Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-22 / 16. szám
Új ifjúság 9 BÁRÁNY TAMÁS L eginkább a hangja fogta meg; nem is annyira az, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Még a legelején kiderült, hogy harminckét éves — de a hangja érettebb korról árulkodott, s' — nincs jobb szó rá —, valahogy fáradtabban zizzent. Hosszú-hosszé hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy kora őszi napon. Este fél tíz lehetett, és egy barátnőjét kereste telefonon. Kissé félve tárcsázott, attól tartott, Terka lefeküdt már. Még most is benne él a meglepett pillanat emléke, ahogy a kagylót már a legelső csengetés után felvették. — Halló — mondta Sándor, Terka férje. — Tessék. — Jó estét, Sándorkám, ne haragudjék a kései zavarásért. Terka nem alszik még? — Nem tudom — felelte Sándor. — Nem értem — mondta zavartan; ezzel a Sándorral sohasem lehetett tudni, hányadán áll az ember. Három szava közül legalább kettő ugratás volt. — Hát nézze meg! — Akkor sem tudom... — Otthon van. vagy nincs otthon? A férfi hangján hallotta, hogy mosolyog. — Ezt sem tudom. — Kivel beszélek? Nem maga az, Sándor? — Attól függ, milyen Sándor. — Morvái Sándor! — Félek, hogy csalódást kell okoznom — mondta a férfi bocsánatkérően —, de egy másik Sándorral beszél. — Bocsánat — sziszegte dühösen, hogy mit idétlenkedik itt vele ez a vadidegen —, elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! — Ne tegye le a kagylót! — szólt hirtelen a férfi. — Nagyon kérem, ne tegye le! Annyi erő, sóvár vágy sütött hangjából, hogy elbizonytalanodott benne a mozdulat, s tétován állt egy pillanatig. — Nem tette le? — hallotta idő múltán a férfi hangját. — Köszönöm magának. így kezdődött. És aztán nagyobb, később egyre kurtább szünetekkel, hosszú-hosszú hónapokon ét folytatódott. Mindig ő hívta a férfit, hiszen a számot csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét. Néhány hét múlva feltárcsázta a telefonközpontot és megkérdezte, kié az állomás. Várnia kellett néhány percig, s bizony kissé torkában dobogott a szive, amikor a kisasszony hangját meghallotta. Most végre megtudja, ki ez a titokzatos férfi, aki hetek óta egyre többet foglalkoztatja gondolatban, s aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Halló — szólalt meg a telefonoslány —, ön vár a számra, kérem? — Én. — Nem adhatok felvilágosítást. Titkos állomás. — S már kattant is a készülék. Csalódottan tette le a kagylót, de aztán még örült is neki, hogy így történt. Nyilván a sors akarja úgy, hogy semmit ne tudjon meg 6 sem a férfiről — ahogy az sem tud róla semmit. Egy telefonszám — az utolsó számjegy eggyel magasabb, mint Terkáéké — és két hang az éjszakában... Volt az egészben valami multszázadian avult íz: de valami idegborzoló izgalom is egyben. Néha alig várta már az estét, hogy lenyelje a vacsoráját, megvárja az esti híreket a rádióban, aztán odakuporodjék a telefonhoz. Miről is beszélgettek? Mindenről, ő elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül él, húszévesen ment férjhez, huszonkét évesen elvált, és négy év óta él magánosán. Van egy ötéves kislánya, a kis Krisztina; őneki él. Különben egy nagy vidéki vállalat pesti irodájában dolgozik, és önálló angol német levelző. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszergyár kutatóosztályán működik. A két munkakör — a gépgyártás exportja és a szérumtermelés — kevés rokonvonást mutat, így aztán a munkájukról alig eshetett szó; másról beszéltek. A filmekről, színdarabokról, amiket láttak, a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről. És az életről. Az asszonyt először meglepte, később csaknem lenyűgözte a férfi tájékozottsága, fölénye, tapasztaltsága. Mindenről tudott, mindenhez értett, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt, amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már kenyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony egy- egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc felé kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. De úgy volt vele, hogy fáradtan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége lett, a lefekvés helyett akár elölről kezdhette volna a napot... A hetek, hónapok múltak, s egyre többet gondolt a férfira. Napközben is. A hivatalban néha kísértést érzett, hogy felhívja, hallhassa hangját, megsimogattassa magát e meleg bariton bársonyával, de aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este; ilyenkor nem is élnek egymás számára — egyedüli kapocs köztük az az egyetlen, csupasz telefonszám, meg az, hogy ilyenkor is gondolnak néha egymásra... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. ö nem kezdeményezhette természetesen, várnia kellett, amíg a férfi pendíti meg: mi volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, hogy illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált rendezetlenségére emlékeztet... A férfi győzködött, hogy az elmúlt hónapokban jóbarátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a flörtnél több, barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló, sokat Ígérő kapcsolat. E rre már nem volt mit felelnie, beleegyezett a találkozásba. Már a helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinek hirtelen eszébe ötlött: — Várjon, várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Csakugyan, hogyan? Felnevetett, annyira groteszk volt most ez a kérdés. Hiszen ő már régen elképzelte magának Sándort: fekete, nem túl magas, nála talán csak félfejjel magasabb, széles vállú, nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha csak rjati az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint a detektívregényekben, ugye?... Hát nézze, nekem kezemben lesz az Esti Hírlap, és a másik kezemben egy csokor virág. Várjon, milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta ő, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy iszonyú drága ám! Tizenhat forint szálja! — És? — kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találkozás nem ér meg nekem három szál rózsát? Hallgatott. — No, és maga? — szólt aztán a férfi. — Én hogy ismerek magára? Milyen a haja? — Szőke — felelte gyorsan. — Hosszú? — szólt idő múltán a férfi. — Rövid. — Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, nem tudom, miért, de magát valahogy barnának képzeltem. — Ilyen vagyok. — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a Vörösmarty téren, a cukrászda előtt. Ne felejtse el: az Esti Hírlap, és három szél rózsa. Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok. — Ojabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is. Éjfélig nem aludt el az izgalomtól. Másnap kora reggel fodrászhoz ment, és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt. Két percbe sem telt, és begördült egy tömött kilences busz. Kőbánya felől. Az újságosbódé mellé állt és figyelte a leszállókat. A sok csltri lány és vénasszony közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék s vagy ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik... Ezt viszont nem illitk! S mindjárt elsőre! következő busz is befutott már, amikor a Váci .utca felől egy férfi közeledett, szinte futva. ’Hóna alatt az Esti Hírlap, kezében papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét, és ka lapját levéve, megtörölte homlokát. Erősen ritkuló szőke haja volt, fejebúbja csaknem kopasz. És köpcös volt, még csak nem Is középtermetű, inkább alacsony, fis fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás, a virágbolttól idáig. ő csak nézte, nézte, s nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú fekete haján át- átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is el róla nyomban, ö sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét; pőlesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le, és néha kinézett. A férfi háromnegyed hatig toporgott odakint a fagyban, és szeme mohón tapadt az arra járó szőke nők arcára. Petrík József versei Végletek között Ez a sok elképesztő szépség — csak ámítás, üvegburában rendezett fényes kirakat, az egyén felé elfeledtek építeni szebb valóságba futó hidakat, itt minden, amíg álom, látszat, még közeláll, de ha érte nyúlsz egyszerébe elhúzódik a mélyfuratok s acéltornyok elérhetetlen végletébe. Kísérleteim tetőfokán kísérletezés tárgya lettem, a közömbösség elszabadult hulláma zúg végig felettem, íme a fejemre nőtt század: fékeveszett robot kiált: temesd el holmi apró vágyad! Homlokomat a fény felé fordítottam, mert zord az élet, aki a létet becsüli, nem szeppen meg, ha harcra ébred de átok, hogy fegyver gyanánt magam legyek híg oldó-vegyszer, s úgy ütközzek meg, céltalan ormótlan makacs elemekkel. Biztos gyökéren, végtelen derűforrásból rajzó élet nem lehet már csak délibáb. jó. ha megállók talpamon egy emberként a nagy tömegben s mint vágóharhánank vagonban, lesz méretem szerint helyem, s ezerszer jő, ezerszer szép ha jelölt sírom is lesz egyszer s nem kergeti az űrbe szét sejtjeim nyáját egy — kísérlet... Ha meggondolom, kár is értem... Gyermekrablás Nem ragadják el lóháton mecsetek árnyékába, sikoltó anyját nem futja át pogány gyilkos lándzsa, — a gyermek vidám, fut, nevet, ajkán pattog az egyszeregy, biztos forrásokat idézve rúgja a játszótér homokját — s az anya ujjong tettein. De ki tudja és ki fájlalja: hogy a gyermek lelkét rabolják? Lelkét rabolják, azt a rendet amit a századok szele elődök porából teremtett, a csatornákat tépik fel melyeken hites szó patakzott, hogy az utód az ősi csonthoz tudjon képzelni ősi arcot és a virágban, a gyümölcsben a gyökér üzenetét értse — az apátlanoknak nemesre, szépre, nagyra mi lesz a mérce?! A gyereket nem ragadják el messzi mecsetek árnyékába, itt játszik s nevet, történelmünk porát könnyelműn rúgja lába, biztos forrásokat idézget, fejét töri az egyszeregyen és meseolvasás ürügyén merényletet sző apja ellen. Fess varjakat A margarétás rétek fölé, a pipacs-zászlók tetejébe, a kenyér-reményű vetések tengere felett úszó szélbe — fess gyászos, kósza varjakat. És málott falu házak fölé, az eperfák kék üstökébe a földtől- égig, ahol élünk fess gyászos, kósza varjakat. Fess varjakat, melyek kószálva vitorláznak és s föld között álmodva magas jegenyékről keresnek otthont és — hazát.
