a bárpult mögötti hangszóróból felhangzott a vonat érkezését bejelentő monoton tenor, csak úgy magának megjegyezte: „Nem..., ez idevalósi...“ „Gyújtson rá...!" — megelégedéssel nyugtázta, hogy a hangszóró az ő vonalját is vigyázza. „Danke Kameraden...!“ — intett a társaságában levő lány felé. „Tetszik? Ml számítunk az ilyesmivel..." Egészen hidegen beszélt, a szavak úgy hulltak le a szájáról, akár a Jégkockák. Felállt és odament a zeneszekrényhez. <4 gramofonlemezt figyelte, az asztalnál a hölgyismerőse váltotta fel. Az Idegenekkel általában a nemzetközt „How much you can splend"-del kezdte a beszélgetést, de most teljesen másképp viselkedett. A névtelen, keserű ráncokkal behálózott arc elörehajolt és azt mondta: „Csodálatos dolog, ha valaki megengedheti magának, hogy ilyen nagyszerű italt igyon. Van egy cigarettája?" „Nem tudom ízleni fog-e..." „Starkal" óhajtott az anyanyelv tisztaságával; itt úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás. Külföldön, ha csehül hallott beszélni, úgy hatott rá, mint a szikra amely meggyújtja, felkorbácsolja a barátság tüzét az iránt a másik iránt. Ízlelgette a füstöt, még melle is magasan felemelkedett, végül kimondta:. „Mit csinál Prága?" A bárpult mögötti hangszóró sisteregni kezdett, meghallgatták a figyelmeztetést, hogy a gyors ötven perc múlva indul. Figyelmesen hallgatta, így aztán alkalma nyílt, hogy alaposabban megnézze. Haja vörös, mint az öreg konzervdobozok, szeme zöld, kissé hervadt arc. Valamikor szép lehetett, de hideg, valami köze lehetett ahhoz a férfihez, aki helyet csinált neki az ö asztalánál. A pincér a nőnek is hozott abból a vörös folyadékból egy pohárral, és újra megismételte: „Kitűnő minőség..." „Pardubice. Masaryk utca. Ogy hallottam, hagy ott már megint így nevezik..." Szomorúan felsóhajtott, aztán a szavak egymás után törtek fel belőle. Gyónni kezdett, anélkül, hogy kényszerítette volna, úgy szórta magából, mintha kihallgatáson lenne: „Amikor megszöktem, tisztára elvesztettem az eszem. Alig voltam húszéves... ma kétszer annyi vagyok..." Klltták azt a Jó folyadékot, a pincér pedig azonnal töltött. A Cherry Brandy valóban kitűnő volt, arómás tűz áradt szét a tagjaikban. „Á fiúmmal léptem meg Karlovy Vary közelében. Akkor minden nyújtogatta utánam a kezét, hogy maradjak..., még az a Jeges vizű folyó is. Kihúzott, aztán meglépett a pénzzel, a- mikor tüdőgyulladással feküdtem..." ezdte felfogni ezt a rejtett fájdalommal átitatott hanJL % 9°i> oz egész értelmetlen beszélgetést és a gyónást, bár eléggé vigasztalannak tűnt ülni itt a telefüstOlt helyiségben a reményévesztett földivel és iszogatni a Jóízű Cherry Brandyt. A kezét összetetté, mintha imádkozna és mintha könyörögne, hnqy ne szakítsa félbe... „Abban a táborban már gyűlöltük egymást, egyre rosszabb lett a helyzet, kezdtük feladni a reményt, hogy valaha is még visszatérünk, ahogy nekünk állandóan bizonygatták! Rövidesen! Rövidesen! Tudod te, mi az az emigrációs sokk? És az a „Rövidesen" csak nem akart eljönni..., te pedig ott vagy az idegenben fiúd és egyetlen márka nélkül, éhes vagy, nincs mit felvenned, és csak vársz, vársz arra a „Rövidesen"-re, a- mely még mindig nem lőtt. Aztán megjelentek azok az Erikek, Hansok, Pelei senek, felöltöztettek, enni adtak..." Köhögni kezdett. Olyan sokáig köhögött, hogy a szeme tele lett könnyel. A férfi, aki vele Jött, ezt Jelzésnek vette. „Le sem veszi rólad a szemét..." „A kezdet kezdetétől úgy bánt velem, mint egy virágcsokorral. Először letépett, aztán bekötött, most pedig azt várom, hogy mikor dob a vízbe." „Haza kellene Jönnöd..., otthon lenne..." „Azért, hogy nevessenek rajtam? Ez az elátkozott állomás és az összegyűrt ágy, itt érzem magam otthon. Már megszoktam..., de akkor, amikor először vitt be abba a nagy előcsarnokba, és én hallottam: „Gyorsvonat indul Prágába..." A hirdetést ugyanolyan monoton hangon Ismételte meg, mint az a tenor a hangszóróban. Nehéz volt másvalamlről beszélni, mert a hangszóró újra tájékoztatta az utazókat: „A Nürnberg- Prága nemzetközi gyors egy Órát késik..." Tenyerét a fülére szorította, és csak hogy ketten hallják, suttogva: „Mindannyiszor nálam nélkül megy el. Elég ez a hangszóró, máris újra várom, kétségbeesetten, mint most is. Ha tudnád, hogy milyen...' „Otthon ezt már régen elfelejtették... már régen túlvagyunk rajta..." „Félnék már ott akár egy lépést is tenni, itt meg tehetek, amit akarok. Akár ez alá a vonat alá is aláugorhatok és közben lefilmeztetheíem magamat..." A düh és a könnyek fojtogatták. „Hans, abszintot! Két abszintot és keverd egy kis portóival..." gyszer csak a keze az övén feküdt; érezte és látta: erős és szép kis kéz, amely egy csomó cigarettáját elszedett, kéz, amely idegesítette. Mintha megérezte volna, hogy magában a pénzét számolgatja, megnyugtatta: „Nyugalom, földi. Bn állom..." Aztán inni kezdett. Nem úgy, mint azelőtt, hanem amúgy istenigazában. A Cigaretta füstjében hirtelen Erik Jelent meg. Parancsolóan mondta: „Igyekezz, minden percben itt lehet...!“ „Menjen Elsa.J" A szőkeség a -bárpultnál fogta a táskáját és felemelkedett. A gyönyörű kéz pedig fogta a poharat és rákoccintotta. „Ne igyál annyit...! Tönkretesz..." „Fütyülök magamra, érted! Ez tartja bennem a lelket, ez segít, ha az emberre rájön, mint ahogy most énrám is. Állandóan ugyanazt hallgatni és ismételgetni: Páros az Elsy, a páratlan meg én vagyok. Szaladjak a nagy csarnokba és fogjak mgamnak férfit...“ „Kockázatos foglalkozás..." — ijesztette Erik tekintete. „Tudod te, hányán várunk itt arra a bizonyos „Rövldesen"- re? Minden állomáson Játszanak: páros-páratlanral Mászkálsz abban a csarnokban és fohászkodsz magadban, hogy miért nem Jön már valaki... Már megint ...! Hallod?! Megragadta a karját és megszorította. Az a tenor hang megint a gyorsról beszélt, amely késik. Valamiféle kabalaszerűen hangzott, de már képtelen volt kimondani a mondatot, hogy haza akar menni, valami bensője mélyén azt hajtogatta, már késő, a maga „RÖVIDESEN"-Jét már soha nem éri meg, ha ez a földije Is elmegy. Könyörögve nézett rá, és neki hirtelen melege lett, fulladásig. Erőt vett rajta a félelem, hogy a végén még csakugyan lekésl azt a gyorsot, és soha többé nem Jut haza, ha még egy percig a lánnyal marad. Előrehajolt és megnézte karórája foszforeszkáló számlapját. A tenor is megerősítette, hogy itt a szedelödködés ideje. Intett a főpincémek: „Fizetek..." „Tizenhat márka, kérem..." „Nem...!" — rázta meg a fejét, a füstfelhőkben tovább szállt a tenor hang. A föplncér megértette. Görcsösen szorította a zakója ujját, zavaros szeme kétségbeesetten és könyörgően nézett. „Reggel megy neked a másik... mi lesz velem?" „Fogd...!“ — tolta eléje a pénzt, amelyet a főpincér nem fogadott el. „Igaz, nem sok, de vedd el...“ „Nem tudom...“ — sóhajtott nagyot. „Nemrég még elvettem volna, de már nem tehetem... Hadd, hogy menjek veled egy darabon ...!" rlk káromkodása állította meg, aki őt felöltöztette és jLgrf megetette és helyet keresett neki ezen a földön. Ügy mosolygott, mint az uzsorás, aki megakadályozta, hogy becsapják. A dolgokról érdeklődött: „Hát tlveletek, kettőtökkel mi van ...?“ „Rendben..." — és néhány márkát nyomott a markába. Kiléptek az utcára. Belékapaszkodott és egyre görcsösebben tartotta. Az arca most nedves, kifacsart kendőre emlékeztetett. Kivette a csomagját, a már ismert német tenor figyelmeztette, hogy siessen. Elindultak a gyors hálókocsijához, kétség- beesetten nézte a füstölgő mozdonyt. Könnyes szemmel suttogta: „Itt van a ... a ronda gyorsod ..." - „Köszönöm ... és ... gyere haza hamar!" „Igen...“ — mondta egy árnyalattal nyugodtabban. Megkereste a fülkéjét, majd kihajolt az ablakon. Pontosan alatta állott és mohón szívta a cigarettáját. Valamit mondani akart, de elfogta a köhögés. Egyre erősebben és erősebben köhögött, és 6 látta, hogy milyen erőfeszítésébe kerül kimondani azokat a szavakat: „Tudod ml az egészben a legjobb? Hogy akkor mégiscsak megléptem előlük..." Elnevette magát, de nagyon szánalmasan nézett ki. A vonat elindult, ő pedig távolodott, alakja egyre Jobban összefolyt az éjszakával, míg el nem tűnt örökre ... Tóth Elemér íordltása KÍC2K0 Mily VÍRSÍI 1944-ben születtem Buzitán (kassal Járás). Szepsiben érettségiztem, 1964-ben fejeztem be tanulmányaimat a nyitral Pedagógiai Fakultáson (magyar-szlovák szakon), öt évig tanítottam Nagyszarván, a dunaszerdahelyi járásban. Jelenleg a Tábortűz szerkesztőségében dolgozom. Az a nézetem, hogy irodalommal nem lehet „megváltani" a világot. A korszerű irodalom le is mond a messianizmusról. A XX. században mindenfajta művészet „idegen nyelv" lett. amelyet meg kell tanulni, hogy értse (vagy ,fieszélje") az ember; mert ha a világgal való „párbeszédét" abbahagyná — messze esne, mini az alma fájától... EGÉRFOGÓ MIKOR ATSUHANTAL TUDATOMON IDOMAIDBA ÖLTÖZTEK a percek körültopogtak szemérmesen s makacsán akár a fű tested ajtóit tárva találtam mielőtt átléphettem volna küszöböd melleiddel átverted tenyerem kormánytalan csónak a csípőd mozdulatodból tűz fakad szerelmed páncélszekrénybe zárt MOSOLY egymás MANKÖIVA VALNANK HA ÉRINTENÉM KARCSÚ DALLAMOK ÖSKÖDÖKBEN DERENGETT KUBISTA ALAKOD bibe lettél világtájak mosolyában idomaid álmomba sikoltö karcsú dallamok tenyerem formáiba siklanak gyökerük végtelen csend lángujjal aggatom hiányom tornyába harangnak ha az idő ondóját letörlöm rólad szemem gödrében didergő őszi eső vagy szótlanul TISZTOGATOD ÉLETEM PÓRUSAIT A NAPOKAT FOLYTONOSSÁG VAJÚDÓ KOZMOSZ A TESTED KÖRÜLNYÜZSÖGNEK A PERCEK márvánlapokként eszmélésem óta rovom idomaid útját csillagrendszeredet kutatom szemedben az éjszaka tintája alvad mozdulatod melegében gyermekkori békém szundikál lenge ingű esték tenyerében körökké KUNKORODNAK AZ UTAK TÉTOVA TÁNCUK A FOLYTONOSSÁG KORALL PENGEAJKÚ HÓHÉR SEBET VIRÁGZÓ INDA KOACERVÄTUMcseppbeli visszfény periszkópom szivárvány nyolcadik színe mosoly a végtelen ajkán üveg az időtlenség ablakában csillagokból ötvözött remegések szigete sikolyok otthontalansága otthonom kilátástalanság lakatja lakatom tömegsírom jeltelen emlékoszlopom SZEMEID PATAKKÉNT CSÖRGEDEZIK KÖRÜL E SOROKAT ÖSÁLLAPOT A HALAL ajándékaként SZORONGATTOK TENYERETEKBEN gyermekkorom lenge korom ifjúságom mint a tinta egyszer felsőbbrendűségemet bizonygattam jajduló fűrészként figyelt az ég azóta fekélyes a szám kép nélküli vasráma lettem dermedten ÖLELEM ÜRESSÉGEMET MEGSEMMISÜLNI NEM TUDOK FEHÉR PELYHEKBEN HULL A CSEND UJJAI KINYÍLTAK ÉS ÖSSZECSUKÓDTAK MINT A VIRAGszirmok szemében villámok gyűltek csokorba MINDEN SZAVA FELHÖSZAKAdAS VOLT megáradtak teste bővizű folyói a vérsejtek teherhajókként hordták az oxigént SZÖVETEIBEN TOMBOLT A FORRADALOM mint az őszi föld harmatos lett teste arca megsárgutt akár a fú görcsösen megkapaszkodott a levegőben eltorlaszolta kapuit a világ elől SZERVEIBE FEHÉR PELYHEKBEN HULL A CSEND ALTATÓ MINDEN ELŐDÖM IZMOMBA SEREGLIK SÚLYOSSÁ VALNAK a szavak patkoltatni kell a nyelvem hogy kimondhassam őket fény a barátom levegővel kenyérrel szeretkezem megvárom míg ropogósra sülnek a jura KORBAN KELT DOMBOK S SZÓTLANUL NYUGOVÓRA TÉREK
