Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-06 / 18. szám
9 FARKAS ISTVÁN (Egy öreg tanitó feljegyzéseiből) Tulajdonképpen azt kellett volna írnom, hogy az „első“ kilencvenhárom, mert a kezdet kezdetén ennyien voltak. De erre is rátérünk. A „nagy“ esemény ott kezdődött, hogy 1953 tavaszán a pozsonyi iskolaügyi megbízott hivatalában tudtomra adták, hogy az új tanévben újabb magyar tannyelvű gimnáziumot (akkor tizenegyéves iskolát) nyitnak valamelyik magyarlakta területen. Még nem tudták pontosan, hogy Szencen, Ga- lántán vagy Vágsellyén lesz-e a kiválasztott iskola, de „szavamat vették“, hogy ennek az iskolának igazgatását valóban elvállalom. Nem úgy teszek, mint két évvel azelőtt, amikor engem neveztek ki a szenei magyar iskola igazgatójának, de az akkori viszonyokra való tekintettel határozottan elutasítottam ezt a „megtisztelő“ feladatot Egypáran máig is tudják, magam a legjobban tudom, miért tettem, miért kellett így tennem. Nem akartam, hogy személyemnek esetleg az iskola vallja kárát. Afféle persona non grata voltam, akinek rossz oldalaival hólabda módján ide-odadobá- lőztak talán anélkül, hogy valami egészen komoly okot találtak volna ellenem. Hiszen, ha valóban „komoly“ okok lettek volna, nem maradhattam volna meg tanítói állásomban, s nem lehettem volna szlovák iskola igazgatója sem. mint ahogy egy éven ᣠszülőföldemen, Túróéban én voltam a Ján Kollárról elnevezett középiskola igazgatója. Senkinek se jutott eszébe, hogy tiltakozzon ellene. Legfeljebb Stub- nyafürdőn egy szükebb társaságban mondogatták— Itt jön az „úri“ magyar Igazgató!' Az „úri“ magyar igazgató visszakívánkozott a főváros környékére, (a fővárost önként hagyta oda, mert látta, hogy bizonyos dolgokkal semmiképpen sem tud megbirkózni. s nehogy a magyar ügy vallja kárát, inkább csendesen eltávozott). 1953 nyarán aztán táviratilag hívtak meg az új iskolatípus kiszemelt igazgatóinak iskoláztatására. Bizony, csak augusztusban tudtam meg, hogy az új magyar tizenegyéves iskolát Galántán nyitják meg. Előzőleg még kikérdeztek, nem tanítottarp-e azon a vidéken, nem fűz-e valamely városhoz szorosabb kapcsolat Sajnos, nem fűzött. Galántán csak keresztül utaztam, s mindössze egyszer voltam a városkában, mint a Vöröskereszt Ifjúság országos magvar bizalmija. Tudtam, hoay sok nehézséggel kell maid megbirkóznom. Nem utolsó sorban a személyi kérdésekkel, ti. akkoriban még szokásban volt', hogy a szakképesítésre nem sokat hede- rítettek. jó cimborák, barátok egymást tették a vezető helyekre, s mi tagadás benne, néha a kiskocsmában elfogyasztott féldecik döntöttek ember? sorsokról is. Az új iskola igazgatójául a volt tanfelügyelőt szemelték ki Az iskolaügy azonban nem eayezett bele, mert a szülők már akkor követelni kezdték, hogy minden vezető helyre megfelelő képesítéssel rendelkező ember kerüuiön. Sajnos, „megfelelő“ képesítésem volt. történelem- maovar szakos tanár voltam. Kívülem még egy íelies képesítésű kollégám került oda. boldogult dr. Kür- schák Piroska, aki európai műveltségével, haladó gondolkodásával valóságos áldást jelentett a leánytanítvánvoknak. így kezdtük meg 1953 szeptember elsején az új tanévet. Mindjárt három első osztályt nyílhattunk, a galántai, szenei és vágsellyei járásból kilenc* venhárom tanuló jelentkezett. Kollégáimban, különösen a fiatalokban, Inkább az akarat és a segíteni akarás volt túlsúlyban, mint a komoly szakképzettség és pedagógiai gyakorlat. De elindultunk. S a fiatalok tovább folytatták főiskolai tanulmányaikat, e ezzel is példát mutattak saját tanulóiknak. Én a gyerekek apja voltam, ők afféle idősebb testvéreik. Ha átvitt értelemben igaz, hogy az erős a hegyeket is elhordja — majdnem ilyen munkára vállalkoztunk. 1956 május elsején már nagy betűkkel köszönhettük meg a pártnak az első magyar érettségit. Meg is kaptam érte a fejmosást, mert az akkori járási titkár» le akarta vetetni a köszönő feliratot, mondván, hogy ez nincs benne a hivatalos májusi jelszavakban. De hát mi bűnt követtem el, hogy megköszöntem azt, hogy a történelem folyamán először tarthatunk Galántán magyar érettségit? Az első ballagás a város igazi ünnepe lett. Könnyes szemű édesannyák szegélyezték az utat, amerre végigmentünk, édesapák hagyták abba a munkát és kísérték figyelemmel a vidáman éneklő', ünneplőbe öltözött fiatalokat. Zengett a Guadeamus igftur. méltóságteljesen hangzott a Ballag már a vén diák, együtt énekeltünk diákjainkkal, még az ég is mosolygott ránk, mert' csupa derűt hintett a városka fölé. (Hogy ború is jusson, arról az akkori járási párttitkár gondoskodott, aki szinte magából kikelve tiltakozott a szokásos érettségi dalok ellen, sehogyan sem volt megelégedve a „filiszter“ kifejezéssel, a latin szöveget egyenesen isten- káromlásnak tartotta. Egyszóval az első éretttségi itt volt már a kapuk előtt. A kilencvenháromból három év után már csak hatvannégyen maradtak. így Is impozáns szám volt. mert valamikor egy gimnáziumban fele annyian sem érettségiztek. Régebbi írásaimban már többször is említettem, hogy annak idején az érsekújvári és részben az ipolysági magyar gimnáziumot is afféle „parasztiskolának“ tartották. Nos, a mi galántai magyar gimnáziumunk „vegyes“ iskola volt, paraszt- és munkásgimnáziumnak nevezhettük volna. A tanulók kilencven százaléka paraszt vagy munkáscsaládból származott'. S milyen nevelést hoztak magukkal az egyszerű szülőktől! Sokszor a szívem is repesett örömében, amikor valahol megjelentem velük. Ügy tudtak viselkedni. mintha grófi kastélyban vagy üvegházban látták volna meg a napivilágot! De onnan sem hozhattak volna magukkal annyi belső szépséget, annyi jólneveltséget. Amikor az érettségi eredményét kihirdettük. utolsó szavaim ezek voltak: — Ha most innen hazamentek, csókoljátok meg édesanyátok munkás kezét, mert neki köszönhetitek, hogy idáig jutottatok! Azt hiszem, mindannyian meg is tették. Az egyik kedves é- desanya másnap reggel mosolyogva állított meg és újságolta: — Nem tudom, ml volt a Laci fiammal, amikor hazajött, kezet csókolt, azt mondta, hogy az igazgató bácsi „parancsolta“ nekik! És csak mosolyogtunk egymásra. amíg mindkettőnk szemében meg nem jelent az áruló örömkönny. A boldog édesanya és az éppoly boldog öreg tanítő keze egymásba simult. Arra gondoltunk, hogy nem hiába éltünk, ezt is megérhettük. ... Tizenhárom év távlatából előveszem az öreg „notesz?“. kik is voltak, mi lett belőlük? No, én ugyan csak afféle „fölösleges“ tárgyakat tanítottam, pszichológiát és logikát, de a nevelésből alaposan kivettem a részemet, mert egy kicsit mindig jobb nevelő, mint tanítő voltam. Mindannyiukat magam előtt látom, egy-egy névnél emlékek ébrednek bennem. Az A-osztály névsorából elsőnek a nagy darab Bugyi Feri kívánkozik elő. Nem volt a legjobb tanuló, de nála hűségesebben senki sem tudta verni a nagydobot. S mindjárt feltűnik mellette a fehér arcú, szelíd Habán Anna, akiben énekesnőt fedeztünk fel. Ma is sokszor találkozom az okos, mindig színjeles Izsóf Klánka nevével, aki vegyészmérnök lett és a vágsellyei Vörösmarty Klub egyik legtevékenyebb tagja. (Nem felejthetem el, hogy érettségi előtt bejött hozzám az irodába és sírva mpndta, hogy nem tanulhat tovább, mert szülei öregek és „szegények“. Én csak simogattam és vigasztaltam: „Ne félj, Klárika, nem veszhetsz ei ezzel a tudással, hiszen mindig a legmagasabb tanulmányi segély? fogod kapni, mint nálunk is kaptad!" Könnyein át csak mosolygott, mosolygott akkor is, amikor Pozsonyban már mint egyetemi hallgatóval találkoztam vele.) No Matus Zoltánból sem nézte volna ki senki, hogy megem- berli magát és orvos lesz belőle. De az lett és nem is utolsó! Nagy Jancsi az „én“ árvám volt. Szép, szelíd fekete' gyerek, akinek szülei meghaltak és nagyszülei nevelgették. Sokszor meqslmogatt'am, érezte, hogy valóban az „enyém“, mint ahogy minden árva mindig az enyém volt. Polák Imre külön fejezetet érdemelne. Nyugtalan, lobogó vérű. velem sokszor vitába szálló gyerek, neki köszönhettük, hogy az iskolának olyan zenekara volt, hogy messze vidéken dicsőséget szerzett. Mindig bizonyos „különvéleménye" volt, ha most néha találkozom a szerkesztő úrral, még mindig kritikus szemmel mér végig, mintha mondaná: „No, még mindig találok rajtad kivetni valót, ne gondold, hogy meg vagyok veled elégedve!" De én elégedett vagyok vele, s ez a fontosabb. Engem piarista atyák tanítottak a kémiára, ma is csak „alapismereteim“ vannak, de nem tudok tipikusabb ' kémiatanárt elképzelni, mint Rényei Zsuzsát, aki régi iskolájában tanítja a kémiát. Szerencse, hogy engem már nem taníthat, mert biztosan megbuktatna. Nini, itt van az óriási termetű Somogyi Anti, akihez fel kellett nyúlnom, hogy megsimogathassam. Hát a házi harmo- nikásunk, a szelíd Tóth Józsi emlékezik-e még „nagy“ szerelmére, amikor Annikéval egymás mellett és csak sóhajtoztak, csak sóhajtoztak. Valóban festő ecsetjére illő kép volt! A B-osztá!y mintha tudósabb lett volna. Vagy csak a mai eredményekből látom így? A vidám, fekete Barczi Károly matematikus lett, irigylem érte, sose volt kedvelt tantárgyam! Külön lapra tartozik a komoly, szemüveges Gyöpös Pista, akit úgy vettem fel kicsit megkésve, mert kicsit idősebb volt már a megszokottnál. De magam elé tudom képzelni, amint most ő tanít. Ka-' kas Káli icike-picike kislány voll, csoda, hogy kis fejébe belefért a kötelező tudomány. A mi Kiss Manyink lopva a kedvencem volt, mért a matematikával mindig hadilábon állott. Konferenciákon sokszor kellett kérlelnem a kollégákat, hogy tekintsenek el hiányos tudásától, lám, én az osztályban sorban hátulról a második voltam, s ma mégis igazgató* juk vagyok. Tökéletesebb megjelenésű énekesnőt ma is ritkán tudok elképzelni, mint amilyen a mi Koday Erzsikénk volt. Mintha a „nagy" énekesnők szokása is vele született volna, sokszor „indiszponáltnak“ érezte magát. De azért csak énekelt és hálásan vette a tapsokat. Ma- rafkó Márta túlkarcsú kislány volt. Lehet, hogy molnár édesapjától gyenge tüdők örökölt, mindig féltem, hogy megbetegszik. S amikor a tízéves találkozón elém került, nem akartam hinni a szememnek: „Hát az lett az én gyenge kis Mártuskámból?“ Majdnem a kelletténél is erősebb „trágyamérnök“, aki megfogadta a szavamat és á nyitrai mező- gazdasági főiskolára iratkozott be. Meg is fogadtattam vele, hogy ; többet jár majd a szabadban, mint ül a zárt ajtók mögött. Ha valakiről messzire lerí tanár-mivolta, akkor pontosan Mórocz Károlyra illik. Ma régi iskolájában tanítja a magyar és szlovák nyelvet. Nagy Géza gyógyszerésztiszt lett, remélem, azóta már elérte az őrnagyi rangot. S minél magasabb rangra emelkedik, annál jobb gyógyszereket fog rendelni. Ha Nagy Györgyire gondolok, Rómeó és Júlia jut akaratlanul is eszembe. A hatodik osztálytól virágzott ki nagy szerelmük. Soha figyelmesebb szerelmest nem láttam, mint Szarka Pistit, (miatta át is kell ugranom az ábécé sorrendjét), minden tanítás után gondosan megvizsgálta Györgyike táskáját, ha nehezebb volt, ő vitte. De egymás nélkül sem a vonatban, sem gyalog, sem az iskolában senki sem látta őket. Györgyi matematika-fizika szakos tanár, Laci komoly tudós, a pozsonyi egyetemen ismert fizikus, (ejnye, megint csak szembe jut, hogy senkinek sem árt a magyar iskola, hiszen onnan is csak olyan emberek kerülnek ki, mint más nyelvű iskolából!) Amikor a B osztályban az első pszichológia órát tartottam, óra után véletlenül együtt mentünk ki az osztályból a szép, komoly barna Nagy Jolikával. Eszembe jutott, hogy gyakran láttam, amint a templomba tartott. Akaratlanul is megkérdeztem tőle: „Mondd, Jolika, hisszel abban, hogy a lélek is csak „anyag“? Rám vetette szép szemét, apró sóhaj hagyta el ajkát és az igazgatónak kijáró tisztelettel azt rebegte: „Már kezdem hinni!“ Nem is bolygattam többet. De mindig arra nógattam, hogy menjen orvosnak. Nem tudom, ma mit szól akkori tanácsomhoz, mert meg is fogadta, orvos lettt belőle, még orvos férjet is választott. Külön fejezetet érdemel a „taknyos“, a legfiatalabb érettségiző, a rövidnadrágos Pintér Pityu. Mérnök édesapja régi jó barátom volt, a gyerek ki is használta, mert néha a szünetben odasündörgötí hozzám és gyerekes mosollyal azt mondta: „Pista bácsi, küldjön el valamiért a városba, tudja, olyan óra lesz. amit én nem szeretek!“ Ha komoly és rendes igazgató lettem volna, atyai nyaklevessel feleltem volna, de a vidám kis szőke fiúcska odanőtt az én szívemhez is, így hát pedagógiai elveimmel ellentétben „elküldtem". Persze, két órát is elmulasztott a haszontalan, s ha a tanár megkérdezte tőle, hol volt, nyu-' godt derűvel felelte: „Az igazgató bácsi küldött el fontos ügyben!“ A korán megkopaszodott mérnökről sokan tudják,- hogy két évet töltött a szovjet tudományos kutató- csoporttal a déli sarkon. Nem furdal hát a lelkiismeret, hogy annak idején „elküldözgettem". '(Befejező része a következő számban) COCTEAU: Mielőtt elmerülsz Mielőtt elmerülsz az álom híg vizében, megborzongsz könnyedén: attól félsz ugye. hogy utánad ugróm és lenn nyomodba érek én. Ne aggódj: más a te álmod, s más az enyém is: míg engem elragad, téged gyerekkorom halt társai közé visz a forgó áradat Bejárod kertemet, erdőmet és tanyámat, míg abba a konok ködbe hová magad féltékenyen te zártad, én soha nem jutok. Pedig mily örömest ömölnék éjszakádba akár örökre át. S hogy félnék, hogy a nap fölvirrad és kitárja álmaid ahiakát! Rónay György fordítása ét!*-' ÚM Mm t^lÉ* Jtei r . V' • ím C í .C: Éffiív S SUPERVIELLE: Átváltozások Ha kedvet kapsz veiem egy kis szórakozásra, magadra öltöd a meghitt tárgyak mezét, és mint fém vagy tükör, gyertya vagy karcsú lámpa, szelíden remegő fényt hintesz szerteszét. Máskor meg libegőn a légben imbolyogsz csak, tűnődve, lényedet minő alakba zárd, s mert nincs ínyedre már sem ez. sem az a tárgy, a nap lágy derűjét választod otthonodnak. Illékony alakod vájjon ma mibe röppen? Hasztalanul keres a négy fal közt szemem. . De kattan a kilincs, ajtó tárul mögöttem, s megjelensz igazi valódban fényesen. Megállsz a küszöbön, felém nevetsz szilárdan, míg én még száz tűnő arcod közt tétováztam. Rónay György fordítása 3
