Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-01 / 13. szám

újiíjiiság 3 Séta a Duna-parton HiDTÖL — hIdIG. Rengeteg pozsonyi ember rendszeres napi sétájának szakaszát zárja közre ez a két pont. A ré­gi és az épülő új híd közti távolságot tényleg a város ütőerének lehet nevezni. Főleg így tavasz idején, ma meg főleg így hídépítés idején. Mert aki naponta sétál, az na­ponta elballag az épülő hídig, nézi, és napról-napra egy- le keivesebbet kell hozzáképzelnie a monumentális alko­táshoz, mert az építők napról-napra, egyre többet építe­nek hozzá. És aki hetente rendszeresen jár megbámulni a hidat, az meg sétál is egyúttal. Nyüzsög hát a Dunapart. Zsibong az élet a két pólus, a két híd között. A régi, mondhatnánk rozoga híd szinte egy pillanatig sem marad valamilyen rajta átkelő közlekedési eszköz nélkül, így hát állandóan remeg, rezonál. öreg, rozoga, de él. Alatta ér véget a kikötő. Az utolsó épülete egy u- gyancsak kopott, régi fabarakk, egy asszony, biztosan a kikötőőr felesége, tyúkokat kerget a barakk körül. Aztán egy új, gyönyörű épület következik, szintén kikötő, a Du­na-hajózási személyforgalom legszebb állomása. Sehol a A várva-várt felszabadulás 'Az 1945. év húsvétja kopogott már az ajtónkon. A tavasz nem­csak a természet ébredését jelentette, hanem politikai felszabadu­lásunk reményével is kecsegtetett. Húsvét előestéjén, március 29 én, nagyszombat napján, városunk fölött a szovjet vadászre­pülök manővereztek. Attöl tartottunk légiharcra kerül sor. Nap­nyugtakor a szirénák hátborzongatö üvöltése bunkerekbe kény- szerltette a város lakosságát... A mostani Fuiík u. 21 szám alatt volt a lakásunk. A ház eme­leti szobáinak lefüggönyözött ablakai mögött leakelödtünk, és onnan figyeltük a Komensky Egyetemig húzódó utcaszakaszt, a- melyen nyugat felé menekülő fasiszta katonákat láttunk. A volt adóhivatal épületéhez lapuló német őrszem leste a gom­ba módra szaporuló szovjet felderítöket. Leadott rájuk egy-két lövést és illaberekl... Ekkor már a családom is a szomszéd ház betonozott pincéjébe menekült. Ott fogyasztotta el a hagyományos húsvéti sonkát. Idegfeszltő várakozásban töltöttük az első éjszakát, mert nem voltunk biztosak abban, nem kerül-e Bratislava is Budapest sor­sára? Elhelyezkedésünk egészen egyéni volt. Fehérnemű mángorló lett az ágyunk. Pokróc a lepedőnk és télikabát a takarónk. A lányunk a szenes földre szorult. Reggelre olyan fekete lett, mint egy ké­ményseprő. Ébren aludtunk, akár a mezei nyúl. Vártuk a fejle­ményeket. Az utca elnéptelenedett. Csak az éjjel lett mozgalmasabb. Fel­tételeztük, hogy Ilyenkor vonul Bécs irányába a német fasiszta haderő zöme. Ilyenkor senki sem merte kidugni az orrát a bun­ker védelméből, mert veszedelmes következményekkel járhatott volna kíváncsisága... A két szomszédház között másfélméter magas téglafal képezte a „mezsgyét“. Rést ütöttünk rajta s azon keresztül közelítettük meg lakásunk udvarát. A ház kapuja zárva volt. A betonozott pincében töltött éjszakákat csak részletekben alud. tűk át. Az utcán éjröl-éjre következetesen nőtt a zaj. Egyik folyam mentén nincs hozzá hasonló. Üvegcsoda. Kávéhá­zának teraszán egyetlen üres széket sem találsz. Öregek, fiatalok, gyerekek. ....mely múlt, jelen s jövendő...“ A partot szegélyező alacsony kőfalon az apák nem sé­táltathatják lurkóikat. A fal foglalt, végigülik a kamaszok. A Roosewelt térnél aztán kezdődik a felfordulás. Göd­rök, kotrógépek, feltúrt utak, terelőutak. Mindez már az új híd új épülő környezete. A galéria épületének két szárnyát, mintha óriási pal­lossal szelték volna ketté, a Buhúfi-szobor bedeszkázva, a karcsú jegenyék helyén ott tátonganak a gödrök. Még mindig vitás, szükséges volt-e a jegenyéket kivágni. Majd ha befejeződik a Duna-part építése, ez is eldől. A Devin kávéház teraszának sarkát is megcsonkítot­ták a kotrógépek. Tovább már csak egyetlen épület áll. Az se sokáig. Ideiglenesen abban laknak a hídépítők. Az­tán már csak romok, emelkedő új betontömbök láthatók. Itt áll majd a híd. A túloldalon emelkedő két vasplllér tetején hegesztő­pisztoly szikrázik. Hajók pihennek a vizen. A folyó köze­pén egy óriásbólya fodrozza a vizet. A víz folyik — im­már sokszáz éve. Az élet is folyik e városban — immár huszonöt esztendeje. —k— éjjel fülsiketítő detonációra ébredtünk: — Valószínűleg a Duna hidját robbantották fel a visszavonuló német csapatok — jegyezte meg egyik lakótársunk. Igaza volt. Meggyőződtünk róla. Másnap, április 3-án, nőttön-nött a szovjet harcosok tömege. Április 4-én hangos lett az utca. A bunkerek „ürgéi“ kivonultak az utcára. Zászlócskákkal és ivóvízzel üdvözölték a felszabadító szovjet haderő szomjas harcosait. Nemsokára egy szokatlan látványra lettem figyelmes. Átnéztem a fal résén és a szovjet haderő egyik egészségügyi különítmé­nyének katonáit pillantottam meg. Az egészségügyi alakulat tá­vozása után Petrov őrnagy zöldsipkásai ütöttek tábort udvarun­kon. Petrov őrnagy szigorú fegyelmet követelt meg katonáitól. A közigazgatási egység katonái barátságos együttélésben töltöt­tek nálunk két-három hetet, de mert idővel szűk lett a lakás meg az udvar, Petrov őrnagy táborhelyet cserélt. Alakulata a Ferenciek templomával szemben fekvő Mirbach palotába költö­zött. A szovjet belügyminisztérium zöldsapkásait a Vörös Hadsereg technikai különítménye: a hidászok váltották fel. Tíz tiszt és al­tiszt, meg harminc katona talált a házban elszállásolást. 1945 május elsején nagy ünnepet ültek szovjet vendégeink. A szocialista „prázdnikot“ ünnepelték. Néhányan az akkor más egy­ségekben szolgáló testvéreikkel találkoztak. Lakásunk 1945 május 9-ig állandó elszállásolási permanenciá- ban maradt. E fontos funkciója csak a fasiszta haderő teljes kapitulációja után ért véget, amely után a szovjet csapatok háza indultak. Az utolsó lakónk, aki csak néhány hónap múlva vehetett tőlünk búcsút, Szergej Tarutyin kapitány volt. Hónapokon át, éjjel-nap­pal kutatott egy Dunába süllyesztett teherhajó után, amelynek bőráru, tehát háborús időben mérhetetlen kincs volt a rakomá­nya. Tömérdek kínlódás és fáradozás után végre sikerült fontos feladatát teljesítenie. Aztán ö is haza indult. Meghatottan vett tőlünk búcsút. Hálá­san megköszönte a vele szemben tanúsított testvéri viselkedésün­ket, s egyben arra szólított fel engem, szenteljek időt és fá­radságot a szovjet honszeretet Itteni hősi küzdelme történetének megírására!.., Selmec .ádolf-A várossal szabadultam fel Vereknye kőhajításnyira van Pozsonytól, Csallóköz első községe a Kis-Duna jobb- és ma már a bal partján is. A folyó és a község között legelő, foghíjas akácos és a töl­tés. Valamikor réven közlekedtek a város felé az emberek; az én gyermekkoromban hídon jutottak el oda. Akkortájt úgy mondta mindenki; a falu nyolc kilométerre fekszik Pozsonytól. Vonattal, kerékpáron, gyalog tették meg az utat — néha egész a város másik szélére, a Mély útra is. 1943-ben már sehogy sem, mert a hidat a német kato­nák felrobbantották, a folyó megáradt és aki a töltés te­tejére felmerészkedett, máris veszélyben volt; azonnal fel­ugattak a fegyverek. Ha gyorsan hasra nem vágódott és le nem gurult a töltésről, már csak a másvilágon elmél­kedhetett volna a bátorsága felett, .Az első napokban, ó- rákban az emberek csak az udvarokban, házuk tájékán járkáltak; a hos.szabb távolságokon közlekedő felnőtt gya­nús lett volna, még akkor is, ha csak ártatlan üzenetről, apától fiúhoz intézett segélykiáltásról lett volna c.supán szó. .A gyerek az nem. .Az az első pillanattól kezdve fel­kapaszkodhatott a tankokra, autókra; kimehetett a kato­nák közé, vizet vihetett nekik — ölbe kapták, kérdezget­ték, simogatták. Ezért — vagy ki tudja miért — esett rám a választás, hogy a falu egyik félreeső részéről a falu­ba, Füszögre menjek. Nyolc éves voltam. Pontosan meg­magyarázták, hogy az országút és a töltés között indul­jak, hátulról kerüljem meg a vasútállomást, sies.sek oda is, vissza is, stb... Máig sem tudom, miért voltak ilyen bátrak a felnőttek, hogyan, hogy még az anyám sem féltett? Én természetesen nem féltem, sőt. Arra persze már nem émlékszem, hogy hősnek éreztem-e magam, hóstettnek-e a feladatot, de mindenképpen elindultam. Egy darabig elkísért az apám, még egyszer elmondta, hogy merre menjek, és én nekivágtam az útnak. .Az út elején még pontosan betartottam az utasítást, izgalommal lapultam-görnyedtcm a töltés oldalához, komoly ember­hez illően teljesítettem a „parancsot“. Mentem, szalad­tam és a gyorsasággal nemcsak a kedvem, hanem a bá­torságom is nőtt. Egyre jobban éreztem tettem „nagysá­gát", hősiességét. Sőt bátornak, egyre bátrabbnak éreztem magam. Az út egynegyede után már nem is gondoltam az intelmekre, fel-feldugtam a fejem, körülnéztem, belekém- leltcm a távolságba a város felé. Természetesen semmi veszély! Nem csapódtak le mellettem, előttem golyók, nem sivítottak közvetlen a fejem fölött, hiszen két-háromszáz méterre, a folyó mögött volt az erdő és az is védett. A- hogy így mentem, egyre jobban nőtt bennem a bátorság, egyre magabiztosabb lettem és már egész a töltésre is felmerészkedtem. Alig tettem néhány lépést, amikor sü­víteni kezdtek a golyók. A gyakorlott harcos ilyenkor has­ra vágja magát, de ér 'jsak álltam és sem a golyók sl- valkodását, sem a katonái! 'tiabálását nem értettem. Mind­ez persze csak egy másodperc töredéke lehetett, mert az egyik katona felém ugrott és máris lerántott a töltésről, kézenfogott és vezetett — egészen célomig és vissza. Akkor április negyedikét írtak és nemcsak a mi közsé­günk volt szabad, hanem Pozsony is. A katona, aki lerán­tott a töltésről orosz, illetve szovjet volt. .A személyes és össztársadalmi történelmi eseményt természetesen nem tu­datosítottam, épp úgy, mint később sem, amikor egy szép napon hirtelen elhagyták a falunkat. Ez májusban volt. Már majd egy hónapja ott tanyáztak az akácos alatt, szép rendben álltak az autók, táblákat ál­lítottak fel, pirosnyelü csákányokat, fejszéket függesztet­tek rá, vödröket raktak alá; ágakkal borították az ágyúkat, autódat, ponyvákkal és ismét ágakkal a katyusákat — szó­val úgy tűnt, hogy jó darab! g maradnak, és mi élhetünk a fegyverek és gépek paradicsomában, de nem így lett. Má­jus elsején virággal, leveles ágakkal díszítették fel a dísz­kaput, ráírták, hogy május elseje, harmonikáztak, énekel­tek, de május közepén egyik napról a másikra felszedték a tábort és elmentek. Akko r mindenki úgy tudta, hogy to­vább, Berlin felé, pedig ez sem így volt. Nem előre, ha­nem vissza, hátra, haza mentek, hiszen ekkor már május kilencediké után voltunk, Prága felszabadult, Berlin el­esett, a második világháború véget ért és ők végre haza­térhettek. Végre, hiszen eddig még akkor sem voltak biz­tonságban, ha pár száz kilométerre, mélyen a front mö­gött állomásoztak. Németh István ÍME EGY CSODASZÉP régi rézkarc a középkori Pozsonyról. Csodálatos dolog az ilyen régi és állítólag tökéletesen hiteles alkotásokat nézegetni, és ösz- szehasonlltani a mai valósággal. Izgalmas játék keresni az ilyen képeken a hűen fennmaradt, az átalakult épületeket, amelyek ma a legtermészetesebb módon a város legértékesebb műemlé­kei. A Dóm az első pillantás­ra szembeötlően kiemelkedik a kevés épület közül. Csak a tornya más — akkor még ala­csony volt, s talán hálát is ad­hatunk a tűznek, amely a képen látható tornyot elpusztította, mert helyébe olyan tornyot é- pltettek, amely legalább any- nyira rajta van minden Po­zsonyt ábrázoló képen — akár a vár. Ami fellelhető rajta, a- mi még ma is áll. az a leg­szebb pozsonyi templomok kö­zül egynéhány. A kanyargó — akkor még sekély Dunát — ma már hiába keressük. Hiába ke­ressük a szigetet, rajta a le­gelésző kecskéket, a vízimal­mot. a révet, a szőlőtőkéket a hegyen. Hiába keressük — még­is szép Idill. S ha a ma való ságában nézzük a várost, s ez­zel a régi rézkarccal próbáljuk összehasonlítani, akkor is hiá­ba keressük, nagyon hiába. Er­re a területre csupán egy kis részlete kerülne Szlovákia mai fővárosának — a mai valóság, a város mai szépsége nem fér­ne rá. nem Is találnánk rajta, mert a változás klfejezhetet- len. És ez mindennél szebb Idill. Miért szeretjük Mindig diákszemmel látom Pozsonyt. Ügy a legszebb. Szeptemberben, amikor a vonatok Idehozzák a néhányezer vidéki lányt és fiút, az elsOsök kis tétovázás után felszáll- nak a villamosra, a felsObbévesek, akik fúniusban örömmel hagyják ott Pozsonyt, a nagyvárost, fellélegeznek és örül­nek a viszontlátásnak. Még akkor is, ha néhány vizsga vár­ja őket. Miért is van ez így? Miért szeretjük úgy ezt a tavasszal sáros, télen lucskos, eső után meg inkább Velencéhez hasonlító várost? Itt szü­lettünk? Többségünk nem. Több itt a virág, mint a ml falunkban? Csak a letépett — milyen kárt Jobbak itt az emberek, mint másutt? Nem. Ugyanúgy becsapnak, csalnak, barátságtalanok és zárkózottak. Hát akkor? Hát... Hol van a ml falvainkban ,,vécé-bár*, korzó, hol üldö­gélhetnénk órák hosszat egy sör mellett vitatkozva, vagy csak bámulva a korsóba; hői találhatnánk annyi barátra és ellenségre, hol gyötörnék úgy meg a szegény diákot, mint a pozsonyi egyetemeken; hol máshol lehet olyan jól fo­gyókúrázni, mint Pozsonyban, vizsgaidOszak idején; hol ad­nának Fenmetraztnt, ezt a kis fehér emberkét, amely any- nyi diákban tartja a lelket — a kirúgás pillanatáig... Mindezt egy helyen megkapjuk: Pozsonyban. Megkapjuk. Csak többet ne akarjunk. Ne akarjunk a dip- lom keserves megszerzése után is pozsonyiak maradni. La­kást nem kapunk, feleséget, férjet igen. Ezt még akkor is, ha a diploma megszerzése nem volt keserves. Különben is — mit ér itt a mérnöki, doktori cím, amikor minden ne­gyedik pozsonyi neve előtt ott díszeleg valami ehhez ha­sonló? Falun, ott már igent De pontosan most hagyjuk itt ezt a várost, amikor 25. szabad születésnapját ünnepli? Hiszen öt éven át vesződött velünk, még az életünket is ő mentette meg, amikor az első sikertelen vizsga után a Dunának vettük utunkat: a hidat lezárták — fümezés miatt. Maradunk. Leülünk a születésnapi nagy asztalhoz és a sok díszes vendég után mi is elmondjuk szerény pohárkö­szöntőnket: Zslvjó, öreg barát! Vagy nem is olyan öreg? Flatalabbnak nézel ki! Zsivjó és élj sokáig! —z—

Next

/
Oldalképek
Tartalom