Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-09 / 23. szám
8 új ifjúság „Örök virágzás sorsa már az enyém" (Ady) 1. Telefonon rontott rám a hír: — Meghalt Fábry! — Nem Igaz, nem létezik... — mondtam tiltakozva a megdöbbenéstől s még hozzátettem —, hiszen most készültünk hozzá. .Most voltam Érsekújvárott irodalmi esten, ott emlegettük... Mindnyájan tudtuk, hogy beteg. Mindnyájan tudjuk azt is, hogy a fizikai létezés határai szabottak. Mégis... A halál logikája rettenetes! Most készültünk hozzá, hegy egy kicsit újra elidőzzünk embersége meleg fényénél, hogy lássuk, halljuk. Hogy újra érezzük azt a belső feszültséget, amelyet a közelsége inspirált, hogy fürödhessUnk figyelő tekintetében, halljuk szelíd szavait, okos tanácsait... „Meghalt Fábry!“ Valóban meghalt volna? Tudom, hogy igen! De hiszem, hogy nem!!! ___ ■■‘-rrrrmr; Elárvult a stószí ház 2. Vannak fogalmak, amelyek tolla alatt, kifejtése nyomán váltak jelképi értelmúekké: ilyenek az EMBER, az IRO, a FELELŐSSÉG, a FÉLELEM, a BARBÄRS.4G, a gyilkosság, a KULTÚRA, a FASIZMUS, a KÖZÖNY, az ANTIFASIZMUS... Ezek voltak életének lényegi pontjai. Ezek és az örökös harc, az örökös készenléti állapot... A legkisebb igazságtalanság is bántotta... És mennyi alkalmat kapott az igazságtalanság, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom e nagy egyéniségét legyűrje, megkeserítse... Am szerencsénkre, ő győzte a harcot hittel is, erővel is, bátorsággal is. IGAZSAGTALANSÁG, KÖZÖNY! Ebből jutott neki a legtöbb! Ebből részeltette elsősorban a hivatalos magyar irodalompolitika és a csehszlovák is. A magyar ott, hogy egy kötete megjelentetésével elintézettnek, kiegyenlítettnek vette a Fábry- számlát és egyben a csehszlovákiai magyar Irodalomét is. A csehszlovák (pontosabban a Szlovákiai Írók Szövetsége) pedig ott, hogy képtelen volt Fábryt, egy a súlyát, és európaiságát aláhúzó díjjal is jutalmazni, csak azért, mert a Fábry Zoltán-i Igazságszeretet mindig csatasorba állt, ha kellett. Márpedig minek tagadnék, az elmúlt évek során bizony épp elégszer kellett... És ha a magunk portáján szétnézünk; nem találunk-e elég elkeseritőt. ami érzékeny lelkét ezerszer meg ezerszer megölhette volna? Vegyük csak azt az esetet, a- mikor egy közülünk valő a vox humánát — kaotikusnak bélyegezte... Most, hogy így ezekre a bántódásaira gondolok, elvesztése többszörösen is fáj. Jó lenne, még visszahozni ide közénk, és azzal a szeretettel körülvenni, ami megillette, amit megérdemelt volna... 3. Harc, hadakozás volt az egész élete. Nekünk védőbástyánk volt emberségünkben, magyarságunkban. Nem egyszer megmutatta magát, „hogy látva lássuk“, hogy merre az út, merre kell haladnunk. Magának sohasem akart semmit. Szeretett csehszlovákiai magyarjainak mindent követelt..! 4. Elárvult a stőszi ház. Nem kopogtat többé a postás, leveleket és könyvcsomagokat hozva, nem kopogtatunk többé mi sem az aggodalom kérdőjeleivel bensőnkben; „Hogy találjuk, nem beteg-e éppen?“ Nem gyűlnek többé a gyerekek sem az ablaka alá „Zoli bácsi“ adományait várva. Hát nem rettenetes?! Elárvult a stószi ház. Elárvult a csehszlovákiai magyar irodalom. Lezárult valami, aminek folytatója, folytatása egyhamar nem lesz; s ezt külön gyászolni kell. A halál logikája ijesztő. Talán így akart figyelmeztetni bennünket, hogy nem becsültük eléggé egyetlen, igazi aranyunkat?! Nem tudom. De egyet nagyon szeretnék. Éspedig azt, hogy ha az .Ady-sor a mi Fábrynkon is igazolódna. Ha valóban az „Örök virágzás sorsa“ jutna könyvel, minden leírt sora osztályrészéül. Ha Fábry „igazával“ élnénk, alkotnánk. Ha „fájdalmas nagy élete“ minden tanítását millió gyökéren szívnánk magunkba. TÓTH ELEMÉR MOST MÍR Pilmnil IIGYZEM FÄBRY ZOlIiNROl 1. Sokszor büszkélkedünk, konferenciákon és újságok hasábjain, a csehszlovákiai magyarság eredményeivel, elsősorban persze a kultúra területén. Statisztikák halmaza igazolja, hány népdalünnepélyt, táncdalfesztivált és Iró-olvaső találkozót szerveztünk, mennyire rúg kiadott könyveink száma stb. Tény az, hogy eredményeink Is vannak, de a computerbe táplált adatok rldegen-tárgyllagosan válaszolnának; lehetőségeink harminc százalékát sem használjuk ki, jóvátehetetlen mulasztások terhelik közös lelkiismeretünket. Hányszor figyelmeztettünk Illetékeseket, bor mellett és nyilvánosság előtt: készítsünk filmet Fábryról, mert egyszer csak nem lesz, és akkor már késő. Ezt így, akkor, amikor itt volt közöttünk, nem lehetett cikkben megfogalmazni. Most sajnos már lehet. De most már késő. Volt közöttünk egy igazi ember, európai méretekben látó és gondolkodó író, nem becsültük meg eléggé, nem terjesztettük hírét kellőképpen, nem mutattuk föl a világnak eléggé, ö maga mindehhez túl szerény, túl tiszta, túl alázatos volt. A halála indítja el igazán a megismerés útján. De filmet sohasem forgathatunk már róla. Ez a bún Jóvátehetetlen mindörökké. 2. Könyvelt, írásait, precízen és részletesen alig ismerte nálunk valaki. Sok Idegen szóval dolgozott, s olyan összefüggéseket tárt föl, amelyek logikusak és szépek voltak ugyan, de megfelelő műveltség kellett megértésükhöz. Mégis a legnépszerűbb emberünk volt, mégis szerette és tisztelte mindenki. Elsősorban gerincessége, megingathatatlansága, tisztasága, emberiessége miatt. _________________________ ASIOSZI Véglegesen tulajdonosa maradtam egy csomagnak, amelyet nem nekem címeztek. A címzetthez most már nem jut el soha. Szörnyű ez a rideg, kényszerű ténymegállapítás. Mit kezdjek a csomaggal, amely itt fekszik asztalomon, s remeg, didereg, ahogy az írógépet verem, mit kezdjünk címzettje nélkül, Fábry Zoltán nélkül? Május harmlncadlkán, szombaton adták kezembe ezt a kis csomagot Budapesten. Azt mondták, nagyon siessek vele, Fábry Zoltánnak vigyem vagy küldjem, beteg, szüksége van rá — gyógyszert tartalmaz. Ogy határoztam, hazaérkezésem után Stószra utazom, magam adom át, hiszen úgyis olyan régen készülök már a harmadik találkozásra, a harmadik nagy élményre. Utoljára két évvel ezelőtt láttam Fábry Zoltánt. Azonkívül, hogy két év telt el utolsó találkozásunk óta, sok minden kötelezett: kötelezett a talán életet mentó postás szerepe; az, hogy az utolsó találkozásunk Óta eltelt két esztendő alatt többel olvastam és tanultam Fábry Zoltánról, mint korábban; kötelezett az, hogy bizony jó ideje már, s nem is egy alkalommal, az Ifjúsági Magazin főszerkesztőjének, Gerencsér Miklósnak megígértem, ellátogatok Fábry Zoltánhoz, s a magyarországi fiatalok lapjába megírom majd a találkozást s tolmácsolom üzenetét. Azóta a fényképeket is elkészíttettem... Szörnyűi Többszörös lelkilsmeretfurdalás gyötör. Igaz, bármilyen csodaszert Is tartalmaz a csomag, őt már nem menthette volna meg. Alig néhány órával később, hogy kézhez kaptam Budapesten — Fábry Zoltán Stószon örökre lehúnyta szemét. S ettől a pillanattól kezdődően eltelt húsz óra alatt Buba Gyula, Mács József, Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Jómagam az Alföld kellős közepén, Kecskeméten tartózkodtunk, s egy irodalmi délutánon Weöres Sándor, Károlyt Amy, Somlyó György, Szíj Rezső, Jókat Anna, Palotai Boris és Varga Mihály társaságában Fábry Zoltánról, irodalmunkról s arról beszéltünk a hallgatóságnak, mit jelent 0 nekünk, mit jelent 0 a magyar irodalomnak — az embernek — az ember: Fábry Zoltán. S 0 ekkor már halott volt. Nem tudtuk. Lehet, valaki tudta vendéglátóink közül, de azt is tudták, lehetetlen elárulni a borzasztó, lesújtó és hihetetlen hírt, amikor éppen róla beszélünk, szellemét tolmácsoljuk. Este visszautaztunk Budapestre. S a furcsa, megmagyarázhatatlan véletlen szabályai szeStőszra úgy Jártak a látogatók, az Iskolások, a tanárok, az írók, a külföldiek, a kétkezi munkások és a lélekkeldolgozók Is, mint zarándokútra a vallás után szomjúhozók. A lilára meszelt kis házat látni, Fábry foghíjas mosolyát megpillantani elég volt nem egy nehéz helyzetben. Tapintható, élő lelkiismerete volt 6 kisebbségi társadalmunknak. Gerincessége, állhatatossága, tisztasága egyedülálló, mesebeli méretűre nőtt. Senki sem állja vele ezen a téren — a versenyt. Kidőlt a legszebb stószl fenyő, kiapadt a stószi forrás. De csakugyan kidóit és csakugyan kiapadt? 3. Nagyon félt a haláltól, a ki nem nyomozható, ki nem következtethető végső élménytől. Kórházi szoba ágyán kuporogva hányszor nyitottam rá váratlanul, s hányszor rezzent föl, mintha csakugyan a kaszás Jönne. Az éjszaka volt a legnagyobb ellensége. Jött fekete nyilaival, hömpölygő sötét seregével s ostromolta beteg szivét. Az éjszakai rohamoktól félt a legjobban. Sokszor el sem mert aludni, mert félt, hogy akkor már nem ébred föl többé. így érte a halál. Reggel találták meg a csehszlovákiai magyarok legkiválóbb Íróját és legtiszteltebb emberét holtan, összefutott a falu, csengeni kezdtek a telefonok szerte a világba. Csengeni? Mintha harangoztak volna. Mintha elgondolkoztattak volna születésről és halálról, szenvedésről és örömről. És arról, hogy ha a szegény embernek csak egy-két tallérja akad, azt ne a lyukas zsebébe tegyel BATTA GYÖRGY VÍG[ rtnt Gerencsér Miklós lakására mentünk, hogy eleget tegyünk baráti meghívásának. Lelkttsmeretfurdalással mentem. Nem vittem a Fábry Zoltánról ígért írást. Egy csomagot vittem magammal, hogy bizonyítsam, íme, Fábry Zoltánnak címezték, gyógyszer van benne, rövidesen át kell adnom neki, magam viszem el Stószra, ha hazaérek, s beszélgetünk majd, s rövidesen küldöm a róla szóló írást, a fényképek már elkészültek. „AZ ElO, a biológiailag BlO Fábry zoltánröl MÁR NEM Írsz" — közölte velünk a vendéglátó. Aztán a leírhatatlan állapot következett, megvártuk a tv- híradó második kiadását, és kénytelenek voltunk elhinni, majd hazautaztunk, aztán csütörtök lett, — a „legnehezebb" — aztán Stószra utaztunk... • Az önmaga által megteremtett erkölcsi humanizmus fogalmának s éledező, lábadozó valóságának több mint fél évszázadon hadköteles katonája nincs többé. Szellemi öröksége, amelyet az emberiségre hagyott — felbecsülhetetlen. A stószi délelőttOk egy sorsdöntő, végzetes délutánnal értek véget — Fábry Zoltánt temettük el ezen a délutánon. De csak a testét temettük el. Szellemét csak az ész, a lélek fogadhatja magába. Emléke ott marad a hűvös könyvtárszobában, túlnő a történelmi dolgozószoba csodálatos mennyezetén, ott csobog a Bódva patak vizében, s szerte két gyászoló ország könnyeiben hallgat — mert azok felszáríthatatlanok. S hagyatéka a lelkekben, tanítása erkölcsünkben, embersége, antlfaslzmusa, esztétikája minden porcikánkban tovább kell, hogy éljen, s minél több agyban, szívben kell, hogy gyökeret verjen mindörökre — mlndOrökkön — örökké ámen. • Bs itt állunk, kezünkben egy apró csomaggal — de nem tanácstalan. Osszuk el szépen, igazságosan egymás között, jusson mindenkinek. Gyógyszert tartalmaz. Fábry Zoltán életét már nem menthette meg. De ml helyezzük nyelvünkre, mint hívők az ostyát, s benne tanítását, hagyatékát tápláljuk magunkba. Kötelességünk ennél nem kevesebb — hivatásunk ezzel szentesedjék. KESZELI FERENC DfmiillOnAIDAlMAS
