Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-10-07 / 40. szám

elvesztette egyensúlyát és fán torog. Odaugrott a századoshoz, átkarolta, majd óvatosan lefektette a földre. A fejét egy kőre helyezte. Danjou már sok vért vesztett.

Az alhadnagy akkor tudta meg, hogy a parancsnoka meghalt. amikor ki akarta kezéből venni a kardot. A százados görcsösen szorította a markolatot. Vilain felegyenesedett és tisztelgett. Semmi félelmet nem érzett, pedig újra dörögni kezdtek a fegyverek, most már mindkét oldalról. Negyven méterre közelítették meg a mexikóiak a falakat, a légiósok biztosan céloztak és találtak.

Vilain vette át a parancsnokságot. Gyorsan intézkedett. Először is újabb embereket vezényelt a kapuhoz, nem mintha bizonyos lett volna, hogy ez okvetlenül szükséges, inkább csak meg akarta mutatni határozottságát.

Közeledett a dél. Az árnyékok csaknem teljesen eltűntek. A légiósok szenvedtek a hőségtől.

Elkeseredett a küzdelem. Délben az ellenfelek között nincs több távolság, mint húsz méter. A falak mögött a légiósok jól hallják, amint a mexikói tisztek rohamra vezénylik katonáikat.

Ekkor kürtszó harsan. Hir- telenében a csata résztvevői nem tudják, hogy képzelődnek, vagy pedig valóban egy közeledő alakulat ad hírt érkezéséről.

— Felmentés! Ezek francia csapatok — reménykedik néhány légiós, a többség azonban változatlanul elkeseredéssel harcol tovább.

Morziczki őrmester, aki a tetőről figyel, már jól látja a sárgálló porfelhőt. Egy pillanatra azt hiszi, hogy francia csapatok jönnek.

Pereg a dob. Azután rázendít a zenekar. Idegen a melódia. Morziczki rádöbben, hogy mexikói alakulatok tűntek fel a láthatáron. Semmi kétség. Széles karimájú kalap a katonák fején, színes az egyenruhájuk, nadrágjukon széles sáv.

— Mexikói gyalogság közeledik északról — jelenti az őrmester a parancsnoknak. Vilain világosan látja a helyzetet, minden elveszett. Még nagyobb, még elviselhetetlenebb a túlerő, mint eddig. A légiósok gépiesen harcolnak, töltenek. céloznak, tüzelnek. Mindez az egykori fárasztó gyakorlatozás, vagy pedig a jelenlegi kilátástalanság eredménye, ezt nehéz lenne megállapítani.

Elhallgatnak a fegyverek, csak a mexikóiak örömujjongása verődik vissza a falakról. Az ostromló lovasok üdvözlik az érkező gyalogosokat. Rövid pihenőhöz jutnak a légiósok. Az ellenség ugyanis átcsoportosítja erőit.

Morziczki mindent jelent a tetőről.

— Gyalogosok váltják fel a lovasokat — mondja. — Egy tisztet Iátok közeledni. Fehér kendő a kezében.

Újabb parlamentert küld az ellenség. A tiszt lassú, kimért léptekkel közelít. Húsz méterre áll meg a franciáktól.

— Adjátok meg magatokat!

— kiáltja. — Megmenthetitek az életeteket... Halljátok, franciák? Milan ezredes üzenetét hozom nektek.

Morziczki intett a parlamenternek, azután leugrott a tetőről. Megállt a parancsnok

előtt.

— Választ vár a mexikói tiszt — jelenti az őrmesternek, nem mintha a parancsnok nem hallotta volna a felszólítást.

— Nem tárgyalunk. Harcolunk — mondta Vilain anélkül, hogy gondolkodott volna a válaszon. Az őrmester tisztelgett és visszamászott a tetőre.

— Harcolunk — kiáltotta Morziczki.

— Feleslegesen haltok meg

— szólt a mexikói tiszt. — Miénk lesz a győzelem...

Meglobogtatta a kendőt, mint aki nem is az ellenségtől, hanem jóbarátoktól búcsúzik. Kezét a sapkájához emelte, hátra fordult és megindult

Újra elkezdődött minden. Még elkeseredettebb harc tombolt, mint előzőleg. A mexikóiakat megrészegítette a diadalközelség, a légiósok viszont már barátkoztak a halál gondolatával.

Két órakor Vilain alhadnagy a homlokába kap egy lövést. Összeesik és meghal. A parancsnokságot Mandet alhadnagy veszi át.

A vérengzés még nagyobb erővel folvtatódik. Ritkultak a légiósok lövései. A mexikóiak kihasználták ezt és két helyen betörtek az épületbe. Lépésről lépésre haladtak előre. Tervszerű védekezésről már nem lehet szó. Mandet nem is ad parancsokat, hanem egyik halott katonától elveszi a fegyvert és lövi az ellenséget.

A meleg és a szomjúság kibírhatatlan. A léqiósok beszélni is alig tudnak, mert nyelJ vük odatapad a kiszáradt szájpadlásukhoz. Már ott tartanak, hogy mindent meginnának, csak folyadék legyen. Van olyan katona is, aki kínjában megkóstolja elesett bajtársa vérét. Aradnak a mexikóiak az épület romjai közé. Nem lehet őket feltartóztatni. Már csak két szobát védenek a légiósok. A küzdelemnek ebben a szakaszában ritkább a fegyverropogás, mint korábban, de egyre több a közelharc.

Milan ezredes elégedetlen katonáival. Hosszúnak tartja a hacienda ostromát, mielőbh végezni akart a védőkkel, hogy mielőbb a franciák karavánjának üldözésére indulhasson.

Négy óra után elhatározzák, hogy felgyújtják az épületeket. Minden száraz. Hamar futnak végig a lángok az udvaron. Száll a keserű füst. Még kl- bírhatatlanabb a légiósok helyzete. Megadásra azonban nem gondolnak, ez a lehetőség eszükbe sem jut, harcolnak tovább. Sebesültjeiket pedig már nem is tudják, hogy hol helyezzék biztonságba.

Huszonhat katona áll szembe a többezer mexikóival. A többi légiós meghalt, vagy harcképtelen.

öt órakor Milan ezredes újabb szemrehányást tesz katonáinak, hogy ilyen nagy túlerő sem bír a franciák néhány emberével. A mexikóiak az utolsó rohamra készülődnek, azonban előtte még egyszer felszólítják a védőket:

— Franciák, adjátok meg magatokat!

A válasz ugyanaz, mint előzőleg:

— Harcolunk.

Feltüzik a védők a szuronyt, és várják az ellenség rohamát. Százával zúdulnak a mexikóiak a légiósokra.

öt óra után harminc perccel még tizenhat légiós él. Valamennyi tiszt és altiszt elesett, ezért a parancsnokságot Maine tizedes vette át. De ez csak szinte jelképes.

(Folytatjuk)

MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia idegenlégió történetéből

Morziczki visszamászik a tetőre. A százados pedig végigjárja a katonáit. Egyenként megkérdezi őket:

— Harcolsz az utolsó leheletig?

— Harcolunk, százados úr. Danjou minden emberét megeskette, hogy mindhaláláig kitart.

„FRANCIAK ADJATOK MEG

MAGATOKAT!“

Pokoli a hőség. Tenyérnyi felhő sincs az égen. A nap úgy önti a meleget, hogy a százados arra gondol, bármennyire is kritikus a helyzetük, mégsem maradhattak volna tovább a nyílt terepen.

— Mennyire becsüli a mexikóiak erejét? — kérdezi a századparancsnok az őrmestertől.

— Legalább ezer ember készül a támadásra — mondja Morziczki. — Szerencsére igazán harcolni csak lóháton tudnak. Jók viszont a fegyvereik. Modern karabélyok. Csak irtott láttam lándzsát és kardot. Gyors döntést akarnak. Most úgy látom, leszálltak a lóról és gyalogosan akarnak támadni.

— Lovaikat jobban féltik, mint önmagukat — mondja Danjou. — Köszönöm a jelentést, foglalja el ismét a megfigyelőállást, őrmester.

A század főleg ilyen emberekből állt, akiket semmiféle anyagi vagy érzelmi szál sem fűzött már előző életéhez. Volt közöttük néhány közönséges bűnöző is, akik a börtön elől menekültek a légióba. Sok veszítenivalójuk nem volt ezeknek a kalandoroknak. Nem becsülték sokra az életüket. De azt gondolták, ha hősiesen harROLLET, a légió parancsnoka segédtisztjénél és az alakulat zászlaját Srzö katonákkal, az első világháborúban, 1917-ben.

colnak és ha a küzdelem alatt felmentés érkezik és kimenekülnek a kutyaszorítóból, akkor a franciák méltányolják, hogy bátran szembeszálltak az ostromlókkal.

Sortűz dörrent. Tompán ropogtak a mexikói fegyverek. A légiósok nem viszonozták a tüzet, mert az ellenség még több mint kétszáz méterre volt tőlük és különb'en is takarékoskodni akartak a lőszerrel.

Ojabb sortúz. azután csend. Majd egyetlen jól irányzott lövés. Danjou ott áll a hacienda udvarán. Tompa ütést érzett, de a katonái mindebből semmit sem vettek észre. A százados felemelte kezét, anélkül, hogy a kardját elengedte volna. Mellén sötét folt jelent meg. Ezt takarta le az öklével.

Vilain alhadnagy vette elő- észre, hogy a parancsnok

VII.

— Köszönöm — mondta Cheddy. — Tudni kell, hogy nehéz feladat vár ránk. Bob Franklin valamikor híres revolverhős volt. Nem hiszem, hogy elfelejtett lőni.

Cheddy két csoportot alakított. Az egyik csoport a rabokat Őrizte, a másik vele Indult. Az első csoportban volt Macon Francis, ö vigyázott a három támadóra. Ewon, Clod és még két erős legény Cheddyvel indult. Miközben elhagyták a várost, lövöldözés és kurjongatás hallatszott. Peyn vigadozott, hogy véget ért Thomas Borman rémuralma. Cheddy tudta, hogy korai még az öröm, Jól meg kell még izzadni, amíg Bob Franklint és Thomas Bormant börtönbe zárják.

Thomas Borman rancha Peyntől nyugatra, Lhano felé volt. A vén róka a városon kívülre építette szállását egy sziklacsúcs tövébe. így a ranch egy oldalról természetese módon védve volt, három oldalról pedig magas deszkakerítés vette körül. Dwon Francis és Clod kitünően ismerték a ranch fekvését, s ez most Jól jött Cheddynek.

Már Jó két órányit lovagoltak. A föld errefelé köves volt és kaktuszoktól tarkállott.

Thomas Borman igen gazdag volt. Sok farmmal rendelkezett, amit még maga sem látott. Dwon Francis szerint több tízezer marhája volt, több száz cowboy dolgozott neki. Cheddy számára nagyon fontos volt, vajon kíállnak-e mindannyian gazdájuk védelmére? Amikor Clod elmondta, hogy a cowboyok inkább gyűlölik, mert nagy részük azok közül került ki, akiktől Borman elharácsolta a földet, Cheddy megnyugodott.

Háromórás lovaglás után Cheddy megállt.

— Ti hárman egyenesen a ranchra lovagoltok, Dwon és én a másik oldalról, a sziklák felől közelítjük meg.

Ezek után Cheddy és Dwon nagy ívben észak felé tartottak, Clod két társával tovább ment dél felé. Clod elismételte Cheddy utasításait, hogy el ne feledje a szövetségi seriff szavait.

Cheddy és Dwon még jó két órát lovagoltak, azután délnek fordultak. A táj kihalt volt, s ez jól jött nekik. Mert ha Jószággondozókkal találkoznak, azok megzavarhatják tervüket.

Mikor kiértek a szorosból. Cheddy meglátta a sziklát.

— Mögötte van a ranch — mondta Dwon Francis.

Cheddy a szikla felé irányította a lovát. A szikla tövében az

állatokat egy hatalmas kaktuszhoz kötötték. Azután fölfelé indultak a köveken. Ez csöppet sem volt könnyű feladat. A szikla sima volt, semmi domborulat, semmi, ahol megtámaszkodhattak volna Mintha emberi kéz csiszolta volna simára. Cheddy visszament a lóhoz, s magához vette a lasszót. Jól meglendítette: mesteri dobás volt. A hurok a csúcs közelében akadt meg egy kiugrón. A kötélbe kapaszkodva mászott, így sokkal könnyebben ment. Amikor felért, jelt adott Dwon- nak, hogy kövesse példáját. Az ifjú fürge és ügyes volt, csakhamar egymás mellett álltak.

Még öt-hat méter volt fölfelé, de már könnyebb volt mászni, mert itt már darabosabb volt a szikla.

Amikor felértek, szemük elé tárult az egész ranch: a főépület, a kisebb épületek, az istállók, a fészerek. Az udvar közepén néhány gyerek játszott. Az istálló előtt két cowboy hevert a napon. Kissé távolabb három ló volt egy karóhoz kötve. Tehát Clod és két társa már megérkeztek — gondolta Cheddy — s nincs kizárva, hogy kellemetlen helyzetben vannak.

A főépület pontosan a szikla tövében állt, s Cheddy ennek örült a legjobban. Lassan lecsúszott a szikláról. Dwon nyomában. A két cowboy beszélgetett, semmit sem vettek észre.

Húsz méternyit csúszhatott lefelé, amikor a tető deszkájára ért lába. Feltételezte, hogy talál valami nyílást és bemehet a padlásra. Rövid kúszás után rést fedezett fel.

Először úgy tűnt, hogy túl szűk lesz, de amikor lába már bent volt, mintha elég tágasnak bizonyult volna. Lábbal lefelé lassan ereszkedett le. Azt várta, hogy földet ér lába, s köny- nyen átcsúszhat. E percben megfogták mindkét lábát. Nem volt erős szorítás, Cheddy előbb azt hitte, valami zsákba ütő- dött a lába. De nyomban megérezte az ujjakat is — tehát valaki fogta a lábát. De semmi zajt nem hallott.

Egy percig tétovázott így, a következő percben elszánta magát' most már legyen, ami lesz. Rúgott egyet, hogy kiszabadítsa lábát, s leereszkedett. Ugyanebben a pillanatban valaki kivette övéből mindkét revolverét. Mire lába földet ért, az ismeretlen támadó bordájához szorította a revolver csövét. Közben egy hangot sem hallott. A támadó viselkedése egyre inkább zavarba ejtette. Közben kitalálhatta, hogy támadója nem túl magas, mert lélegzését — vagy Inkább zihálását — lentről hallotta.

— Lőjön már egyszer, vagy vigye a fenébe azt a revolvert — fakadt ki végre Cheddy.

Az történt, amire legkevésbé számított. A támadó hirtelen félreugrott. Cheddy lassan megfordult, s legnagyobb meglepetésére Jayne-t látta maga előtt. A lány némán állt, s őt nézte. Amikor meglátta a szövetségi seriff jelvényét, kissé zavarba jött, de hamar összeszedte magát.

— Lowell úr nem hallgatta meg tanácsomat, s ezért fejével fog fizetni.

A lány az egyik revolvert Cheddy mellének szegezte, de Cheddyt ez nem ijesztette meg.

— Mondja, hogy fél, s megkegyelmezek az életének — szólalt meg a lány, s leengedte a revolvert.

— Adja vissza a fegyvereket, még megsebesül.

Cheddy már teljesen magához tért meglepetéséből. Tudta, hogy minden az ő önuralmától függ.

— Maradjon veszteg, Lowell úr! Élfelejti, hogy én kitűnően tudok bánni ezekkel a játékszerekkel. Figyelmeztettem, hogy vigyázzon. Nem hallgatott rám. Az a feladatom, hogy védjem gazdámat. Ne várja, hogy szentimentális legyek, mint az este a szobájában. Ne becsüljön le... Barátai ott lent már csendben vannak.

(Folytatjuk)