Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-20 / 16. szám
ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Gondolatok Leninről Hogyha felnősz, kisleány, férjhez adnak hamarost, nagy faluba, messze, idegen vidékre. Vadak ott a muzsikok, fejszével vagdalkoznak, eső esik hétköznap, eső esik ünnepnap. (Egy régi orosz népdalból) Egy Szmolenszk-vidékl hideg házban, télen, egy kis parasztasszony vllágrahozott. fis ahogy azt mondják népdalban, mesében: jusst vagy jószerencsét énrám nem hagyott. Jussom csupán egy volt — terméketlen kis folt, terméketlen kis folt, rozsot ha terem. Hétköznap törődés, munkában örlődés, munkában őrlődés ■— gond-baj ünnepen. Korgó gyomorral vagy félig jóllakottén úgy-ahogy felnőttem, éltem tíz nyarat. Egy tudomány nyílt meg nekem: bocskort fontam, őriztem a kondát, alig kelt a nap. Fontam volna bocskort... S meglehet, hogy egyszer apámat lefőztem volna benne még... Hanem a világon volt akkor egy ember, kinek nem hallottam még hirét-nevét. Vöröszászló alá harcosokat gyűjtve, tudva, hogy az élet nehéz, nem vidám, látott — nem takart el a távolság előle —, látott — s bár nem Ismert —, rám gondolt, reám. Gondolt a jogtalan, az elnyomott népre, aki későn dől le s már hajnalba' kel: ki gyárakban nyütt el, testét robot tépte, ki földjét öntözte bús könnyeivel: kinek rozzant viskó nőtt csak a kis telken, udvara üres volt, s arra, aki rég fejszét köszörült már ellensége ellen, de hallgatott, várta még az idejét. 0 lett Oroszország hite, igazsága, boldog jövendője, dicső csillaga. Hatalmas erőket emelt napvilágra s döntő harcba küldte őket egymaga. S mi, kik kunyhók mélyén, mécs mellett születtünk, rongyban háltunk, haltunk, nyomorult, szegény rabokként, Lenintől élni jogot Inyertünk, ezrek és százezrek, mind akárcsak én. 0 adott dalomnak dallamot, mely szárnyal és szabadon úszik az országon át; a mezőnek élő kalászt, mely aszállyal megbirkózik s tűri nagy telek fagyát. Akárhol vagyok most, bármely távolokban járom utam, sorsom akárhova dob, győzelmes örömben, kurta bánatokban szívemben én mindig hozzá fordulok. Ebben az életben más boldogság nem kell. nem vágytam s nem vágyom — nékem ez elég: Hadd szolgáljam végső, tört lélegzetemmel az ő mindig élő, hatalmas ügyét. Jobbágy Károly forditisa SZÉKELY DEZSŐ: Lenin A szoba falán, barna képkeretből nézett le ránk, mint szelíd nagyapák szeméből az örök kíváncsiság az új iránt, mi fiaiknak épül. Mi, gyerekek, már sokat tudtunk róla; nevéről zengett dal és költemény; de megdöbbentett: ö ilyen szerény, hétköznapi, mint dolgos, bölcs apőka...? Ez ö? — tűnődtem. — Milyen egyszerű, mint testvérei közt a réti tű, vagy egyenes fa, sok-sok társa mellett... El a képen is; hunyorogva néz, erőt sugároz — s látja az egész, biztos mederbe terelt történelmet. 2 Az évek visznek, elhagy annyi emlék, gazdátlan tűzhely lesz a szerelem, de járhatom az idők végtelenjét, tudom, ö egyre élőbb lesz nekem. Mindig szembejön e bízö tekintet, úgy látom most, mint kedves ismerőst; lelkesedésem távcsöve előtt új horizontot adott szemeimnek. Mint egy nagy élményt, szinte újraélem: beszél hozzánk az októberi szélben, s a sereg híven néz rá itt alant, míg emeli Ot, egyre föl. a fényár: tekintete — két szép, szürke galamb — a kommunizmus tornyai felé szál!! KAZAKEVICS; A KÉK FÜZET f Jemelfanov és Szerfozsa levitték Lenin holmljät a cső- nákbá. Aztán femelfanov otsszafOtt, és Szerfozsa átevezett a holmival a túlsó partra. Amíg femelfanov és Sotman véglegesen megegyeztek, milyen úton mennek a finn vasútvorialtg, csaknem telfesen besötétedett. ^ — No, ahogy mondani szokás, szerencse feli — mondta femelfanov. Hangfa ünnepélyesen csengett. — Indultunk, Vlt^yímlr llftcsl O- ment elöl, mögötte Rahfa, Lenin meg Sotman zárta a sort. Kolfa éppen ez idő táft érkezett vissza PetrográdrOl. nem talált otthon mást, csak kis testvéreit — édesanyfa elment valahová, dolga akadt —, Kolfa nem sokáig törte a fejét, felnyalábolta a Petrográdon vásárolt tankönyveket és füzeteket, beült a csónakba, és átevezett a tó túlsó partidra. Szerfozskával elkerülték egymást. A parton kikötött, kiugrott a csónakból, és dobogó szívvel futott a kunyhóhoz. Az Ismerős tisztáson csend honolt, egy lelket sem látott. Körös-körül minden elhagyatott volt. A szolgavas a tábortűz kihűlt hamufában hevert, A kunyhóban nem volt sem párna, sem takaró, az égvilágon semmi. A földre terített széna sem Őrzött már semmit az emberi testek melegéből. Kolfa reszketni kezdett a borzalomtól, azt hitte, elfogták Lenint és letartóztatták. De aztán megtalálta a széna alatti Ismerős helyen az úfsáqköteqeket, meg aztán a szénaboglya is, a kunyhó Is telfesen ép, érintetlen volt. Akkor megértette, hagy Lenin csak eltávozott Innen. Körülötte minden oly elhagyatott volt, mintha az elmúlt tdO csak kurta, csodás álom lett volna, mintha semmi sem lett volna igaz, sem Lenin, sem azok a vidám esték a tűz mellett, sem a madárfütty, sem a felderítés, sem az Ígéret, hogy majd együtt tanul Kolfával. semmi az égvilágon. Elment, még csak el sem búcsúzott tőle, becsapta. Kolfa ránézett a könyveire, füzeteire, és keserves sírásra fakadt. Aztán elmúlt a megbántottság érzése, csak szomorúság maradt meg, amely túlságosan nagy volt Kolfa kis gyermekszívének. Sokáig ült a kihűlt tűz mellett, mafd végül ts felállt, és lassú léptekkel megindult a tó partjára, régi élete felé, amely most egyszerre olyan üresnek és érdektelennek Térrdett neki. Lenin és utttársat eközben már messze tártak. Kiértek egy mezei útra, ahonnan letértek egy kts ösvényre. Kis paták állta útfukat. femelfanov meg akarta kerülni az akadályt, de Lenin levetkőzött, és elszántan keresztülgázolt a kis vízen. A többiek követték példáfát. Egy idö múlva elég nagy mocsaras részhez értek, ezt elkerülték, de egyszerre csak égő tőzeglápon találták magukat. Körülöttük égett a bozót, a füst csípte a szemüket, talpuk a- latt ízzott a turfa. Végre femelfanov rátalált az ösvényre. Még vagy félórát bolyongtak a sötétben, amikor távolt mozdonyfüttyöt hallottak. — Azt hiszem, végre kifutottunk — szólalt meg bűntudatosan femelfanov. — No hiszen, szép kfs vezetökl — csúfolta mindhármukat Lenin — Se háromversztás térképük nincsen, sem az utat nem tanulmányozzák előre... Így aztán g háborút ts el- vesithetfük magukkal..: — Mafd beletanulunk, Ivanov elvtársi — szólalt meg a sötétben halkan, ravaszkásan a mindeddig hallgatag Rahfa. Lenin komolyan válaszolta neki: — Csak minél hamarább, az idö drága! Azután Jemelfanov Rahfával együtt elindult az állomásra, hogy körülnézzenek. Lenin meg Sotman leült egy fa alá. Az éjszaka sötét volt, a hold sem világított, lassan telt az idő, Lenin megérezte zsebében a kék füzetet. „Ahál — mosolygott. — A kék fűzett jó volna minél hamarább befejezni a brosúrát. Vafon stkerül-e? Meglátjuk, ml vár rám ezen az állomáson, no meg a cél felé vezető tObhtn .. Vafon hány ilyen lész méa?‘ Amikor Jemelfanov Rahfával visszatért, és elmondta, hogy a közelben Gytbunt állomás van, nem pedig Levasovo, mint ahogy gondolták, a vér ts meghűlt ereiben: Gytbunt mindössze hét kilométerre van a finn határtól, mi sem köny- nyebb, mint összetalálkozni a határvadász járőrrel. De fiát nem volt más választásuk. Elindultak. A távolban megcsillantak az állomás sápadt lámpát. Lenin szemét erőltetve egy ideig fürkészőn nézte ködösen pislákoló fényüket. Aztán hirtelen megszaporázta lépteit, utolérte femelfanovot, és megérintette a vállát. — Nos, Nylkoláf A'lekszandrovtos — mondta —, ki tudja, ml történhet a nagy zűrzavarban? Tehál azt akarom, adja át hálás köszOnetemet Nagyezsda Kondratyevnának, a fiúkat üdvözlöm, Kolfát külön is. — Köszönöm, átadom. — Nagyon hálás vagyok magának meg a feleségének mindenért. Sok gondot okoztam maguknak, de azért tartsanak meg fó emlékezetükben. — Hogy beszélhet így, Vlagyimir llflcs?... Egész szívünkkel... — No, akkor jól van... Igaz is, nagyon kevés pénz van nálam. Feleségem, Nagyezsda Konsztantyinovna tud a do- lagról... Az első adandó alkalommal megtéríti minden költségüket... — Igazán, Vlagyimir Iljlcs! Megharagszom! Istenemre mondom, megharagszomi — Jól van, fóti „Megharagszomi" Maguk nem olyan gazdagok, hogy eltartsák a menekülő forradalmárokat... Igaz, mielőtt elfeleltem, azt az Alekszeft, emlékszik, „az összekötőt“... ne bántsák. A tévedésért nem kell büntetni. Magától ts megérti mafd a dolgot. Az események, a forradalmi tapasztalatai majd hozzásegíti a megértéshez... Egyszóval, ne bántsák, — Így lesz, Vlagyimir Iljtcsl — Mert én fői ismerem az elvtársakat. Szükségtelenül piszkálni fogfák:... Nagyon kérem, ne feledkezzen él erről. — Így lesz, Vlagyimir liftes, nem felejtem el. — Hát ez volna minden... Bs köszönöm. femelfanovot mélységes boldogsággal töltötte el ez a beszélgetés, maga sem tudta, mfért. Csak később értette meg, hogy itt nem egyszerűen csak Lenin megértő emberiességéről volt szó, és még csak nem Is arról, milyen körülmények között nyilvánult meg ez az emberiesség; a dolog lényege Lenin határtalan hitében reflett, hogy az események szükségszerű menete folytán Alekszef amúgy ts megérti, meg kell hogy értse tévedését, femelfanov talán csak ebben a pillanatban értette meg valóban, hogy a munkáslorrada- lom csakugyan a legközelebbi fövő ügye, és csak ekkor ébredt tudatára telfesen. milyen emberi rejtegetett magánál Razltvban. Az állomás fényét egyre közeledtek. Lenin megállt, bevárta Sotmaní, és újra az előbbi sorrendben mentek tovább; femelfanov és Rahfa elől, Sotman Leninnel mögöttük. u| ifjúság 9 JOHANNES R. BECHER: Lenin - aki fölrázza álmából a világot Fölrázta álmából a világot, szavai villámok voltak. Síneken s folyókon özönlöttek, minden országon áthatoltak. Fölrázta álmából a világot, szegények kenyere lett minden szava, az éhezések elleni hadsereg. Fölrázta álmából a világot, szaval gépek lettek, traktorok, házak, aknák, fúrótornyok a telepnek — Aramvezetékek, kalapácsok az üzemekben, állnak kitörölhetetlenül az emberi szívekben. BENJÁMIN LÁSZLÓ Lenin Mohosszakállú, vén orosz parasztok arcán, pufók kölykök szemén feledte mosolyát; a komoly nőkre, a hős férfiakra harcát bízta, hogy ők vigyék, ők folytassák tovább. Szíve, elméje csak minket őrzött, az osztályt; és szabaditóját őrzi a nép; Lenint. A munkásság; Lenin. Lenin: a munkásosztály. Egyek barátaink és ellenségeink. Görög hegyek között tankcsapda, szikla-mellvéd, az ukrán földeken hullámzó rozsvetés, Madrid pincéiben elásott, drága jelkép, a Ganzban öntudat, növekvő termelés. Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon; Nankingban ágyúszó viszi az ö nevét, ki győzni hívta a munkást és a parasztot, és karddal szegte meg a népek kenyerét. Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő vért és könnyet lemossa arcáról a világ, és kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő; és ringatja a föld kétmilHárd fiát. NICOLAS GUILLÉN: Lenin Tudod-e, hogy az a hatalmas kéz, mely szétzúzta a zsarnokot s a trónt, viola-könnyű volt? Tudod-e, az a kéz kinek a keze volt? Tudod-e, hogy az a szigorú hang, mely urakat ölt, s sziklákat mozdltoti életre tanított? Tudod-e, az a hang kinek a hangja volt? Tudod-e, hogy az félelmes szél, mely a földön keresztülvágtatoP becézö-gyönge volt? Tudod-e, az a szél kinek parancsa volt? S tudtad-e, hogy a vöröslő napsugár, a félelmes, kitartó sugarak, könnyet szárítanak? s aki nyomukba jár, csak az lehet szabad. GYÁRFÁS ENDRE: A razlivi tónál A nyírfatörzsek színezüst ágyúként merednek a parton. Lombjuk, gomolygó, tarka füst, a toroktűz: a nyári alkony. Mégis mélységes mély a csend, amely a szénakunyhót óvja. Világot alapozva bent Iljlcs a Kék füzetet rója. Sürgönypőzna minden betű: fontos üzenetet továbbít. Gondolat, felhívás repül munkásokig és katonákig; Villan a fO szuronya-tőre. Nehéz sötét ül még a tóra. De nem messze a Finn-öbölbe befut a hajnal — az Auróra.
