Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-17 / 24. szám

22. — Központ, halló, itt köz­pont. Figyelem! Figyelni a ki­járatot. Nemsokára kilép a házból fiatal. Ne tévesszétek szem elől! Figyeljétek meg, hogy kivel érintkezik és köves­sétek! Minden mozdulatáról je­lentést kérek. Vége. És most kapcsolj össze Viszhanggal, — kérte újra a rádióst. — Itt Visszhang, itt Vissz­hang, vétel, — hallatszott Ur- baník hangja. K rasko a mikrofonba mondta a parancsot: — Idős adja át a pú­derdobozt fiatalnak! Mindenről jelentést ké- rekS Vétel. — Értettem. Azonnal intéz­kedem... Ezután a beszélgetés után Urbaník kinyitotta Galkovsky- éknál lévő albérleti szobája aj-1 táját. Kilesett az előszobába és egy kézmozdulattal jelezte a házigazdának, aki úgy tett, mintha takarítana, hogy lépjen be. A könyvszekrényből kivet­te az ezüst púderdobozt és át­nyújtotta Galkovskynak. — Ad­ja át Mariánnak. Viselkedjen közönyösen, nehogy megorront-- son valamit... Röviddel ezután a hadnagy újra a készülék előtt ült és jelentette: — Idős átadta a pűderdobozt fiatalnak. Fiatal elhagyta a lakást és magával vitte a púderdobozt is. Újabb utasításokat kérek. Vétel. — Maradjon a helyén. Fi­gyelje fiatal hazatérését és vi­selkedését, — hallatszott a ka­pitány most már nyugodt hang-: ja. A nyomozóknak a kör­nyéken ügyesen elhe­lyezett csoportja, ész-» revétlenül követte a ki­lencéves Marián Gal- kovskyt. Amikor nadrágzsebé­ben a púderdobozzal kilépett a házból, egy kis időre megállt a ház előtt, aztán elindult a baloldali gyalogjárón. Kerülget­te az utcán egyre nagyobb tö­megben mutatkozó járókelő­ket. A Mihály-torony órája ne­gyed négyet mutatott. Elsé­tált egészen az utca végéig. Néhányszor körülnézett:, aztán újra bálra fordult és eltűnt a sarok mögött a Dubravská ut­ca irányába. * A rádióközpontban ez alatt az idegfeszültség görbéje ma­gasra szökkent. — Mit gondolsz? Előre nem látott véletlen az egész? — kérdezte Jelsavsky a kapitányt. — Nem tudom. De nagyon óvatosnak kell lennünk. Min­denekelőtt a fiúra kell vigyáz­nunk. A rádiós kétségbeesetten for-- gáttá a kapcsolókat, a homlo­kán izzadtság gyöngyözött. Né­hány perce már, hogy hiába próbált kapcsolatot teremteni a hármas számú kísérőkocsival. Urbaník viszont semmilyen vál­tozást nem jelentett. — Hol lehet' vajon a hiba? — egyenesedett fel Krasko a készülék mellől. A kérdés a rádiósnak szólt. — Nehéz megmondani. A ké­szülék ugyanis működik. Talán kívül kerültek a hatósugáron. Vagy valami nagy vaskonstruk­ció mellett parkoltak le, de az is lehet, hogy magasfeszült­ségű villamos vezeték alatt. — Micsoda pechünk van, — jegyezte meg a kapitány, a foga között szűrve a szót és a zsebéből előhúzta cigarettatár­cáját. — Adj egyet nekem is! Rá kell gyújtanom, — nyújtotta ki a kezét a nemdohányzó Jel­savsky. — Egyre idegesebb le­szek magam is, — tette még hozzá. — És ami a legszomorúbb, hogy azt sem tudjuk, mi van a fiúval. Mért volt szüksége a púderdobozra...? Próbálkozz továbbra is! — hajszolta Kras­ko a rádióst. További percek teltek el. Már éppen egy másik rádiós autót akart kiküldeni, amikor a készülék varázsszeme felvil­lant és a hangszóróban recsegő zúgás hallatszott. — Itt Visszhang, itt Vissz­hang! Jelentkezem, — hallat­szott Urbaník hangja. — Fiatal visszatért. Valamit a táskájába rejtett. A púderdobozt vissza­adta az öregnek. Már nem ér­dekli. A púderdobozt ellenőr­zőm és az eredményt azonnal jelentem. Vége. U rbaník jóformán még be sem fejezte jelen­tését, amikor a kis va­rázsszem újra felvil­lant. — Itt a hármas számú kocsi. A hármas kocsi, jelentkezem. A hibát eltávolítottuk. — Végre, — kiáltott fel Kras­ko megkönnyebbülten. Kezének egy ideges mozdulatával el­nyomta cigarettáját a hamu­tartóban és a rádióhoz hajolt. A másik oldalról ugyanezt tet­te Jelsavsky is. — Mondd, amit mondok: Azonnal jelentést kérek. És így aztán Krasko kapi­tány és Jelsavsky főhadnagy megtudták, hogy Marián Gal­kovsky mintegy nyolcvan mé­tert ment a Dubravská utcában és utána besurrant egy két­emeletes, régebbi ház kapuján. A nyitott kapun át a nyomozók egyike az udvarra vezető sö­tét folyosóban egy bőrkabátos férfit pillantott meg, A fiú mellette állt. Mintegy három percig maradt bent a kapu alatt. Aztán kiszaladt és út­közben megállt az egyik cu­korkaüzletben. Vett egy mo­gyorós csokoládét és hazament. Néhány perccel a kisfiú után a bőrkabátos férfi is kilépett a kapu alól. Urbaník hadnagy — azaz Babjak — egy szikrányi gyanú nélkül Etette át Galkovskytól az ezüst púderdobozt Abban a percben még hitte, hogy Marién azért kérte el, mert csakugyan játszani akart vele. Vagy az is lehet, hogy iskolatársainak a- karta megmutatni. Krasko uta­sításait azonban be kellett tar­tania. Felnyitotta, majd nagy- ujja körmével felfeszítette a tükröt tartó kis „nyelveket“. Meglepetten bámulta az üres helyet,- ahol azelőtt a térképet tartalmazó összehajtogatott pa­pírdarab volt. Láaas sietséggel ült a rádióleadó mellé, hogy közölje a megleDő eredményt. XVII. Negyed hatkor az akció jó­váhagyott tervével tért vissza Krasko Staník őrnagytól, a bűn­ügyi osztály vezetőjétől. Az egész megbeszélés nem tartott tovább tíz percnél. Amíg a fő­nöknél járt, JelSavsky hallgat­ta a rádiőközpontban a követő csoportok jelentéseit. Azok a bőrkabátos férfit egy pillanat­ra sem tévesztették szem élői. A rádióérintkezésben Adámnak keresztelték. A feladatot — hogy semmiképpen se keltsék fel a gyilkos gyanúját — pon­tosan teljesítették. A kapitány Staníktól egyenesen a rádióköz­pontba sietett. — Mi a helyzet, Miäo? Hol van most Adám? J elsavsky az asztalhoz fordult, amelyen a vá­ros aprólékos térképe feküdt. Egy vastag vö­rös vonal azt az útvo­nalat jelezte, amelyen Adám haladt. A vonal pontosan a po­zsonyi vár délnyugati fala alatt ért véget. Ceruzájával a vonal végére bökött. — Itt van .Az Ozka cesta ti­zenkettes számú házában. A csoport azt jelenti, hogy a ház előtt néhány cigánygyerek ját­szik. — Hívja Urbaníkot, — for­dult Krasko a rádióshoz. — Fogja a rádióleadót, fegyvert és azonnal jöjjön ide. Szüksé­günk van rá. Ótt már befejez­te a munkáját. Mondja meg neki, hogy a bőröndöket hagy­ja ott, majd elugrik értük hol­nap! — Igenis, kapitány elvtárs, azonnal hívom. — Te meg Miso, — fordult a főhadnagyhoz, — gyere, be­megyünk hozzám, az irodába! Fel kell készülnünk estére. — Horáckovát még megkérte, hogy főzzön egy kávét és az­tán hazaengedte. — Hát akkor, nézzük Miso, — terítette ki Krasko Pozsony térképét az asztalán. — Az Ozka cesta a Zámockától úgy háromnégyszáz méter körül le­het. Úgy gondolom, hogy Adám minden pillanatban elhagyhat­ja a házat és elmegy megte­kinteni a rejtekhelyei. Nappal nem nyúl a kincshez. Annyira azért mégse hülye. Megvárja az estét. Lehet, hogy még ma este kiszedi, de az is lehet, hogy csak holnap, egy azonban biztos, nem fog habozni. Én arra számítok, hogy még ma este megpróbálja. Jelsavsky megvakarta a füle tövét és látszott, hogy erősen töri a fejét valamin. — No, mi a baj? Valami ta­lán nem tetszik? — Azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen hogyan találja meg a gyilkos azt a házat, a- melyben a reitékhely van. Hi­szen a házszám nincs rajta. És nem szerepel a tervben sem. — Azon te ne törd a fejed, — nyugtatta a kapitány. — Nincs szüksége a számra. Ugyanis jobban ismeri ezt a házat, mint mi. Erre mérget vehetsz. — Mit mondasz? Nem értem. — Jelsavsky értetlenül bámult a titokzatosan mosolygó Kras- kora. — Te talán már tudod, hogy az Adám kicsoda? Hogy ki a gyilkos? — kérdezte csen­desen, miközben minden szót külön hangsúlyozott. — Most már igen. Eddig a­zonban csak sejtettem magam is. — És én meg azt hittem, hogy mi nemcsak kollégák va­gyunk, Karol, — jegyezte meg a főhadnagy csalódottan és a kisujja körmét kezdte rágni. —r Jól ggndoltad, Miso, — veregetett a vállára Krasko. — Ne szaladjunk azonban az ese­mények elébe. Végül is a gyil­kos nevét semmivel se tudod meg később mint én. Arra meg még mindkettőnknek várnunk kell néhány órát. A kapitány nem tévedett. Adám egy fél óra múlva kilé­pett az Úzka cesta-i házból és a Zámocká utca felé vette út­ját. Óvatosan megkerülte a ro­mokat, elment az üres, besza­kadozott pléhtetős ház mellett, de nem állt meg. A kis mellék­utcácskákon tett egy kört és visszatért az Ozka cestára. majd eltűnt az ütott-kopott ház ajtajában. A városra lassan leszállt az este, A tavaszi szel­lő lágy hullámokban so­dorta a virágzó orgo­nák kellemes illatát a város poros és benzinbűzös le­vegőjébe. Krasko az irodájában éppen az utolsó utasításokat ismételgette, az elképzeléseit megvalósító csoportnak. — Ahogy már mondtam, egyenként foglalja el mindenki a helyét! Mindenki az előre megadott ponton helyezkedik el. Senki se mozdulhat! Egyet­len köhintés is árulónk lehet! Éppen ezért, akinek légcsőhu­rutja van, inkább jelentkezzen most mindjárt és maradjon itt! Az autó a Krátka utca sarkán várakozik. Addig senki sem mozdulhat, amíg jelt nem adok! Este nyolckor mindannyian elfoglalták helyüket. A düle- dező házak öreg falai fölött a sötétség szinte áthatolhatatlan- ná vált. A háttérben a vár ma­gas fala, fenyegető kulissza­ként hatott. Minden csendes volt. V égtelennek tűnő másod­percek és percek tel­tek el... Valahol mesz- sze a toronyóra elütöt­te az éjfélt. Az alagút bal oldalától a domboldalban egy ember alakja tűnt fel. Egy bőrkabátos férfi alakja. Átvá­gott az utcán és az alagút előtt egy pillanatra megállt és körülnézett. A kezében egy hosszúkás turistazsákot tar­tott'. Aztán a mindenfelől alá­támogatott házak közé lépett, amelyek ablakai a Zámocká ut­cára néztek. Megkerülte a fé­lig lerombolt falakat és újra megállt. Hallgatódzott. Majd lépett még néhányat és eltűnt a valamikor ajtóként szolgáló résen abban a házban, ame­lyen a leszakadozott pléhtető maradványai, csüngöttek még. Egy kis idő múlva a házból alig hallható neszezést lehetett hallani. Talán tizenöt perc telt így el. A férfi árnyéka újra feltűnt az ajtóban. Kilépett az éjszakába. Égy, kettő... négy, öt lépést' tett. Egy villamos lámpa erős fénykévéje vakí­totta el. A következő pillanat­ban a vészterhes csendet Kras­ko energikus hangja hasította át: — Fel a kezeket! Rendőrségi A törvény nevében letartózta­tom. (Folytatjuk) ŰRUTAZÁS KISEBB ZAVAROKKAL Végre 1962 elején az Atlasz rakéta olyan állapotban van már, hogy John Glenn készülhet az indulásra. Február 20- án reggel 6 órakor tizenegyedszer zárul le mögötte a Mer­cury belépő nyílása. Eddig tízszer tette meg ezt az utat — feleslegesen. Mind a tíz alkalommal az utolsó pillanatban el­halasztották az indulást. Néha a rakétán felfedezett apró hi­ba, néha a kedvezőtlen időjárás miatt. Az időjárás most sem nagyon jó. s most is akadnak még apró műszaki hibák. Glenn már majdnem négy órája ül a Mercuryban, amikor 9 óra 45 perckor végre elérkezik a start pillanata. Néhány perc múlva a Mercury földkörüli pályán van. Amikor a hordozó rakéta le­válik az űrhajóról, beáll a súlytalanság állapota. A földi irá­nyító központban nagy feszültséggel várják ezt a pillanatot. Szovjet tudósok éppen ezekben a napokban számoltak be egy nemzetközi tudományos konferencián Tyitov nehézségeiről ürbetegségéről. Vajon megjelennek-e Glennél is a betegség szimptómái? ,,A súlytalanságot kimondottan kellemes érzés­nek találom.4* — jelenti a földre. Az orvosok az ellenőrző központból parancsot adnak, Glenn tegye ugyanazokat a moz­dulatokat, amelyeknél Tyitov rosszul lett. ..Semmilyen kelle­metlen hatást nem érzek," — rádiózza Glenn. Ügy átszik. az ürhetegség nem általános jelenség, egy-egy ember szervezeti felépítésétől függ. vajon a súlytalanság állapotában jelent­kezik-e. Röviddel az első körülrepülés előtt Glenn észreveszi, hogy az automatikus stabilizáló rendszer nem működik jól. Az űr­hajó körülbelül 20 fokkal fordul el jobbra vagy balra, ami­kor a stabilizator bekapcsol. így az űrhajó állandóan jobb- ra-balra inog. és a stabilizáló berendezés folytonosan műkö­désben van. Erre nem számítottak a földön és ha így megy tovább, rövidesen kiürül a stabilizátor üzemanyag-tartálya. Ez viszont a véget jelentené. Üzemanyag nélkül a leszállás­nál nem tudnák az űrhajót olyan helyzetbe hozni, hogy a höpajzzsal ellátott felével merüijön a légkörbe és az űrhajó utasával együtt együtt pillanatokon belül elégne. Hogy az üzemanyag-fogyasztást a lehető legkisebb méretre csökkent­se, Glenn kikapcsolja a stabilizáció automatikus vezérlését és és az űrutazás végéig kézi irányítást alkalmaz. Közben, anélkül, hogy Glenn tudna róla. a Cape Kennedy űrállomás ellenőrző termében riadót rendelnek el. Egy ellen­őrző lámpa ugyanis azt jelzi, hogy az űrhajó höpajzsa meg­lazul. Nyilván már csak a fékező rakétákat az űrhajóhoz kö­tő acélszalagok tartják a hőpajzsot. Ezeket a rakétákat ki­égésük után még mielőtt az űrhajó sűrűbb levegőrétegekbe érkezik, robbantással leválasztják. De ha csak a fékező ra­kéta tartószalagai rögzítik a hőpajzsot, akkor ez a höpajzs is leválik. Ez az űrhajó menthetetlen pusztulását jelentené. Te­hát a fékező rakétákat kiégésük után nem szabad leválaszta­ni. Elméletileg ez egyszerű. De hogy a gyakorlatban milyen kihatása lesz, ezt ebben a pillanatban nem tudja senki. I- lyennemü kísérletet még nem végeztek. A repülés vezetője utasítja az ellenőrző állomás dolgozóit, hogy ne jelentsék Glennek. milyen veszélyben van. De Glenn tapasztalt bere­pülő pilóta, s amikor megkapja a parancsot, hogy a leszál­lásnál nem szabad lerobbantani a kiégett fékező rakétát, a- zonnal tisztában van helyzetével. Bár Glennek az a gyanúja, hogy csak egy jelzőberendezés hibás működéséről van szó, nem érzi jól magát. Nagyon is pontosan tudja, hogy az élet és halál között csak a hópajzs áll. Négy óra 35 perc repülés után következik a leszállás. Glenn kézi irányítással megfelelő helyzetbe hozza az űrhajót, és bekapcsolja a fékező rakétát. 15 000 kilométer óránkénti se­bességgel hatol be a Mercury a sűrűbb légkörbe. ,,Mintha egy tüzes golyóban reoülnék“ — jelenti Glenn. De a lángokon kívül az ablak mellett égő repeszdarabokat is lát elrepülni. Glenn a véget várja, mert azt hiszi, a hőpajzs darabjai. Eb­ben a pillanatban megszakad a rádió-összeköttetés a földdel. A leszállásnál mindig van néhány úgynevezett süket perc, amikor a súrlódástól ionizált levegő lehetetlenné teszi a rá­diókapcsolatot. Az irányító központban nem tudják, vajon a Mercury létezik-e még. A technikusok kővé meredt arccal fi­gyelik a műszereket. Az egyik ellenőrző asztal mellett egy technikus térdel és imádkozik. Kínos lassúsággal telnek a má­sodpercek, Négy perc hús másodpercig tart a süket időszak. S aztán a hangszóróban felcsendül Glenn hangja: ..Jól va­gyok. De ez fantasztikus utazás volt egy tűzgolyóban, fiúk**. Néhány perc múlva a Mercury ejtőernyőin minden baleset nélkül az Atlanti-óceán felszínére ér... Következik: Veszélyes lelkesedés

Next

/
Oldalképek
Tartalom