Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
16 új Halotthalvány, huszonhárom év körüli fiatalasszony állott a tenger partján, és révülten nézett a messzi távolba Rövid bársonycsizmás kis lábánál kezdődött a tengerhez vezető ingadozó korlátú, rozoga, keskeny lépcső. Az asszony a távolba nézett, arra, ahol mély, áthatolhatatlan homályban tátongott a messzeség. Sehol egy csilag, sehol egy tűzfény, nem látszott a jéggel borított tenger sem. Zuhogott az eső ... „Mi az ott?“ — gondolta az asszony a messzeségbe nézve, és a széltől és az esőtől védekezve, szorosabbra húzta magára rövid bundáját meg sálját. Valahol messze, öt-tíz vagy talán több versztányira férje, Litvinov földbirtokos, küszködik a halászcsapatával az áthatolhatatlan sötétségben. Ha az elmúlt két nap alatt a hóvihar nem temette be Litvinovot meg halászait a tengeren, akkor most bizonyára sietve igyekeznek a part felé. A tenger felduzzadt, s azt mondják, hamarosan megindul a rianás. A jégkéreg nem bírja ki ezt a szelet. Az esetlen vitorlákkal felszerelt, nehéz, ormótlan halász-szánoknak sikerül-e elérni a partot, még mielőtt a halovány asszony meghallja a felébredt tenger rianását? Az asszonyt valami szörnyen hajtotta le a parthoz. A lépcső korlátja ide-oda ingott érintése alatt, és a nyirkos, sikamlós fa, mint valami fürge csík, siklott ki a keze alól. Leült a lépcsőfokra, és négykézláb igyekezett leereszkedni, kezével erősen kapaszkodva a hideg, sáros fokokba. Egy erős szélroham fellibbentette a bundáját, keblén átfutott a nyirkosság. — Csodatévő szent Miklós, ennek a lépcsőnek sohasem lesz vége! — suttogta a fiatalasszony, a lépcsőfokokat tapogatva. A lépcsőnek pontosan kilencven foka volt, és nem kanyarogva, hanem egyenesen ereszkedett le a parthoz. A lépcső nyikorgóit, mint egy hasadó deszka, és a szél egyik oldalról a másikra himbálta. Tíz perc telt el, míg végül a fiatalasszony leért, ott volt egész a tengernél. Itt lent a sötétség éppoly áthatolhatatlan, a szél még dühödtebb volt, mint fent. Zuhogott az eső, s úgy rémlett, soha nem ér véget. — Ki járt itt? — hallatszott egy férfihang. — Én vagyok az, Gyenyisz... A magas, tagbaszakadt, terebélyes szakállú, deres Gyenyisz ott állt a parton, egy nagy bottal a kezében, és szintén az áthatolhatatlan messzeséget fürkészte. Ott állt, és egy száraz helyet keresett ruháján, ahol megsercinthetné gyufáját, hogy pipára gyújtson. — Maga az, Natalja Szergejevna nemzetes asz- szony? — kérdezte csodálkozó hangon. — Ilyen ítéletidőben? Mit keres itt? A maga törékeny termetével, méghozzá betegágy után, egy hűlés a legnagyobb szerencsétlenséget jelentheti. Menjen haza, nemzetes asz- szony. Felhallattszott egy öregasszony sírása. Jevszej halász anyja pityeredett el, akinek fia Litvinovval együtt ment halászatra. Gyenyisz mélyet sóhajtott és legyintett. — Leéltél már hetven esztendőt ezen a világon, öreganyó — szólalt meg Gyenyisz, a messziségbe beszélve — s még sings -annyi eszed, rpint egy ma született gyermeknek Hát nem tudod, te ostoba, hogy minden isten akaratától függ! Vén fejeddel jobban tennéd, ha ott hevernél a kemencepadkán, és nem itt ücsörögnél ebben a nyirkosságban! Eredj, isten segedelmével! — De hisz az én Jevszejem, Jevszej! Egyetlen gyermekem. Gyenyisz! — Isten akarta! Ha nem úgy rendeltetett, hogy a tengerbe pusztuljon oda, akkor hiába zúdul rá a tenger akár százszor is, életben marad, de ha már az van neki megírva, hogy éppen ma fogadja be a halál, akkor ezen mi sem változtatunk, anyókám. Ne sírj, öregasszony! Nem Jevszej van egyedül a tengeren! Ott van a nemzetes úr is. Ott van még Fegyka meg Kuzma, meg Al- josa Taraszenkov. — Életben vannak, Gyenyisz? — kérdezte Natalja Szergejevna reszkető hangon. — Ki tudja azt, nemzetes asszony! Ha tegnap vagy harmadnap nem temette be őket a hóvihar, akkor bizonyára élnek. Ha a tenger most nem rian, akkor élve is maradnak. Lám, mekkora szél kerekedett! Ügy dühöng, mintha fizetségért tenné. — Valaki jön a jégen! — kiáltott fel hirtelen természetellenes, rekedt hangon a fiatalasszony, s hátra- hókölt, mint akire ráijesztettek. Gyenyisz hunyorítva fülelt. — Senki sem jár ott, kérem — mondotta. — A bolond Petrusa ül a csónakban, és mozgatja az evezőket. Petrusa! — kiáltott fel Gyenyisz: — Ott vagy? — Itt vagyok, apó! — hallatszott egy gyenge, beteges hang. — Fáj még? — Fáj, apó! Már erőm sincs! A parton a jégperemnél egy csónak hevert, a csónak mélyén egy magas legény ült, otrombán hosszú végtagokkal. A bolond Petrusa. Fogát összeszorítva és egész testében remegve nézett a sötét távolba és szintén igyekezett valamit meglátni ott. Valamit várt a tengertől. Hosszú karja az evezőn nyugodott, a bal lábát a teste alá húzta. — Beteg a mi bolondunk! — mondotta Gyenyisz, és odalépett a csónakhoz. — Fáj a lába szegénykének, hisz az eszét is a fájdalomtól vesztette el. Jobban tennéd, Petrusa, ha melegbe mennél! Itt még jobban megbetegszel ... Petrusa hallgatott. Reszketett, és a fájdalomtól eltorzult az arca A, bal combjában volt a fájás, hátul, ott, ahol az ideg húzódik. — Gyere, Petrusa! — szólt rá Gyenyisz lágy, atyai hangon. — Nyújtózz végig a kemencapadkán, és ha sten segít, az éjféli miséig lecsillapodik a fájdalom a lábadban! — Érzem! — dünnyögte Petrusa, állkapcsát szétnyitva. — Mit érzel, kis bolondom? — A rianást. — Miből érzed? — Olyan morajlást hallok. Egyik zajú a széltől, a másik meg a víztől jön, no meg a szél is megfordult: yabb lett Tíz versztányira innen már rian a jég. Az öreg fülelni kezdett, sokáig fülelt, de a nagy morajláson, a szél üvöltésén és az eső egyenletes zaján kívül semmi egyebet nem hallott. Félóra telt el néma várakozásban. A szél végezte a maga dolgát, egyre dühödtebbé vált, és úgy rémlett, hogy mindenáron meg akarja törni a jeget, el akarja ragadni az öregasszonytól Jevszej fiát és a sápadt fiatalasszonytól a férjét. Az eső közben egyre csendesedett, hamarosan annyira megritkult, hogy a sötétben már kivehetővé váltak az emberi alakok, a csónak körvonala és a hó fehérsége. A szél zúgásán áttört a ha- rangkongás; a magas parton levő halászfalu rozoga templomtornyában kongattak. A hóvihartól vagy esőtől tengerbe rekedt embereknek a harangkongás jelezte az irányt, amerre tartaniok kellett, szalmaszál volt ez, amelybe a fuldokló kapaszkodik. — Apó, a víz már közel! Hallod? Az öreg felfülelt, most már ő is hallotta a zajt, amely egészen eltért a szél üvöltésétől vagy a fák su- sogásátől. A bolondnak igaza volt. Most már nem lehetett többé kételkedni, hogy a karácsony ünneplésére Litvinov meg a halászai nem térnek vissza a szárazra. — Vege! — mondotta Gyenyisz. — Ez a rianás! Az öregasszony felsikoltott, és leroskadt a földre. Az átázott és hidegtől reszkető fiatalasszony odament a csónakhoz és hallgatózni kezdett, meghallotta a baljóslatú morajlást. — Lehet, hogy ez csak a szél! — mondotta. — Biztos vagy benne, Gyenyisz, hogy megtört a jég? — Isten így akarta!... A bűneinkért, nemzetes asszony... Gyenyisz felsóhajtott, és gyengéden hozzátette: — Tessék már felmenni! Hisz egészen átázott! S ekkor a parton álló emberek csendes, gyermekien boldog nevetést hallottak ... A sápadt asszony nevetett. Gyenyisz krákogni kezdett, mindig krákogott, amikor sírás fojtogatta. — Megháborodott! — súgta oda egy sötét férfialaknak. Világosabb lett. Kibukkant a hold, most már minden tisztán látszott: a jégtáblákkal és hóbuckákkal fedett tenger, az úriasszony, Gyenyisz, meg az elviselhetetlen fájdalomtól fintorgó bolond Petrusa. Kissé távolabb egy csoport paraszt állt, kezükben kötéllel. Nem messze a parttól -felharsant az első rianás recsegése, hamarosan követte egy másik, harmadik, és a levegőt betöltötte a szörnyű dörgés. A végtelen fehér tömkeleg megingott és elsötétült. A szörnyeteg felébredt, és újra kezdte viharos életét. A szél üvöltését, a fák zúgását, Petrusa jajgatását, a harangkongást — mindent elnyelt a tenger bömbölése. — Fel kell menni innen1 — kiáltotta Gyenyisz. — Egy-kettőre elönti a partot, és telehordja jégtáblákkal. No meg az éjféli mise is hamarosan elkezdődik, fiúk! Gyerünk, nemzetes asszony! Istennek így tetszett! Gyenyisz odalépett Natalja Szergejevnához és óvatosan megfogta a könyökét: — Gyerünk, nemzetes asszony! — mondotta gyengéd, részvéttel teli hangon. Az úriasszony eltolta Gyenyisz kezét, és magasra emelt fővel megindult a lépcsőkhöz. Halálos sápadtsága már felengedett; orcáján egészséges pír játszott, mintha friss vért öntöttek volna ereibe; szeme már nem állt sírásra, és 3 sálját kebléhez szorító keze sem remegett többé . .. Érezte, hogy most már képes egyedül idegen segítség nélkül megmászni a magas lépcsőt . . . A harmadik lépcsőfokra érve megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Magas, tagbaszakadt férfi állt előtte, otromba csizmában, bekecsben... — Én vagyok az, Natasa ... ne félj! — szólalt meg a férfi. A fiatalasszony megtántorodott. A magas báránybór sapkában, a fekete bajuszban, meg a fekete szemekben ráismert férjére, Litvinov földbirtokosra. Férje a karjába vette, megcsókolta, erős bor- meg konyakpárába fürdette arcát. Egy kissé ittas volt. — Örvendezz, Natasa! — mondotta. — Nem pusztultam el a hóviharban, s nem merültem el a tengerben. A hóvihar idején embereimmel elkecmeregtem Ta- ganrogig, onnan aztán ideutaztam hozzád, és lám, megjöttem . ... A férfi dünnyögött, az asszony pedig ismét halo- ványan, reszketve, értetlenül, riadtan nézett rá. Nem hitt a szemének. — Hogy átáztál, mennyire reszketsz! — suttogta, és keblére szorította az asszonyt A boldogságtól és a bortól mámoros arcán lágy, jóságos, gyermeki mosoly ömlött el... Éjszakának idején ilyen hidegben vártak rá! Mi ez, ha nem szerelem? Felkacagott a boldogságtól.. Átható, szívszaggató jajkiáltás vála-zolt erre a csendes, boldog nevetésre. Se a tenger bömbölése, se a szél, semmi sem volt képes elfojtani. A fiaralasszony arca eltorzult a kétségbeeséstől, és képtelen volt visz- szatartani ezt a jajkiáltást, kiszakadt belőle. Ebben minden benne volt: a ráerőszakolt házasság, a férjével szemben érzett leküzdhetetlen ellenszenv, a nyomasztó magány és végül a szabad özvegység felcsillanó reményének szétfoszlása. Keserű életének valamennyi köny- nye és fájdalma ömlött ebből a jajkiáltásból, amelyet még a rianő jégtáblák recsegő zaja sem volt képes elnyomni. ” ...... ' " A férj megértette ezt a feljajdulást, lehetetlen volt meg nem értenie ... — Fáj neked, hogy nem temetett be a hó, fáj, hogy nem morzsoltak szét a jégtáblák! — dünnyögte. Alsóajka megremegett, arcán keserű mosoly ömlött szét. Lement a lépcsőn, és feleségét letette a földre. — Legyen úgy, ahogy akartad! — mondotta. Hátat fordított feleségének és a csónakhoz lépett. A bolond Petrusa fogát összeszoritva, reszketve s egy lábon ugrándozva vonszolta a csónakot a vízbe. — Hova te? — kérdezte tőle Litvinov. — Nagy a fájdalmam, nemzetes úr! Megyek, hogy vízbe fullasszam magam ... A megboldogultaknak semmi sem fáj... Litvinov beugrott a csónakba. A bolond utánamászott. — Isten veled, Natasa! — kiáltotta a földbirtokos. — Legyen úgy, ahogy akartad! Kapd meg azt, amire itt, ebben a hideg éjszakában vártál! Isten veled! A bolond meglóbálta az evezőt, s a csónak egy nagy jégtáblába ütődve, megindult a magas hullámok felé. — Evezz. Petrusa, evezz! — mondotta Litvinov. — Tovább, tovább! Litvinov a csónak szélébe kapaszkodott, és ringatózva nézett hátrafelé. Eltűnt Natasája, eltűntek a kéményekből kipattogő szikrák, eltűnt végül a part is... — Fordulj vissza! — ütötte meg fülét egy végsőkig pattanó női hang. S a férfinak úgy rémlett, hogy ebben a „fordulj vissza“ kiáltásból a kétségbesés csendül ki. — Fordulj vissza! Szíve hangosan dobogott... A felesége hívta; s ekkor a parton megkondultak az éjféli misére hívő harangok. — Fordulj vissza! — ismételte rimánkodva ugyanaz a hang. A visszhang megismételte ezeket a szavakat. A jégtáblák is ezt recsegték, ezt sikította a szél, és a karácsonyi harangszó is ezt zúgta: „Fordulj viszsza!“ — Gyerünk vissza! — mondotta Litvinov, s megrántotta a bolond karját. De a bolond nem hallotta. A fájdalomtól összeszorított foggal, reménykedve nézett a messzeségbe, és szaporán dolgozcti hosszú karjával... Neki senki sem kiáltotta: „fordulj vissza“, s a kínzó idegfájdalom, ami gyerekkora óta gyötörte, egyre élesebbé, egyre marcan- golóbbá vált. Litvinov megragadta a karját és hátrahúzta. De ez a kar kemény volt, mint a kő, és nem lehetett egykönnyen lefejteni az evezőkről. De késő is volt. Hatalmas jégtábla sodródott a csónak felé. Ez a jégtábla Petrusát örökre megszabadította minden fájdalmától ... A sápadt asszony reggelig ott állt a tenger partján, s amikor félig megfagyva s a lelki kínoktól elgyötörtén hazavittélt és ágyba fektették, ajka még akkor is egyre csak ezt suttogta: „Fordulj vissza!“ Karácsony éjjelén lett szerelmes a férjébe...
