Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-02 / 22. szám
4 úi ifiúság IRODALMI ESTEN Az alább közölt írás Tornallán hangzott el egy irodalmi est beoezetö előadásaként. Mint olyan, természetesen nem készült a közlés igényével, mégis úgy látjuk, érdemes közölnünk, márcsak azért is, hogy a napjainkban egyre gyakrabban rendezett irodalmi estek rendezőinek példát mutassunk — hogyan, mivel hidalják át az írók és a nagyközönség közti zavart, kezdeti merevséget. A tornaijai irodalmi esten a városka gimnáziumából kikerült fiatal költők vettek részt. A bevezető előadást egykori tanáruk, irá- nyítójuk Pazderák Bertalan tartotta. ELŐRE A CSILLAGOKIG! A XiX. század magyar irodalmát egyetlen folyamatként ábrázolhatja az irodalomtörténet. ízlés-irányok, központi irodalmi áramok fogják egybe a legjobb erőket. Kazinczy nyelvújító mozgalma, Vörösmarty romantikája és Petőfi irodaimi népiessége kapcsán a kor egész irodalma megrajzolható. Tompa is, bár Hamván élt, vidékre kényszerült, társtalanul kellett élnie falusi parókiáján, mégis együtt emlegették Petőfivel és A- rannyal, benne látták költészetünk népies átalakulásának harmadik nagy képviselőjét. Az egységes tárgyalás a XX. századi magyar irodalomban már csak a forradalom előtti évek irodalmánál lehetséges. Irodalmunknak a Nyugat volt az utolsó olyan árama, amely szinte mindén jelentős írónak és törekvésnek helyet adott. A forradalomnak bukása után eszmei és földrajzi széttagozódás következett. A szellemi széttagozódást még földrajzi széttagozódás is bonyolítja. Korábban a magyar írók mind Magyar- országon éltek, magyar állampolgárok voltak. A világháború előtt Budapestre centralizálódott a magyar irodalmi élet. A forradalmak után időlegesen Bécsben, Párizsban, Berlinben, Londonban, Amerikában, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is alakulnak magyar irodalmi gócok. A magyarországi irodalommal a kapcsolat olykor szinte teljesen megszakad, s egymással is alig tudnak kapcsolatot tartani. Ady fájdalmas sejtése a szétszóródásról már-már bekövetkezni látszott. Ezekről az irodalmakról a magyar- országi emberek még ma is keveset tudnak. Pedig izgalmas dolog ezeknek az irodalmaknak a tanulmányozása. A közös hagyományokból táplálkozó, közös talajból sarjadó irodalmak mikénti alakulása eltérő kiimában. Minél tovább, milyen módosulással, az önállósult felületen, milyen új elemekkel gyarapodva, s hogyan tudnak a maguk külön magyarságával az egyetemes magyar irodalom részévé válni — ezek a kérdések is válaszra várnak. Az újonnan szerveződés, a „semmiből teremtés“, a kisebbségi helyzet olyan kérdéseket vetett fel napról napra, amelyeket szerencsésebb történelmű népek irodalma elképzelni sem tudhat. Mint ismeretes, a csehszlovákiai magyar irodalom az első világháború után a Csehszlovák Köztársaság létrejöttével keletkezett, s Fábry Zoltán kifejezésével élve, három virágzásra osztható. Az egyes fejlődési szakaszok, ugyancsak Fábry Zoltán megállapításaira támaszkodva, a következőképpen jellemezhetők. Az első virágzás húsz évig tartott. Alapozás volt ez, új arcú magyarok, új helyzetben, új hatások kereszttüzében keresték életüket, önmagukat. Módosult, változott e földterület magyarsága Pozsonytól Beregszászig. Voltak, akik görcsösen ragaszkodtak a régihez, de az igazi magyar szellem az Ady-Móricz-Bartók-Kodály vonal hűségesei előtt új horizont nyílt meg; a humánum európai kultúrája. A második időszak tíz évig tartott. 1958-tól 1948-ig. Szomorú évek, néma évek voltak ezek, melyek azonban a próbatétel és igazoltság, a hűség és kitartás esztendei is. A harmadvirágzás 1948 februárjával Indult. Cjra ott állottunk a kezdet kezdetén, de mégis másként, hátunk mögött a szlovákiai magyar múlt harmincéves tudatával és tanulságaival. A lírában 1948 után Bábi Tibor, Dénes György, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Török Elemér, Veres János és Zala József jelentik az indulást, és jelölnek egy évtizedes fejlődési szakaszt. Utánuk egy lírai antológiával; fiatal szlovákiai magyar költők — új csoport jelentkezett, nyolc új költői egyéniség, s közülük is a legizmosabb Cselényi László. Hozzájuk zárkózik fel az utóbbi időben, több vonatkozásban meg is előzi őket, Batta György, Bárczi István és Tóth Elemér. S itt most álljunk meg, időzzünk egy kicsit ennél a négy névnél, amelyek minket egészen közelről érintenek. Cselényi László, Batta György, Bárczi István és Tóth Elemér. Hárman itt vannak közöttünk, a negyedik is lélekben velünk van, ha tudna erről az összejövetelről, bizonyára nagyon-nagyon örülne. Miért említjük ezt a négy fiatal költőt? Mert innen, indultak, és ide tértek most vissza. £s visszatérnek még sokszor, mert Gömörország szülöttei, a „jő palócok“ unokái ők. Közülünk, a vérünkből valók, mieink... Ez a dim- bes-dombos Gömör a szülőföldjük, ide tartoznak. Itt tanultak meg járni, beszélni, minden fiatal kori emlékük ehhez a tájhoz fűződik. S ehhez a városkához. Tornaijához is, mind a négyen hűségesen ragaszkodnak, hisz itt van az alma materük, a második édesanyjuk, ahogy az ősi kollégiumokat, iskolákat nevezték a régi diákok. Itt, ebben a városban eszméltek, kapták az útravalót, az ösztönzést. Cselényi Kárhozott nemzedék című versében így emléVezik vissza Tornaijára: Csikori ajtók nyilának, párás, muskátlis ablakok, a rádióban szól a dzsessz, kutya vonít mögöttem, Tornaija, édes városom, megjött a tékozló fiú, sunyit az égbolt, meglapul az út, amelyen jöttem. Szégyenkezik tán? Nem hiszem. A gyöngyvirágos ablakok tárulnak, szinte élvezik, s sugallják, hogy szeretnek, pedig csak halándó vagyok, országutak fia, bolond eszméiért meghalni kész, ámokfutó eretnek. De ez a város elfogad. Város? Legfeljebb nagy falu. Szerelemesem. szülőházam mégis. Ö diákévek csodája: kajla iskola, galambdúc, árnyas fűzfákért, romantikája hány diák hasztalan szerelmének. Járom az utcák bogjait, ajtók tárulnak, ablakok, a rádióban zene szól, kutya vonít mögöttem. Tavasz van, édes városom, a fejem büszkén emelem, de a szívem szomorú, mint az út, melyen jöttem, ßlnek-e még a cimborák, csavargók, akár jómagam, berkek, dombok, hús ligetek indián höscsapatja, s lányok, ti édes, kókszemű szerelmeim, vér-szomjasak, szerettek-e még? Szeressetek csak egy pillanatra! Hol a kis, kajla iskola, a cimborák s szerelmeim, a sutri lányok? A tavasz megvadult, bőg az utcán, akárha akkor... a tavasz olyan most is, nem változik, miként a szerelmes diák szigorú sorra jutván. A hűség, ragaszkodás, szólal meg a sorokból, pedig ő az első érettségizők egyike volt, írhatott volna szigorúbban is, hisz tudjuk, akik átéltük a tornaijai középiskola hőskorát. Az iskola már létezett, tanulók voltak, de tanári kar s épület még nem áll rendelkezésére. 1955-ben állót be a fordulat az iskola történetében, akkor jöttünk mi, fiatal tanárok tele ambícióval, nagy, szép tervekkel, bennünk még fiatalságunk nagy-nagy optimizmusa, tenni akarása, tettre- készsége, bátorsága lobogott. Ne vegyék szerénytelenségnek, de így volt ez, mint ahogy erről már Cselényi László, volt diákunk egyik cikkében az Oj Ifjúságban meg is emlékezett. Hogy miért kell most erről beszélni? Azért, mert mások Is felfigyeltek arra, hogy Tornaijáról szinte minden évben egy újabb tehetség tűnt fel; Cselényi után Tóth Elemér, majd Batta György, később pedig Bárczi István. En ezt a vidék és az iskola szellemének tudom be. A sors olyan kegyes volt hozzám, hogy már sikerült megismernem több iskolát is, de ezt a szellemet, ami a tornaijai iskolát jellemezte, még sehol sem tapasztal- ; tam. Volt lelke az iskolának. Erről mi nem beszéltünk, nem értekeztünk, . de megvolt, bennünk volt, tanárok- - ban, diákokban egyaránt. Mi volt ez a szellem? Egyrészt hűség a nép 1- ránt, a nyelv szeretető, védelme, az irodalom, a könyv, a vers megbecsülése. Mindez mindennapi kenyerünkké vált. Ha ma visszagondolunk a- zokra az évekre (55-65), súlyos ne- | héz évek voltak, s mit mertünk, | mennyi mindent megvalósítottunk, mégis. Pedig ez akkor még nem volt ! divat, sőt akadtak emberek, akik az ’ első perctől kezdve „jóakaróként“ sündörögtek körülöttünk. Pedagógus j pályám legnagyobb ajándéka, élmé- , nye, hogy ennek a munkának az ér- ^ telmét viszontlátom tanítványaimban, : s tanár társaimmal együtt tovább é- lünk bennük. Az utóbbi esztendő legnagyobb | meglepetését a szlovákiai magyar li- ■ rában kétségkívül Cselényi László jelentette. Az irodalmi porondon a mi viszonyainkhoz képest meglepően biztos léptekkel, és szinte kész mozgással jelent meg. 1958-ban a már említett Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában tűnt fel szélesen áradó költeményeivel. Azokat a képzsűfoltságra beállított, medret és partot alig ismerő kifejezési kereteket, amelyeket a mai líra mestereitől tanult, az első pillanattól kezdve égyéni tartalommal és hanggal igyekezett feltölteni. Cselényi László fiatal, nagytehetségü költő. Céljai is merészek: „Ki^mer a szemembe nézni? / engem, jövendőbe iátó, / göröngyös utakat járó, / ördögűző, félvilágot / bejárt csavargó diákot?“ Tóth Elemér szintén a mi emberünk. Fiatal, és legjobb verseinek bizonysága szerint tehetséges költő. Kritikusai szerint: „Eddigi tevékenységéből ítélve, biztatónak látjuk további fejlődését.“ Érdekes és szokatlan belépővel jelentkezett Batta György is az irodalomban. Egyik kritikusa így ír róla: „A kérdés, mégpedig igen komoly kérdés, most ez lesz, merre fejlődik tovább, mi lesz belőle? Képes lesz-e rá, hogy a gyermeklétből átmentett tisztaságát tudatos tisztasággá, kedves, zsendülő líraiságát kemény, férfi lírává érlelje?“ .Azt hiszem, ez jövőjének legfontosabb kérdése. Bárczi István, aki mint diák szintén Tornaija utcáit taposta, is a mienk. Róla ilyen véleményt olvashatunk: „Bárczi tehetséges költő, azért is fontos számunkra, mert költészete egy huzal, mely kontaktust teremt az idősebbekkel, de ugyanúgy tölti a fiatalok akkumulátorait is.“ Négy fiatal költő, ki hová ér közülük, milyen pályát fut be, milyen névre tesz szert, azt még most nem tudhatjuk, tfehet, hogy közülük kerül ki az, akit már régóta várunk: a szlovákiai magyar líra Adyja, József Attilája, Illyés Gyulája. „Előtted a küzdés, előtted a pálya" — fussák végig. írjanak kérdéseinkről, gondjainkról. Tükrözzék bajainkat, bánatainkat. Fiatal költők, reménységek, előre a csillagokig! PAZDERÄK BERTALAN „Meghalt“ a királynő, éljen a királynő. Marta Rausová, Miss Smena 1969, és Gabriela Ravingerová a Smena ezévi szépségkirálynője. szépsEgverseny S zlovákia-szerte nyakra-főre választják a szépségkirálynőket. A recept egyszerű: veszel egy rendezvényt, lehet az kimondottan helyi jellegű is, sőt annál jobb, és ott kiválasztod a legszebb leányzót. De újabban már városok is — rendezvény nélkül — ezt teszik, mert hallottunk már Miss Praháröl, Miss Ostraváről, Miss Trencsénről, stb. Nincs ebben kivetni való, csak egy kis hiányérzet, hogy sem a dél-szlovákiai városok, sem a magyar kulturális rendezvények szervezői eddig nem iktatták műsorukba ezt a „komolytalan“, de annál értékesebb zsánert. Vagy csak mi nem tudunk róla? Az utóbbi napokban választották meg szlovák testvérlapunk, a Smena szépségkirálynőjét. Már csak azért is ellátogattunk a pőstyényi Magnólia szállodába az esemény színhelyére, mert kíváncsiak voltunk, hogyan is kell azt csinálni... A döntőbe jutott tizenöt lány, — köztük az egyetlen, aki magyarul tudott: Psenák Veronika Ögyalláról — fényképek és a beküldött méretek alapján választották ki. A meglepetés azonban még így is nagy volt, hiszen tudjuk, hogy a fénykép sokszor csal. így aztán amikor a pőstyényi vasútállomáson vártuk a lányokat, bizony sokszor csödött mondott a fénykép szerinti felismerő képességünk. A tulajdonképpeni verseny két napig tartott. Az első nap kölcsönös ismerkedésből és egy reprezentatív vacsorából állt. De a' lányok már itt is versenyeztek. Intelligenciából, viselkedésből, fellépésből, öltözködésből. A második nap délelőtt volt a zártkörű pontozás, méretek ellenőrzése és felkészülés az esti nyilivános versenyre. Ez volt a legizgalmasabb, mert a tizenöt lány szinte egyforma esélyekkel élte át a verseny addigi részét és mindvégig nem tudta, ki tesz közülük az első. Külön teremben ültek, csendesen beszélgettek, de legtöbbjük magába zárkózott, s az volt a benyomásom, hogy egyiköjüknek sem sikerült barátnőre találni vetélytársai között. Igen, féltékenységnek, egy kis irigységnek is tanúja voltam, dehát anélkül az nincs is. A proporciós méreteket csaknem minden jelöltnél korrigálni kellett. A lányok nem tudták milyen formában — ruhástól-e, kabátostól-e!, vagy csak lenge öltözetben — kell megmérniök a súlyukat, mell-, derék-, és csípőböségüket. így aztán a versenyzők körében bizony sok volt a keserűség és a csalódás az értékelő bizottsággal szemben. Amikor tetőre hágott az izgalom, akkor próbáltam felfedezni a tizenöt lánynál valamiféle szívdobogást, félelmet, vagy ilyesmit. Nyugodtak voltak, legt^bjük arcáról egy fáradt mondatott lehetett leolvasni: Istenem, legyen már mielőbb vége, essünk túl rajta. Többségük vidéki, vagy kisvárosi lány volt, nem dicsöséghajhászásból, vagy nagyképűségből, beképzeltségből jelentkeztek a versenyre; inkább szórakozásnak „valami új“-nak, szellemes játéknak — ahol nincs vesztes — vették az egészet. Szégyenkeztek-e? Istenem, miért ne vallanák be? Igen. Jövőre már más lesz minden. Ha megérjük! Játék volt, csodálatosan szép, ahol mind a tizenöt lány győzött. A szó szoros értelmében is, hiszen annyi volt a különböző üzemek és vállalatok által felkínált díj, hogy még egyszer annyi lánynak is elég lett volna. L áttuk a pőstyényi vetélkedőt, és amikor már mindennek vége volt, rájöttünk, hogy az egész nem is olyan nehéz, és hogy alkalomadtán megpróbálkozhatnánk a Miss Oj Ifjúság megválasztásával. Hogy miért? Elsősorban azért, mert nézetünk szerint olvasóink között akad nem egy Gabriela Ravingerová, sőt még kétszer olyan csinos is, ugye igazam van? Hát akkor? Ha már most megrendeznénk, úgyis későn lenne De sajnos, ez nemcsak tőlünk függ. Zácsek Erzsébet
