Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-11 / 10. szám
áj ifjúság 5 W. SOMERSET MAUGHAM: Mr. Mindentudó Még meg sem ismertem Max Keladát, már tudtam, hogy nem fogok rokonszenvezni vele. A háború éppen csak befejeződött, s az óceánjáró hajók óriási utasszállító forgalmat bonyolítottak le. Nehezen lehetett helyet kapni, s meg kellett elégedni azzal, amit az ügynökségek éppen ajánlani mél- tóztattak. Egyágyas kabinra senki sem számíthatott, s már azért is hálás voltam, hogy nekem olyan jutott, amelyben csupán két fekvőhely volt Amikor azonban útitársam nevét meghallottam, elkomorultam. Ez bizony zárt hajóablakot és könyörtelenül kizárt éjszakai levegőt jelent. Elég bosszantó maga a tény is, hogy valakivel meg kell osztani a kabint két teljes héten át (San Franciscóból Yokohamába utaztam), de kevesebb kétségbeeséssel néztem volna az út elébe, ha útitársamat Smithnek vagy Brownnak hívják. Beszálláskor Mr. Kelada poggyászát már a kabinban találtam. Már a bőröndök külseje se tetszett, mind tele címkével, a hajőkoffer pedig túlságosan nagy. Piperecikkeit már kicsomagolta, s megfigyeltem, hogy a kitűnő Monsieur Coty készítményeit használja: az 6 parfümjét, hajvizét és brillantinját láttam a mosdóállványon. Mr. Kelada aranymonogra- mos ébenfa nyelű keféire ráfért volna az alapos tisztogatás. Ki nem állhattam Mr. Keladát. Bementem a dohányzóba. Egy csomag kártyát kértem, s pasziánszozni kezdtem' Alighogy belefogtam, odajött hozzám egy férfi, s megkérdezte, nem téved-e, hogy ez és ez vagyok. — Én Mr. Kelada vagyok — tette hozzá, ragyogó fogsorát felvillantó mosollyal, azzal leült. — Ö, igen, azt hiszem, egy kabinban vagyunk. — Ezt nevezem szerencsének Az ember sohasem tudja, kivel rakják együvé. Borzasztó boldog voltam, mikor meghallottam, hogy ön angol. Nekünk angoloknak össze kell tartanunk, ha külföldön vagyunk, ugye érti, mire gondolok? Hunyorítottam. — Maga angol? — kérdeztem, valószínűleg tapintatlanul. — De még mennyire! Csak nem azt akarja mondani, hogy amerikainak látszom? Tősgyökeres brit vagyok, az bizony, bőrű; orra húsos és hajlott, nedvesen fénylő szeme igen nagy. Göndörödő, hosszú fekete haja olajosán csillogott. Az angolt oly gördülékenyen beszélte, hogy az már nem is volt angolos; hozzá még szertelen mozgékonysága. Egészen biztosra vettem, hogy brit útlevelének tüzetesebb vizsgálatából kiderülne, hogy Mr. Kelada kékebb égbolt alatt született, mint amilyen rendszerint Anglia fölé borul. — Mit iszik? — fordult hozzám. Bizalmatlanul pillantottam rá. Az alkoholtilalom még érvényben volt, és minden arra vallott, hogy hajónk csontszáraz. Hacsak nem vagyok nagyon szomjas, nehezen tudnám megmondani, a gyömbérsört utálom-e jobban vagy a limonádét. Mr. Kelada azonban rám villantotta keleties mosolyát. — Whiskyt szódával, vagy egy száraz Martinit? Csak egy szavába kerül! — Earzsebeiből előhalászott két palackot, és elém rakta őket az asztalra. Martinit választottam, ő pedig hívta a hajópincért, s egy tál jégkockát meg . poharakat kért. . — Remek koktél — mondtam. j \ ... ~ ,, —Hát igen..., van ott még bőven, ahonnan ez való, s ha lennének barátai a hajón, mondja meg nekik, hogy van egy cimborája, akinél a világ minden itala megtalálható. Mr. Kelada szüntelenül fecsegett. Beszélt New Yorkról és San Franciscóról. Előadta véleményét színdarabokról, festményekről és a politikáról. Nagy hazafi volt. A jó öreg angol zászló igazán tiszteletet keltő szövetdarab, de ha egy alexandriai vagy beiruti úriember lengeti, önkéntelenül is az az érzésem támad, hogy valamiképpen veszít a méltóságából. Mr. Kelada kissé bizalmaskodott. Nem vagyok nagyképű, de hiába, azt azért illetlennek érzem, hogy egy vadidegen alak úgy szólít meg, hogy elhagyja nevem mellől a „mister“-t. Mr. Kelada túltette magát az ilyen formaságokon, nyilván, hogy fesztelenebbé tegye kapcsolatunkat. Nem szerettem Mr Keladát. Mikor mellém telepedett, félretoltam a kártyákat, most azonban — gondolván, hogy első beszélgetésnek ez is elég hosszú volt — folytattam a játékot. — A hármast a négyesre! — mondta Mr. Kelada. Passziánszozás közben a legbosszantóbb, ha megmondják az embernek, hová rakja a felütött kártyát, mielőtt még maga belepillanthatott volna. — Kijött, kijött — kiáltotta. — A tízest a bubira! Befejeztem a játékot, s csak úgy forrt bennem a méreg. Erre fölkapta a kártyacsomót. — Szereti a kártyatrükköket? — Utálom a kártyatrükköket — válaszoltam. — Rendben van, akkor csak ezt az egyet mutatom meg. Hármat mutatott. Akkor aztán közöltem vele, hogy lemegyek az étterembe, helyet szerezni az asztalnál. — Minden el van intézve------mondta. — Már foglaltam helyet önnek. Gondoltam, ha már egy kabinban vagyunk, üljünk együtt az asztalnál is. Nem szerettem Mr. Keladát. Nemcsak közös kabinunk volt, s egy asztalnál ültem vele napi három étkezésnél, de a fedélzeten sem sétálhattam körbe úgy, hogy ne csatlakozott volna hozzám. Egyszerűen képtelenség volt lerázni. Soha nem jutott volna eszébe, hogy fölösleges. Szentül hitte, hogy partnere ugyanolyan boldog az ő társaságában, mint ő a másikéban. Ha valaki az otthonában lökte volna le a lépcsőn, és becsapta volna az ajtót az orra előtt, akkor sem derengett volna fel benne a gyanú, hogy nem szívesen látott vendég. Könnyen barátkozott, s három nap múlva mindenkit ismert a hajón, ő volt a társaság lelke. Ő szervezte a közös szerencsejátékokat, vezette a sorsolásokat, pénzt gyűjtött a versenyek nyereménytárgyaira, korongjáték- és golfmérkőzéseket hozott össze, hangversenyt rendezett és álarcosbált. Mindig és mindenütt jelen volt. Kétségkívül őt útálták legjobban az egész hajón. Mr. Mindentudónak hívtuk, a füle hallatára is. S ezt ő bóknak vette. A legkibírhatatlanabb azonban étkezésnél volt. Ilyenkor majdnem egy álló óráig kényére-kegyére ki voltunk szolgáltatva. Szivélyeskedett. kedélyeskedett, locsogott és vitatkozott. Mindenkinél mindent jobban tudott, és sértette mérhetetlen hiúságát, ha valaki ellent mert mondani neki. Abba nem hagyott volna egy témát, a legjelentéktelenebbet sem, ameddig meg nem győzte az embert a maga igazáról. Eszébe sem jutott soha az a lehetőség, hogy ő is tévedhet, Mr. Kelada csalhatatlan volt. A hajóorvos asztalánál ültünk. Mr. Kelada könnyen diadalmaskodhatott volna, mert az orvos lusta volt, én pedig fagyosan közönyös, de volt itt még egy Ramsay nevű férfiú, akivel sehogyse fért össze! Ez ugyanis éppen olyan szőrszálhasogató volt, mint ő, s irtózatosan bosszantotta a levantínus önteltsége. Elkeseredett, véget nem érő vitákba bonyolódtak. Ramsay amerikai konzuli szolgálatban állott, s Kobe volt az állomáshelye. Közép-Nyugatról való nagy, esetlen fickó volt, bőre alatt zsenge hájjal, készen vett ruháiból szinte kifolyt. Szolgálati helyére utazott vissza rövid New York-i látogatás után, s vitte magával feleségét, aki egy évet otthon töltött. Mrs. Ramsay csinos kis jószág volt, megnyerő modorú és jó humorérzékű. A konzuli szolgálatot rosszul fizetik, s az asszony mindig igen egyszerűen öltözött, de tudta, hoBizonyítékként elővette zsebéből útlevelét, s fölényesen meglőbálta az orrom előtt. György királynak furcsa alattvalói vannak. Mr. Kelada alacsony, erőteljes testalkatú férfi volt. borotvált arcú és sötét gyan kell viselnie a ruháit .ízléses volt és elegáns. Csak azért figyeltem fel rá különösebben, mert volt egy tulajdonsága, ami talán meglehetősen általános a nőkben, de manapság nem érvényesül a viselkedésükben. Valahányszor ránéztem, megragadott a szerénysége. Ügy ragyogott, mint kabáton a virág. Egyik este, vacsoránál, véletlenül gyöngyökre terelődött a szó. Az újságok sokat Írtak a tenyésztett gyöngyökről, az ördöngös japánok művéről, de az orvos megjegyezte, hogy ezek óhatatlanul csökkenteni fogják az igazgyöngy értékét. Máris igen jókat tenyésztenek; nemsokára tökéletesek lesznek. Mr. Kelada, szokása szerint, rávetette magát az új témára. Elmondott nekünk mindent, amit a gyöngyről tudni kell. Nem hiszem, hogy Ramsay bármit is értett volna hozzá, de nem szalaszthatta el az alkalmat, hogy oda ne mondogasson a levantínusnak, s így öt perc múlva nyakig benne voltunk a szenvedélyes vitában. Azelőtt is láttam már Mr. Keladát szenvedélyesnek és bőbeszédűnek, de ilyennek, mint most, még soha. Végül is Ramsay, valamelyik megjegyzése elevenébe talált, mert öklével az asztalra csapott és felkiáltott: — Nahát, én csak tudom, hogy mit beszélek! Éppen azért utazom Japánba, hogy utánanézzek az ottani gyöngyüzletnek. Szakértő vagyok, és nincs a szakmában olyan ember, aki ne írná alá minden szavamat. Ismerem a világ legtzebb gyöngyeit. és amit én nem tudok a gyöngyről, azt már nem is érdemes tudni róluk. Ez újság volt számunkra, mert Mr. Kelada — bármilyen bőbeszédű volt is — soha senkinek nem árulta el, hogy mivel foglalkozik. Mindössze annyit sejtettünk, hogy valamiféle kereskedelmi megbízatással utazik Japánba. Diadalmasan hordozta körbe tekintetét az asztalon. — Soha az életben nem tenyésztenek olyan gyöngyöt, melyet egy magafajta szakértő fél szemmel fel ne ismerne. — Rámutatott a Mrs. Ramsay nyakán lévő gyöngysorra. — Nekem elhiheti, Mrs. Ramsay, hogy a lánca soha nem fog egy centtel sem kevesebbet érni, mint most. Mrs. Ramsay a maga szerény módján elpirult, s a láncot becsúsztatta a ruhájába. Ramsay előrehajolt. Végignézett rajtunk, s szemében mosoly bujkált. — Ugye, szép kis gyöngysora van a feleségemnek? — Rögtön észrevettem — felelte Mr. Kelada. — Tyű! — mondtam magamban — ez aztán a gyöngy.“ — Természetesen nem én magam vásároltam, ■ Szeretném tudni, mennyibe kerülhetett? — Hát a nagykereskedelemben valahol tizenötezer dollár körül jár. De ha egy előkelő New York-i ékszerésznél vették, nem lepne meg, ha azt hallanám, hogy akár harmincezret adtak érte. Ramsay gonoszul mosolygott. — Akkor bizonyára meglepi, hogy ezt a láncot Mrs. Ramsay tizennyolc dollárért vette egy áruházban, egy nappal, mielőtt elutaztunk New Yorkból. Mr. Kelada elvörösödött. — Ostobaság Nemcsak hogy valódi, de a maga nemében olyan pompás gyöngysor, amilyet még sohasem láttam. — Akar fogadni? Száz dollárba fogadok, hogy utánzat. —- Állom. — Ó, Elmer, nem fogadhatsz arra, ami biztos! — mondta Mrs. Ramsay. , Valami enyhe kis mosoly lebegett az ajkán, ahogy szelíden unszolta a férjét. — Miért ne? Ha egyszer ilyen könnyű pénz kínálkozik, bolond lennék kidobni az ablakon. — De hogyan lehet eldönteni a fogadást? — folytatta az asszony. — Nincs más bizonyíték, mint az én szavam Mr. Keladáé ellenében. — Hadd nézzem meg a láncot, s ha Utánzat, megmondom tüstént. Megengedhetem magamnak, hogy száz dollárt elveszítsek — mondta Mr. Kelada. — Vedd le, édesem, hadd vizsgálgassa az úr, ameddig csak a kedve tartja. Mrs. Ramsay tétovázott egy pillanatig. A csathoz nyúlt. — Nem tudom, kikapcsolni — mondta. — Mr. Kelada talán beéri a szavammal. Ramsay felugrott. —. Majd én kikapcsolom. Átnyújtotta a láncot Mr. Keladának. A Ievantínus nagyítóüveget vett elő a zsebéből, és gondosan megvizsgálta a gyöngyöt. Győztes mosoly öntötte el sima, barna képét. Visz- szanyújtotta a láncot. Éppen meg akart szólalni, amikor hirtelen megpillantotta Mrs. Ramsay arcát. Olyan sápadt volt, mintha rögtön elájulna. Tágra nyílt, rémült szemmel meredt rá. Kétségbeesett könyörgése annyira nyilvánvaló volt, hogy csodáltam, hogyan kerüli el férje figyelmét. Mr. Kelada nyitott szájjal elhallgatott Mélyen elvörösödött. Szinte látszott, ahogyan erőt vesz magán. — Tévedtem — mondta. — Nagyon sikerült utánzat, de természetesen, amint nagyítóval néztem, rögtön láttam, hogy nem valódi. Tizennyolc dollárnál egy centtel sem ér többet az egész vacak. Előhúzta levéltárcáját, s kivett belőle egy százdolláros bankjegyet. Szó nélkül nyújtotta oda Ramsaynek. — Talán nem ártott önnek ez a lecke, ifjú barátom, máskor nem lesz olyan magabiztos — mondta Ramsay, miközben átvette a pénzt. Észrevettem, hogy Mr. Kelada keze remeg. Másnap reggel felkeltem, és nekiláttam a borotválkozásnak. Mr. Kelada az ágyán feküdt és cigarettázott. Egyszer csak halk kapirgálást hallok, s látom, hogy egy levelet csúsztatnak be az ajtó alatt. Kinyitottam az ajtót és kinéztem. Nem volt ott senki. Felvettem a levelet, s láttam, hogy Mr. Keladának címezték. A nevet nyomtatott betűkkel írták. Átnyújtottam neki. — Kitől való? — Felbontotta. — Oí A borítékból nem levelet, hanem egy százdolláros bankjegyet húzott ki. Rám nézett, és újra csak elvörösödött. Apró darabokra tépte a borítékot és odaadta nekem. — Kidobná a kabinablakon? Megtettem, amire kért, s aztán mosolyogva néztem rá. — Senki sem szereti, ha bolonddá teszik mások előtt — szólalt meg. — Igazgyöngy volt? — Ha ilyen csinos kis feleségem volna, nem engedném, hogy egy évet New Yorkban töltsön, míg én Kobe-ben tartózkodom — mondta. Ebben a percben Mr. Kelada nem is volt olyan ellenszenves. Levéltárcájáért nyúlt, s gondosan belehelyezte a százdolláros bankjegyet. KULCSÁR FERENC VERSEI szerelem ez a fülsüketítő hallgatás bőgve járó vágyam karavánja (víz nélkül ütemre porban és bogáncsban vonul a szerelem moccanatlanságban) ez a fekete hold bőgve járó öklöm vándorlása Részeg biblia Negyvennapos hóesés, bábeli a zavar és... isten engem úgy segéljen, bábeli a zavar és készítjük a keresztfát — kife szítünk egyet-mást * L ** ,,C.S , .. -;,yr . -éi g;Jr, - V '■> hajnal kakastaréj nyüzsög a léceken e z ü s t f 0 n á 1 o n é r k x e z e m nézem a harmatot majd pupillámon elkenem fiatal nap vagyok a mindenség jön ellenem apró kívánság üljünk törökülésben a földre piramismellű írnokok hátha meghal bennünk az isten is üljünk törökülésben a földre s hitessük e! hogy antikrisztus volt jézus és az apostolok üljünk törökülésben a földre s nézzük el hogy bolondra játszanak a normálisak aztán ha felállunk másszunk a fára piramismellű írnokok
