Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-08-12 / 32. szám

4 Új ifjúság ---------------Még egyszer a kisebbségekről

A Politikai Tudományok Intézete a CSKP Központi Bizott sága mellett, a CSTA filozófiai és sziléziai intézetével karöltve május 27—30-a között nemzetközi tudományos értekezletet rendezett a hazánkban élő nemzeti kisebbségek helyzetének kérdéseiről. A második világháború befejezése óta ez az első tudományos konferencia, mely kísérletet tett a nemzetiségi kisebbségek problémáinak lehető legmélyebb elemzésére. Az értekezleten résztvett dr. Jan Sindelka docens, aki a Dóba szerkesztőségének kérésére cikket írt az elhangzott problémákkal kapcsolatban. Alább közöljük dr. Jan Sindelka docens cikkét.

mányos kutatómunkát folytatnak. Egyelőre nincs intézet vagy intézmény, mely fő feladataként foglalkozna e kérdéssel. Mennyivel más a helyzet az NDK-ban, ahol a Lausitzi- Szerb Intézet tanulmányozza a lausitzi szerbek (számuk kb. 100-150 ezer) helyzetének kérdéseit, mintegy 30 alkalmazottal. Nálunk egyelőre csupán néhány tucat egyezség, terv és határozat született a probléma megoldására.

A NEMZETISÉGI KISEBBSÉGEK

POLITIKAI KÉPVISELETE

A konferencia különös figyelmet szentelt a nemzetiségi kisebbségek politikai képviseletének. A probléma időszerű és az alkotmánytörvény 5. cikkelye lehetőséget nyújt a megoldására az államszervezet, a képviselő és végrehajtó testületek keretén belül (a nemzetiségi tanácsokról szóló törvény külön megszabja melyik képviselő és végrehajtó szerveit mellett létesülnek szervek a nemzetiségek jogainak gyakorlására).

Jellemző, hogy a kérdés gyakorlati megvalósításában a Szlovák Szocialista Köztársaság megelőzte Csehországot. A Szlovák Nemzeti Tanács alel- nöke magyar, a szlovák kormány egyik minisztere a nemzetiségi kisebbségek kérdéseivel foglalkozik, megfelelő apparátus tartozik a hatáskörébe, különböző tanácsok ős bizottságok alakultak. A Cseh Köztársaságban egyelőre a Cseh Nemzeti Tanács mellett bizottság létesült a nemzeti bizottságok és a nemzetiségek kérdéseinek intézésére. A bizottság ilymódon két, egymástól lényegesen eltérő problematikával foglalkozik, ami nem a legszerencsésebb megoldás. Attól tartok, a késlekedés abból a felfogásból ered, hogy a nemzetiségi kisebbségek kérdése Csehszlovákiában lényegében a magyar kisebbség kérdése (számbelileg a legnagyobb csoport) s így alapjában véve

„szlovák“, nem pedig „cseh“ vagy „csehszlovák“ kérdés. Ezt az elvet támasztja alá a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény is, mely teljesen egyértelműen csupán négy nemzetiségi kisebbséget „ismer el“, ellenben meg sem említi a Cseh Köztársaságban élő 350 ezer szlovákot, az egészen különös és bonyolult cigánykérdést (az egész köztársaságban több mint 220 ezer él belőlük) stb. Ha abból indulunk ki, hogy Szlovákiában a kisebbség kérdése csupán a ruszin-ukránok és a magyarok kérdése és Csehországban a lengyelek és a németek kérdése, úgy 1967-ben Szlovákiában ezek a kisebbségi nemzetek alkották az összlakosság 13- százalékát (575 ezer fő), Csehországban pedig csak az 1,9 százalékát (160 000 fő). Äm ha ide számítunk minden nem szlovák és nem cseh nemzetiségű állampolgárt (a cigányok kivételével, akik a hivatalos statisztika szerint nem alkotnak nemzetiségi kisebbséget. hanem egyik-másik nemzethez vagy nemzetiséghez sorolják őket), úgy a lakosság összetételében százalékarányban kifejezve jelentés eltérés mutatkozik - Szlovákiában 14,4 százalék, Csehországban 6,3 százalék a kisebbség aránya. Abszolút számokban kifejezve viszont majdnem egyforma a kisebbségi nemzetekhez tartozó állampolgárok száma - Szlovákiában 636 000, Csehországban 624.000 fő. Természetesen lényeges eltérések vannak a lakosság településének egységét, a nyelvi problémákat, a gazdasági helyzetet és az egyes kisebbségek általános profilját illetően. Ebből kifolyólag eltérések mutatkoznak a nemzetiségi jogok gyakorlása terén is. Viszont már az elmondottakból is leszűrhetjük, hogy tarthatatlan az az állítás, miszerint a nemzetiségi kisebbségek kérdése kimondottan Szlovákia problémája, míg a cseh országrészekben másodrendű ügy. Mindamellett nemcsak a számbeli fölény a mérvadó, hanem

főleg az az elv, hogy valóban demokratikus módon oldjuk meg a nemzetiségi kisebbségek problémáit. A demokratikus elvek következetes érvényesítése a nemzetiségi kérdésben talán fontosabb az „államalkotó“ nemzetekre nézve (vesd össze Marx-szal: „Nem lehet szabad az a nemzet, mely elnyom más nemzetet“) mint a nemzetiségi kisebbségekre nézve.

Ügy vélem azonban, hogy a politikai képviselet az állam- hatalmi szerveken belül csupán az érem egyik oldala. Ezzel kapcsolatban aligha beszélhetünk olyan képviseletről, melyet az adott népcsoport választ és ellenőriz, inkább közvetített képviseletről van szó: a különböző tanácsok és bizottságok tagjait kinevezik, vagy közvetve választják meg. Hasonlóképpen a képviseleti szervek tagjait is területi, nem pedig nemzetiségi elvek alapján választják meg. Lényegében választóikat, nem pedig nemzetiségüket képviselik.

Ezért a konferencia egy másik szemszögből is foglalkozott a nemzetiségi kisebbségek képviseletének kérdésével. Ha elismerjük legalább azt, hogy a nemzetiségi csoportok jelentős szociális jelleggel bírnak (szociológiai értelemben ez elkerülhetetlen), úgy látnunk kell, hogy a korszerű társadalomban a jelentős szociális csoportok kialakítják képviseletük egy további formáját is - többnyire tömeg - és érdekszervezetek útján, mint a szakszervezetek, ifjúsági szervezetek stb. Ezek a szervek védelmezik szociális csoportjuk komplex érdekeit, politikai rendszerünkben tagjai a Nemzeti Frontnak. Ebben az értelmezésben a nemzetiségi kisebbségek jogait szervezeteik megfelelő helyzetének biztosításával kellene szavatolni.

A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a kisebbségek kulturális szervezetei az adott e- setben. amikor szükség volt arra, hogy megfogalmazzák és érvényesítsék tágabb szociális

(s nem csupán kulturális) követelményeiket, lényegében átvették az előbbi meghatározásnak megfelelő szervezetek szerepét. A konferencia anyaga és a vita leszögezte azonban, hogy ez a helyzet természetellenes és tarthatatlan. Elméletileg több megoldási lehetőség áll fenn: klasszikus tömegszervezet útján biztosítani a megfelelő joggyakorlatot, mely a kisebbség követeléseinek megfogalmazásában komplex szervezet lenne (nem pedig szűkebb értelemben vett kultúrszervezet); képviseletét nemcsak a szervezet tagjai választanák, hanem az adott kisebbség minden egyes tagja; végül a klasszikus körzeti autonómia elvei alapján történt joggyakorlatot. ■,

Jóllehet a nemzetiségi kisebbségek képviselői nem követelik a körzeti autonómiát, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ennek a mérlegelése nem esztelenség és nem is 'államellenes. Néhány szocialista országban meg is valósult, miközben nem lényeges, hogy a kisebbségi nemzet a lakosság arányát tekintve túlsúlyban legyen. A Szovjetunióban az Autonóm Köztársaságok több mint kétharmad részében a köztársaság elnevezését nyújtó nemzetek és nemzetiségek a lakosság kisebb részét alkotják.

A nemzetiségi kisebbségek képviseletének, mint szociális csoport képviseletének a kérdését az érvényben lévő politikai struktúrának megfelelően alaposan kell elemezni és ol.van megoldást kell találni, mely nem holmiféle elavult klisékből és előítéletekből indul ki, hanem a teljes nemzetiségi egyenjogúságot tartja szem előtt, az egyenjogúság megfelelő politikai szavatolása mellett.

A cikk befejező részében dr. Jan Sindelka docens röviden foglalkozik a Cseh Szocialista Köztársaságban élő szlovákok helyzetével. ■

JAN SINDELKA

■■(■Hi

Mert bátrak voltak

Ember, ha az ösvényeket járod, add hírül, hogy itt valamikor, negyed század előtt hősök születtek.

A háború után szobrokat emeltünk, emléktáblákat lepleztünk le, de hány embernek a neve nem került sem ide, sem oda. Élők és holtak nevei. A szükségletnek megfelelően válogatták meg a neveket, és az egyikből angyalt, a másikból ördögöt csináltak, pedig egy helyen voltak, egyazon célért küzdöttek.

Az Idő múlása az emberi sorsok és hősiességük sírásója. Tetteiket feledteti a történelem. Pedig azokról, akik ott voltak, megfeledkezni sosem lehet. Hírt kell adni mindenkiről, legyen bármelyik nép fia, aki az igazság után ment.

Nemcsak a holtakról.

De az élőkről is.-0Az emlékek mindig visszatérnek. Neveiket jegyzetfüzetem őrzi, és a velük való személyes találkozás még mindig elevenen él bennem.

Négyen ültünk együtt. Ők hárman az emlékeket idézgették. Sokszor tették ezt már, mert azokat a napokat, heteket és hónapokat feledni sosem lehet. Mint a filmkockák úgy peregtek előttünk az események. Gondolatban a szlovák falvakat jártuk, a nagy küzdelmek szinterét róttuk, a fenyvesek úttalan útjain nem a jelzőtáblák, hanem az emlékezet fonala vezetett bennünket, és igy jutotttunk el az események lényegéhez.

Magyar partizánok, akkori közkatonák emlékeztek a múltra. Partizáncsoportok tagjai tettek önvallomást, akik az ösz- szefogás, a közös ellenség elleni küzdelemben nem ismertek akadályt, és az internacionalizmus jegyében fogtak fegyvert.

1944. augusztus 4-ikét írtak akkor, amikor Kun Imre, Feri öccsével együtt hátat fordított a magyar hadseregnek. E- gyütt ment velük Bernáth György, Bernáth Iván és Folti Imre is. Amikor átjutottak Szlovákiába, akkor még csak a híre járta, hogy nálunk valami készül. Tiszolcs fölött a hegyekben szállásolták el őket. Szlovák családoknál laktak. Szállásadóik úgy bántak velük, mint a családtagokkal.

Grümann Menyus szerezte be számukra a szükséges papírokat, ő vállalta értük a kockázatot. Augusztus 29-én lementek a tanyákra. Éhezték a szabad légkört, amely a fasisz<

Ahhoz, hogy érjünk valamit ebben a világban, az szükséges, hogy megtegyük, amit tennünk lehet, tennünk kell és tennünk illik.

RIVARO

ta Magyarországról való szökés után nagyon jó benyomást tett rájuk. Természetesen volt olyan hely is, ahol kételkedve fogadták őket, mivel azt hitték, hogy kémkedni jöttek, így Breznón is letartóztatták Menyust és egy hétig tartották fegyházban. Csak a kommunista párt besztercebányai megbízottjának közbenjárására engedték el. Ekkor már folytak a harcok, és őket is előkészítették a felkelésre. A zólyomi várba kerültek, majd Újbányán fegyvert, ruhát és élelmet kaptak, és Zsarnovicén átestek az első „tűzkeresztségen“. Babina községben is részt vettek a harcokban, ahol igazán érezték a Szlovák Nemzeti Felkelés nemzetközi jellegét. Itt találkoztak francia egységekkel, akik szintén a fasizmus ellen küzdöttek.

Burg Endre, az akkori közkatona, fejét a tenyerébe hajtja, összeráncolja a homlokát és emlékeket idéz.

— Szlovák fiú volt, nem több 15 évesnél. Törékeny, inkább nőies arcú. Mindnyájan kedveltük és szerettük őt azért, hogy ilyen fiatalon közénk állt. A nevére már nem emlékszik, de a bátorságáról szívesen szól.

Az egyenruhába öltözött partizánokat a németek lépten- nyomon keresték, követték. Mozgási lehetőségük nagyon kiA nép embere vagy beletörődik sorsába vagy fellázad ellene: Nincs más választása.

esi volt. Fönt a hegyekben pedig szükségük volt élelemre és fontos hírekre. A már említett 15 éves fiút öltöztették fel női ruhába, bekötötték a fejét, és elküldték a faluba. Valahányszor elment, mindig élelemmel megrakodva, és értékes adatokkal tért vissza. így szerezhettek tudomást az ellenség mozgásáról. így tudtak hírt adni magukról azoknak, akik velük szimpatizáltak. Sok-sok partizán köszönheti életét annak a fiúnak, aki az egység küldönce volt, mert sok mindent előre megtudott, és így nem érhette őket meglepetés.

Azok a magyar partizánok, akik részt vettek a Szlovák Nemzeti Felkelésben, állítják és vallják, hogy a felkelés szinte az egész nép ügye volt. Akik nem tudtak fegyvert fogni, azok segítettek élelemmel, ruhával. Állásaikról fiatal és idős egyaránt tudott. Nem beszélték a nyelvet, de érzéseiket, céljaikat ismerték a szlovák parasztok és munkások, és úgy segítették őket, mintha testvéreik lettek volna. Minden faluban szívesen fogadták őket, s amire csak szükségük volt, o- daadták nekik.

1944. novemberében történt. Három katona állt meg a besztercebányai kocsma pultja előtt. Körülöttük emberek vitatkoztak. Á három közül az egyik megszólította a kocsmárost.

— Adjon már sört!

— Pengőért nem adok — hangzott a válasz.

— De az úr...

Már majdnem kiszaladt száján a nyomdafestéket nem tűrő szó. amikor közéjük létett egy idegen, aki magyarul szólította meg őket.

— Éhesek is, ugye, nemcsak szomjasak?

— Már hogyne lennénk éhesek — hangzott a válasz.

— Akkor tartsanak velem!

Nem messze a kocsmától bementek egy házba. Az idegen leültette őket, majd később megmosakodtak, és ittak-ettek. Teáscsészék mellett indult meg a beszélgetés. Szó esett a háború kimeneteléről, embermilíiók szenvedéséről, és sok minden másról. Az egész házban nem volt senki, csak a három katona, meg az idegen. Az idegen egyszer csak mosolyogva megjegyezte:

— Meg akarják-e hallgatni Moszkvát?

A három katona egymásra nézett. Nem szóltak egy szót sem, átmentek a szomszéd szobába, ahol rádió és leadó készülék volt. Meghallgatták a legfrissebb híreket, majd tovább folytatták a beszélgetést.

— Szeretnénk meglépni a magyar hadseregből — szaladt ki majdnem egyszerre a magyar katonák szájából.

— Teremthetnék módot arra, hogy átkerüljenek a partizánokhoz, de ha az önök szívügye az, hogy segítsenek nekünk, akkor maradjanak a saját csapatuknál, és ott minél több embert győzzenek meg a mi igazunkról — mondta az idegen.

Reggelig folyt a beszélgetés, és abban maradtak, hogyvisz- szatérnek a saját csapatukhoz. Megérte, mivel beosztásuk folytán nagyon sok értékes adatot és hírt szolgáltathattak a partizánoknak. A három katona közül egyiket Veszprémi Józsefnek, a másikat Jós Dezsőnek hívták.

E történet szereplői közül kettőnek a neve számunkra ismeretlen maradt. Hősök voltak azonban azok is, akiknek nevét nem vésték kőbe. Ezekről is illő szólni most, a Szlovák Nemzeti Felkelés 25. évfordulója alkalmából.-esiAki nem szereti a szabadságot és az igazságot, abból hatalmas ember talán lehet, de nagy ember soha.

VOLTAIRE

k

A KÉRDÉSTANULMÄNYOZÄSA A MÚLTBAN

A konferencia legfontosabb pozitív eredménye az volt, hogy legalább széles körvonalakban összefoglalta az eddigi kutatómunka eredményeit, és rámutatott azokra a „fehér foltokra“, melyekre a továbbiakban is összpíroojffimi kell a figyelmet. A előterjesztett anyagokból ítélve az egyes nemzetiségi kisebbségek fejlődésének kutatása aránylag 1945 után tette a legtöbb lépést előre. Alapos tanulmányokat terjesztettek elf^Vruszin-ukrán és a magyar kérdésről (e kérdésről nyomtatásban megjelent könyvek és tanulmányok is léteznek), illetve részben a lengyel és német kisebbség kérdéséről Is (a német kisebbség esetében azonban hiányzik az 1945 utáni fejlődés elemzése, mivel a német kisebbséget az egész háború utáni fejlődésben nem tekintették kisebbségnek — csak a CSKP akciós programja alapján kidolgozott alkot- mánytörvény helyezi őket egy szintre a többi három nemzetiségi kisebbséggel).

Jóllehet a múltban a kisebbségi kérdés megoldásával kapcsolatban elsősorban az iskolaügy és á kultúra problematikáján volt a hangsúly, e kérdést sem dolgozták fel kielégítően. A konferencián előterjesztettek ugyan bizonyos a- nyagot az iskolaüggyel kapcsolatban, azonban távolról sem öleli fel az egyes kisebbségek problémáját egyetemesen, és hiányzik egy összehasonlító tanulmány csehszlovák viszonylatban. Még ennél is hiányosabb — néhány egyesület fejlődésének a kivételével — az általános kultúra problematikájának a felmérése. Az ökonómiai, pszichológiai és egyéb kérdéseket pedig eddig egyáltalán nem elemezték hozzáférhető módon. A konferencia rámutatott, hogy hiányzik a szakágazatok közötti kutatás összeegyeztetése — bizonyos eredményeket értek el a történelemtudomány és a szociológia terén, a jogtudomány e- gyelőre csupán néhány gyakorlati kérdéssel kapcsolatban fejtette ki álláspontját s a többi tudományággal nem teremtett tartósabb együttműködést.

Az említett problémák természetesen összefüggésben állnak a nemzetiségi kérdések területén végzett tudományos munka módszereivel. A kérdések tanulmányozása egyéneken, s azok egyéni érdekein múlott akiknek többnyire nem ez volt a fő foglalkozásuk). Fél kezünkön megszámlálhatnánk az e- gyes nemzetiségi kisebbségek tagjait, akik e kérdésben tudó-