Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-17 / 24. szám
Ul BETTY COLLINS Szabadságra NEM JÓ menni S andy Boyd egy pillanatra abbahagyta a liftfülke ü- vegfalának törölgetését és kinyitotta az ajtót. Rá- mosolygott a beszálló kollégákra. Ismerte őket: a lányok a hitelosztályon dolgoznak, ezek a férfiak a szőnyeg- osztály tisztviselői. Levitte őket a földszintre. Ott csomagokkal megrakodott asszony szállt be. — Fölmegy? — Igenis, asszonyom, föl! — válaszolta Sandy, s mielőtt becsukta volna az ajtót, a lányokra kacsintott, akik jól tudták, hogy a földszintről nem is lehet lefelé menni. A ragyogóra fényezett lift egész nap szüntelenül fel-alá járt a Bright-testvérek új áruházában. Az áruház három szinten épült, de nemcsak a földszintről, a félemeletről is közvetlen kijárat vezetett az utcára. A vevők emiatt nehezen i- gazodtak el. Sandy mindezt sztoikusán viselte. Szerette munkahelyét, rokonszenvezett pár száz kollégájának nagy részével. Mindig barátságosan köszöntek neki, szemükben cinkos gúny villant, ha a megzavarodott vevők kérdezősködésére Sandy égnek e- melt tekintettel sóhajtotta: „Föl, asszonyom, csakis föl.“ Sandy mulatságosan hosszú, keskeny, ráncos arca, szerteszét ágaskodó világos haja már önmagában is megmosolyogtatta a kollégákat, az étkezőben pedig, annál az asztalnál, a- melynél Sandy ült, mindegyre kacagás robbant ki. Sandy Angliából vándorolt ki Ausztráliába, feleségével és két lányával. Megnyitása óta itt dolgozott a Bright-áruház- ban. Aranysújtásos egyenruhájában hétfőtől péntekig egész nap, szombaton pedig délig vitte le-föl a vásárlókat. Fülkéjét még akkor sem hagyhatta el, amikor a cégtulajdonos karácsony tájt vendégül látta az alkalmazottakat, s mindnyájan táncoltak, nevettek, kicsit be is csíptek, finom vacsorát ettek. amelynek gondosan összeválogatott ételeit az emeleti Gyémánt étterem szakácsa főzte. Az áruház jól ment, sikeresen zárta a karácsonyi vásárt. Az alkalmazottak is itt szerezték be karácsonyi ajándékaikat, tíz százalék engedménnyel, aminek nagyon örültek, bár néha-néha eszükbe jutott, hogy az utóbbi hetekben csaknem egész fizetésük visszavándorolt a Bright-testvérek pénztárába. A munkanap vége felé Sandyt már el-elhagyta jó kedélye, egyre kényszeredetebben mosolygott a vevőkre s igazította útba őket. Almában is velük bajlódott. Gyakran álmodta azt, hogy a tisztítótűz kapujában áll, és az égre mutatva ismételgeti: „Föl, asszonyom, föl!“ Újév után sem csökkent még a forgalom. Ilyenkor sokan kapták ki szabadságukat, ráértek vásárolni, eljöttek a szép új áruházba, hogy pótolják kiapadt élelmiszertartalékaikat, az asszonyok elcipelték férjüket, hogy együtt válasszák ki végre a rég kívánt bútort, szőnyeget vagy új iskolaruhát vegyenek a gyerekeiknek. A cégnek mégis csakhamar kampányt kellett indítania a forgalom fenntartására. Egy tisztviselő ceruzával a kezében száguldozott az osztályokon, áthuzgálta az árcédulákat, s csökkentett árakat írt ki. A vásárlók kíváncsian követték, nézegették, mit kaphatnak meg olcsóbban. Hitelbe is vehettek mindent. A cég kiadta a jelszót: „Örüljön most — fizessen később!“ A m minden igyekezet ellenére is mindinkább csökkent a forgalom. Sandy már megszokta, hogy szombatonként kisírt szemű lányokat visz le a liften; az irodából jöttek, ahol egyheti fizetéssel elszámolták őket. Sandy tudta, hogy a főnökség ezt előnyösebbnek tartja, mert feltételezi, hogy az elkeseredett alkalmazott a felmondási idő alatt többet lop, mint amennyit ledolgozik. Megjött április, a „mosoly hónapja“. Reggelenként az alkalmazottakat a cég belső rádióstúdiója a gladiátor-indulóval és „keep smiling“ jelszóval bíztatta jókedvre. A hitelosztályon azonban felszólító leveleket fogalmaztak. Sandy nyugtatgatta kollégáit: — Már hány éve s hány helyen látom ugyanezt! Tavasszal mindig rosszabbul megy a bolt, de aztán megint helyrejön. Majd meglátjátok, itt is úgy lesz. — Már aki itt lesz, meglátja... — jegyezte meg az edényosztály egyik elárusítója. Az étkező zajos hellyé vált. Az alkalmazottak hosszasan panaszolták, dühösen hánytorgatták a rossz fizetéseket, az igazságtalan elbocsátásokat. Felháborodva emlegették, hogy a bútorosztáiy elárusítóival már irodai munkát is végeztetnek, csakhogy megtakarítsák egy kistisztviselő fizetését. Májusban a cégvezető helyettese felszólította az alkalmazottakat, hogy a szokásos szabadságán kívül mindenki vegyen ki egyheti fizetésnélküli szabadságot is. Azt mondta, a főnökség így látja jónak, hogy elkerülhesse a további felmondásokat, pedig csak azért tette, hogy ne izgassa tovább a kedélyeket. A cégvezető ez alkalommal nagy beszédet vágott ki; hangsúlyozta, hogy e nagyszerű áruházban nagyszerű kiszolgálást kell biztosítani, s ennek alapelve: mindig a vevőnek van igaza. Sandy is kikapta a szabadságát. Miután feleségével és lányaival meghányta-vetette a dolgot, egy kis utazásra határozták el magukat. Ogy gondolták, Sandynak jó a munkahelye, van némi spórolt pénzük, miért ne néznének körül ebben az új hazában, a földi mennyországnak nevezett Ausztráliában. Sandy minél messzebbre akart kerülni a lifttől, ahol mint egy papagájnak egyfolytában mondania kell: „föl, asz- szonyom, le. asszonyom.“ A cég, politikájához híven, a szabadságon levők munkájára nem vett fel kisegítőket. így Sandy helyére is az egyik takarító, Bert Jackson került. Bert, hogy megfelelő külsővel jelenjék meg a vevők előtt, új öltönyt vett saját pénzéből, fényesre takarította cipőjét, és buzgón nekilátott új munkájának. Hajlongott a vevők előtt, udvariasan magyarázatokkal szolgált, segített csomagokkal, gyerekekkel bajlódó asszonyoknak, nagyokat köszönt a főnöknek, s tréfálkozott az áruházi detekttvekkel. Mindenki meg volt vele elégedve, kivéve a kollégákat, akiknek nem tetszett a hízelgő tűlbuzgalom. amellyel Bert a jó öreg Sandy munkáját ellátta. A szabadság leteltével Sandyt mégis visszavette a cég, s Bert megint takarító lett. Sandy tömérdek fényképet mutogatott, mesélte, milyen csodás hetet töltöttek a tengerparton — igaz, ráment a spórolt pénze, de megérte. Most aztán bele kell feküdni a munkába, újra spórolni valamit. Pár napig nagyon kedves volt a vevőkhöz, még a legútá- látosabbakhoz is, de hét végére már nyomát sem érezte a pihenésnek, tekintete szenvedővé vált... A cégvezető helyettese tudomást szerzett arról, hogy Sandy néha idegeskedik a vevőkkel, távolról sem olyan szolgálatkész, mint Bert. Szólt a takarítóbrigád vezetőjének: „Megállapítottuk, hogy el tudták végezni a munkájukat Jackson nélkül is, egy emberük felesleges...“ Aztán a következő héten az áruházi detektívek gyakran szálltak be a liftbe. Sandy azt hitte, valami nagyobb lopást nyomoznak, s úgy hozzászokott utazgatásaikhoz, hogy már nem is törődött velük. Egyikük akkor is ott volt, amikor Sandy ingerülten válaszolt egy kövér matrónának, aki sehogyse bírta megérteni, hol található a Gyémánt-étterem. És Sandyt utolérte végzete: felmondtak neki. Vele még ledolgoztatták az egyheti felmondási időt is, hiszen a liftből nincs mit ellopni. Kollégái nagyon sajnálták, mert tudták, hogy idősebb embernek nehéz más munkát találnia, s ráadásul a szabadság elvitte egész tartalékát. Gyakran dünnyögtek oda egymásnak: szabadságra nem jó menni, mert a „fizetés nélküli szabadságról vajmi kevesen kerültek vissza a céghez. S ősz felé, amikor megélénkült a forgalom, a cég új alkalmazottakat vett fel, és osztályain egyre több idegen arcot lehetett látni. Megjött a tél, s a cég ismét estélyt rendezett az alkalmazottak számára. Kitűnő zenekar játszott, remek vacsorát szolgáltak fel, az elegáns fiatal osztályfőnökök udvarolgattak titkárnőiknek, sőt maga az igazgató is táncra kért egy bájos szőke elárusítónőt, majd egy nagy beszédet tartott. Csak egy kis csoport nem vett részt a mulatozásban, a tapasztaltak, akik kihúzták az évet a cégnél. „Együnk-igyunk — mondogatták egymásnak —, mert ebben az évben mi esszük meg a spórolt pénzünket — s ezzel maradunk... Bert pedig nap mint nap vitte le-föl a liftet, leültette a hölgyeket, csitítgatta a bömbölő gyermekeket, segített a csomagokkal küszködő apáknak. Egy ízben, a földszinten, a zsúfolt, s már-már induló liftbe egy asszony furakodott be, s azt követelte Berttől, hogy vigye le. Bert arca rákvörössé vált, s mint szegény Sandy szokta, égnek emelte tekintetét: — Asszonyom, a földszintről nem lehet lemenni. Fölmegyünk asszonyom, föl a félemeletre, ahol a női fehérnemű-, a férfi- és gyermekruha- a játékosztály és a kávéház található. Még feljebb, az emeleten szövetet, bútort, szőnyeget vásárolhat.... — Ö — mondta az asszony —, én az önkiszolgálót keresem... < — Az pedig éppen ott van.ahonnan jött — válaszolta Bert, s kinyitotta az ajtót. A tömeg magával sodorta az asszonyt. Este, zárás előtt, a földszinten ismét sokan megrohanták a liftet, akiknek az utolsó percben még sürgős vásárolnivaló- juk akadt. Beszállt megint az az asszony is, aki az önkiszolgálót kereste. — Kérem... — szólalt meg. — A lift fölmegy — közölte Bert elkeseredetten. — De... —< Fölmegy! Le nem mehet! — förmedt rá Bert magából kikelve. A lift egyik sarkában szorongott a cégvezető helyettese is. Pár perc múlva kiadta az utasítást —: Bert Jacksont szabadságra küldjük. Lörincz János versei Búcsú Menj! Szálfa derékkal Szellő léptekkel Hajó ringással Menj és menj és menj Csak majd ha a távolság Fölfalja testem És a szürke por összecsap Fejem fölött Akkor nézz vissza És ints búcsút w mm m \ In 13Ti/ //££ ki Időtöltés Itt születtem Ebben a szürke porvárosban Ha kinézek az ablakon Látom a trolibuszok rúdjait Egy zöld gesztenyelomb-rsfatot És egy köpetnyi eget Esik az eső Kopog Ázik a város A füst földre lapul Szemben valaki kinéz az afu<ikuh Itt született Ebben a szürke porvárosban Ha idepillant látja az ablakom Látja a trolibuszok rúdjait Egy zöld gesztenyelomb-cafatot És egy köpetnyi eget Csendélet jó dolog tócsában nézni a felhőket kis ablak az a végtelen magasság mélységébe nyíló szétterpesztett lábbal állok fölötte és néha elrepül alattam egy madár
