Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-16 / 37. szám
W. Semmerset Maugham: Gyurák Éva illusztrációi Bartlett Kapitánytól hallottam róla. Nem hiszem, hogy sokan jártak volna közülünk a Csütörtök-szigeten. A Torres-szoros- ban fekszik, és nevét annak köszönheti, hogy Cook kapitány csütörtöki napon fedezte fel. Sydney-ben ügy emlegették, mint amit isten a legrosz- szabb kedvében teremtett, elmentem hát, hogy megnézzem. Azt is mondták, hogy ott a világon semmi látnivaló nincs, ellenben vigyázzak, nehogy a torkomat véletlenül átharapják. Sydney-ben felszálltam egy alkalmi japán teherhajóra, végül egy kis csónakkal partot értem. Az éjszaka kellős közepén érkeztem, teremtett lélek sem volt a mólón. A matróz kezembe nyomta utizsáko- mat és bíztatott, forduljak balra, induljak el. és nemsokára emeletes házhoz érek; oda menjek be, mert az a szálloda. És a csónakot ellökte a parttól. Egyedül maradtam. Nem szeretek megválni poggyászomtól, még kevésbé szeretem az éjszakát mólón tölteni s kemény kövekkel töretni magam. Vállamra vettem hát a zsákot, és elindultam. Szuroksötét volt. Ügy tűnt, sok-' kai többet tettem már meg, mint azt a néhány száz yardot, amiről a matróz beszélt, és féltem, hogy eltévesztettem az utat. Végre földerengtek egy tekintélyesnek látszó épület körvonalai. Ez lehet a szálloda. Sehol egyetlen fénypont. Szerencsére a szemem már hoz-’ rászokott a sötéthez és megtaláltam az ajtót. Gyufát gyújtottam, de a csengőt nem találtam. Kopogtam. Semmi válasz. Megint kopogtattam, most sokkal erősebben, a botommal. Ekkor a fejem fölött kinyílt egy ablak, és egy női hang megkérdezte, hogy mit akarok. — Most érkeztem a Siku Ma- ruval — mondtam. — Szobát szeretnék. — Azonnal jövök. Rövid várakozás után ajtót nyitott egy piros flanellpon- gyolás asszony. Haja hosszú fekete fürtökben csüngött a vállára. Kezében olajlámpát tartott. Kissé kövérkés, szúrós szemű és gyanúsan vörös orrú hölgy volt. Melegen üdvözölt és betessékelt. Felkí- sért az emeletre és megmutatta a szobát. — Üljön ide szépen — mondta —, szempillantás alatt megcsinálom az ágyát. Nem inna valamit? Egy csepp whisky biztosan jót tenne. Mosdani úgyse akar ilyen késő éjszaka, reggel majd hozok törülközőt. És míg ágyazott, folyton kérdezősködött, ki vagyok, miért jöttem a Csütörtök-sziget- erre. Talán a vámhivataltól jöt- vagyok se tengerész, se rév-’ kalauz, senki azok közül, akik húsz év óta, ha erre járnak, mind nála szállnak meg, és nem értette, mi szél hozhatott erre. Talán a vámhivataltól jöttem ellenőrzésre? • Mert úgy hallotta, valakit küldenek Syd- ney-ből. Megkérdeztem, lakik- e most a szállóban révkalauz? Igen, egyetlenegy, Bartlett kapitány, nem ismerem véletlenül? Furcsa szerzet, az biztos. Haj egy szál sincs már a fején, de a szeszt úgy vedeli, hogy le a kalappal. Kész is az ágy, reméli, úgy fogok aludni, mint a bunda, legyek egészen nyugodt, mert a lepedők tiszták. Ezzel meggyújtott egy gyertyacsonkot, és jóéjszakát kívánt. Bartlett kapitány valóban furcsa szerzet volt, de számomra nem különösen érdekes. Másnap délben, ebédnél ismerkedtem meg vele — a Csütörtök-szigeten annyi tek- nősbékalevest ettem, hogy soha többé nem tekinthetem ezt a fogást fényűző ínyencségnek —, és mikor beszélgetés köz-* ben véletlenül megemlítettem, hogy tudok franciául, arra kért keressem fel Francia Joe-t. — Nagyon jólesne neki — mondta —, ha egy kicsit elbeszélgethetne a saját nyelvén. Kilencvenhárom éves az öreg fiú, ha nem tudná. Az utóbbi két évben kórházban élt, nem mintha beteg lett volna, csak öreg volt és elhagyatott, s én ott látogattam meg. Agyban feküdt, aszott kis öregember eleven szemekkel, túl bő flanell pizsamában, rövid fehér szakállal és bozontos fekete szemöldökkel. Nagyon megörült a francia társalgásnak. Kiejtésén azonnal felismertem a korzikaiak sajátos nyelvjárását; odavaló volt éz öreg, de annyi ideje elszármazott onnan és élt angolul beszélő népek között, hogy már az anyanyelvét sem tudta hibátlanul. Angol szavakat úgy használt, mintha franciák lennének, angol igék végére francia ragokat ragasztott. Sebesen beszélt, széles gesztusokkal, hangja többnyire tisztán, erősen csengett, de néha, e-> gészen váratlanul úgy elhalkult, mintha a sír mélyéről szállana fel. Ez a fojtott, tompa hang megborzongatott. Mit tagadjam, más másvilágból valónak tűnt. Igazi nevén Joseph de Paoli-nak hívták, nemes és úriember volt valamikor. Egy családból származott azzal a tábornokkal, akiről mindnyájan olvashattunk Boswell Johnson-jában, azzal a különbséggel, hogy őt egyáltalán nem érdekelték híres ősei. — Amennyi tábornok a mi családunkban volt! — mondta. — Köztük persze az a Bonaparte Napóleon is, az is valami rokon. Nem, Boswellt nem olvastam, általában nem olvastam könyveket, éltem. Ezernyolcszázötvenegyben lépett be a francia hadseregbe. Hetvenöt évvel ezelőtt. Hajmeresztő. Mint tüzérhadnagy (Bonaparte unokabátyámhoz hasonlóan — mondta) harcolt a krími háborúban az oroszok ellen, és mint kapitány, 1870- ben, a poroszok ellen. Kopasz fején megmutatta egy ulánus tiszt lándzsájának nyomát, és drámai gesztusokkal adta eló, hogy ő sem maradt adósa, mert úgy döfte az ulánusba a kardját, hogy többé nem tudta kihúzni a testéből. Az ulánus azonmód holtan összerogyott, a kard két vége kiállt a testéből. Minden hiába, a Birodalom porrá ment, és 6 a kommünárokhoz csatlakozott. Hat álló héttig harcolt a Monsieur Thiers vezetése alatt álló kormánycsapatok ellen. Számomra Thiers csak árnyalak, ezért megdöbbentő, s egy sze-’ mernyit komikus is volt Francia Joe-t hallgatni, amint személyes és szenvedélyes gyűlölettel beszélt valakiről, aki fél évszázada halott. Hangja egyre élesebb lett, sivításba csapott, amint a sértéseket halmozta, keleti jellegű átkokat szórt Thiers-re, melyeket — mint állította — annak idején a tanácsban a gyalázatos államférfi fejéhez vagdosott. Francia Joe-t bíróság elé állították, és öt évre Új-Kale- dóniába száműzték. — Még agyonlőni sem mertek a gyáva kutyák! Egy vitorláshajón elindítót-* ták a hosszú útra. Ellenállt, harcolt a jogaiért, még most is bosszút lihegett, hogy őt, a politikai foglyot közönséges bűnözőkkel zárták össze. A hajó kikötött Melbourne-ben. Az egyik tengerésztiszt, szintén korzikai, behúnyta a szemét, hagyta, hogy megszökjék a hajóról. Kiúszott a partra és barátja tanácsé szerint azonnal jelentkezett a rendőrségen. E- gyetlen szavát sem értették. Nagy nehezen tolmácsot kerítettek, végigböngészték átázott papírjait, megnyugtatták, ülhet nyugodtan, csak francia hajóra ne tegye többé a lábát. — Szabadság — kiáltotta az öreg —, szabadság! Azután kalandok hosszú sora következett. Szakács lett, franciát tanított, utcát sepert, dolgozott az aranybányákban, csavargott, éhezett, sok viszontagság után Üj-Guineába érkezett. Élete legnagyobb meglepetése ott várt rá. Minél mélyebbre hatolt a sziget belsejébe, annál vadabb tájakra került. Új-Guineában még kannibálok is éltek. Ezernyi hajmeresztő kaland és csodával határos menekülés után néhány bennszülött törzs királya lett. Illetve: felkente magát királyukká. — Gondolja meg barátom! — mondta Francia Joe. — Én, aki most egy kórházi ágyon fekszem, mások jótékonyságára utalva, uralkodó voltam. I- gen, barátom: én király voltam! Sajnos összeütközésbe került a britekkel, s uralkodói szuverenitásának befellegzett. Menekülnie kellett az országból és újrakezdenie az életet. Kétségtelenül élelmes fickó lehetett, mert nem sokkal később már vállalkozó volt Csütörtök-szigeten; gyöngyhalászvitorlásokból áííó flotillát mondhatott a magáénak. Idősödő ember létére végre a legszebb reményekkel nézhetett a jövő elé, révbe érkezett, öregségére — minden jel szerint — anyagi biztonság és megbecsülés lesz az osztályrésze. Egy orkán elpusztította vitorláshajóit. Teljesen tönkrement És többé nem is tudott talpraállní. Túl öreg volt már az újrakezdéshez. Alkalmi munkákból tengette életét, míg végül legyőzötten, elfogadta a kórház jóindulatú segítségét. — Miért nem tért vissza Franciaországba vagy Korzikába? Hiszen a kommünárök negyed századdal ezelőtt amnesztiát kaptak. — Mit ér nekem Franciaország vagy Korzika ötven év után? Az egyik unokatestvérem elrabolta a földemet. Mi, korzikaiak, nem felejtünk és nem bocsátunk meg soha. Ha hazamegyek, biztosan megöltem volna a bitangot. De gyerekei vannak... — Furcsa ember az öreg Francia Joe — mosolygott az ápolónővér, aki az ágy lábánál állt. — Akárhogy is, nagyszerű élete volt — mondtam. — Dehogy, dehogy. Rettenetes életem volt, üldözött a bal- sors, bárhová léptem, bármihez nyúltam. És mi lett belőlem? Nézzen rám, roncs vagyok, csak a sírnak jó. Köszönöm istennek, hogy nincsenek gyermekeim, legalább nem folytatódik bennük az én megátkozott életem. — Mi van veled, Joe? Ügy tudtam, hogy te nem hiszel istenben — mondta a nővér. — Nem is. Hitetlen vagyok. Jelét se láttam soha annak, hogy valami értelmes cél mutatkozna ebben az egész min- denségben. Ha a világ valami felsőbb lény gyártmánya, akkor az a lény csak egy hülye gonosztevő lehet. — Megvonta a vállát. — Különben úgysem töltök már sok időt ezen a sártekén, elmegyek és megtudom, hogy a sok tűlvilági hazugságban van-e valahol valami igazság is. A nővér figyelmeztetett, hogy ideje búcsút vennem. Kezembe fogtam az öregember kezét. Búcsúzás közben megkér-’ deztem, volna-e valami kívánsága. — Nincs szükségem semmire — mondta —, meg akarok halni. — Fényes fekete szeme felém villant. — Addig pedig szívesen vennék egy csomag cigarettát« LORINCZ JÁNOS VERSEI tegnap homlokodon a fájdalom kristályai izzadságcseppekbe zárt drágakövek arcod égő lámpás póklábú árnyékot vetnek széttárt karjaid széttárt karjaid póklábú árnyékot vetnek ötágú tenyered kapzsin markolja a létet ötágú tenyeredben bimbózik a simogatás kis éji zene akármerre jársz a fák belelógnak az éjszakába és zöld karmukkal félénken megpöccintik a csembalóhúrú csillagokat vigasz levelek fonákján keresztül látni a fák beleit a lágycsontú kalauz átlátszó pendelye földig ér jegy gyanánt élő varangyot osztogat és közben rád szól ne félj aranypénzzel a nyelvem alatt kifakult szemmel és kifakult ósdi imával tántorgó beszéddel Boldogítom a sohasem létezett örömök napjait minden reggel várom és minden este is bfborszfnü Borzongással bársonyos izgalommal izzanak a nyelvem alatt lapuló szőlövedékek minden nap a nap minden szakában aranypénzzel a nyelvem alatt dühöngök a hétköznapok ravatalára feszítve
