Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-18 / 11. szám
f IPOLYSÁG 1969 A Városi Nemzeti Bizottság épülete, a hajdani vármegyeháza. I polyság, nagyközség Hornt vármegyében, ipolysági járásban, az Ipoly folyó mellett (1910) 4206 magyar lakossal; a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgálbírói hivatalnak, királyi törvényszéknek, járásbíróságnak és adóhivatalnak, államépítészeti hivatalnak, királyi közjegyzőnek, királyi pénzügyigazgatóságnak, pénzügyőrbiztosi állomásnak és csendőrszárny- és szakaszparancsnokságnak székhelye; van takarékpénztára, Nép-, Gazdasági és Iparbank, szövetkezet, kereskedelmi erdőgondnoksága, királyi iparfelügyelősége, királyi tanfelügyelősége, máv. osztálymérnökség, királyi állattenyésztési, gazdasági felügyelőség, kereskedelmi munkáspénztár, állami főgimnázium és leányiskola, alsófokú ipariskola, vármegyei múzeum, többféle egyesülete, kaszinó- és népkönyvtára, sporttelepe; szesz- és téglagyárak, fatelepek, vasúti állomás, kincstári posta-, távbeszélő- és távíróhivatal és postatakarékpénztár. P ^ evezetőként ennyit •MmM az 1914-ben megjelent Révai Nagy Lexikonból. Az itt említett adatokat e sorok Írójának nincs módjában ellenőrizni, annyi azonban bizonyos, hogy még jóval a lexikon megjelenése előtti időből (1910) származnak, ami természetes, hisz a lexikon kéziratainak nyomdába jutásától a vaskos könyvek elkészültéig ugyancsak eltelt jónéhány naip. Különben is, az itt következőkben nem is a pontosságot’ illeti az elsőség, csupán az Ipolyságot érintő mai és az 55 évvel ezelőtt megjelent lexikon néhány adatának összehasonlításáról van szó. És az összevetés sosem lehet káros, sőt segítséget nyújt bizonyos téves állítások kiforgatásához, egyszóval a tények megállapításához, tehát a valósághoz. íme az első példa; Az elmúlt 59 év alatt 1294 fővel szaporodott Ipolyság, a még nem is oly régen járási székhely lakossága. Mindebből nem könnyű kiszámítani az évi természetes szaporulatot, amely valamivel kevesebb 22 személynél. A laikus talán felhozhatná 1919-et, de főképp az 1945-48 közötti időszakot, a deportálást és a kitelepítést. Dehát még senkit sem fosztottak meg házától, földjétől, csak azért, hogy az üresen tátongjon, illetve parlagon heverjen. Különösen nem mondhatjuk el ezt azoknak a házáról, kertjéről, akik 1946-47 telén a XX. század kellős közepén megjelentek a csehországi rabszolgapiacon, vagy éppen azokról, akik fehér cédulával a zsebükben voltak kénytelenek átkelni az Ipoly túlsó oldalára s még néhány méterrel azon is túl. B . izony, az ilyen házak egy percig sem maradtak ü- resen. így hát az Ipoly-menti kis városka lakosai számának ilyenforma megcsap-, panását sem hozhatja fel érvként senki, még abban az esetben sem, ha a lakosság a már említett évi szaporulatát a két világháborút követő ránk nehezedő, nem éppen humánus bánásmód számlájára írnák. E silány eredmény okát bizonyára másutt kell keresni. És aki keres, az előbb- utóbb talál is. De itt Ipolyságon az efaj- ta keresgélésre nincs is nagyon szükség. Hisz e városka szülöttjeivel, kezdve a Garam mentétől Ostrava, Most bányáiban és építkezésein és mindenütt másutt is könnyen találkozik az ember. De az utazás sem fontos, sem a Garam völgyén végig, és mégkevésbé Észak-Morvaország és Nyu- gat-Cseország tájain. Csak egyszerűen fel kell tenni a kérdést a város legilleté- kesebbjeinek, ez esetben Kovács Istvánnak, a VNB titkárénak. Például ebben a formában: — Milyenek a városban a munkalehetőségek ? Látom az arcán, hogy nagyon sokszor hallotta már a kérdést, ha kissé más formában is. Nem éri váratlanul. Ezért mindjárt el is mosolyodik, ám ez a mosoly keserűséget takar. Majd így kezdi: — Nem nagyon dicsekedhetünk. Csupán két jelentősebb üzeme van a városnak, bár az egyik sem olyan hű de nagy, de azért tpbb a semminél. Az egyik a Piéta, a másik Strojstav. Az előbbiben 400-an dolgoznak, de reméljük, hogy 1970-ben további 100 nő kap itt munkát. Nagyon, de nagyon reméljük, legalább ennyit... N éha-néha ugyan felcsillan előttünk a remény egy kis szikrája, a Piéta üzem objektumai mellett egy fonoda építésére, de ez igazán csak amolyan szikrácska. Körülbelül ezer ember reménye teljesülne, ha ez az álomnak is túl szép elképzelés megvalósulna. De nagyon nehéz megmondani, hogy mikor kerül rá a sor, ha egyáltalán sor kerül rá. Ezért is szoktuk meg mi ságiak a földön járni. Ott fönt a magasban hadd szánjanak továbbra is a felhők. Mert azért mégiscsak más az álmodozás, mint a fellegekben járni. — Ogy látom, nem marad más hátra, mint a valóság, tehát az utóbbi. — Az utóbbi?... A Stroj- stavra gondol ? — Igen, rá gondoltam. — Nehéz gépeket javítunk ott, nem szeretnék ismételten csak a reményről beszélni. Az üzem jelenleg 350 embernek ad munkát. Ám ha miden sikerül, rövidesen megduplázódik a létszám. Ha ez sikerül, márpedig ennek úgy kell lennie, de értse ezt úgy, a- hogy mondom, ennek így kelle lennie, akkor nagyjából itt nálunk helyrebillen az egyensúly a kereslet és a kínálat között. Furcsán hangzik, ugye? Divatos szavak ezek, nagyon is azok, talán csak az a baj, hogy későn értek el hozzánk. De számunkra az a fontos, hogy már itt vannak. Egyszóval önállók leszünk a munka frontján, tehát kis híján megszűnik az ipolyságiak vándorlása az országban. Elnézem a titkár kipirult arcát, fürkészem a tekintetét, aztán kissé attól tartva, hogy megzavarom gondolatmenetét, felhasználom a kis szünetet fejtegetése közben, mégiscsak megkockáztatok egy további kérdést. — Nyilvántartják azokat, akik másutt dolgoznak? A kérdésre feltekint, megigazítja az előtte lévő iratcsomót és arcán megjelenik ugyanaz a furcsa mosoly, mint beszélgetésünk kezdetén és ezeket mondja: — Ez az, amit nerh teszünk szívesen, bármennyire is óhajtjuk ezt, mindeddig nem sikerült. így hát továbbra is marad a bűvös szám, a 467. Ennyien várják hosszú évek során, nap mint nap, hogy valóban Ipolyságinak mondhassák magukat, mert azért mégiscsak más hetente két napot, vagy havonta néhány napot otthon tölteni, mint helyben dolgozni az év minden e- gyes napján. Ezek tehát a mi sajátos helyi problémáink, a legfontosabbak. Megoldásukat sürgetjük, de mindezeken kívül egyéb kérdések is felvetődnek a mi gondjaink mellett is. I a polyság nem véletJL lenül volt hosszú évtizedeken keresztül járási székhely. Központi fekvésénél fogva mindig fontos szerepet töltött be a környék gazdasági és kulturális életében. Ma azonban e fontos szerep betöltésének lehetőségeitől szinte teljesen meg van fosztva. Ez pedig több mint természetellenes. A város vonzerejének hatása a környező falvakra ugyan még nem vesztette el hatását, de munkalehetőség híján mindez édes-kevés. Legalább 1500 munkahelyre lenne szükség, hogy a város betölthesse azt a szerepét, amelyre fekvése és hagyományai feljogosítják. További kérdés felvetésére nem is vállalkozom. Tudom, hogy a lakásépítés itt sem lehet jobb, mint másutt az országban, ez mindenki előtt ismeretes. Az alapfokú iskola alsó tagozatán két műszakban folyik a tanítás, és amikor a délutáni tanításra igyekvőkkel szót akarok váltani, elállók ettől a szándékomtól. Legalább ugyanolyan fáradtnak látszanak, mint azok, akik már hazafelé igyekeznek. Arra már gondolni sem merek, hogyan is nézhetnek ki ezek a gyereke^, amikor majd hazafelé marnék. Hisz az ismert szénhiánnyal megbirkózni ebben agn esetben csak egy módg&j lehet. Ugyanazt az elhas^pált levegőt szívják a ^élután ér-, kező gyerekek, ami a délelőtti tanítás után megma-' radt. Amikor pedagógus ismerősiemmel találkozom, igyekszem másra terelni a szót. így hát nem marad más hátra, mint hogy befejezzem az ipolysági sétát. Elhagyva a hajdani vármegyeháza tágas folyosóját, lent a földszinten az ugyancsak tágas bejárat falán egy táblára esik tekintetem; Ezen czímerkő, mely hajdan Nagy és Kis Hont- vármegye kemenczei székházát díszítette, az ősi idők iránti kegyelet jelvényeként itt elhelyeztetett. MDCCCLXXXIX. |7 ■ ■ Ihagyom a Városi ■ i iiM Nemzeti Bizottság épületét, kint vagyok a város főterén. Lassan szemerkél az eső, köz-« ben a lexikonból idézettekre gondolok. Ezen a főtéren keresztül igyekszem 59 év távlatából felmérni a változást. Nincs szerencsém, nem sikerül. Átmegyek a VNB épületével szemközti oldalra és az állomás felé nézek. Csak az Ipoly hömpölyög szélesen és zavarosan, mint a Duna a tavaszi áradások idején, egy hosszú, erős betonhíd alatt. Ez is valami — gondolom. Aztán irány az állomás. Majd még egyszer visszanézek az Ipoly bal partjáról a túlsó parti házsorra. A házak falát a víz mossa, ki tudja még meddig? Ezt sem kérdeztem meg Kovács István titkártól. SÁRKÁNY ÁRPÁD Ipolyság látképe az Ipoly balpartjáról.---------------új ifjúság 3 Vádlottak padján az érettségi Vádlói a tornaijai Mezőgazdasági Középiskola tanulói Harnöcz Zoltán Miről lehet szó egy középiskola negyedikes tanulói között márciusban? HárómSzor találgathattok. — Szerelemről? — Nem — Politikáról? — Nem. — Persze hogy az érettségiről. Velem szemben három fiú ül: Foglár Zoltán, Hamócz Zoltán és Kulcsár Sándor. Mindhárom a tornaijai Mezőgazdasági Középiskola negyedikes tanulói. Csakis a véletlen tehet arról, hogy a IV. ökonómiai A osztály három fiú tanulója volt a riportalany, mindannak ellenére, hogy az iskolán csaknem tízszer annyi a lány, mint fiú tanuló. Az osztályban rajtuk kívül még egy fiú van, a többi lány. Már felfestettem az ördögöt a falra, beszéljetek hát a számotokra legaktuálisabb témáról, az érettségiről. — Jaj, csak arról ne. Eddig az Oj Ifjúság megkímélt bennünket ettől a fenyegető rémtől, diskuráljunk inkább másról. — Jól van. Akkor azt mondjátok meg, tanáraitok közül kit kedveltek legjobban. Mindhárman erős fejtörés után végül kisütik, hogy efajta vélemény nyilvánítást talán mégiscsak jobb lenne az érettségi után közölni. — Kasza Miklós, az osztályfőnökünk. — Mire tanít benneteket? — Az osztályunkban már négy éve a magyar nyelvet tanítja. — Tehát 6 visz majd benneteket a zöld asztalhoz? Nevetnek. Látom rajtuk, beletörődnek sorsukba, jöhet az aktuális tárna; a matúra. Veszitek már a tételeket? — Igen, már minden tantárgyból átvettünk éppen eleget. — Féltek? — Most még nem. Az „érettek“ ugyan ijesztgetnek bennünket, hogy majd úgy egy nappal az érettségi előtt vadonatúj alsónadrággal ajándékoznak meg bennünket... Jó lenne, ha az Oj Ifjúság tanúja lenne az ellenkezőjének. Az Új Ifjúság inkább majd egy nappal az érettségi után látogat meg benneteket. Rendben? Szeretjük a vidám embereket és megítélésem szerint Tornaiján az érettségi után az idő tájt nem lei*z bennük hiány. Az érettséginek általában két célja van — azaz kellene, hogy legyen: értékelést adjon arról, hogy mit sajátított el a tanuló négy év alatt, hogy mennyire „érett“, azonkívül ugródeszkának kellene lennie az egyetem felé. Mit gondoltok, lesz-e valamilyen értelme annak, hogy fél évig „nyúzzátok“ majd a tételeket és utána leérettségiztek? Egyáltalán, gondolkoztatok-e már azon, szükséges-e az érettségi? — Hát, nem tudom. Mélyebben közülünk ki gondolkozott ezen. Zoltán, talán te... — Valóban kevés értelmét látom és igazságtalannak találom azt az érettségit, amely nem a diák négy éves munkáját tükrözi... Például megesik, hogy minden tételt kitűnően tudok, kivéve egyet, amit persze szerencsémre ki is húzok. A tanár, aki négy éven át foglalkozott veleip, ismer, tadja, mire vagyok képes, még sincs lehetősége arra, hogy megvédjen az érettségiztető bizottság előtt — és ez érthető. Nem javasolhat hármast, ha a tételről alig mukkantam meg. — Ez persze egy túl idealizált példa. De itt van még egy: minden iskolán elég gyakran cserélődnek a tanárok és megtörténik, hogy a negyedikesek is új tanárt kapnak, aki aztán abból a tantárgyból az érettségihez vezeti őket. Az ilyen tanárnak még ha lenne is lehetősége megvédeni diákját a bukástól, nem teheti, nem ismeri képességeit, mert csak egy évig-- foglalkozott vele. Ebben az esetben sem igazságos az érettségi. — Az érettséginek semmi értelme, hiszen nem azt tükrözi, amit valójában tudunk, amit négy év alatt elsajátítottunk. Nekem nincs javaslatom, de talán a négy év anyagából a tanulókat az órákon is vizsgáztatni lehetne, nem? Viszont minden nagyobb szabású emberi munka igényli annak összegezését. A szövetkezetekben ilyen a zárszámadás, az egyetemisták életében pedig a diploma-munka. A középiskolákban az érettségi a mérce, az összegezi a diákok alkalmazásra, illetve továbbtanulására érett tudását. Nem szabadna lemondanunk róla, már csak azért sem, mert az érettségi vizsgának jelentős ösztönző hatása van a tanulók és tanárok munkájára egyaránt. A vizsgával járó „sokk“ az egyik leggyakoribb kifogás az érettségivel kapcsolatban. Ez a sokszor mesterségesen szított izgalom egyáltalán nem az érettségi lényegéből, inkább némely tantestület, tanár vagy szülő helytelen nevelési gyakorlatából fakad. — Ha rajtam múlna, én mégiscsak az érettségi vidám részét hagynám a gyakorlatban. A leikemre kötötték: ne írjak rosszat róluk, kritikus megjegyzéseiket hagyjam névtelenül. Nem szabad elárulnom, ki mit mondott közülük. Legyen úgy, beszélgetésünk amúgy is kollektív jellegű volt. — Milyen tanulók vagytok? — Egyikünk sem jó. Harnócz különben verseket is ír. Beküldte már az Oj Ifjúságba is és azt a választ kapta, hogy reménytelen eset... Látom, hogy ez csak provokáció Foglár részéről, később azonban kisül, hogy Harnócz valóban verselget. Milyen órátok van most? — Statisztika. — Szeretitek? Grimasz és egy elfojtott „... nem látni." Z á c s e k Erzsébet
