Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-30 / 39. szám
ül ifjúság 5 CSÍNY CSZSI: o Ma Kínában lépten-nyomon látni éretlen fiúkat és lányokat, sőt Időnként óvodás korú gyerekeket is. amint Mao-ldézeteket szavalnak a járókelőknek. Ha Önök nem a kellő figyelemmel hallgatják őket, vagy a szükséges áhítat nélkül, akkor nem riadnak vissza attól, hogy az orruk alatt hadonásszanak ökleikkel, és „teknöc- tojásnak“ csúfolják. Manapság hazánkban még az Óvodákba is irányítanak katonákat, hogy segítsenek az óvónőknek „ne- veinl a kicsiket“. Az pedig már természetes, hogy nem hagyják figyelmen kívül az Iskolásokat, főiskolásokat és egyetemistákat. Napjaink fiatal nemzedéke az embert elkábltó vad személyi kultusz atmoszférájában nőtt fel. A Mao Ce-tung nevét övező misztika reménytelenül sötét. Hogy megtisztítsák tőle az emberek értelmét, rengeteg időre és erőfeszítésre volna szükség. Sajnos, az emberek tömeges butítása hazánkban nemcsak az utóbbi években kezdődött — a „kulturális forradalom“ időszakában - hanem szinte rögtön Mao hatalomra kerülése után. Elmondok egy példát, ami 17 évvel ezelőtt -történt. FORRŐN SZEREIED-E MAO ELNÖKÖT? Egyszer abban a kis városban, ahol felnőttem, gyűlést rendeztek a forradalom mártírjainak emlékére. Az összes utca és mellékutca tarkállott a színpompás jelszavaktól. Az már magától. értetődik, hogy szinte minden egyes lépésnél Maót dicsőítő jelszavakat lehetett látni. Ügy esett, hogy az iskolából gyalog mentem hazafelé. Figyelmemet megragadta az egyik jelszó, egy hieroglifa, amelyet különösen szépen írtak fel. Megálltam, és gondosan kitéptem a plakátból. Nem érezve semmi lelkiismeret- furdalást, elvittem magammal, és hamarosan megfeledkeztem az egészről. Másnap, amikor hazamentem az iskolából, apám az ajtóban fogadott, és haragosan nézett rám. Anyám ugyancsak- aggodalmas arcot vágott. Az asztalnál ott ült egy rendőr. — Te miér? szaggatod a jelszavakat? — kérdezte tőlem. Először nem értettem, miről van szó, de aztán emlékezve a tegnapi w—MMHIII I,W BffüPS dologra, azt válaszoltam: „Én csak úgy, véletlenül". — Te kitépted á „tízezer évig“ hieroglifát arról a plakátról, amelyen azt volt írva: „Tízezer évig éljen Mao elnök!“ És még azt mondod, véletlenül! Ne félj, mondd meg az igazat! Ki tanított téged erre? — Nem tanított engem senki — válaszoltam. A rendőr még egy kicsit győzködött, aztán elment. Apám, aki megijedt és feldühödött, fájdalmasan elpáholt. Reggel még be sem értem az osztályba, osztály- fönönkünk már várt, és bevitt a tanári szobába. Ott ült a tegnapi rendőr. Szivem kalapálni kezdett: mi lesz. ha az mondják rám. hogy kis ellenforradalmár vagyok, és börtönbe vetnek? — A szüleid milyen származásúak? — kérdezte a tanár, nem emelve fel tekintetét. — Munkások — feleltem, idegesen ráncigálva a kabátujjamat. — Hogyan éltek a felszabadulás előtt? Jól táplálkoztak? Hogyan öltözködtek? — Rosszul éltek, hiányosan táplálkoztak és alig volt ruhájuk. A tanár helyeslőén bólogatott a fejével, hogy jól feleltem. Az ilyen típusú kérdéseket éh már nagyszerűen Ismertem. — Hát a felszabadulás után? — kérdezte a tanár. — A felszabadulás után az élet jó lett, jóllakunk, jól öltözködünk. — No és kinek köszönhető, hogy a családtagok élete így megváltozott? — A' kommunista pártnak - válaszoltam határozottan, hisz így olvastam a könyveken és a tanáraink is így mondták. Meglepetésemre azonban a tanár ezúttal nem intett jóváhagyó- an a fejével, hanem áthatóan nézett, mintha súgni akarna valamit. Aztán egy pillanatra szemével a falra intett. Nem értettem mit akar, de én is abba az irányba néztem, Ott függött Mao elnök portréja. Rögtön megértettem a célzást. — Mao elnöknek köszönhető, hogy családunk kiegyenesítette a gerincét. A tanár szabadabban lélegzett és ismét kérdezett: — Forrón szereted-e Mao elnököt? — Igen — válaszoltam. Ekkor a rendőr, aki eddig szinte mozdulatlanul ült, hirtelen közbeszólt. — Ha te forrón szereted Mao elnököt, akkor miért szaggatod a plakátokat? — együttesen véve' á rizst, lisztet és kenyeret — a havi 25 kg-ot. Utánuk következnek a munkások. A harmadik helyen áll a főiskolások és középiskolások' fejadagja. Az egyetemisták élelmiszerjegyeikre kb. 40 dkg húst vagy halat és 20 dkg vajat kapnak havonta. Ezek a szűkös élelmiszer-fejadagok arra kényszerítik az embereket, hogy szinte megtervezzék, mennyit ehetnek egy étkezés alkalmával. így például reggel egy egyetemista az élelmiszerjegye aiapján általában a kővetkezőt rendeli magának: tíz dkg kukoricakenyér, tíz dkg rizskása, kevés főtt zöldség. Délben húsz dkg lőtt rizs vagy húsz dkg kukoricake- nyér és ew csésze főzelék. EstéEgy olajfúró brigád, lábadozó sebesültjel Mao Ce-tung elnököt és a pártot dicsőítő énekeket énekelnek a kórházban. re általában ugyanazt eszi, amit ebédre. Ily módon egy ember alig több mint fél kg élelmet fogyaszt el naponta. Hallottam, egy előadást, amelyen az előadó a következőket mondotta: „Mint az orvosok is A tanár és a rendőr még hosz- szan kérdezgetett ebben a szellemben. Végül Is kiállítottak egy jegyzőkönyvet, amelyben leírták, hogyan is történt a plakátszaggatás, s csatolták hozzá az én ígéretemet, miszerint ilyen hiba többé nem fordul elő. Ez az esemény gyermeki lelkemben súlyos sérülést okozott. JÓLLAKNI... Felszabadulásáért harcolva, a kl-, nai nép meg volt győződve arról, hogy a forradalom győzelme megoldja a legégetőbb kérdést — az éhség problémáját. A forradalom győzött. A győzelem utáni csaknem húsz esztendő folyamán azonban a kínaiak — nem számítva a kisebbséget, amely a kezében tartja a hatalmat.' valamint a gazdag gyárosokat, akik á forradalom'utárt Is megőrizték tulajdonukat — állandóan éheztek. Kínában az élelmiszer-fejadagok szigorúan korlátozottak. A legmagasabb fejadagot a katonák kapják, azonban ez sem haladja meg el az ebédlőtől és máris megfordulnak. Az ablakokból ételszag árad — a gyomrok psdig csaknem üresek! Visszamennék ez ebédlőbe, beállnak a so* végére. Kiveszik a zsebükből az élelmiszer jegyeket, újra és újra átszámolják, de hiába, nem jut belőle újabb adagra — ha a hónap többi napján is enni akarnak. Egyszer a garatommal kijöttem az egyetemről, s látom, hogy a kapunál hosszú sor áll. barátom odament megtudni, hogy mit árulnak. Rendkívül hideg volt s én a várakozás közben úgy összefagytam. mint a jégcsap. Hirtelen visszatért a barátom, és örömmel újságolta, hogy vásárol — jéqcsapokat! Azt hitrom, tréfál, de kitűnt, hogy komolyan beszél. A jégcsapokat — nyalőkákat — vizes tej és őrölt borsó fagyasztott keverékéből csinálták, de mi ennek is örültünk, hiszen ez Is valamiféle kiegészítés volf a sovány táplálékhoz. 1960 őszétől Kínában kampány bontakozott ki a rossz termés ellen és a megműveletlen földek hasznosításáért. Az egyetem közelében levő összes üres telket bevetettük zöldséggel, tok egyetemista káposztát ültetett — az ablakpárkányon levő virágtartókba. Van Kínában egy közmondás: „Még a jó háziasszony is nehezen főz ételt rizs nélkül.“ Egyetemi éttermünk szakácsai azonban leleményesebbek mint a jó háziasszonyok. Kitaláltak például olyan ételeket, mint a „gyöngyleves“, „rétes aranyból és ezüstből“. A' „gyöngyleves" nem volt más. mint moslék nyomorúságosán kevés lisztből, zúzott fűből és falevélből. De ha az ember belenézett ebbe a levesbe, a tetején úszkáló lisztszemcsék gyöngyházszerű ragyogását láthatta. A „rétes aranyból és ezüstből" egyszerű lepény volt, alul és felül búza-, közepén pedig kukoricalisztből. Az étteremből félig éhesen visz- szamentünk a kollégiumba, és ott valaki elkezdett mesélni arról, hogy a kínai konyhát nagyra becsülik az egész világon, hogy AmeÜnnepel a Kínai Népköztársaság. Húsz évvel ezelőtt a népi erők kiűzték az országból a csang- kajsekistákat és 1949. október elsején kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Sajnos, az utóbbi években Mao Ce-tung kalandorpolitikája egyre mélyebb válságba sodorja az országot. megerősítik, az egyetemisták számára kiadott élelmiszer-fejadagok elegendők a szervezet által elhasznált energia pótlására. Az adagok felemelése tehát felesleges lenne. Ha az egyetemisták mégis éhséget éreznek, akkor annak csak pszichológiai okai lehetnek." !gy aztán, persze „pszichológiai okokból", befejezve az étkezést, az egyetemisták gondosan kínyalják poharukat és tányérjukat, gyakran csak néhány lépésnyire távolodnak rlkában rengeteg kínai falatozó és büfé van, s hogy Párizsban több mint 200 kínai éttermet tartanak számon.... ÜGYIS MEGÉL VALAHOGY Hogy az éhség ne váljék az egyetemisták között végzett eszmei, politikai munka komoly akadályává, a maoista vezetés rendszeresen elküldte képviselőit a diákotthonokba, akik' ott speciális beszélgetéseket rendeztek. Országos méretekben pedig elkezdtek terjeszteni egy jelszót: „Emlékezzetek a keserű múltra, és akkor majd belátjátok, milyen édes a leien!" Egyetemünk klubjában kifüggesztettek képeket, amelyek két társunk családját ábrázolták, akik szegényen élteik a felszabadulásig, a forradalom után végül kiegyenesíthették a hátukat, azonban továbbra is „igénytelenek" maradtak. Igen, Mao Ce-tung és követői, attól való félelmükben, hogy belefáradunk a nyomorba, mind gyakrabban hívják fel figyelmünket a nehéz múltra... Van nálunk Kínában egy klasz- szikus példázat. Ä „Hármas császárság“ korában Csao Csao despots hadjáratra vezette csapatait. A nap elviselhetetlenül tűzött, a harcosok szomjaztak, de vfz nem volt sehol. Ekkor Csao C»ao előremutatott az ujjúval, és tekintélyt parancsolóan kijelentette, hogy ott a fekete pusztaság mögött szilvaerdő van. Ettől a hírtől a harcosok szájában összefutott a nyál. és a csapat leküzdötte a szomjúságot. Igaz, Csao Csao azt mondotta harcosainak, hogy előre nézzenek, Mao pedig arra biztat, hogy hátra tekintsünk, céljuk azonban nyilvánvalóan egy és ugyanaz. Az egyik pekingi főiskolán orvosi felülvizsgálatot tartottak. Kiderült, hogy a diákok egyharmada nem egészséges, a hallgatók 5 százalékánál pedig kifejlett tuberkulózist állapítottak meg. Amikor ezek az^ adatok a hatalom birtokosainak tudomására jutottak, •peri _ jelentéktelen' mértékben ugyan', 'de emelték az egyetemisták ösztöndíját és a hús- meg á vajadagot. Ezt az Intézkedést nagy hangon közölték a hallgatókkal: „Mao elnök határtalan gondoskodást tanúsít az egyetemisták iránt". Egyébként az egyik ok, ámt miatt az egyetemisták és az iskolások csatlakoztak a „vörösgárdis- tákh'oz" a városokban és falvakban, éppeff az volt, hogy remélték, hogy lehetőségük lesz bőségesebben táplálkozni. S valóban á „vörösgárdistáknak'' lehetőségük nyűt többet enni, mint amennyi az élelmiszer.iegyekré járt. Erre a célra a Helyi lakosság készleteit vonták el, elsősorban a parasztokét, holott éppen a parasztok fejadagjai a legalacsonyabbak. Vegyük példáü! szülőfalumat', amely közel fekszik Nankinghcz. Egy egészséges fiatal paraszt Havonta mindössze 5 kg harmadosztályú gabonát k8p. Míg a városban minden ember havonta 40 dkg húst vagy halat és 20 dkg vajat, addig a parasztoknak ebből semmi sem jut. Ahogy mondják: „A paraszt úgyis megél valahogy.“ Hadd emlékeztessek arra, hogy a 700 millió kínainak kb. 80 százaléka paraszt« '(Folytatjuk) Amerigo Toí művészete Köszöntjük a 60 éves Tóth Imrét Aki ezekben a napokban a Balaton pasztellkék vize fölé büszkén emelkedő, barokk-stílusban épült kéttornyú tihanyi apátság elé érkezik, szokatlan, a táj panorámájával erősen ellentétben álló, lokátorszerű alkotással találkozik, amely az első pillantásra „elárulja", hogy merészvonalú, modern szoborról van szó. Az emberben az első benyomás azt a gondolatot kelti: „Hogy kerül a csizma az asztalra“; más szóval, hogyan és főleg milyen céllal került közvetlenül egymás mellé a múlt és a jelen, a régi és az új? A pillanatnyi zűrzavar azonban azonnal tisztázódik, ha a látogató az apátság falán elhelyezett táblára tekint, amelyen ez olvasható: Amerigo Tot-kiállítás. A szoborhoz közelebb lépve az is kiderül, hogy propagáció&xéUal helyezték el a templom előtt A föld füle nevet viseló*^lkotást. A templom belső udvarában és a kiállítási termekben csodálatos kép fogadja a látogatót. A magyar származású, 60 éves, világhírű szobrászművész, grafikus és festő (eredeti nevén Tóth Imre) régebbi újabb alkotásai, Svájc, Dánia, Svédország, továbbá Velence, Bari, Róma, Brüsszel, Párizs, New York és más világvárosok után végre elkerültek Magyar- országra Is és nem véletlenül éppen a tihanyi múzeumba, ugyanis a művész a Balaton közelében, Fehérvárcsurgón született 1909 szeptember 27-én. A kiállítás egy kicsit olyan születésnapi köszöntő-féle is. A táj köszönti Klee és Moholy- Nagy László kitűnő tanítványát, Tóth Imre pedig a varázslatos balatoni tájat, ahonnan elindult. Először a budapesti Iparművészeti Főiskolán tanult, de 1930 táján már messzire szakadt és híresebbnél híresebb mestereknél tanult. Szobrait nézve sokszor megdöbben az ember. Rendkívül gazdag fantáziája a szobrászművészet minden konyhatitkát tökéletesen ismerő szakmai tudással párosulva ugyanis olyan alkotásokat hozott létre, amelyeket nehezen sorolhatnánk be ilyen vagy olyan „izmusba“, hanem egyszerűen kifejezve egyéniségre, olyan valakire utalnak, aki üstökösként egyedül járja egyre feljebb és feljebb ívelő útját, aki szakított a konvenciókkal, de azért nem lép ki azokból a törvényszerűségekből, amelyek a szobrászatot szobrászattá teszik. Az első pillantásra olykor képtelennek, értelmetlennek tűnő alkotásaira „rezonál“ a modern lélek, megtalálja benne a bonyolult és sokrétű kor miliőjét, amelyben él. Tóth Imre tihanyi tárlata bemutatja a szobrászat minden szépségét és olyan szűz területeket is sejtet, amelyeken eddig még senki sem járt. Az absztrakt és nonfiguratív elemek alkalmazása mellett olyan alkotásokkal is találkozunk, amelyek a klasszikus szobrászat anatómiájának magasiskoláját is bemutatják. A két viaskodó bika bronzfiguráinak izmai a pattanásig feszülnek, szinte hallani a két, bosszútól lihegő állat szaggatott lélegzését, érezni a „totalitást": itt az egyiknek vesznie kell! Pár lépéssel odébb a „Képtelen párbeszéd" című alkotás pedig irőnikus absztrakciójával ezredéveket ugrik át s talán egy kicsit a jelent is megelőzi. Tóth Imre bronzot, fatönköt, rozsdás csavarokat, rézgömböt, pléhtemezeket és más anvanukat használ alapanyagul. De mindent szigorúan a maga helyén. Tudatos művész. Úgymond minden érdekli és foglalkoztatja. Még az is, ami nincs: a Föld szeme, A Föld füle. A lényegre törekszik. A Holdkórosok női alakjainál a kezek, lábak vastag eltúlzottsága is a lényeget: a beteg arc és tekintet kidomborítását szolgálja. Skálája szinte kimeríthetetlen: 1959-ben ő készítette el a római Autóklub betonplasztikáját, négy évvel ezelőtt a „Raf- faello" óceánjáró plasztikai díszeit, 1966-ban megbízást kapott John F, Kennedy emlékművének az elkészítésére. A felsorolást hosszan lehetne folytatni. Leszűkítve azonban a foIWjfjjtipnw» mt .... galmakat: Tóth Imre világklasszis, aki már életében olyan magaslatokra jutott fel, ahova a legtöbb művész csak jóval halála után a hálás utókor révén juthat. A tihanyi kiállítás alkalmából megjelentetett katalógus több világnyelven adja hírül, milyen díjakat kapott eddigi munkásságáért Tóth Imre. Íme: 1946-ban Saint Vincent szobrászati díj, 1948-ban Forte dei Marmi első díj, 1949-ben a Ter- mini-pályaudvar nemzetközi pályázatának első díja és 1956- ban a Mostra dell'Agricoltura első díja. Müvei számtalan országba kerültek, ahol százezrek csodálták művészetét. A művész — nagy elfoglaltsága mellett — közben tanulmányúton járt az Egyesült Államokban, Japánban és Indiában. Az újságban rendelkezésünkre álló hely csak arra elegendő, hogy egy villanásnyit mutassunk be egy olyan ember életművéből, akiről könyveket írtak és a külföldi lapokban a cikkek ezreit jelentették meg. E pár sorral és e néhány felvétellel azonban mégis kedves kötelességünknek teszünk eleget, mert hírt adunk a csehszlovákiai magyar sajtóban is egy olyan magyar származású világnagyság életútjáról, és néhány alkotásáról, akit az egész világon tisztelnek és elismernek. Legyen ez az írás szerény köszöntője a hatvanadik születésnapját ezekben a napokban ünneplő művésznek. KOMLÖSI LAJOS
