Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-07 / 40. szám
Mándy Iván: V alamelyik este elmentem egy mozi előtt. Egy olyan dobozszerű, kis mozi előtt. Szünet volt. Az ajtók nyitva az utca felé. A mozi kifújta magát, szellőzött. Be lehetett látni az üres vászonra. Azokra, akik nem mentek ki a folyosóra, meg a büfébe. Ültek ölbeejtett kézzel. Magányos, szünet-arcok. &s akkor egyszerre előttem volt az a régi mozi, a régi idők mozija, így szünetben. Még sötét volt, még szólt a zongora. Még holdfényben ázott a kert, a szerelmesek még ott álltak az esti útnál, de két árny már felemelkedett a sötétből. Tokot tartottak a kezükben. Aztán akárcsak permeteznének. A nézőtér megtelt valami furcsa, édeskés illattal. A holdfényes kert eltűnt, a zongora elhallgatott, ök meg ott ültek ázottan, bepermetezve a kissé borús fényben. Nem keltek fel mindjárt. Először csak a székeket recsegtették, a lábukat lógázták. Egy fiú meglökte a másiknak a vállát, és ekkor már az egész sor lökdösődött. Egy szék fölcsapódott, a sorok megindultak. Sherman Tibor is felállt a zongora mellől. Hátrafordult a közönség felé, és már evett. A zongorán, mint egy büfé pultján, ki volt készítve a szalámizsömle, sajttal, a fröccsös pohár. — Leikecském — szólt egy néni az első sorból —, mikor hoznak már valami kosztümöset? E9y jegyszedő ment oda a nénihez. — Nem levegőzünk egy kicsit? — Tudja, leikecském. — A néni még mindig a zongoristát nézte. — Valami olyat, mint amikor Mózes jelt kap Istentől és összetöri az aranyborjút. A folyosón, meg a büfében már alig lehetett látni a füsttől. Pollner néni ide-oda cikázott világoskék moziköpenyében. — Tessék kimenni a cigarettával! Tessék kimenni az udvarra! Az ajtók nyitva az udvar felé. Csupasz falak a sötétben, kemények. Egy-egy ablak virágos foltja. A lift ketrece mögött a lépcső. Valaki csomaggal ment fölfelé. Egy hálókabátos nő kulccsal verte a lift rácsát. — Kurlenderék! Ml lesz a lifttel! Kurlenderék! Pollner néni valósággal kitolt egy szivarozó férfit. — Amikor nagyon jól tudja, hogy odabent nem lehet! A férfi kedélyesen füstölgőit. Egy pillanatra se vette ki szájából a szivart. Mint akinek áttolják a foteljét egyik szobából a másikba. Még hátra is dőlt jó kényelmesen. — Mindig ezt csinálja velem Rózner úr! — Pollner néni megállt, kifújta magát. — Maga csinálja ezt velem. — Rózner úr fölnézett az emeletre, föllntett. — Előadás után fölugrok. — Mi megy? — hajolt le egy árnya. — Az öreg ruhák, Jackievel. Dohányoztak az udvaron, dohányoztak a folyósón. Gyerekek siklottak, mint a sárkányvonat. Maszatos kéz nyúlt föl a büfé pultjára. — A nápolyiból! Törmelék borította a pultot. Nápolyi törmelék, csokoládé törmelék, keksz törmelék. Fiúk rohantak át az udvaron egy pulcsis lánnyal. Felrohantak az emeletre. Dobogás, nevetés. Aztán az egész csapat levágtatott. ____________ . Bálint Tibor{ Relativitás úr, az atomfizika professzora már évek óta magányosan éldegélt kedvenc robotemberével egy tisztvíselöte- lept villa emelett lakásában, és étkezdében ebédelt, mikor egy napon megkívánta a húslevest, azt a tizennyolc karátos arany fürdőjét a húsnak, zöldségnek, fűszernek, amely olyan illatokat párologtat fel, mint egy egzotikus erdő tavaszi futózápor után. Elment hát- a piacra és vett egy gyönyörű kakast, melynek tollal alól aranyszínű bőr sárgállott elő. Veteményt is hozott, meg egy darab lábszárhúst velőscsonttal. — Hallod-e, Sztlárdl - mondta - Itt ez a kakas, mire oisz- szatérek reggelt sétámról, vágd le! S azzal el is indult, a robotember meg leült egy székre és gondolkozott. Zavar és ijedtség zsibbasztó árama futott végig a testén, hiszen gátlásos lény volt, s nem merte bevallani gazdájának, hogy a parancsra semmiféle kapcsolás nem jön létre központi vezérlőrekeszeiben: ült hát és várt. Már félktlenc múlt őt és fél perccel, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen a huncut Relativitás ismét meg akar tréfálni, gondolta. Bizonyára a fejébe vette, hogy ma ezzel a kedves állattal ebédel, pedig tudja, hogy a madárfélék jobban szeretik a kölest meg a kendermagot, mint a húslevest. Sóhajtva fölállt, megtisztította a zöldséget, utána kioldotta a kakast, körömkefével tisztára mosta a lábát, fésűt, hajolajat vett elő, lesímította az állat rozsdavörös tolláit, s megint visszaült a helyére, s megint csak várt. Érezte, hogy valamit még tennie kellene, s ha nem jut eszébe a cselekvés, a profesz- szor napokig sóhajtozik majd — Legalább hárommal többen vannak! — Pollner néni eléjük állt. — A skugó most jött le... és ez a szeplős is! — De Pollner néni! — Hol a jegyed? — Az Űr jelt adott Mózesnek. — A néni félig fölemelkedett odabent az első sorban. Megtámaszkodott a karfán, majd visszacsúszott. Üres vászon, összegyűrt papírok, szalámihéjak a zongorán. Ez volt a néni előtt. Éz volt a többek előtt, akik nem hagyták el a termet. Nem mentek ki a folyosóra, nem mentek ki az udvarra. Ültek ölbeejtett kézzel. Vagy az arcukat gyúrták A fülüket húzogatták, az orrukat csavargatták, mélyen lehúzták az alsó ajkukat. Elveszett, magányos szünetarcok. Tálca emelkedett fel a sorok között. Valaki leemelt egy perecet. a tálca tovább úszott. — Alig ment el valami. — A tálca leereszkedett a büfé pultja előtt. — Mert én aztán megcsináltam a szerencsémet! — A kam- pós ujj arrébbtolt egy süteményt. — Valóságos kincsesbánya. Azt hiszem, mégis átpasszolom a sógoromnak. — Maga azt nem passzolja át a sógorának. — A tálca már az udvar felé imbolygóit. Füstfelhőben úszott az udvar. Valaki lekiáltott az emeletről. — Idejönnek bagózni... — Bs nemcsak bagózni... — Bebüdösitik az egész házat! Akkor már az udvar is megszólalt. — Azt már nem kell bebüdösíteni! — Köpködnek és mindenfélét ledobálnak. — Ki dobál!? Ki köpköd?! — Maguk! Maguk! — Idefigyeljen, lemegyek és szétverem azt a... — Ss ha én megyek fel? — Legyen szerencsém! Alattomos nevetések odafent. Aztán egy durranás. — Anyám! — sikoltott egy nő. — Semmi, csak egy villanykörte. — Az magának semmi?! — Levágtak egy villanykörtét. — Az magának semmi? Bs ha eltalál valakit? Az neki semmi! Kulccsal verték a lift rácsát. — Már megint fönthagyták! Bs mindig ők... most a Bandi ment fel. — Megint felhangzott a hosszan elnyújtott üvöltés. — Kurlenderék! Kurlenderék! Egyszerre csönd lett. Sherman Tibor állt a mozi ajtajában. Evett. Az ajtófélfának dőlt, álmosan pislogott és papírból evett valamit. Mind őt nézték az emeleten és az udvarban. Talán azt várták, hogy most mindjárt megszólaljon a mozizene. Az üldözés zenéje, a vágtatásé, a robogó mozdonyoké, a csónakázásé, ahogy az evező a tó vizébe merül, a szerelem zenéje, a bosszú zenéje, a vívásé, ahogy a lépcsőn fel és lépcsőn le kergetik egymást, a vágy zenéje, a várakozásé... Talán azt várták, hogy mindez megszólaljon. ö meg megyűrte a papírt és azt mondta: — Jó képet hozunk a jövő héten. A véres kakas meséje és bánatos pilantással méregeti öt: „Ej, ej, Szilárd! Bizony el kellene vigyelek a különleges gép-klinikára, mert nemigen tudunk mi már szót érteni. öregszel, barátom, öregszel, ez. az igazság!“ A kakas végiglépdelt a konyhán és meszes fonatokat hullatott a padlóra, aztán megállt, gombszemét várakozón a robotember felé fordította. Szilárd reája pillantott s a kölcsönös várakozás hirtelen fölzaklatta. Most már nem ülhetett tovább tétlenül. Megnyomta a nikkelmellényre szerelt gombot, s a mikrómágnóról visszahalgatta az utasítást: „MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!" Már bocsánat... de hogy érti ezt a tanár úr? — motyogta és zavarában csengetni kezdett a füle. — Mijét vágjam le ennek a szegény állatnak? Ha a farokdíszét stuccolom meg, haragudni fog rám, a sarkantyúira pedig épp oly büszke lehet, akárcsak én. Lássa hát be. kedves Relativitás, hogy ez... ez lehetetlen parancs. Úgyszólván egész szervezetem tiltako zik ellene. Mi hát a teendő? Odalépett a konyhaberendezések vezérlőtáblájához, a parancsot betű szerint lekopogtatta, mire az asztalfiókból kinyúlt egy kis fémkar és borotvaéles, vörösnyelü kést tett az asztalra, majd tsmét visszahúzódott. Szilárd fölemelte a vágószerszámot, reá lehelt, a térdéhez ütögette, utána ismét felsóhajtott: — Nem értem! Egészen megbénult az agyamI Közben már féltíz is elmúlt. Relativitás ilyenkor szokott visszafordulni a hársfautcai sétány végéből, miután sétabotjával egy félkört rajzol a levegőbe és megpördül hegyes cipősarkán. Szilárd már szinte hallani vélte, ahogy fölfelé szuszog a falépcsőn, ijedtében hóna alá kapta a kakast, másik kezébe a kést fogta és lement a nyüzsgő, napfényes utcára; ott fölállt a domonkos-rendiek templomának lépcsőjére, ahová egy hatalmas hársfa vetett árnyékot, és bekapcsolta magnó iát: „VÁGD LE A KAKAST! VÁGD LE A KAKAST!" Föltartotta az állatot is meg a kést is a feje fölé, előtte azonban úgy fölerösítette a magnetofonját, hogy az már szinte fenyegetően zengett a téren; a járókelők némelyike fülére szorította a kezét és rosszallóan pillantott Szilárdra, a másik hátrafeszítette az állát, tenyerével éles vonalat húzott a nyakán, s mutatta a robot embernek, hogy mit kell tennie. A hangszóró azonban egyre csak bömbölt: „MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!" Az emberek mosolyogva lépdeltek tova. — Micsoda vasfefü alak leheti — Na nesze kappansült Relativitás! — Ebből se lesz ebéd ma délre! Végül egy frakkos, glasszé- kesztyűs alak állt meg előtte, karját hátrafonta és kedélyesen himbálta magát; majd körülpillantott, mint aki aggódik. hogy elorozzák előle az élmény borzongató mámorát, levetette a kabátját, a villanyoszlop kampójára akasztotta, kesztyűjét lehántoíta a kezéről és elvette Szilárdtól a kakast meg a kést; egyetlen nyisszentéssel levágta az állat fejét. Utána egykettőre visszaöltözött és boldog, átszellemült mosollyal folytatta sétáját; a gépember pedig lezakatolt a lépcsőről és a kakas feje fölé ha lolt, amely a kanális rostélyán tdtogott kékesen dermedő szembőréi mozgatva; a bizonyosság kedvéért Szilárd a véres, elnehezült testet is föle melte, amelyből még egy kis meleg áradt át fémujjaiba, és nem értett semmit. — Hülye állat! — kiáltotta végül fölocsúdva, s a véres kést elhajította, mégpedig arra. amerre a frakkos ember cilinderét látta tmbolyognt. — Most hogy állítsak haza ezzel a kétfelé tagolt szerencsétlennel? Segítség! Becsapott az emberiség!! Tíz perc múlva, mikor Relativitás úr befordult a kapun, vérnyomokat pillantott meg a rózsabokrok közötti sétányon, és botját előre lendítve izgatottan Indult a lépcsőfeljáró felé. Az előszoba szőnyege ugyancsak véres volt. Szent Isten! Mt történt itt?! Aztán belökte a konyha ajtaját s verítéktől puhára lazult arccal, sápadtan megállt a küszöbön: Szilárd akkor már az asztalnál ült és tűbe fűzött cérnával buzgón igyekezett visszavarrni a kakas fejét a törzséhez, amely már kihűlőben volt... MARIA CVETAJEVA: Neved Neved — madárfiók tenyeremben. Neved — mint jégcsap, üdíti nyelvem. Szájmozdulat, egy-rezzenetü. Neved — öt betű... Szép labda, égbe szökellő. Ezüstszívü csengő. Csendes tóba vetett kavics visszhangja neved. Döndül tompa zenével, mint éji lódobogás, úgy enyész el. Verdes, mint a magány Neved — tudod, ml nekem? Neved — csók tehúnyt szememen. Dermedt századok fagya enged hóra-hullt csókjára nevednek. Kékcsobogású, hús italom neved, álom, mély nyugalom. Rab Zsuzsa fordítása GYEMJAN BEDNIJ: Lenin velünk Nem egyetlen korszaknak élnek a nagy, a teremtő zsenik: sok-sok jövendő nemzedéknek hagyják örökbe kincseik. Az elhunyt nagyok hagyatéka kútfő, mindőnk örök java. Mint tegnap, elevenen él ma Leninünk mindegyik szava. Lenin velünk! Megyünk tovább, széliünk meg nem hőkölve harcba, és visszük lángon, füstön át győzelmünk dicső zászlaját — rajta tündökük Lenin arca! Tamkó Sirató Károly fordítása NYIKOLAJ ZABOLOCKIJ: Ősz Ha elmúlik a nap, s a természet maga a benne gyúló fényt kioltja már, tág ház gyanánt az őszi cserjék ág-boga a levegőben mozdulatlan áll. A héja. varjú ott lel éji menedéket, s fent felhők raja száll, sok vándorló kisértet. Tapadtan hull alá a száraz őszi lomb, hever a földeken dús levél-terítő. Távolban óriás, négylábú lény bolyong, ködös falunkon át el-elbődülve jő. Bika, bika nagyúr! hát nem vagy már kevély? Borostyánkőt idéz a juharfa-levél. ősz lelke, adj erőt vezetni toliamat! Hógyémánttal ragyog az égi szerkezet. Eltűnt a sarkon túl a bika, s fenn a nap, mint nagy kölönc, a föld felett ködös golyóként csüngve imbolyog, s a föld karéja vérezve lobog. Kerek szemét jártatva szüntelen repül egy nagy madár alant. Mozgásában az ember van jelen: szárny közt repül az embertől fogant mag is ha élni, megszületni száll Lomb közt kinyitja házát egy bogár. Ősz architektúrája. Benne tág helyet kap az üres levegő, a cserjés meg az ér, helye van embereknek, állatoknak, s fenn örvénylőn kereng, repül a holt levél, — a földi dolgokon különös fény remeg. Itt vannak újra mind az áruló jelek. Lomb közt kinyitja házát egy bogár, kibámul, szarvacskáit nyújtogatva; sokféle kérget őrölt össze már, s púpos halomba összerakta, s most csepp kürtjét megfújja érdesen, apró isten qyanánt eltűnik hirtelen. De ím eljött a szél. Mindaz, mi tiszta volt: a térés, száraz tájék szürke lett, — zord ködbe tört a fény, gomolygón egybefolyt. A csapkodó szél füstöt tereget; kavargó, tépett lombokat sodor, s robban a földön, mint a puskapor. Mindenfelől kisért a fagy, a dermedés. Peng a juharlevél, akár a réz, ha vékony lemezét megrezdíti az ág. És meg kell értenünk nekünk is halk szavát; így ád jelet az esztendő, az élet, hogy a természet új korszakba lépett. Fodor András fordítása
