Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-07-29 / 30. szám
LAZAR LÁSZLÓ VImOVELLA TÖTH LÄSZLÖ: A hangok utánzata A falból utánad nyúl egy kéz az erdők másolata hajnalban megtelsz bokrokkal indáid közt átcsusszannak a fogalmak hogy széles tenyerüket szádra tapasszák Öt éjszakán át kínlódott velem a jókedv. Nem volt mit kezdenem vele, annyira idegennek éreztem. Ezért hát játszani kezdtem. Kitaláltam egy nevet, egy ötbetüs nevet, egy nem-kitalált név helyett, s megpróbáltam megfejteni a betűket, egy kicsit úgy is, mint testrészeket, lény-molekulákat. A játék tetszett. Csak a végén, csak a jókedv végén jöttem rá, hogy számomra fárasztó-nehéz a játék. Különben AGNES-t találtam ki az idegesítő-valóban létező másvalaki helyett. A játékot nem ajánlatos folytatni.- látja meg benne a színek szédületes Van Gogh-i tobzódását, csak a pesszimista ember nem érzi ki egész kompozicionális egységéből a mindent lebíró errőforrást. mely új galaktikarendszerekre hoz új reggelt. a — úgy tűnik, mit sem mond ez a gyarló állandóan szájon forgó, toll alá kívánkozó szürke betű. írhatod bárhogy csúcsosan-szál- kásan vagy malacképű gömbölyűén, így is, úgy is jellegtelen. Épp ezért, mart túlságosan gyakori. Mint a gyom. S ugyanakkor az embert ásításra ingerli, lefojtott, ujjak melege mögé bújtatott, elnyelt ásításra, ami oly távol van az egészséges álom-várástól, mint az ásítás kicsalta könny a férfifájdalom könnyétől. Az á-riak különben azért sem hiszek, mert vállalja a másodhegedűs szerepét, úgy búvik az a mögé, mint a gyermek fogódzik apjába remegő kezekkel, nem- látó-szemekkel, amikor kutya ugrik eléje valamelyik kapualjból. fis mégis csupa hangsúly ez a betű. Az emberben el-meg- indít valamit. Folyamatot, mely már elinduláskor a végtelen erejét sugallja, s törpíti az embert, a kisszerűség gyalázatának felvételére próbálja késztetni. All jt parancsol és harsány hangon szólít fel a továbblépésre. Alistennek tiszteletét igyekszik produkálni, s közben remegve hosszúkásra nyúlik, ezzel akar figyelmeztetni, hogy ne imádj egyetlen csinált istent sem, s vedd észre magad: azért akar hite elleni imádatra buzdítani, mert nem hagyják nyugton, más betűkkel ölelkezni kívánó, továbbélését biztosító szárát súlyokkal terhelik, avval fenyegetik, hogy lehúzzák, s nem ölelkezhet gyönyörű sorsra érdemes társaival, s nem válhat hordozójává az igaznak. Szóval: vedd észre magad, ismerd föl lényegét, s hited szerint higgy benne. Vezesd szabadon maradt szárát szabad társak felé. Ehhez a betűhöz különben kevés közöd van. Csak a bizonytalanságod és a mindenkori másodhegedűs szerep ké- jelgő vállalása, A folyamat téged riaszt. H — legbensőbb lényedet- lényegedet tükrözi ez s aránylag ritka, cifra-magányos, befejezetlen betű. Ügy él bele a világba, mintha a föld vonzóerejében sem hinne. s dórén abban reménykedne, hogy örökké lehet lebegni ég és föld között, csak föl- föléledő hitecskével, ritkán vállalt-vallott kötöttséggel, valahová-tartozással. Tele van ellentmondással. Mindenkihez alkalmazkodik, azt szolgálja, akinek éppen szüksége van rá, aki középkori lovagot is meghazudtolva bókol neki. S az ilyen ember elhitet vele mindent. Azt például, hogy csupa báj és kellem, hogy csak a botfülű ember nem hallja ki lényegéből a szférák zenéjét, csak a vaksi, semmibe-látő ember nem S még azt is el lehet hitetni vele, hogy a legsivárabb, legkilátástalanabb tagadásnak, a gerjedelem tagadásának a hordozója. Mindent el lehet hitetni vele. Mert kialakulatlan, nem kezdődik és nem is zárul le a belátható térben és időben. Kapcsolatai időlegesek, gyen-* gék, ellentmondásosságukból eredően nagyon bizonytalanok. Veszélyes a g. Mosolyok, szertartásosan térdet is hajt, ha kell, kedvesen társalog, miközben ha újabb hatás éri, hálót sző ellened, önmaga s a már közösen fölismert jó ellen — s teszi ezt gerinctelen- ségből, a befolyásolhatóság gőgjéből. Csak egy betű, az y hajlandó erősebb kötelékkel melléáll- ni, de az is lágyítja, inkább, mintsem erősítené benne a pozitív jegyeket. Mert ketten nem állnak össze értelmes, normális közlésnek, gondolatnak induló párrá. Goethe és gázkamrás gettók. Gerlice-pár, lágy-őszi mozdu- latlanságú galagonya és gödrök, hullámgödrök valamelyik g-betüs vietnami faluban. Gershwin zenéje és Goebbels idióta gőgje. Generálisok és ganéhordók. Göncölszekér an- dalgó séta holdvilágnál és Guernica a történelem fényében. És gazemberek és gazemberek, és gazemberek. A világ összes ismert g-je. A világ összes eddig ismert és ezután megismerendő bizonytalanságával, gyengeségével e- g.yütt. Ebből állsz össze te. S bár azt mondhatnám: csak a- zért vonzódom hozzád, mert az ellenkező előjelűek vbnzzák egymást. Ö, bár így lenne, Sajnos, a g-horoszkópját nekem is kihúzta valamikor egy papagáj. — rokonszenves, kissé lapos, mozgásában érdekes. Talán közel kerülök a valósághoz, ha kísérleti alanynak tekintem, Cico- mázható, rejthető, könnyen lehet alakját változtatni. Tartalma azonban megmarad laposnak. rokonszenvesnek. Ezt egyébként úgy remélik, mondtam is neked. Amikor indulatos testek-lelkek csaptak össze, S amikor valószínűleg azt érezted, hogy odaadásoddal, felajánlásoddal nem tudsz többet nyújtani annál, mint amennyi ettől függetlenül is vagy. önmagad nem tudtad megtagadni, de nem is tudtad adni. Később megtagadtad önmagad. A zuhanást, gondolom, érzékeled te is. A g azért rendszerint tudja, mit akar, jobbára úgy, hogy megmondták neki. hallotta, Olvasta, tapasztalta, megsejtette, hogy adott körülmények között, szabványesetekben mit kell akarnia, az n viszont magára van utalva, helyesebben rád, s te nem tudod vele sem kimondani a nem-et. sem tagadni azt. Ordítani kellene füledbe napi 24 órán át, otromba hangú mikrofonból, hogy nem, nem, nem! Úgy ordítani, hogy bőrödbe ivódjék, sejtjeid fölszívják, véred hordozza szorgalmasan dolgozó ereidben mindaddig, míg lényeddé válik. Mindaddig, míg meghal a cicoma, az álbüszkeség, a keresettség, hogy új csodálatos pompában, karakán büszkeségben. őszinte természetességben születhessél újra. Olybá legyél, hogy végül is nem-et merj és tudj mondani minden elhamarkodott, buta és értelmetlen nem-re. Keményen és visz- szavonhatatlanul. Az n funkciója csak így válik érthetővé, énedet újjá-gyúró hasznos gyermekeddé. Csakis, kizárólag a nem kapcsolatában. Mert nem mindegy, hogy mikor, mire, kinek, miért és meddig mondás* nemet. Az n-ről, nem is tudom miért. csak a nem jut eszembe. A kimondott és a ki nem mondott nem. Természetesen, igen-t köny- nyebb mondani, s talán kevesebb veszéllyel is jár, kevesebb fáradsággal, nyugodtabb és hosszabb alvással, rendezetteb lakással, nagyobb kényelemmel és még sok hasonló békés előnnyel. Minden azon múlik, hogy az n-t elől, büszkén akarod-e ej- tenj-írni-viselni, vagy pedig sorsára hagyod, s nem bosz- szant az sem már, hogy semmi több. mint el lágyult zárjele egy szolgai helybenhagyásnak. egy bólogatásnak, biccentés-vég mások biccentésére. 0 — hát ebben semmi, de igazán semmi sejtelmes- ség sincsen. Unalmas normális, mint annyi más, még a rátartisága is az. Mondhatnád azt is, mi jogon elemzi olyan valaki az e-t, aki lényegileg nem is ismeri. Csakhogy ez esetben elfelejtenéd: a lényeg még nem minden, annál mélyebbre is lehet ásni, megjárhatni a poklot is, anélkül, hogy az ember beszennyezné magát. Ne vitasd tehát el a jogomat az e-hez. Mellesleg, ha nem esik nehezedre, tanúsíthatod: nem siettem, hogy feltárd vélt titkait. türelmes voltam, forrongva türelmes, abban a hitben, hogy a lepelnek így is, úgy is le kell hullania, ha a hőfokok azonos pontra jutnak. Hiszen az e keres, összhangba akarja hozni az á-t, a g-t, az n-t és az ötödiket, a még ismeretlent. Összhangba olyanformán, hogy a harmónia másban csendüljön fel a legünnepélyesebb unisonoban, másban, és mégis benned. Valahogy úgy, mint Bráncus Csókjában. ahol a testek formájukat veszítik, s oly szétválaszt- hatatlan az egység, hogy az az érzésed, nem két test olvadt össze, nem két száj tapad éhes csókra egymásba szívni minden reményt, szépséget eladott és megvásárolt hitet, a mindenséget, hanem két izzó, már-már tapintható, szemmel látható lélek. Csak ne hiányozna az «-keresésedből az ősi természetesség, leplezetlenség, mely valamikor oly könnyen oldott föl minden gátlást. Te viszont tudod, hogy hiányzik. Ezért jár az' e különös utakon, teljesen elszakítva mindazoktól, akikkel kénytelen együtt-lenni, a- kikkel nem tud együtt lenni. Keresi a harmóniát, s ha közelébe jut, visszaretten. Talán attól fél, hogy elég, elemésztődik a megtalált összhangban. Vagy. attól, hogy vélt összhangra lel. S ezért inkább lemond a harmóniáról, csatangol egyedül, míg egy más egymagában csatangoló e-vel találkozik, és mind a kettő kü- lön-külön birkózik a feledéssel. Pedig az e égése után nemcsak az undor, az elmúlás hamuja marad, Az égésnek nemcsak a végterméke nevezhető meg. Hanem a forróság és a szikrázó fény is, az energiateremtés is, mely elkerülhetetlenül velejár. B — elindul valahová. Fölfelé tart, balra tér, esni kezd, de nem részeg módjára, kiszámíthatatlanul, hanem tudatosan, egy darabig, míg lehet, míg nem válik az esés groteszkké, s aztán megáll, ismét balra fordul... Különben valahová mindig elindul. Kategorikus vagyok? Lehetséges. Másként nem lehet veled beszélni-lenni. Meg kell mondanom, hogy — valahová mindig elindul. De sosem érkezik célba. Talán nem is akar. Fél célba érkezni, mert ott kezdeni kellene valamihez. Döntenie kellene afelől, hogy újabb cél felé indul, marad, vagy visszatér-e. A döntést pedig ki nem állhatod. Minek? Döntsenek mások. Hátha előfordul, hogy a döntésük véletlenül neked is megfelel. Hátha. Ezért hiábavaló az, hogy vé- kül is kör, a kígyószerü mozgás végül mégis csak valamivel fenntemm kapcsolódik az ismeretlenhez, melynek érvényesülését elősegíti. Ez a sorsa. S ezt a sorsot, ha nem is tudatosan, de vállalja. És sorsa nem megvetendő. Sokkal felemelöbb, mint az éjjeli lepkéé, amely állandóan ütődik, mint az ütődött a fényhez. Mint azé az emberé, aki csupán azért áll az éjjeli lámpa elé, hogy a falon nagyobb legyen az árnyéka. Nem másért. Csak azért, hogy a szoba falán megnőjjön. Te nem akarsz nőni, s ez rokonszenves benned. Rokonszenves árnyék vagy. PETRICSKA JÚLIA: Egyfajta szerelem Már elindultam. Hamuban sült pogácsa bal kezemben, társszerző lábaim alaktalanra tervezett utakon tarisznyámba lógnak. Megtaláltalak a kiinduló pontban. A lehetetlenség határain belül megszültem neked á kerubok és szeráfok karát. Felebarát-testem társa vagy. Vagy — férjem és anyám, gyermekem és unokám, következménye a görcsös csomókba oldódó szeplős margarétáimnak, — Visszakövetkeztetett szerelem — Szúrós csontjaid közé építem kopár szikláim, hogy forrást találjak árnyékomnak. Benned vagyok — egy Időszakosan reneszánsz óra. Éhes rugóim reggelenként szétpattannak, hogy megdicsőülhessek egy torzón, az önmagába visszatérő tudathasadások négydimenziós valóságában. £ w k í i Kopócs Tibor Illusztrációja KESZELI FERENC: Bánat Cigarettavégekkel körülpalántázott padok zárt kapuk rettegések titkosak mint az ablakok úgy hallják telefestettél betőkkel sárgákkal legbelül szomorú .vagyok mint a kecske az élmény csak annyi hogy nem is volt igaz a szakadék térdig és csupán rács is megvéd a zuhanástól ezer szögből áll égnek berzenkedők
