Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-17 / 24. szám

22.

— Központ, halló, itt központ. Figyelem! Figyelni a kijáratot. Nemsokára kilép a házból fiatal. Ne tévesszétek szem elől! Figyeljétek meg, hogy kivel érintkezik és kövessétek! Minden mozdulatáról jelentést kérek. Vége. És most kapcsolj össze Viszhanggal, — kérte újra a rádióst.

— Itt Visszhang, itt Visszhang, vétel, — hallatszott Ur- baník hangja.

K

rasko a mikrofonba mondta a parancsot: — Idős adja át a púderdobozt fiatalnak! Mindenről jelentést ké- rekS Vétel.

— Értettem. Azonnal intézkedem...

Ezután a beszélgetés után Urbaník kinyitotta Galkovsky- éknál lévő albérleti szobája aj-1 táját. Kilesett az előszobába és egy kézmozdulattal jelezte a házigazdának, aki úgy tett, mintha takarítana, hogy lépjen be. A könyvszekrényből kivette az ezüst púderdobozt és átnyújtotta Galkovskynak. — Adja át Mariánnak. Viselkedjen közönyösen, nehogy megorront-- son valamit...

Röviddel ezután a hadnagy újra a készülék előtt ült és jelentette: — Idős átadta a pűderdobozt fiatalnak. Fiatal elhagyta a lakást és magával vitte a púderdobozt is. Újabb utasításokat kérek. Vétel.

— Maradjon a helyén. Figyelje fiatal hazatérését és viselkedését, — hallatszott a kapitány most már nyugodt hang-: ja.

A nyomozóknak a környéken ügyesen elhelyezett csoportja, ész-» revétlenül követte a kilencéves Marián Gal- kovskyt. Amikor nadrágzsebében a púderdobozzal kilépett a házból, egy kis időre megállt a ház előtt, aztán elindult a baloldali gyalogjárón. Kerülgette az utcán egyre nagyobb tömegben mutatkozó járókelőket. A Mihály-torony órája negyed négyet mutatott. Elsétált egészen az utca végéig. Néhányszor körülnézett:, aztán újra bálra fordult és eltűnt a sarok mögött a Dubravská utca irányába. *

A rádióközpontban ez alatt az idegfeszültség görbéje magasra szökkent.

— Mit gondolsz? Előre nem látott véletlen az egész? — kérdezte Jelsavsky a kapitányt.

— Nem tudom. De nagyon óvatosnak kell lennünk. Mindenekelőtt a fiúra kell vigyáznunk.

A rádiós kétségbeesetten for-- gáttá a kapcsolókat, a homlokán izzadtság gyöngyözött. Néhány perce már, hogy hiába próbált kapcsolatot teremteni a hármas számú kísérőkocsival. Urbaník viszont semmilyen változást nem jelentett.

— Hol lehet' vajon a hiba? — egyenesedett fel Krasko a készülék mellől. A kérdés a rádiósnak szólt.

— Nehéz megmondani. A készülék ugyanis működik. Talán kívül kerültek a hatósugáron. Vagy valami nagy vaskonstrukció mellett parkoltak le, de az

is lehet, hogy magasfeszültségű villamos vezeték alatt.

— Micsoda pechünk van, — jegyezte meg a kapitány, a

foga között szűrve a szót és a zsebéből előhúzta cigarettatárcáját.

— Adj egyet nekem is! Rá kell gyújtanom, — nyújtotta ki a kezét a nemdohányzó Jelsavsky. — Egyre idegesebb leszek magam is, — tette még hozzá.

— És ami a legszomorúbb, hogy azt sem tudjuk, mi van a fiúval. Mért volt szüksége a púderdobozra...? Próbálkozz továbbra is! — hajszolta Krasko a rádióst.

További percek teltek el. Már éppen egy másik rádiós autót akart kiküldeni, amikor a készülék varázsszeme felvillant és a hangszóróban recsegő zúgás hallatszott.

— Itt Visszhang, itt Visszhang! Jelentkezem, — hallatszott Urbaník hangja. — Fiatal visszatért. Valamit a táskájába rejtett. A púderdobozt visszaadta az öregnek. Már nem érdekli. A púderdobozt ellenőrzőm és az eredményt azonnal jelentem. Vége.

U

rbaník jóformán még be sem fejezte jelentését, amikor a kis varázsszem újra felvillant.

— Itt a hármas számú kocsi. A hármas kocsi, jelentkezem. A hibát eltávolítottuk.

— Végre, — kiáltott fel Krasko megkönnyebbülten. Kezének egy ideges mozdulatával elnyomta cigarettáját a hamutartóban és a rádióhoz hajolt. A másik oldalról ugyanezt tette Jelsavsky is.

— Mondd, amit mondok: Azonnal jelentést kérek.

És így aztán Krasko kapitány és Jelsavsky főhadnagy megtudták, hogy Marián Galkovsky mintegy nyolcvan métert ment a Dubravská utcában és utána besurrant egy kétemeletes, régebbi ház kapuján. A nyitott kapun át a nyomozók egyike az udvarra vezető sötét folyosóban egy bőrkabátos férfit pillantott meg, A fiú mellette állt. Mintegy három percig maradt bent a kapu alatt. Aztán kiszaladt és útközben megállt az egyik cukorkaüzletben. Vett egy mogyorós csokoládét és hazament. Néhány perccel a kisfiú után a bőrkabátos férfi is kilépett a kapu alól.

Urbaník hadnagy — azaz Babjak — egy szikrányi gyanú nélkül Etette át Galkovskytól az ezüst púderdobozt Abban a percben még hitte, hogy Marién azért kérte el, mert csakugyan játszani akart vele. Vagy az is lehet, hogy iskolatársainak a- karta megmutatni. Krasko utasításait azonban be kellett tartania. Felnyitotta, majd nagy- ujja körmével felfeszítette a tükröt tartó kis „nyelveket“. Meglepetten bámulta az üres helyet,- ahol azelőtt a térképet tartalmazó összehajtogatott papírdarab volt. Láaas sietséggel ült a rádióleadó mellé, hogy közölje a megleDő eredményt.

XVII.

Negyed hatkor az akció jóváhagyott tervével tért vissza Krasko Staník őrnagytól, a bűnügyi osztály vezetőjétől. Az egész megbeszélés nem tartott tovább tíz percnél. Amíg a főnöknél járt, JelSavsky hallgatta a rádiőközpontban a követő csoportok jelentéseit. Azok a bőrkabátos férfit egy pillanatra sem tévesztették szem élői. A rádióérintkezésben Adámnak keresztelték. A feladatot — hogy semmiképpen se keltsék fel a gyilkos gyanúját — pontosan teljesítették. A kapitány Staníktól egyenesen a rádióközpontba sietett.

— Mi a helyzet, Miäo? Hol van most Adám?

J

elsavsky az asztalhoz fordult, amelyen a város aprólékos térképe feküdt. Egy vastag vörös vonal azt az útvonalat jelezte, amelyen Adám haladt. A vonal pontosan a pozsonyi vár délnyugati fala alatt ért véget. Ceruzájával a vonal végére bökött.

— Itt van .Az Ozka cesta tizenkettes számú házában. A csoport azt jelenti, hogy a ház előtt néhány cigánygyerek játszik.

— Hívja Urbaníkot, — fordult Krasko a rádióshoz. — Fogja a rádióleadót, fegyvert és azonnal jöjjön ide. Szükségünk van rá. Ótt már befejezte a munkáját. Mondja meg neki, hogy a bőröndöket hagyja ott, majd elugrik értük holnap!

— Igenis, kapitány elvtárs, azonnal hívom.

— Te meg Miso, — fordult a főhadnagyhoz, — gyere, bemegyünk hozzám, az irodába! Fel kell készülnünk estére. — Horáckovát még megkérte, hogy főzzön egy kávét és aztán hazaengedte.

— Hát akkor, nézzük Miso, — terítette ki Krasko Pozsony térképét az asztalán. — Az Ozka cesta a Zámockától úgy háromnégyszáz méter körül lehet. Úgy gondolom, hogy Adám minden pillanatban elhagyhatja a házat és elmegy megtekinteni a rejtekhelyei. Nappal nem nyúl a kincshez. Annyira azért mégse hülye. Megvárja az estét. Lehet, hogy még ma este kiszedi, de az is lehet, hogy csak holnap, egy azonban biztos, nem fog habozni. Én arra számítok, hogy még ma este megpróbálja.

Jelsavsky megvakarta a füle tövét és látszott, hogy erősen töri a fejét valamin.

— No, mi a baj? Valami talán nem tetszik?

— Azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen hogyan találja meg a gyilkos azt a házat, a- melyben a reitékhely van. Hiszen a házszám nincs rajta. És nem szerepel a tervben sem.

— Azon te ne törd a fejed, — nyugtatta a kapitány. — Nincs szüksége a számra. Ugyanis jobban ismeri ezt a házat, mint mi. Erre mérget vehetsz.

— Mit mondasz? Nem értem. — Jelsavsky értetlenül bámult a titokzatosan mosolygó Kras- kora. — Te talán már tudod, hogy az Adám kicsoda? Hogy ki a gyilkos? — kérdezte csendesen, miközben minden szót külön hangsúlyozott.

— Most már igen. Eddig azonban csak sejtettem magam is.

— És én meg azt hittem, hogy mi nemcsak kollégák vagyunk, Karol, — jegyezte meg a főhadnagy csalódottan és a kisujja körmét kezdte rágni.

—r Jól ggndoltad, Miso, — veregetett a vállára Krasko. — Ne szaladjunk azonban az események elébe. Végül is a gyilkos nevét semmivel se tudod meg később mint én. Arra meg még mindkettőnknek várnunk kell néhány órát.

A kapitány nem tévedett. Adám egy fél óra múlva kilépett az Úzka cesta-i házból és a Zámocká utca felé vette útját. Óvatosan megkerülte a romokat, elment az üres, beszakadozott pléhtetős ház mellett, de nem állt meg. A kis mellékutcácskákon tett egy kört és visszatért az Ozka cestára. majd eltűnt az ütott-kopott ház ajtajában.

A városra lassan leszállt az este, A tavaszi szellő lágy hullámokban sodorta a virágzó orgonák kellemes illatát a város poros és benzinbűzös levegőjébe. Krasko az irodájában éppen az utolsó utasításokat ismételgette, az elképzeléseit megvalósító csoportnak.

— Ahogy már mondtam, egyenként foglalja el mindenki a helyét! Mindenki az előre megadott ponton helyezkedik el. Senki se mozdulhat! Egyetlen köhintés is árulónk lehet! Éppen ezért, akinek légcsőhurutja van, inkább jelentkezzen most mindjárt és maradjon itt! Az autó a Krátka utca sarkán várakozik. Addig senki sem mozdulhat, amíg jelt nem adok! Este nyolckor mindannyian

elfoglalták helyüket. A düle- dező házak öreg falai fölött a sötétség szinte áthatolhatatlan- ná vált. A háttérben a vár magas fala, fenyegető kulisszaként hatott. Minden csendes volt.

V

égtelennek tűnő másodpercek és percek teltek el... Valahol mesz- sze a toronyóra elütötte az éjfélt. Az alagút bal oldalától a domboldalban egy ember alakja tűnt fel. Egy bőrkabátos férfi alakja. Átvágott az utcán és az alagút előtt egy pillanatra megállt és körülnézett. A kezében egy hosszúkás turistazsákot tartott'. Aztán a mindenfelől alátámogatott házak közé lépett, amelyek ablakai a Zámocká utcára néztek. Megkerülte a félig lerombolt falakat és újra megállt. Hallgatódzott. Majd lépett még néhányat és eltűnt a valamikor ajtóként szolgáló résen abban a házban, amelyen a leszakadozott pléhtető maradványai, csüngöttek még. Egy kis idő múlva a házból alig hallható neszezést lehetett hallani. Talán tizenöt perc telt így el. A férfi árnyéka újra feltűnt az ajtóban. Kilépett az éjszakába. Égy, kettő... négy, öt lépést' tett. Egy villamos lámpa erős fénykévéje vakította el. A következő pillanatban a vészterhes csendet Krasko energikus hangja hasította át:

— Fel a kezeket! Rendőrségi A törvény nevében letartóztatom.

(Folytatjuk)

ŰRUTAZÁS

KISEBB

ZAVAROKKAL

Végre 1962 elején az Atlasz rakéta olyan állapotban van már, hogy John Glenn készülhet az indulásra. Február 20- án reggel 6 órakor tizenegyedszer zárul le mögötte a Mercury belépő nyílása. Eddig tízszer tette meg ezt az utat — feleslegesen. Mind a tíz alkalommal az utolsó pillanatban elhalasztották az indulást. Néha a rakétán felfedezett apró hiba, néha a kedvezőtlen időjárás miatt. Az időjárás most sem nagyon jó. s most is akadnak még apró műszaki hibák. Glenn már majdnem négy órája ül a Mercuryban, amikor 9 óra 45 perckor végre elérkezik a start pillanata. Néhány perc múlva a Mercury földkörüli pályán van. Amikor a hordozó rakéta leválik az űrhajóról, beáll a súlytalanság állapota. A földi irányító központban nagy feszültséggel várják ezt a pillanatot. Szovjet tudósok éppen ezekben a napokban számoltak be egy nemzetközi tudományos konferencián Tyitov nehézségeiről ürbetegségéről. Vajon megjelennek-e Glennél is a betegség szimptómái? ,,A súlytalanságot kimondottan kellemes érzésnek találom.4* — jelenti a földre. Az orvosok az ellenőrző központból parancsot adnak, Glenn tegye ugyanazokat a mozdulatokat, amelyeknél Tyitov rosszul lett. ..Semmilyen kellemetlen hatást nem érzek," — rádiózza Glenn. Ügy átszik. az ürhetegség nem általános jelenség, egy-egy ember szervezeti felépítésétől függ. vajon a súlytalanság állapotában jelentkezik-e.

Röviddel az első körülrepülés előtt Glenn észreveszi, hogy az automatikus stabilizáló rendszer nem működik jól. Az űrhajó körülbelül 20 fokkal fordul el jobbra vagy balra, amikor a stabilizator bekapcsol. így az űrhajó állandóan jobb- ra-balra inog. és a stabilizáló berendezés folytonosan működésben van. Erre nem számítottak a földön és ha így megy tovább, rövidesen kiürül a stabilizátor üzemanyag-tartálya. Ez viszont a véget jelentené. Üzemanyag nélkül a leszállásnál nem tudnák az űrhajót olyan helyzetbe hozni, hogy a höpajzzsal ellátott felével merüijön a légkörbe és az űrhajó utasával együtt együtt pillanatokon belül elégne. Hogy az üzemanyag-fogyasztást a lehető legkisebb méretre csökkentse, Glenn kikapcsolja a stabilizáció automatikus vezérlését és és az űrutazás végéig kézi irányítást alkalmaz.

Közben, anélkül, hogy Glenn tudna róla. a Cape Kennedy űrállomás ellenőrző termében riadót rendelnek el. Egy ellenőrző lámpa ugyanis azt jelzi, hogy az űrhajó höpajzsa meglazul. Nyilván már csak a fékező rakétákat az űrhajóhoz kötő acélszalagok tartják a hőpajzsot. Ezeket a rakétákat kiégésük után még mielőtt az űrhajó sűrűbb levegőrétegekbe érkezik, robbantással leválasztják. De ha csak a fékező rakéta tartószalagai rögzítik a hőpajzsot, akkor ez a höpajzs is leválik. Ez az űrhajó menthetetlen pusztulását jelentené. Tehát a fékező rakétákat kiégésük után nem szabad leválasztani. Elméletileg ez egyszerű. De hogy a gyakorlatban milyen kihatása lesz, ezt ebben a pillanatban nem tudja senki. I- lyennemü kísérletet még nem végeztek. A repülés vezetője utasítja az ellenőrző állomás dolgozóit, hogy ne jelentsék Glennek. milyen veszélyben van. De Glenn tapasztalt berepülő pilóta, s amikor megkapja a parancsot, hogy a leszállásnál nem szabad lerobbantani a kiégett fékező rakétát, a- zonnal tisztában van helyzetével. Bár Glennek az a gyanúja, hogy csak egy jelzőberendezés hibás működéséről van szó, nem érzi jól magát. Nagyon is pontosan tudja, hogy az élet és halál között csak a hópajzs áll.

Négy óra 35 perc repülés után következik a leszállás. Glenn kézi irányítással megfelelő helyzetbe hozza az űrhajót, és bekapcsolja a fékező rakétát. 15 000 kilométer óránkénti sebességgel hatol be a Mercury a sűrűbb légkörbe. ,,Mintha egy tüzes golyóban reoülnék“ — jelenti Glenn. De a lángokon kívül az ablak mellett égő repeszdarabokat is lát elrepülni. Glenn a véget várja, mert azt hiszi, a hőpajzs darabjai. Ebben a pillanatban megszakad a rádió-összeköttetés a földdel. A leszállásnál mindig van néhány úgynevezett süket perc, amikor a súrlódástól ionizált levegő lehetetlenné teszi a rádiókapcsolatot. Az irányító központban nem tudják, vajon a Mercury létezik-e még. A technikusok kővé meredt arccal figyelik a műszereket. Az egyik ellenőrző asztal mellett egy technikus térdel és imádkozik. Kínos lassúsággal telnek a másodpercek, Négy perc hús másodpercig tart a süket időszak. S aztán a hangszóróban felcsendül Glenn hangja: ..Jól vagyok. De ez fantasztikus utazás volt egy tűzgolyóban, fiúk**.

Néhány perc múlva a Mercury ejtőernyőin minden baleset nélkül az Atlanti-óceán felszínére ér...

Következik: Veszélyes lelkesedés