Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-05-06 / 18. szám

8 új ifjúság 16. Bármilyen okok játszottak is közre, Pete elbocsátásáéin, a többiek eljárása mindenképpen alattomos volt. John be is ismeri: — Igazán gyáván viselkedtünk. De ha a szemébe mondjuk a dolgot, egész biztosan verekedés tör ki. Epsteinnnek egyáltalán nem volt érdekében, hogy botrány legyen a dologból. — Tisztában voltam vele, hogy Pete mennyire népszerű. Tulajdonképpen ő volt az első, akivel az együttesből meg­ismerkedtem. Nagyon elkedvetlenedtem, amikor a többi há­rom azzal a követeléssel állt elő, hogy vegyem be Ringó Starrt az együttesbe. 16. „Véletlen“ látogatásait a különleges bizalom megnyilvá­nulásaiként kezelték. De minden hiábavalónak bizonyult. A gyilkost mintha csak a föld nyelte volna el. K rasko is tudatában volt, hogy a Zechnerová eset a- zok közé az esetek közé tartozik, amelyek meg­oldása alapos munkát igényel. Heteket, de az is le­het, hogy hónapokat. Nem volt nap, hogy ne gon- Most is, késó éjszaka, amikor a felesége és a lánya már az igazak Simát aludta, a fotelben, a kis kerek asztalka mel­lett, kezében nyitott könyvvel az olvasólámpa fénykörében ülve, nem tudott az olvasásra összpontosítani. Félre kellett tennie. Nem tudta elűzni gondolatait. Már több mint hat hónapja és még mindig semmi. Kint az ablak mögött eső­vel keveredve szakadt a hó. A húsvét már az ajtón kopog­tatott, de a tavasz csak nem bírta kiszorítani a hosszú te­let. A szerényen megvilágított utcákon egyre nőtt a locs- pocs, ami az autók kerekei alól messzire fröcsögött. Mielőtt a könyvet az asztalra tette volna, egy szelet papírdarabbal gondosan megjelölte a helyet, ahol az olvasást abbahagyta. Lábát keresztbevetve hátradőlt a fotelben úgy, hogy első pil­lantásra úgy tűnt, mintha gondtalanul pihenne. Április eleje van. A gyilkosság múlt év szeptember 28-án történt, és nekem hétről-hétre azt kel! jelentenem Staník- nak, hogy a Zechnerová ügyben semmi érdemleges nem tör­tént. Borzalmasan kellemetlen helyzet: Idegtépő tehetetlen­ség, vitatkozott magával. M ég ősszel, a Staníkhoz összehívott értekezleten, rö­viddel Kamenskji doktor kihallgatása után, Krasko azt a feladatot kapta, hogy egy héten belül dolgoz­za ki a nyomozás menetének új, aprólékos tervét. A terv teljesítésére bekapcsolta az egész osztályt. Eltelt egy hónap és neki be kellett látnia, hogy a gyilkos továbbra is csak egy nagy kérdőjel maradt. Zechnerová múltjának aprólékos tanulmányozása se hozott eredményt. Ezalatt persze újabb problémák, újabb esetek jelentkeztek. Nem gyilkosságok voltak ugyan, de azokat is ki kellett vizs­gálniuk. Éppen ezért akkor úgy döntött, hogy csak Jelsav- skyt hagyja az ügyön dolgozni, azzal a fő feladattal, hogy Veselyt és Kamensk^t továbbra is ellenőrzés alatt tartja. Urbaníkot is új feledattal bízta meg. A főhadnagynak csak szükség esetén kellett segítenie. Éppen négy napja bízta meg egy halott identifikálásával, akinek a csontvázát az építkezési vállalat Ponecky nevű bágerese fedezte fel Pozsony déli oldalán, ahol éppen egy új negyed építését kezdték meg tizenkét ezer ember részére. A holttest eredetének a kivizsgálását, amely nyilván a háború idejéből származott, azért kellett megkezdeniük, mert nem a temetőben ásták el, hanem ott, ahol azelőtt négy magányos kertes házikó állt, amit azóta persze már le­bontottak, hogy helyet adjanak az új modern negyednek. A törvényszéki orvostani intézetben megállapították, hogy a koponyát egy súlyos kemény tárggyal zúzták be. A szakér­tők véleménye szerint az ütés halálos volt. A ruha-marad­ványok civil ruhára vallottak. A hivatalos exhumálásánál a jelenlévők nem kis meglepetésére a csontváz mellett egy masszív, fekete kövú és EB monogramos aranygyűrűt talál­tak. Egy Ismeretlen férfi holttestéről volt szó. Talán egy fél óra telt így el, a gondolatok nem hoztak semmi eredményt és Krasko szemére lassan álmosság nehe­zedett. Hirtelen felrezzent a csengő éles berregésére. K i lehet ez ilyenkor? Fölállt és az órájára nézett. Negyed tizenegy. Az előszobaajtón kinyitotta a kis kémlelöablakot és kinézett a várakozóra. A lépcső­házban Urbaník hadnagy állt. — Maga az? Ilyenkor éjszaka? — kérdezte az ajtót nyitva. — Jöjjön beljebb! Mi történt? — Beszélnem kell önnel, parancsnok elvtárs. Bocsásson meg, hogy zavarok, — mentegetőzött és közben a télika- bátjárél a vizes havat rázta. Még sohasem járt főnöke la­kásán. .. — No, menjünk beljebb, — invitálta Krasko az ebédlőbe. — Rágyújt? — kérdezte, amikor már Urbaník helyet fog­lalt a fölkínált fotelban. — Köszönm. Azt hiszem, egyet elszívok. Bevallom, retten­tően izgatott vagyok. — Hát akkor ki vele, beszéljen, miről van szó, mert már magam is kezdek kíváncsi lenni, — igyekezett Krasko mo­sollyal megnyugtatni a kissé ijedt hadnagyot, és maga ü- gyesen leplezte annak idejövetele fölötti meglepetését. — Most jövök a városból, parancsok elvtárs. Természe­tesen nem akarok a dolgok elébe vágni, de több mint va­lószínű, sikerült identifikálnom a holttestet, amelyet a bá- geres fedezett fel. — Az izgatottságtól és a hideg, lucskos hótól pirosán, egy pillanatra elhallgatott. A megfelelő sza­vakat kereste. Krasko nem sejtette, hogy mit akar monda­ni, éppen ezért megjegyezte: — Ez talán várhatott volna holnapig, vagy nem? Reggel óta talpon van, magára fért volna, az a kis alvás. — A lel­ke mélyén azonban csodálta a hadnagy fáradhatatlanságát, de egy halott csontvázának a megtalálását nem tartotta csemmi rendkívülinek. Számtalan ehhez hasonló esetük volt már. A legtöbb esetben a háború áldatlan következményei voltak. — Amúgy se tudnék aludni, — próbált mosolyogni és ka- bátjá zsebéből egy kis jegyzetfüzetet húzott elő. — Hát akkor rendben van. Eljött, mondja el, mi a baj. Engem nem zavar, az utóbbi időben különben magam se tu­dok valahogy aludni. — Emlékszik még, kapitány elvtárs a tegnapelőtt! jelen­tésemre? Akkor említettem, hogy ott, ahol most az épít­kezés megindult, négy öreg ház állt. — Hogyne, emlékszem! — Közülük kettő, — folytatta Urbaník — félig már le volt rombolva, egyet a szövetkezet használt műtrágya raktár­nak, abban a negyedikben meg egy idős házaspár lakott. Nyugdíjasok. Az építkezés kezdete előtt a városban, a Pod- banská utcában kaptak egy egyszobás lakást. Ma este meg­látogattam őket. A férfit Stefan Kovardának hívják, nyug­díjba menetele előtt raktáros volt, a felesége Amália, meg tanítónő. — A hadnagy remegő kézzel verte le cigarettája hamuját. — A csontvázat, amint azt már a múltkor is em­lítettem, ott találták, ahol azelőtt a félig lerombolt házhoz tartozó kert volt. Mindjárt Kovardáék szomszédságában. Kovardáné asszony elmondta nekem, hogy ki lakott a ház­ban, amelyhez a kert tartozott, 1942-ig Ábel Feldman la­kott a családjával A Ventúr utcában volt az ékszerüzlete. Még abban az évben szöknie kellett a deportálás elöl. A házba új bérlő jött. Név szerint Elemfr Benus. Az ékszer­üzletet is átvette Feldmanék után. Egyszóval, arizátor volt. — Várjon csak, várjon! — szólt, közbe Krasko. — Azt mondja, hogy az új lakót Elemír Benusnak hívták? — Igen. Kovardová asszony azt állította, hogy a névre na­gyon jól emlékszik. Az anyjával együtt költözött be Feld­man házába negyvenháromban — mondta — de az anyja egy évvel később meghalt. — Eszembe jutott valami. — szakította félbe Urbaník el­beszélését Krasko újra. — Észrevette, hogy az Elemír Be- fius név kezdőbetűi ugyanazok, mint a csontváz mellett ta­lált gyűrű kövének iniciáléi. — Igen, parancsnok elvtárs. Éppen ezért határoztam el magam, hogy felkeresem. De ez még nem minden, — ma­gyarázta tovább Urbaník. — Kovardová asszony azt is mon­dotta, hogy Beiius bújtatta el a Feldman családot. Később meg feladta őket, hogy a ház az ékszerüzlettel együtt ö- rökre az övé maradhasson. Feldmanékat koncentrációs tá­borba hurcolták. Állítólag Oswienczinben pusztultak el. — És mi lett Benussal? — Hm! Hiszen éppen ez az, ami rejtélyes. Kovardová meg van róla győződve, hogy közvetlenül a front előtt nyugat­ra szökött, Feldman aranyával együtt. Ugyanis soha többé sem ő, sem pedig a férje nem hallottak róla. E gy pillanatra elhallgatott. — No és most a legfontosabb, parancsnok elv­társ, — Urbaník önkéntelenül is mindkét kezével megmarkolta a fotel karját. Szemével főnökét fi­gyelte, hogy el ne mulassza, milyen hatással lesz­nek rá a szavai. — Megkértem Kovardová asszonyt, hogy próbáljon visszaemlékezni mindarra, amit csak Benulról tud. Először azt mondta, hogy BefiuSnak a testvére magas funk­ciót töltött be a kormányban, de többet nem tud róla. De ad nekem tanácsot, mondta. És erre elmondta, hogy Benus szeretője itt él Pozsonyban, az biztosan többet tudna róla mondani. Kérdezem hát Kovardovát, hogy hívják a nőt? És erre ő: Magda Zechnerovának. A hadnagy elhallgatott. Szinte egész testében resz­ketett az idegességtől. A kapitány arca Is elko­molyodott Ültében előre hajolva nézett maga elé. Még álmában se gondolta volna, hogy így végződik a hadnagy jelentése. — És mi történt aztán tovább? — szaladt ki a száján és álmos fáradtsága hirtelen eltűnt. A cigarettás doboz után tapogatózott, a szemét azonban nem vette le Urbaníkról. — Belém mintha villám csapott volna. Isten bizony. Zech­nerová neve egyszerre felborította minden addigi nyugalma­mat. Tovább már képtelen voltam odafigyelni. Kovardová asszonyt még megkérdeztem, hogy találkozott-e vele a há­ború után is. Megrázta a fejét. Nem tudja, — mondta — hogy mi van veie, azt se, hogy él-e még vagy sem. Elbú­csúztam tőlük és rohantam a villamosra. Önhöz, kapitány elvtárs. — Jól tette, hogy ide jött. A véletlenek nagyon érdekes összjátéka ez. — Mondhatok még valamit, kapitány elvtárs? — Természetesen. Hiszen annyi hosszú hónap után végre előkerült az első fontos, Zechnerovához kötődő kapocs. — Állok a villamosban és töröm a fejem. A Zechnerová lakásából való fénykép jutott eszembe. Az, amelyiken egy is­meretlen férfi átölelve tartja Zechnerovát. Emlékszik rá, parancsnok elvtárs? Jeläavsky akkor azt mondta, hogy ez biztosan az udvarléja... — Igen! Igaza van. Már emlékszem, — bólogatott Krasko és gondolatban visszatért a közelmúltba. Látta a kis padlás­szobát, mindazokkal a dolgokkal együtt, amik a kerek asz­talon hevertek. A kopott szürke fényképnek alig szentel­tünk valami figyelmet, jutott eszébe. Ebből a látszólag ár­tatlan mulasztásból, most rossz előérzete támadt. A had­nagy zavarta meg tűnődésében. — Még valami eszembe jutott, kapitány elvtárs. — Éspedig? , j — Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, mintha a férfi Zechnerová vállát ölelő kezén gyűrű volna. Lehet, hogy az egészet csak gondolom, — tette még hozzá, mintha csak magában beszélne. (Folytatjuk) ERŐSÍTÉS: RINGÓ STARR Ringó Starr (valódi nevén Richard Sterk'ey) a legidősebb a Beatles-fiúk között. Anyja, Elsie, 1936-ban ismerte meg apját, Richardot, egy liverpooli pékségben, ahol mindketten dolgoztak. Az esküvő után Ringó apja szüleivel együtt a Dihgle nevű negyedbe költözött, Ringó mondja: — Ha bárki előtt beismeri az ember, hogy a Dingle ne­gyedből való, máris tudni fogják, hogy nehéz zöld ágra ver­gődni vele. Mielőtt megszületett volna, a Starkey család a Madryn Streeten bérelt házat. Csúf egyemeletes épületek voltak eb­ben az utcában, az övéké valamivel nagyobb volt a többinél, a földszinten is, meg az emeleten is három-három helyiség volt. Ebben a házban született Ringó 1940 július 7-én. Úgy­mond későnszülött volt, egy héttel később jött a világra, mint. számitották, tíz fontot nyomott, s qmint megszületett, tágra nyitotta a szemét. Apja után a Richard nevet kapta, becézve Ritchie-nek hívták. Alig töltötte be negyedik évét, a szülei elváltak. Ritchie, azaz Ringó egészen halványan emlékszik vissza apjára, aki csakhamar másodszor is megnősült. Ötéves korában felvették a St. Silas iskola előkészítő osz­tályába. Anyja csaposnőként dolgozott. („Kifizetődő munka volt. Míg tartott a háború, a kocsmák örökké telve vol­tak.“)' Hatéves korában Ringó vakbélgyulladást kapott, vak­bele felfakadt, a genny szétömlött, hashártyagyulladés lett belőle. HOSSZAN TARTÓ SZENVEDÉS Több mint egy évig maradt a kórházban, mire visszake­rült az iskolába, már hétéves volt. vele egyidős pajtásai régóta megtanultak irni-olvasni. Akkoriban mondta Marié Maguire-nek, tizenegy éves kis barátnőjének (a kislány és Ringó édesanyja elválaszthatatlan barátnők voltak), hogy ezeket a dolgokat valószínűleg sohasem fogja megtanulni. Marie azonban visszaemlékezik, hogy Ringó a legkevésbé sem volt buta, csak éppen a körülmények folytán sok mindent elmulasztott. Hetente kétszer ő maga tanította a kisfiút, s ezért valamennyi zsebpénzt kapott Ringó anyjától. Ringonak nincsenek szép emléket a St. Süas iskolából. Miná- össze annyit mesél, hogy néha-néha elkerülte az iskolát, vagy pedig a pajtásaitól ellopott egy-két pennyt a játszóté­ren. Ekkoriban történt, hogy Cynthia Powell teherbe esett. Mint mondja, nem akart ügyet csinálni a dologból, John mégis elhatározta, hogy feleségül veszi. Amikor az örömhírt kö­zölte Mimi nagynéniével, az majdnem elájult. Az esküvőn senki sem jelent meg a rokonok közül. A sze­rény ünnepséget 1962 augusztus 23-án tartották meg, egy héttel Pete Best elkergetése után. John ugyanabban az anya­könyvi hivatalban házasodott meg, amelyben a szülei is. John. Paul és George fekete ünneplőt öltött. JOHN LENNON MESÉLI: Kint az utcán annyira zakatolt egy fúrógép, hogy egy szót sem értettem abból, amit az anyakönyvvezető mondott. A ceremónia után átkeltünk az utca túloldalára, és elfogyasz­tottuk díszebédünket — három sült csirkét. Nem emlék­szem. hogy bármilyen ajándékot is kaptam volna. De ettől függetlenül egész idő alatt nagyokat nevettünk, és általában csuda jó kedvünk volt. TOVÄBB MESÉLI: őszintén szólva, alaposan meg voltam Ijedve. Én John Lennon, házas ember! Körülbelül úgy éreztem magam, mint ha lyukas harisnyában kellett volna végigsétálnom az utcán. Az esküvőt igyekeztek eltitkolni a rajongók előtt. Cynthia ezt mindennél jobban kívánta. — Ijesztő volt. amikor Johnnak menekülnie kellett ezek elől a fanatikusok elől. Nem szerettem volna, ha veíem is hasonló dolgok történnek. De a hír mégis kiszivárgott. Akkoriban a lányok már Ja­vában szaladgáltak a Beatle-flúk után. Közéjük tartozott Maureen Cox is. Egy este a Cavern klubban összegyűjtötte minden bátorságát és megcsókolta Pault, habár eredetileg Ritchie-t szerette, volna, No, nem érte be ezzel a télslkerrel — megvárta, amíg Ritchie megjelent a hátsó kijáratnál, aztán őt is megcsókolta. Ringó azaz Ritchie, egyáltalán nem emlékszik vissza erre az esetre: — Ha netán megcsókolt volna, az legfeljebb olyan fontos lett volna számomra, mintha egy légy szélit volna rám. Három héttel később, mégis ő volt az, aki Maureent föl­kérte táncolni. A lány pedig nem hagyta ki többé a Beatles- együttes egyetlenegy fellépését sem, habár nagyon hamar be kellett látnia, hogy a fiúknak nála sokkal odaadóbb imádóik is vannak. AZ ELSŐ ANGOL LEMEZÜK Maureen igyekezett titokban tartani, hogy Ringó udvarol neki. (Egyébként 1965 februárjában összeházasodtak.) Ezt meséli: — Egyszerűen megöltek volna. Azt hiszem, hogy több lány is kész lett volna rá, hogy összeszurkáljon. Némelyikük föl is keresett a fodrászmüheiyben, ahol dolgoztam, és fenye­getőzött: „Ha még egyszer találkozol vele, megjárod." Gyak­ran hívtak fel telefonon és fenyegetőztek: „A bátvám agyon­ver!“ Egy este, miközben Maureen a kocsiban ült és Ringora várakozott, a sötétből előbukkant egy lány, és megkérdezte: — Igaz, hogy Ringó udvarol neked? Maureen rémülten válaszolta, hogy nem igaz. Ringó csupán a bátyjának a jó barátja. — Hazudsz! — kiáltotta a lány, s mielőtt bármit tehetett volna, benyúlt az ablakon, és éles körmeivel beleszántott Maureen arcába. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom