Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-01 / 13. szám
újiíjiiság 3 Séta a Duna-parton HiDTÖL — hIdIG. Rengeteg pozsonyi ember rendszeres napi sétájának szakaszát zárja közre ez a két pont. A régi és az épülő új híd közti távolságot tényleg a város ütőerének lehet nevezni. Főleg így tavasz idején, ma meg főleg így hídépítés idején. Mert aki naponta sétál, az naponta elballag az épülő hídig, nézi, és napról-napra egy- le keivesebbet kell hozzáképzelnie a monumentális alkotáshoz, mert az építők napról-napra, egyre többet építenek hozzá. És aki hetente rendszeresen jár megbámulni a hidat, az meg sétál is egyúttal. Nyüzsög hát a Dunapart. Zsibong az élet a két pólus, a két híd között. A régi, mondhatnánk rozoga híd szinte egy pillanatig sem marad valamilyen rajta átkelő közlekedési eszköz nélkül, így hát állandóan remeg, rezonál. öreg, rozoga, de él. Alatta ér véget a kikötő. Az utolsó épülete egy u- gyancsak kopott, régi fabarakk, egy asszony, biztosan a kikötőőr felesége, tyúkokat kerget a barakk körül. Aztán egy új, gyönyörű épület következik, szintén kikötő, a Duna-hajózási személyforgalom legszebb állomása. Sehol a A várva-várt felszabadulás 'Az 1945. év húsvétja kopogott már az ajtónkon. A tavasz nemcsak a természet ébredését jelentette, hanem politikai felszabadulásunk reményével is kecsegtetett. Húsvét előestéjén, március 29 én, nagyszombat napján, városunk fölött a szovjet vadászrepülök manővereztek. Attöl tartottunk légiharcra kerül sor. Napnyugtakor a szirénák hátborzongatö üvöltése bunkerekbe kény- szerltette a város lakosságát... A mostani Fuiík u. 21 szám alatt volt a lakásunk. A ház emeleti szobáinak lefüggönyözött ablakai mögött leakelödtünk, és onnan figyeltük a Komensky Egyetemig húzódó utcaszakaszt, a- melyen nyugat felé menekülő fasiszta katonákat láttunk. A volt adóhivatal épületéhez lapuló német őrszem leste a gomba módra szaporuló szovjet felderítöket. Leadott rájuk egy-két lövést és illaberekl... Ekkor már a családom is a szomszéd ház betonozott pincéjébe menekült. Ott fogyasztotta el a hagyományos húsvéti sonkát. Idegfeszltő várakozásban töltöttük az első éjszakát, mert nem voltunk biztosak abban, nem kerül-e Bratislava is Budapest sorsára? Elhelyezkedésünk egészen egyéni volt. Fehérnemű mángorló lett az ágyunk. Pokróc a lepedőnk és télikabát a takarónk. A lányunk a szenes földre szorult. Reggelre olyan fekete lett, mint egy kéményseprő. Ébren aludtunk, akár a mezei nyúl. Vártuk a fejleményeket. Az utca elnéptelenedett. Csak az éjjel lett mozgalmasabb. Feltételeztük, hogy Ilyenkor vonul Bécs irányába a német fasiszta haderő zöme. Ilyenkor senki sem merte kidugni az orrát a bunker védelméből, mert veszedelmes következményekkel járhatott volna kíváncsisága... A két szomszédház között másfélméter magas téglafal képezte a „mezsgyét“. Rést ütöttünk rajta s azon keresztül közelítettük meg lakásunk udvarát. A ház kapuja zárva volt. A betonozott pincében töltött éjszakákat csak részletekben alud. tűk át. Az utcán éjröl-éjre következetesen nőtt a zaj. Egyik folyam mentén nincs hozzá hasonló. Üvegcsoda. Kávéházának teraszán egyetlen üres széket sem találsz. Öregek, fiatalok, gyerekek. ....mely múlt, jelen s jövendő...“ A partot szegélyező alacsony kőfalon az apák nem sétáltathatják lurkóikat. A fal foglalt, végigülik a kamaszok. A Roosewelt térnél aztán kezdődik a felfordulás. Gödrök, kotrógépek, feltúrt utak, terelőutak. Mindez már az új híd új épülő környezete. A galéria épületének két szárnyát, mintha óriási pallossal szelték volna ketté, a Buhúfi-szobor bedeszkázva, a karcsú jegenyék helyén ott tátonganak a gödrök. Még mindig vitás, szükséges volt-e a jegenyéket kivágni. Majd ha befejeződik a Duna-part építése, ez is eldől. A Devin kávéház teraszának sarkát is megcsonkították a kotrógépek. Tovább már csak egyetlen épület áll. Az se sokáig. Ideiglenesen abban laknak a hídépítők. Aztán már csak romok, emelkedő új betontömbök láthatók. Itt áll majd a híd. A túloldalon emelkedő két vasplllér tetején hegesztőpisztoly szikrázik. Hajók pihennek a vizen. A folyó közepén egy óriásbólya fodrozza a vizet. A víz folyik — immár sokszáz éve. Az élet is folyik e városban — immár huszonöt esztendeje. —k— éjjel fülsiketítő detonációra ébredtünk: — Valószínűleg a Duna hidját robbantották fel a visszavonuló német csapatok — jegyezte meg egyik lakótársunk. Igaza volt. Meggyőződtünk róla. Másnap, április 3-án, nőttön-nött a szovjet harcosok tömege. Április 4-én hangos lett az utca. A bunkerek „ürgéi“ kivonultak az utcára. Zászlócskákkal és ivóvízzel üdvözölték a felszabadító szovjet haderő szomjas harcosait. Nemsokára egy szokatlan látványra lettem figyelmes. Átnéztem a fal résén és a szovjet haderő egyik egészségügyi különítményének katonáit pillantottam meg. Az egészségügyi alakulat távozása után Petrov őrnagy zöldsipkásai ütöttek tábort udvarunkon. Petrov őrnagy szigorú fegyelmet követelt meg katonáitól. A közigazgatási egység katonái barátságos együttélésben töltöttek nálunk két-három hetet, de mert idővel szűk lett a lakás meg az udvar, Petrov őrnagy táborhelyet cserélt. Alakulata a Ferenciek templomával szemben fekvő Mirbach palotába költözött. A szovjet belügyminisztérium zöldsapkásait a Vörös Hadsereg technikai különítménye: a hidászok váltották fel. Tíz tiszt és altiszt, meg harminc katona talált a házban elszállásolást. 1945 május elsején nagy ünnepet ültek szovjet vendégeink. A szocialista „prázdnikot“ ünnepelték. Néhányan az akkor más egységekben szolgáló testvéreikkel találkoztak. Lakásunk 1945 május 9-ig állandó elszállásolási permanenciá- ban maradt. E fontos funkciója csak a fasiszta haderő teljes kapitulációja után ért véget, amely után a szovjet csapatok háza indultak. Az utolsó lakónk, aki csak néhány hónap múlva vehetett tőlünk búcsút, Szergej Tarutyin kapitány volt. Hónapokon át, éjjel-nappal kutatott egy Dunába süllyesztett teherhajó után, amelynek bőráru, tehát háborús időben mérhetetlen kincs volt a rakománya. Tömérdek kínlódás és fáradozás után végre sikerült fontos feladatát teljesítenie. Aztán ö is haza indult. Meghatottan vett tőlünk búcsút. Hálásan megköszönte a vele szemben tanúsított testvéri viselkedésünket, s egyben arra szólított fel engem, szenteljek időt és fáradságot a szovjet honszeretet Itteni hősi küzdelme történetének megírására!.., Selmec .ádolf-A várossal szabadultam fel Vereknye kőhajításnyira van Pozsonytól, Csallóköz első községe a Kis-Duna jobb- és ma már a bal partján is. A folyó és a község között legelő, foghíjas akácos és a töltés. Valamikor réven közlekedtek a város felé az emberek; az én gyermekkoromban hídon jutottak el oda. Akkortájt úgy mondta mindenki; a falu nyolc kilométerre fekszik Pozsonytól. Vonattal, kerékpáron, gyalog tették meg az utat — néha egész a város másik szélére, a Mély útra is. 1943-ben már sehogy sem, mert a hidat a német katonák felrobbantották, a folyó megáradt és aki a töltés tetejére felmerészkedett, máris veszélyben volt; azonnal felugattak a fegyverek. Ha gyorsan hasra nem vágódott és le nem gurult a töltésről, már csak a másvilágon elmélkedhetett volna a bátorsága felett, .Az első napokban, ó- rákban az emberek csak az udvarokban, házuk tájékán járkáltak; a hos.szabb távolságokon közlekedő felnőtt gyanús lett volna, még akkor is, ha csak ártatlan üzenetről, apától fiúhoz intézett segélykiáltásról lett volna c.supán szó. .A gyerek az nem. .Az az első pillanattól kezdve felkapaszkodhatott a tankokra, autókra; kimehetett a katonák közé, vizet vihetett nekik — ölbe kapták, kérdezgették, simogatták. Ezért — vagy ki tudja miért — esett rám a választás, hogy a falu egyik félreeső részéről a faluba, Füszögre menjek. Nyolc éves voltam. Pontosan megmagyarázták, hogy az országút és a töltés között induljak, hátulról kerüljem meg a vasútállomást, sies.sek oda is, vissza is, stb... Máig sem tudom, miért voltak ilyen bátrak a felnőttek, hogyan, hogy még az anyám sem féltett? Én természetesen nem féltem, sőt. Arra persze már nem émlékszem, hogy hősnek éreztem-e magam, hóstettnek-e a feladatot, de mindenképpen elindultam. Egy darabig elkísért az apám, még egyszer elmondta, hogy merre menjek, és én nekivágtam az útnak. .Az út elején még pontosan betartottam az utasítást, izgalommal lapultam-görnyedtcm a töltés oldalához, komoly emberhez illően teljesítettem a „parancsot“. Mentem, szaladtam és a gyorsasággal nemcsak a kedvem, hanem a bátorságom is nőtt. Egyre jobban éreztem tettem „nagyságát", hősiességét. Sőt bátornak, egyre bátrabbnak éreztem magam. Az út egynegyede után már nem is gondoltam az intelmekre, fel-feldugtam a fejem, körülnéztem, belekém- leltcm a távolságba a város felé. Természetesen semmi veszély! Nem csapódtak le mellettem, előttem golyók, nem sivítottak közvetlen a fejem fölött, hiszen két-háromszáz méterre, a folyó mögött volt az erdő és az is védett. A- hogy így mentem, egyre jobban nőtt bennem a bátorság, egyre magabiztosabb lettem és már egész a töltésre is felmerészkedtem. Alig tettem néhány lépést, amikor süvíteni kezdtek a golyók. A gyakorlott harcos ilyenkor hasra vágja magát, de ér 'jsak álltam és sem a golyók sl- valkodását, sem a katonái! 'tiabálását nem értettem. Mindez persze csak egy másodperc töredéke lehetett, mert az egyik katona felém ugrott és máris lerántott a töltésről, kézenfogott és vezetett — egészen célomig és vissza. Akkor április negyedikét írtak és nemcsak a mi községünk volt szabad, hanem Pozsony is. A katona, aki lerántott a töltésről orosz, illetve szovjet volt. .A személyes és össztársadalmi történelmi eseményt természetesen nem tudatosítottam, épp úgy, mint később sem, amikor egy szép napon hirtelen elhagyták a falunkat. Ez májusban volt. Már majd egy hónapja ott tanyáztak az akácos alatt, szép rendben álltak az autók, táblákat állítottak fel, pirosnyelü csákányokat, fejszéket függesztettek rá, vödröket raktak alá; ágakkal borították az ágyúkat, autódat, ponyvákkal és ismét ágakkal a katyusákat — szóval úgy tűnt, hogy jó darab! g maradnak, és mi élhetünk a fegyverek és gépek paradicsomában, de nem így lett. Május elsején virággal, leveles ágakkal díszítették fel a díszkaput, ráírták, hogy május elseje, harmonikáztak, énekeltek, de május közepén egyik napról a másikra felszedték a tábort és elmentek. Akko r mindenki úgy tudta, hogy tovább, Berlin felé, pedig ez sem így volt. Nem előre, hanem vissza, hátra, haza mentek, hiszen ekkor már május kilencediké után voltunk, Prága felszabadult, Berlin elesett, a második világháború véget ért és ők végre hazatérhettek. Végre, hiszen eddig még akkor sem voltak biztonságban, ha pár száz kilométerre, mélyen a front mögött állomásoztak. Németh István ÍME EGY CSODASZÉP régi rézkarc a középkori Pozsonyról. Csodálatos dolog az ilyen régi és állítólag tökéletesen hiteles alkotásokat nézegetni, és ösz- szehasonlltani a mai valósággal. Izgalmas játék keresni az ilyen képeken a hűen fennmaradt, az átalakult épületeket, amelyek ma a legtermészetesebb módon a város legértékesebb műemlékei. A Dóm az első pillantásra szembeötlően kiemelkedik a kevés épület közül. Csak a tornya más — akkor még alacsony volt, s talán hálát is adhatunk a tűznek, amely a képen látható tornyot elpusztította, mert helyébe olyan tornyot é- pltettek, amely legalább any- nyira rajta van minden Pozsonyt ábrázoló képen — akár a vár. Ami fellelhető rajta, a- mi még ma is áll. az a legszebb pozsonyi templomok közül egynéhány. A kanyargó — akkor még sekély Dunát — ma már hiába keressük. Hiába keressük a szigetet, rajta a legelésző kecskéket, a vízimalmot. a révet, a szőlőtőkéket a hegyen. Hiába keressük — mégis szép Idill. S ha a ma való ságában nézzük a várost, s ezzel a régi rézkarccal próbáljuk összehasonlítani, akkor is hiába keressük, nagyon hiába. Erre a területre csupán egy kis részlete kerülne Szlovákia mai fővárosának — a mai valóság, a város mai szépsége nem férne rá. nem Is találnánk rajta, mert a változás klfejezhetet- len. És ez mindennél szebb Idill. Miért szeretjük Mindig diákszemmel látom Pozsonyt. Ügy a legszebb. Szeptemberben, amikor a vonatok Idehozzák a néhányezer vidéki lányt és fiút, az elsOsök kis tétovázás után felszáll- nak a villamosra, a felsObbévesek, akik fúniusban örömmel hagyják ott Pozsonyt, a nagyvárost, fellélegeznek és örülnek a viszontlátásnak. Még akkor is, ha néhány vizsga várja őket. Miért is van ez így? Miért szeretjük úgy ezt a tavasszal sáros, télen lucskos, eső után meg inkább Velencéhez hasonlító várost? Itt születtünk? Többségünk nem. Több itt a virág, mint a ml falunkban? Csak a letépett — milyen kárt Jobbak itt az emberek, mint másutt? Nem. Ugyanúgy becsapnak, csalnak, barátságtalanok és zárkózottak. Hát akkor? Hát... Hol van a ml falvainkban ,,vécé-bár*, korzó, hol üldögélhetnénk órák hosszat egy sör mellett vitatkozva, vagy csak bámulva a korsóba; hői találhatnánk annyi barátra és ellenségre, hol gyötörnék úgy meg a szegény diákot, mint a pozsonyi egyetemeken; hol máshol lehet olyan jól fogyókúrázni, mint Pozsonyban, vizsgaidOszak idején; hol adnának Fenmetraztnt, ezt a kis fehér emberkét, amely any- nyi diákban tartja a lelket — a kirúgás pillanatáig... Mindezt egy helyen megkapjuk: Pozsonyban. Megkapjuk. Csak többet ne akarjunk. Ne akarjunk a dip- lom keserves megszerzése után is pozsonyiak maradni. Lakást nem kapunk, feleséget, férjet igen. Ezt még akkor is, ha a diploma megszerzése nem volt keserves. Különben is — mit ér itt a mérnöki, doktori cím, amikor minden negyedik pozsonyi neve előtt ott díszeleg valami ehhez hasonló? Falun, ott már igent De pontosan most hagyjuk itt ezt a várost, amikor 25. szabad születésnapját ünnepli? Hiszen öt éven át vesződött velünk, még az életünket is ő mentette meg, amikor az első sikertelen vizsga után a Dunának vettük utunkat: a hidat lezárták — fümezés miatt. Maradunk. Leülünk a születésnapi nagy asztalhoz és a sok díszes vendég után mi is elmondjuk szerény pohárköszöntőnket: Zslvjó, öreg barát! Vagy nem is olyan öreg? Flatalabbnak nézel ki! Zsivjó és élj sokáig! —z—
