Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-04-15 / 15. szám

13.

— Nem járt hozzá gyakran. Honnan tudta mégis, hogy mikor kell jönnie?

— Mindig kiszámította, hogy mennyi időre elég neki a morfium. Aszerint határozta meg aztán, hogy körülbelül mikor kell kézbesítenem az új szállítmányt. Rendszerint úgy hathetenként.

A kapitány a maga megnyugtatására feltett még egy utolsó kérdést.

— Kolerus úr. Mindaz amit most elmondott nekem igaz?!

— Igaz, ez a tiszta igazság — vetette oda a kormányos,

szemrebbenés nélkül állva a kapitány átható tekintetét. — Már nincs semmi értelme a tagadásnak. Ogyis mindent tudnak.

Krasko befejezte a kihallgatást. A telefon után nyúlt, hogy hívja a fogdából az őrt, de a hajős kérdése megállította mozdulatát.

— Kérem szépen, tudja már a feleségem, hogy letartóztatott?

— Lehet, hogy még nem tudja, az írásos jelentés minden esetre már útban van.

— És nem látogathatna meg?

— Egyelőre sajnos, nem. De ha akar, írhat neki — ajánlotta a kapitány.

A kormányos szeme könnybe lábadt.

— Két szép gyerekem van, kapitány úr. Egy kislány és egy kisfiú ... A gyerekek miatt szerettem volna ...

Hétfőn reggel Krasko korábban jött a munkába, mint rendesen. Lapozott egyet az asztali naptárban. A hét október negyedikével kezdődött, s nem a legkellemesebben. Fáradságot érzett. Egész vasárnap az ismeretlen, kopaszfejű fogorvost keresték. A kizárásos módszert a gyakorlat újra Igazolta. Estére már tudták a nevét. A megérdemelt pihenés helyett azonban úgy határozott, hogy azonnal kihallgatja a fogászt. Éjfél előtt fél órával végeztek. Jelsavskyt, aki telefonon jelentette, hogy Érsekújvárból visszatért, már nem akarta behívni az irodába. A kihallgatás eredményét nagy vonalakban telefonon ismertette Staníkkal, aki reggelire értekezletet hívott össze.

Ä munkagyűlés, Staník részvételével, nyolckor kezdődött. A rövid alvás észrevehető nyomokat hagyott Krasko arcán. Szeme alatt a karikák feketébbek voltak, a homlokán a ráncok pedig mélyebbek.

— Hát akkor ki kezdi? — vette át a gyűlés vezetését az őrnagy.

— Talán JeUavskjl beszámolhatna az Érsekújvárott tapasztaltakról — javasolta a kapitány. * *

— Nem bánom, — rántott egyet a vállán Stanlk.

Jelsavsktf kinyitotta a jegyzetfüzetét és megköszörülte a torkát.

— Hol is kezdjem...? De úgyis mindegy, válaszolt» maga a kérdésre. — Ügy sem állapítottam meg semmi különösei, — szögezte le mindjárt elöljáróban. — Borovec alig ismerte Zechnerovát. Egyszer látta még mint kamasz, utoljára meg 1946-ban.

— Te beszéltél vele? — vágott a szavába Krasko.

— Természetesen!

— De hiszen abban állapodtunk meg, hogy csak akkor folyamodunk ehhez, ha biztosak leszünk abban, hogy gyanún kívül áll, — jegyezte meg nyugtalanul.

— Mindjárt megmagyarázom

— mondta Jelsavsky fontoskodva. Eljárásának helyességéről szentül meg volt győződve. — Egészen az elején kezdem — hangsúlyozta. — Borovec, az érsekújvári Che- mosvit üzemben dolgozik, mint minőségi ellenőr. Nős, a felesége az egyik cipőbolt elárusítónője. Lányuk, a huszonegy éves Natasa, Pozsonyban, a filozófiai fakultáson tanul. Saját házuk van a város szélén ... Cádrová utca 77 alatt, — tette még hozzá a jegyzetfüzetbe pillantva. — Borovec főnöke a káderessel együtt igazolták, hogy rendes emberről, jó munkásról van szó. Hét éve dolgozik az üzemnél. A háború alatt illegalitásban cjolgozott. Ennyit a jelentéséhez. A gyilkosság napján délutáni műszakban dolgozott, délután kettőtől este hétig. Az üzemből el se mozdult. Tegnap délután elmentem hozzá a lakására. Valóban, nagyon rendes emberek. ö is, meg a felesége is.

— Rövidebben, Jelsavsk^l Térjen a tárgyra! Mit mondott az unokanővéréről? — figyelmeztette Staník.

— Csaknem semmit. Ezt-azt hallott róla az apjától, amíg élt. De tulajdonképpen nem is róla, hanem inkább az apja testvéréről. Zechnerová anyjáról. Még az első világháború előtt költözött Bécsbe. Egy katonatisztnél szolgált. Ott ment férjhez valami cirkuszos-féléhez. Amikor a lányuk megszületett, az apa meglépett valahová Kanadába, úgyhogy Zechnerová nem is ismerte az apját. Az anyja meg prostitúcióra adta a fejét. Negyvenkettőben halt meg, azt mondják. rákja volt. Zechnerová anyja halála után visszatért Szlovákiába. Meglátogatta Üj- várott a Borovec családot is, de a fiatal Borovecnek nemigen volt Ínyére ez a rokonság.

— Amiről te beszélsz Miso, történelem! — szólt bele Jel- savsk^ beszámolójába Krasko.

— Zechnerováról kellett volna inkább adatokat szerezned, főleg az utolsó évekről. És főleg azt kellett volna megtudnod, hogy Zechnerovának honnan volt az aranya.

— Alig tud valamit Zechnerováról. Forgattam minden- hogyan. Meg vagyok róla győződve, hogy valóban nem tud semmit. Negyvenhatban járt Pozsonyban a partizánok kongresszusán. Egészen véletlenül találkozott vele az utcán. Az egészsége felől érdeklődött és úgy érezte, hogy a kabátjára tűzött kitüntetések nemigen nyerték meg a tetszését. Nagyon hidegen bánt vele. És azóta se látta, és nem is hallott felőle semmit. Ez röviden minden amit megállapítottam.

— Hát ez igazán nem sok

— állapította meg Staník is. — No, és most mit állapítottál meq te? — fordult a kapitányhoz.

S

ajnos én se találtam semmi világrengetőt. De azért valamivel mégiscsak többet mint MiSo, — jegyezte meg maga elé húzva a jegyzőkönyvet, amit Bohuslav Veselyvel a fogorvossal vett fel. — Nagyon agyafúrt fickó! Megpróbált tagadni, de a gyilkosság az ő lelki egyensúlyát is felborította. Zechnerovától

aranyat vásárolt. Ezenkívül eszébe jutott annak a férfinak a neve is, aki Zechnerovával megismertette.

— Ki az? — kérdezte Staník.

— Zoltán Kamensky doktor. Az idegklinikáról. A fogorvosnak 1952-ig magánpraxisa volt. Kamenskyné is az ő páciense volt. A híd számára tehát aranypénzt hozott és ezek borzasztóan felcsigázták Vesely érdeklődését. A férjjel már régebbről ismerték egymást, úgyhogy nem ütközött semmilyen nehézségbe elmenni hozzá és segítségét kérni értékes fogászati nyersanyag beszerzéséhez. Kamensky doktor elmondta, hogy az aranyakat az egyik páciensnőjétől kapta, akinek az idegeit kezelte, de nem akart Vesely közvetítője lenni. Közbelépett azonban a felesége és az ő kérésére bemutatta Veseiynek volt páciensét — Zechnerovát.

— Hol tartózkodott a fogorvos a gyilkossáq időpontjában?

— A 22,30-as gyorssal Prá« gába utazott. Ellenőriztük, valóban elutazott. De arra, hogy mit csinált a vonat indulása előtti hét óra alatt, nincsen tanúja. Azt állítja, hogy fél kilenctől az államáson a kávéházban várakozott, mert otthon — úgymond — únta magát.

Ojra Staník basszusa szólalt meg.

— Ez azt jelenti, hogy a háromszorosára nőtt azoknak a száma, akik biztosan tudtak a meggyilkolt aranyáról. Veseiynek sincs alibije, Kamensky- ről egyelőre nem tudjuk, hogy van-e.

— Részben valóban így van — mondta Krasko biztosan.

— Hogyhogy részben? Az utolsó szót Staník erősen kihangsúlyozta. — Hiszen utóvégre is magad állítod, hogy Kamensky az arany miatt ismertette össze a fogorvost Zechnerovával. Legalább is én így értettem.

— Jól értette őrnagy elvtárs. Csakhogy Vesely határozottan tagadta, hogy nagyobb mennyiségű értékről tudott volna és tagadta azt is, hogy tudott volna a forrásról, ahonnan Zechnerová az aranyat szerezte. Néhány Napóleön- arany megvételét ugyan beismerte, de azt állította, hogy sohasem kereste fel a lakásán. Amikor ötvenkettőben megvonták tőle a magánpraxist, az aranytallérok s ezekkel együtt Zechnerová sem érdekelték tovább. Utoljára talán egy éve találkozott vele. A városban. Állítólag úgy tett mintha nem látná. Igaz, a vallomását egyelőre még nem ellenőriztük.

— Éppen ezért a lehető leghamarabb ki kell hallgatnunk Kamensky doktort, — határozott Staník minden fölösleges kommentárt mellőzve. — Ügy is elkövettünk egy komoly hibát. — A kapitány kérdő tekintetét látva hozzátette: — Veseiynek lehetővé tettük, hogy Kamensky doktort figyelmeztesse. Nem kellett volna addig elengedni, amíg Kamenskyt ki nem hallgattuk.

— Erre mi is gondoltunk őrnagy elvtárs. Minden lehetőt elkövettünk, már Vesely kihallgatása alatt is, de nem jött ki a lépés. Kamensky doktor ugyanis tegnapelőtt Rózsahegyre utazott szolgálatilag. Ma estefelé jön meg. A fogorvos itt-tartására nem volt elegendő bizonyítékunk. így hát elengedtem és most minden lépését figyeltetem, - mentegetőzött. Érezte, hogy Staniknak igaza van és jogosan veti a szemére az elhamarkodottságot. — Még valamit őrnagy elvtárs — jegyezte meg óvatosan.

— Hogy ne tudja felhívni telefonon, Kamensky doktor telefonján egy kis műszaki hibát idéztünk elő.

Staník idegesen fészkelódött.

— Ezt nem lett volna szabad megtenned. Tudom, tudom a cél szentesíti az eszközt. Én is ezt az elvet vallom, de csak a törvény keretein belül. Érted? Míg én vagyok ennek az osztálynak a vezetője, nem tűrök ez alól semmiféle kivételt.

— Aztán enyhébb hangon még hozzátette: — Kamensky telefonját azonnal kapcsoltasd be! Egyelőre ilyen intézkedésekhez nincs törvényes jogunk.

A kapitány a szája szélét harapdálta. A leginkább az bántotta, hogy Staník az alárendeltjei előtt tett neki szemrehányást.

— Azonnal intézkedem parancsnok elvtárs. — A főnök éles bírálatától elszontyolodva indult, hogy telefonáljon.

— Ülj a fenekeden! — állította meg Staník. — Intézkedhetsz majd a gyűlés után is. Inkább azt mondd meg, hogy ezekután mik a további terveid, — kérdezte, bár, jóelőre tudta, hogy erre a kérdésre milyen feleletet kap.

X.

Délután egykor Krasko gondolataiba merülve ballagott felfelé az ideggyógyászati klinika második emeletére. Délelőtt több mint másfél óráig hívta Kannys doktort, a barátját, a- mlg végül is ott találta az irodájában. Kínzó hitetlenkedését még csak fokozta Staník szemrehányó megjegyzése. Nagyon pesszimista hangulatban állt meg az egyik ajtó előtt, aztán kopogtatott és lenyomta a kilincset.

I

gor már várta és úgy köszöntötte, ahogy barátokhoz illik. Az ő jókedve szöges ellentétben állt a látogató komorságával.

— Ülj le, Karol, — veregetett Kanys a vállára. — Helyezd magad kényelembe, hiszen látom rajtad, hogy gyógyszerre van szükséged, mondta tréfálkozva, látva Krasko gondterhelt arcát. — És tedd le a kabátodat! — Az íróasztal alsó fiókjából két poharat és egy megkezdett félliteres konyakos üveget húzott elő.

— Ha tudnád Igor, hogy mennyire irigyellek.

— Ugyan mit irigyelsz?

— A jókedvedet.

— Az elmegyógyász nem lehet pesszimista. Különben szedhetné a sátorfáját. Iszol vagy két pohárkával, meglátod mindjárt neked is jobb kedved lesz. Eredeti grúz-konyak, — mutatott ujjával az üveg címkéjére. — Remélem nem szolgálatilag vagy itt.

— Eltaláltad. Szolgálatilag.

(Folytatjuk)

BEATLES-TÖRTÉNE'

H

13.

STU HALÁLA

Még mindig boldogok voltak, ha hetente megkeres« tek fejenként tíz fontot, De a beat-zene, mint valami ragályos betegség elterjedt egész Liverpoolban. Bizonyíték volt erre az is, hogy egy új lap született (Mersey Beat volt a címe), amely kizárólag beat-zenével foglalkozott.

A Beatles-együttes most is a fő attrakció volt a Cavern klubban, de habár ott játszottak legtöbbet, as igazi barlangjuk a Casbah volt.

Neil Aspinall 80 fontért vett egy ütött-kopott mí- krobuszt, azzal vitte a Beatle-fiúkat a Liverpool környéki vendégszerepléseikre. Minden fellépés után 5—3 shillinget kapott mindegyiküktől. Végül otthagyta a munkahelyét, s a Beatle-fiúknál fölcsapott könyvelőnek.

így lett Neil a Beatles-együttes „utazási menedzsere“, s még mindig az, de hangzatos címét nem tudja elviselni.

Az imádók száma szinte naprói-napra gyarapodott, mégsem történt semmiféle igazán nagy dolog. Egyetlenegy zenei ügynök sem mutatott érdeklődést irántuk, emiatt kedvüket vesztették. John panaszkodó hangú levelet írt Stunak Hamburgba. „Valaminek muszáj történnie, de mikor?“

1961 végén Stu a képzőművészeti akadémián, előadás alatt rosszul lett.

— Szakadatlanul fejfájásra panaszkodott — meséli Astrid —, de azt gondoltuk, a megfeszített munka következménye.

1962 februárjában az eset megismétlődött. Stut Astrid lakására vitték, s onnan többé nem került ki élve. Áprilisban agyvérzés következtében meghalt Stu, a Beatle-fiúk legokosabbja.

A MY BONNIE SIKERE

Még mielőtt Stu Sutcliffe tragédiája bekövetkezett volna, megtörtént az. amire John annyira áhítozott. 1961 október 28-án, egy szombat délután, egy fekete bőrkabátos fiú tért be egy liverpooli lemezboltba és a My Bonnie című lemezt kérte, amelyet „valamilyen Beatles-együttes" felvételezett.

Brian Epstein, a pult túlsó felén álló árus azt mondta, nagyon sajnálja, de ezzel a lemezzel nem szolgálhat. Mi több, soha az életben nem hallott erről a lemezről, sem pedig arról a bizonyos Beatles-együttes- ről.

Brian Epstein pontosan tudta, hogy Liverpoolban temérdek beat-együttes létezik, de egyiküknek sem volt lemeze. Epstein pedig apja boltjában éppen lemezeket árult. Aznap egész estig dühöngött, hogy nem hallott erről a lemezről.

Hétfőn reggel még két vevő érdeklődött a My Bonnie című lemez iránt. Epstein erre föltelefonált néhány ismert importáló ügynököt, de azok sem tudtak róla.

Nem nyugodott. Fölkereste néhány zeneszakértö ismerősét s ezektől — legnagyobb meglepetésére — azt tudta meg, hogy a Beatles-együttes tagjai angolok (és nem németek, mint feltételezte), mi több, éppen Liverpoolból valók! A boltban dolgozó lányoknál is érdeklődött felőlük, s azok lelkesedve mondták, hogy a Beatle-fiúk egyenesen fantasztikusak. Ekkor jutott az eszébe, hogy ezek a fiúk egyszer borzalmasan felbosszantották, mert egész nap hallgatták a lemezeket a boltjában, s végül egyet sem vettek.

EPSTEIN MEGÉRKEZIK

Brian Epsteinnek az volt az első dolga, hogy lemenjen a Cavern klubba.

— Sötét és nedves pince volt, a levegője fullasztó — emlékezik Epstein. — A zaj fülsiketítő. Ekkor léptek fel a Beatle-fiúk. Rendetlenek és piszkosak voltak. Muzsikálás közben cigarettáztak, ettek, beszélgettek, vicceket meséltek és túlságosan gyakran hátat fordítottak a közönségnek.

Epstein nem ismerte őket személy szerint, de egy pillanatra sem tudta levenni a tekintetét a legnagyobb bolondozóról, Johnról.

— A pincében tetőfokára hágott az Izgalom. Mintha a Beatles-együttes valami különleges mágnességet sugárzott volna magából.

Bob Wooler disc-jockey bemondta a mikrofonba, hogy Epstein megérkezett.

— Ugyan milyen szél hozta Epstein urat? — kérdezte gúnyorosan George. Brian azonban nem jött zavarba, megmagyarázta hogy vevői a Beatles-együttes hamburgi lemeze után érdeklődnek, tudnának-e segíteni rajta. George elmondta, hogy a lemezt a Polydor cég készítette.

Epstein azonnal irt a Polydornak, és 200 darabot rendelt a My Bonnie című lemezből.

A soron következő estéken egyre gyakrabban látogatott el a Cavern klubba. Napközben viszont zeneszakértőknél az Iránt érdeklődött, hogy miből áll egy együttes menedzserének a dolga — mi mindent kell csinálni, hogyan kell szerződéseket kötni.

Epstein meséli:

— könyökömön jött már ki a lemezárusítás, szilárdan eltökéltem, hogy más szórakozást találok.

Fölkereste Allan Williamst is, akivel a Beatle-fiúk időközben már szakítottak. S kapott is tőle útmutatót: „A fiúk rokonszenvesek, de előbb-utóbb cserbenhagyják".

(Folytatjuk)