Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-14 / 2. szám
2 új ifjúság Magyar nemzetiségű a szlovák kormány legfiatalabb minisztere Dobos László Októberben lesz harminckilenc éves. Nevét az Irodalomból vagy más körökből csaknem minden csehszlovákiai magyar Ismeri; Dobos László. 1969 január 2-án a szlovák kormány tárcanélküli miniszterévé nevezték ki. — Miniszter űr, van-e sztorija a kinevezésének? — Ez nem is nevezhető történetnek; a Csemadok Központi Bizottságán kezdődött, ott hangzott ei e- lőször a javaslat, azután már csak azon gondolkoztam, vállaliam-e vagy sem a tisztséget. — Volt ellen javaslat is? — Nem, nem volt. — Mégis, miért tétovázott, hogy elfogadja-e a miniszteri széket? — Éppen azért, amiért elvállaltam. A Csemadokban a műit év folyamán kidolgoztunk egy programjavaslatot, amely most megvalósításra vár. Szerettem volna részt venni ebben a nem köny- nyű munkában. Jelenlegi funkciómban talán még nagyobb mértékben segíthetem végrehajtását. — Mint miniszter, vagy mint a Csemadok KB elnöke? — Természetesen mint miniszter. A Csemadok országos elnöki tisztségéről döntsön a szervezet központi bizottsága. Nem vagyok annak a híve, hogy egy ember nyakába varrja- nak minden funkciót. Ismerek nagyon sok tehetséges és ügyes embert, akiknek szintén szót kell adni. — Kit javasol a Csemadok KB elnökének? — Erről egyedül nem nyi- latkozhatom, ez a Csemadok KB hatáskörébe tartozik. — Mit szóltak a kinevezéséhez otthon? — Elsápadtak. Még ma is, egy héttel kinevezésem u- tán ilyen „sápadt" hangulat uralkodik nálunk. Kinevezésemet nagy várakozás e- Iőzte meg részükről, de részemről is. Sokat várok ettől a tisztségtől, persze a szándék végrehajtása nemcsak tőlem függ. Se lányain, se fiam nem tettek sajátos itiegjeüyzést új funkciómra. Még csak nem is kritizáltak. — örültek miniszter-papájuknak? — Ezt kérem, kérdezze meg tőlük. — Történt-e lényeges változás a családi és hétköznapi életében új foglalkozása következtében? — Hogy történt-e? Édesanyámnak beteljesült az álma, amikor tanítani kezdtem. Tanító vagy pap. Csak két foglalkozás közül választhattam. Tovább, magasabb színvonalú foglalkozásra a családunkból senkit sem vitt a képzeletvilága. Politikai jellegű funkcióról nem is beszélve. „Az olyanra csak akasztófa vár..." A hétköznapi életet számomra, íróember számára a Madách Könyvkiadó jelentette, a- melynek rövid ideig igazgatója voltam. A kiadóból nem szeretnék elmenni, viszont annak vezetését sürgősen meg kell oldani. Sürgősen, hiszen az önállósulás után a kiadóban csaknem mindent elölről kezdtünk. Amíg minden téren talpra áll, sok injekcióra lesz szüksége. Nekem meg teljes mértékben át kell o- rientálódnom a politikai é- let viszonyaihoz. Az egy más törvények szerint működő mechanizmus. Más az irodalom erkölcse, amelyben eddig éltem, és más a politika. Az utóbbit tanulnom kell. — Hogyan kezd hozzá? — Próbálom megismerni e sajátos élet törvényeit. — Miniszter kollégái között hogyan szólítják egymást? — Régebbi ismerőseimet, akikkel tegeződöm, a keresztnevükön szólitom, a többieket miniszter elvtársnak. — Az újságok tele vannak kollégái nyilatkozataival és elképzeléseivel jövendő munkakörüket illetően. Miniszter úr, milyen az ön elképzelése tisztségéről? — Túl korainak tartom az elképzeléseket és szívesebben számolnék már be megvalósításukról. Most ennek van itt az ideje és erről lenne jó beszélni. A Csemadokban kidolgoztunk egy programot, amelynek a gyakorlatban még nem nagyon látszik az eredménye, de máris megalapozott egy másféle magatartást, egy más alapokon lévő nemzetiségi politikát. Szerintem az 1968-as év a Csemadok számára történelmi jelentőségű volt. — Szívesen dolgozott a. Csemadokban? — Igen. Kezdettől fogva tagja voltam, végigéltem válságait, harcait, amig elértük a jelenlegi színvonalat. — Miniszter úr, elszomo- rftotta-e, hogy nem kapott tárcát? — Nem. Tulajdonképpen kantam, csak egy kicsit hosszú a megnevezése; a szlovákiai kisebbségek U- gvével fogok foglalkozni. — Miniszteri hivatalában ki lesz a titkárnője? — Eddig még Bzékem sincs, nem még titkárnőm. Azt ígérték, holnapután kapok egy helyiséget, még nem tudom, lesz-e benne íróasztal. — Kedvenc étele? — Töltöttkáposzta. — Otthon szokott ebédelni? — Ebéd? A dél nálam mindig este van. És ott „e- bédelek“, ahol a „dél“ ér. — Milyen jövő vár írói pályafutására? — Ha én azt tudnám. Annak ellenére, hogy sokan eltanácsolnak az irodalomtól, mégis ott akarok maradni. — Miért tanácsolják el? — Nem tudom. — Van-e konkrét elképzelése irodalmi tevékenységéről a jövőt illetően? — Szeretném folytatni a Földönfutókat. Időben, a 950-es évek belémrajzolt élményeiből. — Van-e kívánsága az új évet illetően? — Igen. Először is sikerüljön végrehajtani és megvalósítani azt, amit magunk elé tűztünk a Csemadokban. Másodszor az a kívánságom, hogy barátaim maradjanak meg ezután is barátaimnak. — Azt hiszem, az utóbbitól nem kell félnie. Sőt, éppen az ellenkezőjétől; hogy sorban állnak majd miniszteri irodája előtt. — Ennek örülni fogok. De van bennem egy belső érzés, hogy a dolgok Idővel elmozdulnak helyükről és ettől félek... — Köszönöm az interjút miniszter úr. Beszélgetett: ZÄCSEK ERZSÉBET Saját fejünkkel ítéljük meg sorsunkat Harminc évvel ezelőtt Móricz Zsigmond új arcú ma* gyaroknak, Fábry Zoltán a vox humána népének nevezi a csehszlovákiai magyarokat. Sajnos, mélyreható önvizs- gálatnak sohasem vetettük alá magunkat. Különösen a legutóbbi húsz évben nem alkottunk magunkról, viszo- nyainkről és kilátásainkról önálló véleményt. Szinte együtt monhatnánk a kétszáz évvel ezelőtt jobbágy viszonyok közt élő Kármán Józseffel: „Eltikkad az öggondolkodás ereje nálok. Nem merik felemelni magokat — és dolgozni. Vannak szemeik és nem látnak, füleik és nem hallanak“ És ide kívánkozik a tanácsa is- „Kételkedni, vizsgálódni, fontolni, tanulni kell annak, aki meg akar világosodni.“ A januárt követő demokratizmus kétségtelen eredménye, hogy ezen a téren is megváltozott a helyzet. Amikor az országban lehetőség nyílt a felgyülemlett akút politikai problémák megoldására, amikor napirendre került az ország föderatív átrendezése, amikor csökkent a népünkre nehezedő politikai erők nyomása, a csehszlovákiai magyarság is feléledt évtizedes kábultságából. A Csemadok, élve a történelem nyújtotta lehetőségeivel, előterjesztette ismert javaslatait. Már a javaslatok kidolgozása is megkívánta a helyzetünk józan felmérését, a jogokért folytatott harc viszont mozgósította erőinket. Megismertük igazi barátainkat, de megismertük az ellenfeleinket is. Mindez egymagában is nagy dolog. Magyarok, szlovákok es a (ovo Kis nemzetek életében ritkán adódnak boldog pillanatok. Valami mindiq megrontja az örömüket. Vagy a nagyhatalmak, vagy a másik kis nemzet gyűlölködése. Sokszor leírt, régi vágy, hogy Közép-Európa népei egyszer valóban egymásra találjanak, rendezzék rendezetlen dolgaikat. Bajba jutva tapasztalhatta, román, szlovák, cseh, horvát, szerb, hogy nemzeti függetlenségét egyedül képtelen megvédelmezni. Erre csak közösen, egymást támogatva, segítve képesek. Most, amikor teljesült a szlovák nép nagy történelmi vágya és elnyerte nemzeti szuverenitását, szabad kezet kapott a Szlovákiában élő nemzetiségek helyzetének rendezésére. A szlovák nép nemzeti biztonságérzetének e megnövekedése kedvező légkört teremt a magyar-szlovák viszony emberséges megoldásához, nemzetiségi jogaink teljes elnyeréséhez. Minden nép, tehát a nemzetiségek is érvényt akarnak szerezni a maguk igazának. Ezek az igazságok sokszor kicsinek tűnnek, de azért igazságok maradnak. Eszköz igazságok, olyanok, mint a kenyér, hogy együnk, mint a balta, hogy utat törjünk. Teljesülésük nélkül nem élhetünk, és ezért sohasem mondhatunk le róluk. Szomorú tapasztalataink ellenére valljuk, hogy a szocializmus — megszabadulva torzulásaitól — ki fogja küszöbölni a nemzetek viszálykodását, megszűntet mindenfajta emberi elnyomást, tehát a nemzeti elnyomást is. Fáradoznunk kell rajta, hogy a nemzetek egymás hasznára váljanak, és ne pusztítására, mint eddig Mi csehszlovákiai magyarok hűek maradunk történelmi feladatunkhoz, egyengetni fogjuk a magyar, szlovák, cseh megbékélést, államaink barátságát. Kapocs akarunk lenni és nem vízválasztó. Ez a ml konkrét internacionalizmusunk. * / Dr. Ivan Dérer, szili. 1884, — szociáldemokrata, 1921-22-ben Szlovákia teljhatalmú minisztere, 1926- ban unlflkációs miniszter, 1929-34-ben Iskola- és népművelésügyi miniszter, 1934- 1938-ban Igazságügyi miniszter. Egész idő alatt képviselő. A müncheni döntés titán a gestapo Internálta. Felszabadulás után a legfelsőbb bíróság elnöke. Az ötvenes években bebörtönözték. Ma nyugdíjas. Téli kép A történelmi remények népe (Befejezés az 1. oldalról) Éppen a köztársaság ötven éve bizonyítja, hogy létezik a történelmi eseményeknek ritmusa. Az egyik cseh történész irta- „A cseh hazafiak szemében micsoda siker lehetett 1918 október 28! Teljesen önálló állam a történelmi határok közt, és hozzá Szlovákia is, sőt — micsoda bizarr érzés egy cseh államjogász számára — Kárpát- llkrajnával együtt... A szorongás évei után tehát végre eljött a cseh visszacsapás pillanata, és ez olyan elsöprőnek tűnt, hogy sok szempontból véglegesnek és definitív- nek látszott. De semmi sem abszolút, semmi sem definitiv, különösen egy kis nemzet sikere nem az... Jött München, jött 1939 március 15. Ahogy október 28. abszolút visszavonhatatlan sikernek tűnt, ugyanúgy 1938 szeptembere közel állott a legmélyebb reménytelenséghez... Aztán jött 1945 májusa, és vele visszatért a visszacsapás olyan lehetősége, amilyenre 1918-ban a legmerészebb fantáziájú hazafi sem mert volna gondolni; sok nemzetiségű államból, nemzeti állam lettünk, Európa térképéről eltűnt az a tágra tárt német harapófogó, amely hagyományos módon folyton szorította Csehszlovákia nyugati részét, és a hagyományosan veszélyeztetett déli, valamint északi határaink a nyugalom és a biztonság határai lettek. Tehát ismét, akár csak 1918-ban, teljes és végleges győzelem. De ma már tudjuk, hogy a nemzetek sikerei, különösen a kis nemzeteké, soha sem véglegesek..." Ez nemcsak az elmúlt ötven év tapasztalata, a történelemből számtalan példát hozhatnék. Generációk egymásra hagyott bölcseségével az egyszerű ember rég vallja; egyszer le, másszor föl, a történelem kereke tovább forog... A nemzetek azonban hajlamosak az önámitásra, elhiszik, hogy ellenfeleik felett aratott siker és győzelem a társadalom fejlődésének természetes eredménye. Ez képtelenség! Ha így lenne, akkor a háborúkat és a népek villongásait a fejlődés legfőbb mozgatóinak kéne elismernünk. Pedig ezek különböző dolgok. Más a politikai, a hadi siker, és más a társadalom fejlődése. Egyik a kát befolyásolja, de nem azonosak. A politikai és hadi sikerek mindig relatívek. Ami az egyik számára győzelem, az a másik számára szükségszerűen vereség. De a győzelmek és vereségek időben is relatívak. Eddig még minden győztest megvertek. A háborúkat legtöbbször békekötések követik, amelyekben a győztesek szentesítik a csatában szerzett előnyeiket, és ezzel elvetik a következő háború magvait. A szerződést követő békében a győztes hatalmak véglegesíteni akarják a háborúval szerzett jussot (hadizsákmány, hadisarc, területek stb.), ugyanakkor a vesztesek szabadulni akarnak vereségük hátrányos következményeitől. Tehát bizonyos értelemben sosincs valódi béke. A harc tovább folyik, csak most már a politika fegyvereivel. Karéi Kosik cseh filozófus írja; „A politika nemcsak játék a hatalommal és a hatalomért, de egyben küzdelem is, amelyben az egyik fél a másikra akarja erőszakolni saját valóságlátását és az események saját értelmezését. Az úr és a rabszolga sajátos dialektikája ezen a területen úgy valósul meg, hogy a győztes nemcsak arra kényszeríti a legyözöttet, hogy az ő szemével nézze a világot és sajátmagát, hanem még a módját is előírja annak, hogyan kell ezt a kapitulációt, megadást, sajátmagán végrehajtani. Pontosabban; ebben a játékban az a vesztes, aki a másik fél nézetét hagyja magára erőszakolni, sajátmagát és cselekedetét az ellenfél szemével nézi és ítéli meg“. E hosszúnak tűnő idézet lényege: a vesztes csak akkor szenved végleges vereséget, ha elismeri, hogy veresége és annak minden követelménye igazságos, ha saját igazává fogadja a győztes igazságát. I'
