Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-02 / 22. szám
üiiíjúság 9 Po'dolszkí József: M z Utca hosszú volt és széles, csak a vége szűkült kissé, ^ s Itt meg ts tört. Házak tolakodtak az úttestre, ablakaik közé ágyazták és elhaflítoiták ívét. S milyen házaki Szürkék és lomposák, mintha tovább akarnák építeni őket, és mindig tovább, de nem befejezésig. Ez meglepett bennünket. Lida még meg is örült, mert szereti az ilyen céltalan építkezést, ahol szerinte van és mindig van egy ú] lehetőség kupolák és tornyok felhúzására. Nem o csillogás kupolát ezek, és nem Is az áhítat tornyai. Csak kupolák és tornyok. Azt hiszem, Lida nagyon örülne egy ilyen csak-torony városnak, és ha örül, akkor szeme elvizenyösödik, két apró tenyerét elórenyújtja, és lármásan összeveri. Most is ezt tette. En meg elnevettem magam, mert mindig nevetek Lida gesztusain, mert kedvelem Lidát. „A nap", mondta 0, és megállt. Akkor mindannyian visszaléptünk kissé, és arra bámultunk, amerre a lány tapsolt. „Igen", mondta a Nincstelen Festő, és fölemelte lábát, hogy megigazítsa levált cipőtalpát. Általában sokat bíbelődött a cipőtalpakkal. Aztán Lida kezét is megfogta néhányszor. „A nap mintha felakadt volna", mondta. „A Nap" mondtam én is, mert mondani kellett valamit, hogy ne rohanjak el. Az utca pedig hosszú volt és széles, csak a vége szűkült kissé, s itt meg is tört. Aztán mire ismét fölemeltük tekintetünket, már homály volt, és alkonyat, s a házak így még lomposab- bak és szürkébbek lettek. A villanyok még nem égtek, ami felvidított kissé. „Leszakadt", mondtam, „leszakadt a nap az égről. A Nap az égről. Később vacsoráztunk. Nem tudom, miért, aztán mégiscsak felugortam, és éreztem, hogy a bor a cipőmbe ömlik, mert hideg volt, lábam pedig izzadt, és elrohantam. Talán kiáltottak is utánam, mert meglökhettem valakit, de akkor már fény volt az utcán, mely hosszú és széles, csak a vége szűkül kissé, s itt meg is törik, és nem lehet megállni a higanylámpák alatt. A lámpák alatt különben is mindig félszegen mozgok. És éjszaka lett. Üldözőim lemaradtak, mert egy percig sem hittem, hogy nem erednek nyomomba lármázó rohanással, egész talpukat az aszfalthoz verték, mint ahogy gyerekek szoktak rettenten szaladni, és csend volt. A kerítést azért még átugortam, hogy teret zárják valahol körém, mert így akár felrepül az ember, de nem madárnak (micsoda hülyeség!), hanem lepedő lesz és befedi a várost, akár valamiféle nyálkás hártya. Együtt a- kartam maradni. Megállni nem lehetett. Futottam tehát sokáig és vadul, a lépcsőkön kettőt is ugortam, aztán valamilyen folyosón elsodortam a kint felejtett tejesüvegeket, és elém fordult egy udvar. Messze vagyok, gondoltam, ide a harangsző sem hallik, mert Ilyenkor már néhány hónapja mindig harangoznak. Ajtó csapódott. Erre megint csak jutásnak eredtem, de kinőttek a falak, nagyok voltak, és piszkosak és kemények, szagukat is érezni lehetett. Futottam. Fal. Futottam. Fal. Futottam. Fal. Fal, fal, fal! Es testembe hasított (így ahogy mondom) az utca, mely hosszú volt, és széles, csak a vége szü- kyjt kissé, s itt rneg Is tört, és felordítottam. Aztán csend lett Ismét. Szagosodon a hafnál. Megörültem Jóba Alajos versei neki, meg annak, hogy kényelmesen eláradő és hosszú az út, melyre véletlen akadtam valahogy, és még sokáig nem kell meglátni. Fütyörésztem. Egy asszony kitért és köszöni. Már nem leheti félni, sétáltam nyugodtan, egészen lassan, ahogy csak magamban szoktam, amikor elindulok járni a várost. Ilyenkor a házak mind magasak, és tornyok és kupolák, és nagyon sajnálom, hogy Lida nem láthat Ilyesmit. De Lida képtelen erre, és 6 csak vágyakozik egy csupa-torony város után. Apró tenyereit meg lármásan összeveri, ha felfigyel, valami csekélységre, s akkor én elnevetem magam, mert szeretem, ha Lida örül, mert kedvelem Lidát. Itt ért utói a harangszO ts. Harangok. Mert sok volt, és szilárd a hang, tömbökben gurult, visszapattant a betonra. A Köpcös Szomorú tegnap azt mondta, hogy falunk harangja szépen tud konogni. Ekkor én ts nagyon szomorú lettem, és haragudtam rá, mert a Köpcös Szomorú úgy eltalálta, s mert sehogy sem tudtam felidézni, hogyan ts szól otthon a harang. Mégis bólogattam. Aztán mondtam neki, hogy ez érdekes téma, mert engem az utóbbi időben nagyon foglalkoztatnak a harangok. Te jő ég, hány temploma lehet egy ilyen városnak?! „Ne üvölts", monta a Köpcös Szomorú. „Nem, én nem tudok üvölteni", mondtam. Mire 6, „de most úgy csináltál". Erre mást nem is mondhattam volna, mint azt, hogy igen, az u- tőbbl időben mindig úgy'csinálok. De ettől függetlenül kísérl- nek a harangok, és egész komolyan érdekel; HÄNY TEMPLOMA LEHET EGY ILYEN VAROSNAK?! A Köpcös Szomorú nem tudta, és egyáltalán, ki tud itt valamit Is. ha még ezt se. Mégis javasoltam neki, csak csináljunk úgy, mintha tudnánk, és üvölteni is tudnánk, mert ebbe már egészen jól belejöttünk. ■A harangokat meg hagyjuk a fenébe, mert bár igaz, hogy két évig egyáltalán nem harangoztak ebben a városban, s most állandóan. így^ állandóan csak harangszőt hallani az utcán, a könyvtárakban, moziban, az ágyban, és mindenütt, szilárd a hang, tömbökben gurul, és úgysem lehet kikerülni. A Szomorú Köpcös azt mondta, hogy a hang olyan, csakugyan olyan, de még szerencse, hogy ritkán harangoznak, és akkor se hosszan, mint az falunkon általába szokás. „Fenéket Is", mondtam, „fenéket is ritkán. Nekem állandóan harangoznak". A Köpcös Szomorú gyanakodva nézett rám. „Érdekes*", mondta, „ez nagyon érdekes", és féltem, hogy mond mást ts. De nem mondott. Es úgy hajnalban meglepett egy szoliter alatt a harangozó, a Köpcös Szomrúra gondoltam, és nevettem, azon, hogy ö se tudja: HÁNY TEMPLOMA, DB HÁNY IS, LEHET EGY ILYEN VÁROSNAK, s hogy mi mást se igen tudunk, és semmit se. A nap meg az este leszakadt, a Nap az Égről, és úgy csinálunk, mintha üvölteni ts tudnánk, és ebbe már egész jől belejöttünk, és mi van akkor, és nem kell Itt mindenből kérdést csinálni, még ha elszomorkodunk Is néha, mint a Nincstelen Festő, mert minek képzeljük magunkat. Az utca pedig sokkal jobban teszt, hogy széles és hosszú, csak a vége szűkül kissé, s itt meg Is törik, mert így kell. Podolszkl József tehetséges fiatal Jugoszláviai magyar író, költő, publicista. A közelmúltban sokrétű munkásságáért Sinkó Ervin-dtjjal tűntették ki. MARIANO RODRIGUEZ HERRERA: A SZEGÉNYEK GYALOG JARNAK Gyalop Jártam. clpSm talpát aszfalton ás betonon, gyakran meg kiszikkadt földeken vonszoltam. De gyalog, mindig csak gyalog. Ha egyszer-másszor testem gyorsan guruló járműn pihent, a mesében éreztem magamat. Nem könnyű elképzelni, hogy a földgolyó gyorsan továbbhalad talpunk alatt, miközben két haszontalan dolgot szemlélünk a lábunk végénél. Tudtam, hogy itt a szőnyegen vannak a lábak, amelyek végighordoznak a világon, egyszer egészségesen és vidéman, máskor fájdalmasan, de sorsukba mindig beletörődnek. Elmesélem maguknak, ho.qy megértsék... A cigarettát egy gyárban adták, de bőröndben vittem ki az utcára, és sötétedéskor visszamentem leadtam a paklikat, amiket nem tudtam eladni, és különválasztottam a a jutalékomat. Nem volt sok. de követelésről sző sem lehet, mikor olyan nehéz más munkát találni. Szervezetünk vitaminokat követel, és nem törődik vele, hogy honnan. Néha azt gondolom, hogy a természetnek még egyszer meg kellene teremtenie bennünket, a modern élet szükségletei szerint. Ügy tűnik, hogy ez a bölcs anya nem vett számításba bizonyos körülményeket. Mindennap reggel nyolc körül elmentem a paklikért, hogy kilenc után megkezdhessem az árusítást. Lehetetlen volt előbb elkezdeni, mert a butikok zsúfolásig voltak, és senki nem tudott velem foglalkozni. A cigaretta birtokában aztán számba vettem, kik azok, a- kik már jö ideje nem vásároltak tőlem, és akiknek esetleg újra szükségük lehet rá. Meglátogattam hát őket. Péreznek volt. Jüannak szintén, a Mllagrosának ugyancsak, a Bar Prietönak és a két Herma- nosnak csakúgy. „Szépen vagyunk!" — gondoltam, megértve, hogy ke- gyevesztett lettem, és visszagondoltam Cardoso szavaira: — „Ne veszítsd el a fejedet, fiam, akkor Isten sem hagy el soha!" — De hát. mit tudja Cardoso! Mikor a nap süti az ember lábát. a földes utcákat, az aszfaltunkat, olyan érzés, mintha min. den csepp nedvességet kiszívna a testünkből. Gyalogolni a porban... ami fullasztö felhőket ereget... a bőrönd is tüzel... a bőrönd súlya.„ a lázas arc... és a kegyetlen gondolat: „Hátha ráadásul el se adok semmit!“ — ügyen! Ilyen helyzetben a hit fabaktát sem ér. Ha sikerülne az üzlet, visszatérne belém a remény, csak azért, hogy becsapjon, hogy folytassam a harcot a legyőzhetetlen erők ellen. Mindennapos gyaloglásaim közben két kasztra osztottam az emberiséget; gyalogosokra és nem gyalogosokra. A velem egylvásúak gyalog járnak, gyalog cipelik a gyerekeiket, gyalog mennek látogatóba, gyalog mennek a temetőbe (még jó. ha oda teher nélkül. A gyalogjárók nem szabadíthatják el végtagjaikat a földtől, az sajátjának vallja őket. és mintha óriási mágnesekkel rögzítené őket magához. amelyek hatalmasabbak minden küzdelemnél, a szerencsétlenek legvégső küzdelménél is. Minden alkalommal nőtt az ellenszenvem a gyaloglás iránt, és mi tűrés-tagadás, ha őszintének kell lennem, mindenki iránt, aki ugyanúgy gyalogolt mint én. Egy kívánság gyötört: felugrani, kerekeken gördülni, autón menni! Időnként azt hittem, hogy valami sorsjegy kihúzna a sárból, de féltem elpocsékolni annyi pénzt, amennyibe a részvétel kertit. Más utat kellett találnom. Elkezdtem faggatni a gazdag kereskedőket, hogyan, mi módon szerezték a tókéjüket. Általában könnyűnek tetszett, de az én különleges helyzetemmel összehasonlítva. egészen mások voltak a körülmények, és számomra nem adódtak ugyanazok a lehetőségek. Meg akartam gazdagodni, de hogyan? Tudja valaki? Amint már mondtam, egyre erősebben utaltam gyalogolni. Gyötört a gondolat, hogy így élem le az életemet, egyik évét a másik u- tán. Lidérces álmaimban láttam saját magamat, öaz fejjel, amint cigarettát árulok az utcán, és alig állok a lábamon. Ha mellettem fordult be egy kocái. sürgősen megszemléltem á belsejét, Meklödéssel figyeltem az utast. Boldog szellemnek, szerencsés mágusnak, a véletlen ucának láttam. Hipotéziseket gyártottam a módszerről, amivel a szerencséjét megcsinálta. Néztem az elégedett arcot, és a lábát szerettem volna látni, amelyet az autó puha ülésén pihentet. Néha ezek s felsőbbrendü lények rám bámultak, és én lehajtottam a féjemet, attól tartva, hogy tekintetemmel megbántom őket. Az Irigység világában éltem. Megmondom, mert ótzinte vagyok, mert őszinte akarok lenni mindenkihez. saját magamhoz is. Agyam reménytelen terveket szövögetett. Kábítószereket kellene árulni, politizálni, büntetlenül rabolni hatalmas összegeket... De hogy fogjak hozzá? Sajnos, nem Ismertem egyetlen csempészettel foglalkozó kereskedőt sem. lopni meg . . . elérhető távolságban csak tyúkok voltak. Ha már az embernek be kell piszkolnia a kezét, azt legalább ne bagóért tegye — határoztam —. és megfeledkeztem a számomra túlságosan bonyolult ügyről. Egy kis üzlet mellett döntöttem. A mcgvalösftásához szükségem lett volna némi pénzre, amivel természetesen nem rendelkeztem. Cardoso úrra gondoltam, aki mindvégig érdeklődött irántam, és egy élelmiszerüzletnek volt a tulajdonosa. Valószínűleg — gondoltam — tudna rajtam segíteni néhány pe- söval, és valami áruval, ami a kezdéshez okvetlen szükséges. így tettekkel bizonyíthatná be számomra, hogy nem kell elveszteni a hitet. Elmentem hát hozzá. Nyájasan fogadott, én meg jóhiszeműen elmondtam neki az elképzeléseimet és vágyaimat. Igazán nemeslelkűen viselkedett. Kölcsönt ugyan nem tud adni, de megígéri, hogy mihelyt találtam helyet magamnak, ellát áruval, még ha bizományba is:.. Igazán nagylelkű volt. Aztán a trafiktulajdonossal beszéltem. Lelkesen ecseteltem neki a busás nyereséget, amit húzna, ha venne nekem egy teherautót, amivel vidékre járhatnék. Elmondtam, hogy milyen rengeteget árulnék... De a tulaj a rizikóról beszélt, azt mondta, hogy majd később. Idővel, ugye, ha jobban megy az üzlet... Szóval, értik önök is. ugye. A szégyen elcsüggesztett. Arra a megállapításra jutottam, hogy nincs jö ember ezen a földön. Nincs senki, aki segítene a gyámoltalanon, a szerencse számkivetettjén. Legszívesebben kiálltam volna a világ elé és ordítottam volna; „Miért kel) nekem gyalog járnom?" — Megmutattam volna a kétségbeesésemet, a tehetetlen, láncra vert kezemet. fájö lábamat. A földre borulva zokogtam volna, hogy köny- nyeim megnyissák azokat az ajtókat. amelyek — úgy tűnik, mindörökre zárva vannak előttem. Már nem reménykedtem. Éltem tovább, egyik helyről a másikra gyalogolva. Elvesztettem az emberekben valö hitemet, ennélfogva az égre emeltem tekintetemet. Ö meghallgatja könyörgésemet. Éreztem mindjárt a meghallgatás bizonyosságát. Vala!t:i megerősített benne. A kereskedők egyike, akihez jár tam, vidéki boltoknajc szállított árut. Megrakott egy hatalmas teherautót minden hétfőn, és személyesen szállította az árut a kuncsaftjainak, pénteken jött vissza a faluba. Meglepett, hogy tulaj létére maga házal, ahelyett. hogy itthon maradna, és az üzletével foglalkozna. Saját szájából hallottam meg a dolog okát. Nem bírja elviselni, hogy helyhez legyen kötve, fedél alá. ez volt az oka. hogy sógorára bízta az ügyeket, ő meg útnak Indult a teherautóval. Láttam, hogy könyörgéseim meghallgatásra találtak azon a napon, mikor így szólt hozzám, néhány szivar után: — Nem akarnál velem dolgozni? Hitetlenkedve bámultam rá. — Teherautóval... Szükségem van egy segítségre, olyanra, aki ért az eladáshoz, és úgy gondolom, te megfelelnél nekem. Elfogadod? Mit Is szóljak? Képzelhetik, milyen boldog voltam! Beteljesültek az álmaim. Kerekek^ fogok járni. Isten mégis meghallgatta a könyörgésemet. Nem járok többé gyalog. Egyszerre rózsaszínben láttam a világot. Kilenc nap telt el. A tizedik nap a súlyosan megrakott teherautó egy vén. szüette deszkahidon ment át, de az nem bírta el a súlyt, és törött gerendák robaja közepette lezuhantunk. A gazdám, aki nem szeretett fedél alatt lenni, sem egyedül, most a föld alatt van, és soha többet nem vezeti teherautóját. Én... Isten meghallgatta a kérésemet, soha többé nem járok gyalog, mint a szegén.vek... van egy székem... a kezemmel hajtom. jóba Alajos személyében új, fiatal tehetséget mutatunk be olvasóinknak. Versel már most is többet mutatnak puszta ígéretnél. Reméljük, fejlődésében nem következik be törés, és irodalmunk egyéniséggel gazdagodik. jóba Alajos az Érsekújvár melletti Sztmőn született, 1945. áprilisában. Iskoláit szülőfalujában és Komáromban végezte, jelenleg a vágsellyeí Duslo géplakatosa. DE PROFUNDIS halszárnyű madár vagy gyere igyál éjszakáim fekete vizéből szedd össze guruló napjaimat tegnapok és holnapok mezsgyéjén keress örvénylő éjfélek mélyén kagylóba átkozva átkozott kagylóból gyöngyöt mutat tel magányom VÁNDORLEGÉNYEK esővíz fjordok bérelték kt nyomainkat szabályosak mint anyám piskótái hogy reszket a víz és borzolódik a fények tolla mikor a törékeny partok cipőinkről álmodnak lám a sár már elkönyvelt bennünket de szerecsenképű Járdák jönnek értünk elvisznek a higanygőzlámpák lugasai alá hol fejünkről leolvad a falust hold RÖGTÖNZÉSEK tiztelé szoptatott anya elhervadtak a kezek tenyér szarkofágban a kézfogás kövület « kéményekbe hullott a nap terjeng a halotti korom csonka kísértet bukdácsol a felhódombokon látomás milyet a festők részeg perceikben látnak megőrző viaszként körülvett s megsúgta méreteim a halálnak ODAFÉLE APÁMHOZ apám csákányod ég és föld szerelme áll] mögém hogy bátran szóljak mint a szerszámod által szóra bírt kövek fekete rügyekből nyíló hajnalok rádöbbennek álmaidra s landoló napok sürgető jelzését veszem hogy megzenésítsem jeltelen kis életed librettóját apám csákányod kereszt hullanak a szikrák: mert csak néked adatott meg hogy úgy járj kelj mint a csillag — részeg lobogással
