Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
új ifjúság 15 Dashiell Hammett: A túrakocsi oltott lámpákkal állt az út szélén a Piney Fallsba vezető híd előtt. Amikor éppen mellőztem, egy lányfej jelent meg az ablakban és azt mondta: „Kérem!“ Sürgetően hangzott, de viszont nem any- nyira izgatottan, hogy a hang érdessé, vagy akár rikácsolóvá vált volna. Lefékeztem és megálltam. Abban a pillanatban a limuzinból kiszállt egy férfi. Fiatal volt és jól megtermett — elég világos volt ahhoz, hogy ezt észrevegyem. A kezével abba az irányba mutatott, amerre mentem és azt mondta: „Arra tágasabb!“ „Kérem, elvinne engem a városba?“ kérdezte a lány és a kocsi ajtaját próbálta kinyitni. A kalapja közben a bal szemére csúszott. „Természetesen“, mondtam. Az a férfi az úton egy lépést tett felém, a kezével újra megismételte a mozdulatot és felmordult: „Tűnj el!“ Kiszálltam a kocsiból. Az úton álló férfi rám akarta magát vetni, de a kocsiban ekkor megszólalt egy másik férfi, a hangja kemény, figyelmeztető volt: „Hagyd a csudába. Tony. Hiszen ez Jack Bye.“ A kocsi ajtaja hirtelen kinyílt és a lány kiugrott belőle. „Ö!“ mondta Tony és a lába bizonytalanul csúszkált az aszfalton. De amikor meglátta, hogy a lány az én kocsim felé szalad, dühösen felkiáltott: „Idehallgass, de hiszen te mégse mehetsz egy ...“ A lány már az én kétüléses sportkocsimban ült. „Jó éjszakát“, mondta. A férfi rám bámult aztán konokul megrázta a fejét. „Az istenit, de hiszen mégsem hagyhatlak egy ...“ Szájon vágtam. Az, hogy feltörülte a földet, teljesen rendben volt, mert az ütésbe minden erőmet beleadtam, de meg voltam róla győződve, hogy ha akarna, fel tudna állni. Egy darabig vártam, aztán megkérdeztem a kocsiban ülő pasast: „Önnél minden rendben?“ Eddig még mindig nem láttam. „Rendben“, mondta gyorsan. „Majd én gondoskodom róla.“ „Kosz.“ Beültem a lány mellé a kocsiba. Esni kezdett, tulajdonképpen még az eső 'lőtt be akartam érni a városba. Elhagyott bennünket egy autó, amelyben egy férfi és egy nő ült. Utánuk mentünk a hídon át. „Rettenetesen kedves magától“, mondta a lány. „Nem voltam igazán veszélyben, de nagyon kellemetlen volt.“ „Ezek sohasem veszélyesek“, mondtam, „de kellemetlenek — lehetnek“. „Maga ismeri őket?“ „Nem.“ „De ők ismerik magát. Tony Forest és Fred Barnes volt az". Amikor nem szóltam semmit, még hozzátette: „Nagyon megijedtek magától.“ „Velem nem jó tréfálni.“ Finevette magát. „Igazán nagyon kedves magától Egyedül egyikőjükkel sem indulnék el, de arra gondoltam, hogy ha ketten vannak...“ Felhajtotta a kabátja gallérját, „Esik ránk az eső.“ Megálltam és nekifogtam felhúzni a kocsi fedelét. „Szóval magát Jack Byenek hívják", mondta, mialatt én a fedéllel bajlódtam. „Magát pedig Helen Warnernak." „Honnan tudja?" Megigazította a kalapját. „Számtalanszor láttam már magát.“ „És tudta, hogy ki vagyok már akkor is, amikor megszólítottam?“ kérdezte amikor újra elindultunk. „Tudtam.“ „Egyszerűen butaság volt tőlem, hogy elindultam velük “ „Maga reszket.“ „Fázom “ Mondtam, hogy nagyon sajnálom, hogy a szíverősftős üvegem pont most üres. A Heilman avenue nyugati végére fordultunk be. Az óra, a Laurel út sarkán lévő ékszerüzlet felett tíz óra négy percet mutatott. Egy gumikabátos rendőr pontosan az óra alatt támasztotta a falat. Az istennek se jutott eszébe a parfümjének a neve — a kölnikben ugyanis nem nagyon ismertem ki magamat. Megszólalt: „Fázom“. „Nem állhatnánk meg valahol inni valamit?“ „Igazán akarná?“ A hangomban lehetett valami furcsa, mert hirtelen felém fordította a fejét és úgy nézett rám a homályban. „Nagyon szeretném“, mondta, „természetesen csak akkor, ha nem siet.“ „Nem, nem sietek. Visszamehetünk Mackóhoz. Csak három vagy négy blokkal van odébb de — néger mulató.“ Elnevette magát. „Ha nem mérgeznek ott meg .. „Egész biztosan nem, de valóban eljönne oda?“ „Miért ne!“ Azt a hidegrázást egy kissé túljátszottá. „Fázom. És még nincs is nagyon késő.“ Toots Mack nyitott ajtót. Az az udvariasság, amellyel kerek, fekete fejét meghajtotta amikor üdvözölt bennünket: Jó estét, asszonyom, elárulta, hogy sokkal jobban örült volna neki, ha valahová máshová mentünk volna, de nekem abszolút mindegy volt, hogy mit gondolt. Azt mondtam: „Halló, Tootsikám, hogy vagy?“ a hangom egy kissé vidámabban hangzott, mint ahogy szerettem volna. Bent csak néhány vendég üldögélt. A zongorától legmesszebb álló asztalhoz ültünk. Hirtelen rám nézett és sötétkék szeme teljesen elkerekedett. „Azt hittem, hogy már az autóban tudta“, kezdtem. „Hol szerezte azt a forradást?“ szakított félbe és leült. „Ezt?" Érintettem meg ujjammal az arcomat. „Valamiféle verekedésben — már jónéhány éve. Látnia kéne, hogy a mellemen milyen forradás van!“ „Valamikor el kell mennünk együtt fürödni“, mondta vidáman. „De kérem, üljön már le, és ne hagyjon itt sokáig várakozni valami szívmelegítőért!“ „Biztos benne, hogy ...“ „Inni akarok valamit, inni akarok valamit, inni akarok valamit“, mondta és az ujjával verte hozzá az ütemet az asztalon. A szája kicsi volt, ajkai teltek, és nevetés közben se nyíltak szét — csak szájának szöglete húzódott fel egy kicsit. Rendeltünk valami innivalót. Túlságosan is gyorsan, kapkodóan beszéltünk. Vicceket mondtunk és túl sokat nevettünk rajtuk. Aztán kérdéseket tettünk fel egymásnak — én például az iránt érdeklődtem, hogy milyen kölnit használ — és a válaszokra túlságosan is ügyeltünk vagy pedig egyáltalán. Toots a bárpult mögött állt és helytelenítő pillantásokkal méregetett bennünket, amikor azt hitte, hogy nem látjuk. Valahogy minden elromlott. Valamit még megittunk, aztán azt mondtam: „Megyünk?“ Nagyon kedves volt tőle, hogy nem sietett az elmenetellel, és azon sem erőskö- dött, hogy maradjunk. Szőke hajának fürt-- jei a kalap széle alatt tekergőztek. Az ajtóban azt mondtam neki: „Nézze, itt a sarok mögött van a taxiállomás. Zavarná, ha nem vinném haza?“ A vállamra tette a kezét. „Zavarna. Kérem...“ Az utca világítása nagyon rossz volt. Az arca túl gyerekesnek tűnt. Visszahúzta a kezét. „De ha magának úgy jobb „Igen, úgy jobb lenne.“ Lassan mondta; „Szeretem magát. Jack Bye, és nagyon hálás vagyok önnek, hogy...“ Azt mondtam: „Nincs miért“, és kezet ráztunk, aztán visszamentem a bárba. Toots még mindig a bárpult mögött állt. Csak most mozdult meg és jött oda hozzám. „Ezt nekem ne csináld“, mondta komolyan a fejét rázva. „Tudom. Nagyon sajnálom.“ „És neked se ajánlom, hogy csináld“ folytatta ugyanolyan komolyan. „Ez itt nem Harlem, fiú, és ha Warner bíró kiszaglászná, hogy a lánya veled csavarog, és hogy hozzám jár a mulatóba^ mindkettőnknek istentelenül befűthetne. En szeretlek téged, Jack, de egyet ne felejts el: azon nem múlik, hogy milyen világos a bőröd és hogy hány egyetemet végeztél; néger maradsz örökre. Azt mondtam: „No és mit gondolsz, mi szeretnék lenni? Kínai?“ (f) — Preudergast úr! — Kérem, uram? — Hányszor ismételjem még el önnek, hogy munkaidő alatt ne olvasson újságot? Barney Preudergast any- nyira elmerült az olvasásba, hogy észre se vette az i- gazgató jöttét. Szó nélkül összehajtogatta az újságot és visszadugta táskájába. Aztán mintegy mentegetőzésképpen megjegyezte: — Már több mint egy fél órája senki se állt meg az ablakom előtt. És különben sem a sportrovatot olvastam. — Pontosan tudom, Preudergast úr, hogy mit olvasott. Természetesen azt az émelygős, nevetségesen felnagyított kritikát a helyi zugíapocskában a maga alakításáról a Gyilkosság részletre című darabban, amit tegnap mutatott be az Amatőr Klubszínház. — Pontosan így van, igazgató úr. Ön is volt talán megnézni az előadást? Canstick úrnak ugyancsak megnyúlt az arca, jéghideg szemei rosszindulatúan villogtak. — Talán az ön parádés alakítását kellett volna megcsodálnom? Nagyon sajnálom, Preudergast úr, de harmadrendű művészek nem érdekelnek. Véletlenül a kezembe került az újság, így hát futólag elolvastam a hírt. Mint a város legnagyobb bankjának igazgatója azonban nem tartom fontosnak, hogy holmiféle laikus művészi teljesítményekkel foglalkozzam. — ízlés dolga, uram. — Ne szemtelenkedjen Preudergast úr. Engem ez az újság csak mint információ-forrás érdekel, polgártársaimat és néha persze a saját alkalmazottaimat illetően is. Közvetlenül vagy közvetve, de néha még valami hasznosat is megtudok. Mintha Preudergast gondolataiban olvasna, folytatta: — Csak nehogy aztán holmiféle kisvárosi kritikus dicsérete a fejébe szálljon. Sokkal hasznosabb lenne, ha inkább a börzéről szóló híreket tanulmányozná az angol lapokban. Egy asszony lépett az ablakhoz és öt fontot vett ki a takarékkönyvéről. Miután Barney kifizette a pénzt, annyira elgondolkodott, hogy még leülni is elfelejtett. Barney Preudergast harGranville Wilson: Utolsó felvonás hogy fájjon neked, amikor teljes súlyoddal arcra zuhansz. Utóvégre nem vagy valami pehelysúly. — Jól ki vagyok tömve, így aztán nem érzem. Természetesen, rengeteget kellett gyakorolnom, amíg rájöttem a dolog nyitjára, úgyhogy most már semmi az egész. Barney Preudergastot álmodozásából egy koszos ruhájú férfi riasztotta fel, aki a tejüveg alatt egy cédulát csúsztatott be, amelyen ez állt: „Minden szemrebbenés nélkül adja ide a kassza tartalmát, különben golyót kap a fejébe." Barney felpillantott és látta, hogy a pisztoly egyenesen rá irányul. — Ahogy parancsolja — mondta. Kihúzta a fiókot és kivett belőle egy köteg százfontos bankjegyet. Hirtelen megtántorodott, a pénz kihullott a kezéből, ő pedig arccal az asztalra zuhant. minchét éves volt és utálta a bankot Tizenhét éves korától dolgozott már itt, é- desanyja kérésének engedve, aki persze, csak a legjobbat akarta neki. És az anyja szerint az a legjobb. Biztos hely volt a bankban és nyugdíjjogosultság. Tizenöt év rabszolgaság után, ahogy ő ezt a munkát nevezte, Barney arra a konklúzióra jutott, hogy eljött az ideje mindezzel leszámolni. A „mit“ és a „hogyan továbbon“ egyelőre még nem gondolkodott. Mint hivatalnok másutt is belebotolhat valami Canstick úrhoz hasonló főnökbe és aztán minden kezdődne elölről. Csak a színház jöhet komolyan számításba. De hogv kerülhetne ő, a műkedvelő kis színész, valamelyik nagyobb színpadra és a televízióba, arról fogalma se volt. Az elmúlt este gazdag, boldogító tapsot aratott és ha Polly Sandersman előadás utáni szívélyes gratulációjára gondolt, elpirult az örömtől. Polly a gyilkos csinos kedvesét alakította és a kritika az ö teljesítményét is kellően értékelte. Amikor este a bárban ültek, titokban megszorította a kezét. — A próbákon is jó voltál, de amit ma este csináltál, az egyszerűen fantasztikus. Amikor a lövéstől találva elesel, annyira élethű, hogy az egész nézőteret megrázta — mondta a lány. < — Igen, igen, jó nagyot zuhantam, igaz, — nevetett büszkén Polly egv pillanatra göndör hajú fejét a vállára hajtotta, miközben ezt suttogta neki: — Igazán naovsze- rű volt, Barney. Mondd csak, tulajdonképpen ez kell, A rabló színlelésnek vette az egészet és lőtt. A golyó Barney feje fölött átütötte az üveget és a padlóba fúródott. Ugyanakkor az igazgató az irodájában már bekapcsolta a riasztó készüléket és a pénztárakhoz sietett. A portás közben már minden kijáratot lezárt. A rabló revolverével hadonászva ide-oda futkosott az ijedt hivatalnokok között, aztán a kijárat felé indult. Az ajtó azonban már zárva volt. Hátát az ajtónak vetve megállt és keze a revolverrel egy félkört írt le. A helyiségben néma csend támadt, amíg kintről föl nem hangzott a dörömbölés. — Rendőrség. A bankot körülvettük. Nyissák ki! A portás kinyitotta az ajtót és két rendőr rohant be a terembe. Elkapták a re- volveres férfit, hogy moccanni se tudott. Igaz, az látva, hogy minden ellenállás fölösleges, megadta magát. Canstick úr Barneyhoz rohant és fölé hajolva hadarta: — Preudergast úr, bocsánatot kell kérnem öntől, ön valóban nagyszerű színész. A rendőr szintén odalépett a pénztároshoz, vizsgálódva nézett rá, aztán azt mondta: — Uram, ez a férfi nem játszik. Meghalt. Szívszél- hűdés. (t)
