Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-09-30 / 39. szám

Február 18-án múlott huszonhárom éves s már két aranyérem tulajdonosa. Az egyiket a mexikói olimpián, a másikat az elmúlt héten Athénben lebonyolított Eurőpa-bajnokságon sze rezte. Az utóbbi annál is értékesebb, mert a gerelyvető Ránkyné-Németh Angéla nevéhez fűződik az egyetlen magyar győzelem a Ka- raiszkakisz stadionban. A 176 cm magas és 67 kg testsúlyú testne­velő tanárnő 1958 óta atletizál. Tulajdonkép­pen sohasem akart atléta lenni, mert jobban vonzódott a kosárlabdához. Sokáig nem is tu­dott a két sportág között választani, de ké­sőbb rájött, hogy mindkét számban nem lehet magas szinten sportolni. Győzött ugyan nála a gerelyhajítás, de közepes eredményeivel éve­kig csak a másod- és a harmadhegedús sze­repét játszotta Rudasné és Radnai Agnes mö­gött. Ez azonban nem szegte kedvét, kemény munkához látott, ami már a tavalyi mexikói olimpián meghozta gyümölcsét. Angéla ugyan­is addig nem nagyon szerette a nehéz erőn­léti edzéseket. A technikát szívesen gyakorol­ta, de komolyabb alapozást csupán tavaly vég­zett. Olyannyira megerősödött, hogy már köny­nyedén guggolgat 70 kilóval a vállán. Angéla a mexikói olimpia után sem bízta el magát. Sőt, ha lehetett, ettől kezdve még komolyabban készült minden versenyére, fő­leg az Európa-bajnokságra. Amikor az athéni győzelme után megkérdezték tőle. számított-e arra, hogy győz a kontinens-bajnokságon, ki­jelentette: — Az egyik népszerű táncdalunk­nak ez a címe: „Mindenkinek van egy álma...“ &n nagyon szeretem ezt a dalt, nekem is van­nak álmaim, kettő közülük már be is telje­sült. ü>n azonban még tovább álmodozom: ha nem jön közbe valami váratlan esemény, ak­kor 1971-ben szeretném megvédeni Európa- bajnoki és 1972-ben Münchenben olimpiai cí­memet...“ Németh Angéla tehát már Helsinkire és Münchenre gondol. Igen, a siker, a nagy ered­mények nem születnek egyik napról a másikra. Hosszadalmas, kemény, kitartó munka előzi meg. Angéla is tudja ezt, s már most elkezd­te felkészülését a jövő világversenyeire. Nagy előnye, hogy még fiatal, mindössze 25 eszten­dős, s ez a kor ebben a versenyszámban „ser­dülőnek“ számít. (t. v.) Jehla azt jelent! cseh nyelven, hogy tű. így becé­zik azt a hölgyet, aki — ha eltekintünk a férfiak maratoni futásától — ta­lán a legnagyobb meglepe­tést okozta az athéni atléti­kai Euróoa-bainokságon. Amikor elindították a nők „vadonatúj“ versenyét, az alig néhány hónapja kiírt 15Ó0-ast, Jehla, illetve Jeh- liőková, a legeslegutolsók közt „kullogott“. Aztán „férfihoz" méltóan — mert hát a nők lenúiahban ki­írt 1500-as távia még a fér­fiak közt is férfimunka — ráUaírázott. Amit az utolsó 100 méteren futott, azt utoIlSra Iharostél vagv Ró- »«avölnvitői, e táv minden idők lennanvobb verseny­zőitől láttuk. Hát így volt és Jehlicko- vá jóvoltából másodszor játszották a pireusl öbölben a csehszlovák himnuszt. Most pedig elárulom, hogv miért írok ily lelke­sedéssel Jaroslava Jehlicko- váról. Egyszerűen azért, mert rokonszenvezek min­denkivel. aki nem adja fel a küzdelmet, miután „leír­ták“. Márpedig Jehlickovát a táv első felében már le­írták. Es leírták egyébként is. Három évvel ezelőtt már semmilyen jövőt sem jósol­tak ennek a gesztenyebarna „már nem is kislánynak“. 1969. Szeptember. Európa- bainokság. A részleteket már megírtam. Ilyen hajrát nem mindennap, akarom mondani, nem minden ver­senyen lát az ember, 1500 méteres női síkfutás, első Jaroslava Jehlicková — Csehszlovákia. Ideje 4:10,7 perc. Világcsúcs. Ügy lát­szik, a szakértők néha té­vednek. Jarka vagy Jehla nem volt üstökös az atlétika egén. 1964-ben ugyan országos bajnok akadályversenyben, 1966, 1968, 1969 800 méte­ren, és az idén az újonnan kiírt 1500-as távon is. Csak­hogy — már megírtam — „leírták". A legnagyobb ellensé­geimnek sem kívánom, hogy a „leírt“ szerepköréből fel­ve rekedje magát az élvonal­ba. Nem könnyű, Jehla ké­pes volt erre. Alighanem gyakran összeszoríthatta a fogát. Éppen ezért úgy hi­szem, minden elismerést megérdemel. Végül néhány személyi adat: 1942. március 24-én született, 167 cm magas. 52 kiló, hajadon. Címe: Praha 4. Antala Staska c. 44. P. L. Két aranylány: Milena Rezková és Jaroslava Jehliöková A KASSAI „szívma raton“ II. levelek, győztesek, maratoni mazsolák A világhírű Békemaraton, déktek életét pár napra. A pá- vagy ahogy a múlt számunkban lyát szegélyező diákok lelke- neveztük, Szivmaraton egyetlen sen buzdították, kendőket lo- olyan futóval büszkélkedhet, bogtattak, szinte sugárzott be­ak! négy ízben Is kiharcolta a lőliik a segítőkészség. győzelmet. Galambos József, a kisvárdai segédmunkás 1927-ben, 1928­ban, 1931-ben és 1932 ben sza­kította át elsőként a célszala­got. Nem érdektelen közzéten­ni egyik levelét, amely ma már értékes kincsnek számít, és méltó helyet foglal el a nagy világverseny múzeummá terebé­lyesedő archívumában. KEDVES KASSAI ISMERŐ­SEIM, 1925-ben kaptam először meghívót versenyetekre. Király Palival együtt érkeztem, érde­kelt, mennyire vonzza ez a sportág az ottani lakosságot. Csakhamar meggyőződtem róla, hogy a versenyeket nem­csak lelkes szervezéssel, ha nem kellő szakértelemmel bo­nyolították le. Ekkor barátom, Király Pál győzött, én a má­sodik lettem. Már ekkor meg- logamzott bennem a gondolat, résztvennt a kassal maratonon minden esztendőben. Négyszer győztem aztán, és háromszor végeztem a második helyen. Kassán minden alkalommal olyan napokat töltöttem, ami­lyeneket sehol másutt a vilá­gon. A maraton mindig meg­változtatta a kassaiak és a vi­Ha Kassára gondolok, elszo- Nemcsak a szervezők, az rul a szívem. Szívesen ott len- egész nép szeretettel vett kö- nék még egyszer, megszorító- rül annakidején. Sajnos egyé- nám a győztes kezét, átadnám nenként nem köszönhetem meg a győzelemért Járó koszorút, mindenkinek szívélyességét és Nem tudom elfeledni egyikötö- szeretetét, de sokat gondolok két sem. Senkit, azok közül, rájuk. Legszebb napjaim szer­akik évről évre a maraton meg- vezöi voltak, rendezésén fáradoztak, és fá- Valamennyieteket szeretettel radoznak. A kassai atmoszféra- üdvözöllek és remélem, mi­nők hamisítatlanul baráti és előbb viszontlátjuk egymást, szívélyes a légköre, a vendég- Eddig Galambos levele. Ki­látás is kifogástalan. Ezek vol- vánsága teljesült. A huszonki- tak életem legszebb napjai. El lencedik évfolyam győztesének sem tudom képzelni, hogy el- ő adta át a koszorút, egy tisz- múltak már és nem térnek teletkört téve meg a stadion- vissza többé. Sokszor meg hi- ban. A közönség akkor is olyan hetetlennek tűnik az is, hogy szeretettel fogadta, mint gyö- résztvettem ezeken a szép ma- zelmei idején. ratoni tusákon. Itt van aztán Buddy Edéién, amerikai futó táviratának szö­vege. A szimpatikus Edéién ta­nító Amerikában. Amikor 1963- ban győzött, nem kisebb egyé­niségek voltak a vert mezőny­ben, mint például Wolde, a mexikói győztes, a svéd Ny- berg, a szovjet Popov, a ma­gyar Sütő. Edéién fantasztikus időt futott közvetlenül a kas­sai verseny előtt: 2:14,28 at! A közönség őt is szívébezár ta. Íme, táviratának szövege: Előnyben részesítettem ver­senyüket az előolimpiai Játé­kokkal szemben, mert az el­múlt esztendőben éppen Kassán sikerült úgy szerepelnem, hogy a világ élvonalába jutottam. Se­hol a világon nincs olyan re­mek hangulata és környezete a maratoni futásnak, mint Önöknél. Most néhány mazsola a ma­raton történetéből. Már-inár anekdota lett belőle. Nem ár­tana egyszer ezeket az anek­dotákat is csokorba gyűjteni! A japán küldöttséget, s köz­tük az apró Takayuki Nakaot nagyon megszerették a kassai­ak. Küldöttségüket meghívták egy interjúra a kassai rádió stúdióiába. Ismerje meg az egész ország a szimpatikus ja­pánokat! A műsor befejeztével — az érvényben lévő normák értel­mében — a nyilatkozók is ho­noráriumot kaptak, de mivel csehszlovák normákról van szó, az összeg nem volt éppen szé­dítő: hetven korona koponyán­ként. A Japánok kínos arccal fo­gadták el a pénzt, de alig telt el néhány perc, visszatértek a rádió épületébe, és visszaadták hiánytalanul az összeget. Nehogy professzionalizmus­sal vádoljon meg valaki — mondták. Hát ennyire patyolat-tiszta és ennyire őszinte a maraton légköre. És éppen úgy, mint Nakao- ék, a rendezők sem fogadnak el soha honoráriumot. Végül egy szívettépő, szomo­rú mazsola. A híres Abebe Bi- kiláról van benne szó. Arról az emberről, aki most gerinc­sérüléssel egy angliai kórház­ban fekszik, autóbalesete óta csak tolókocsin tud mozogni, s akt most sem adja fel a re­ményt, és a beteg sportolók olimpiáján máris nyolcadik lett íjlövészetben, a tolókocsiról rö­pítve ki a nyílvesszőket. Hogy milyen különleges al­kat, milyen nagy tehetség volt ez az etiópiai ember, egyetlen orvosi fellegyzés bizonyítja, méghozzá frappánsan: a ver­senyzők kilencvenkilenc száza­léka rengeteget veszít súlyából a negyvenkét kilométeres táv abszolválása közben. Volt olyan futó, és ez nem ritkaság, aki nyolc kilót adott le. A játszi könnyedséggel futó és győző etióp versenyzőt is megmérték a verseny után. Mindössze egyetlen kilo­gramm hiányzott eredeti súlyá­ból! (batta)

Next

/
Oldalképek
Tartalom