Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-27 / 52. szám
4 új ifjúság PÄKOLITZ ISTVÁN: Szilveszter Vádlottként vagyok itt, ó szigorú Idő! Hónapok és hórák polyva-s/emetje közt Tán ha marokra való tiszta búzám hozom. Mentségein se lehet: jég vihar és aszály Nem tett kárt, s ide.ién jött az eső, a fény — S csépléskor kiderült, több a virág, ocsú, Mintsem a jó termés. — Mit nyom a mérlegen Tákozló vagyok és nyugtalan: ím, e sok Cifra virág. S hol a mag? — Mennyi az elvetélt Szándékom, amiből semmi se lett! S vajon Hány rövid esztendőt enged a vén Fukar, Vetni-aratnr a több és nemesebb magot? — Komolyan bemehetek? — Felőlem! Karolina, az Exitnpex i- gazgatójának titkárnője, megkérdezte a látogatót: — Mit óhajt? — Kérem, én az igazgató elvtárssal szeretnék beszélni. Ha lehetne... — Tessék nyugodtan bemenni. Ráér. — Hogyan? Meg se kérdi. hogy jelentkeztem-e már telefonon? .A nevemre se kíváncsi? — Nem. Tessék bemenni. Az ügyfél csodálkozva nézett Karolinára. Ilyen titkárnőt se látott, de élt az alkalommal és gyorsan benyitott az igazgatói szentélybe. Körülbelül tíz perc múlva kijött és elment. Az igazgató nyomban csengetett Karolináért. — Mi ütött magába, hogy beengedte hozzám ezt az embert. Nem. ismerek magára! Nem sokkal később a minisztériumi főosztályvezető telefonáltatott a titkárnőjével: — Légy szives, kapcsold a diridet. Karolina a házitelefonon jelentette: — Pétfalusi főosztályvezető van a vonalban. Mit mondjak? — Mi az, hogy mit mondjon! Kapcsolja azonnal! Fél óra múlva az igazgató mérgesen kiszólt: — Már tizenegy óra is elmúlt és maga még mindig nem hozta be a tízóraimat. — Kérem, a Munka Törvénykönyve engem nem kötelez arra. hogy tízórait készítsek, de azért mindjárt beviszem. Az igazgató nem hitt a füleinek. Mi van ezzel a növel? Karolina ezután bevitte a tízórait. Később Csemegi jelentkezett. Valami kérelemmel. — Bejelentene? — Minek? Nyisson be. Csak tízóraizik. Csemegi habozott, azután benyitott. Amikor kijött,’ szemrehányó hangon mondta: — Nagyon haragudott. Alig ment el Csemegi, az igazgató behívta Karolinát. — Mondja, mi történt tulajdonképpen magával? — kérdezte dühösen. — Mintha kicserélték volna! Egész évben remekül dolgozott, maga volt a titkárnők gvöngve. Mit mondok egész évben? Mióta csak nálunk van, mindig mintaszerű volt a munkája. És pont Szilveszter napján csinál ennyi qalibát? Éppen utolsó munkanapján? így akar' nyugdíjba menni? Karolina nem válaszolt. Az igazgató gyanakodva kérdezte: — És mondja csak, Ré- késfalvinak mit mondott, hallottam, hogy beszélt vele. — Az igazgató elvtárs u- tasított, hogy ne kapcsoljam, mondjam azt, hogy vidéken van. — Szó szerint ezt mondta? — Ezt. Az igazáj. — De miért. Karolina? A titkárnő eqy pillanatig gondolkodott, de legyőzte habozását és beszélni kezdett: — Megmondom. Azért, mert én harminchat éve vagyok titkárnő. Harminchat évig hazudtam a látogatóknak. ügyfeleknek, mindenkinek. Az ön elődeinél is hazudtam és megint csak hazudtam. Fz volt az utasításom. Az igazgató elvtárs házon kívül van. vidékre u- tazott, fontos értekezlet van nála. a minisztériumba ment, beteg. fogadásra hívták. Hallanom. látnom kellett, hogy hazugnak tartanak, a füllentés szinte véremmé vált. Igazgató elvtárs. ma Szilveszter van. ez pz utol' « so munkanapom. Korrektül akartam elbúcsúzni az évtől. Pontosabban az én harminchat munkaévemtől. Ma utoljára, egyszer az életben igazat akartam mindenkinek mondani. — Rendben van, Karolina — mondta tűnődve az i- gazgató. — megértem magát. Fellázadt... Utolsó munkanapján nem akart hazudni. Csak egy kis tévedés van a dologban. Ez nem az Utojsó munkanapja. Ha a- kar, meg egy évig maradhat. Rétfalusi főosztályvezető pont ezt telefonálta meg. Karolina elsápadt, köszönetét akart mondani, de zavarában nem jutott szóhoz. Az igazgató megpaskolta titkárnője arcát és'elbocsá- totta. Negyedórával később látogató érkezett. — Milyen ügyről van szó — kérdezte Karolina. — Fontos ügyről. — Telefonon megbeszélték a találkozót? — Nem! — A.kkor sajnálom, lessék telefonálni. — És ha az életét akarom neki megmenteni? — Nálunk az a rend. hogy elóbh telefonon... — Talán azt akarom közölni vele, jtogy túz. ütött ki a lakásában. — Nagy tévedés. Az i- mént beszéltem a lakásával. Csak a gázrezsó ég. — Ügyvéd vagyok. Grazi nagynénijének öröksége ü- gyében jöttem. — Az él és jó egészségnek örvend. Ebben a pillanatban kijött az igazgató, aki szobá- bája ajtajából végighallgatta a szócsatát. — Szervusz. Csak nem várakoztattalak meg? — kérdezte a látogatótól. — Neeeem... Az igazgató t mosolyogva szólt' Karolinához: 's — Örülök, hogy már túl van rajta. Illusztrálta: Kopócs Tibor A mi Ledhácková néninket bevitték az idegklinikára. Szilveszterre jön haza, és állítólag semmi ok az aggodalomra, nem mániákus, szó sincs melankóliáról vagy szki- zofréniáról. Ilyesmiről szó sincs. Nem voltak hallucinációi sem ógy mondják csak lom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait olvasgatta egész idő alatt. Jelinek doktor ezt az ő korában a recidiva iuventutis tünetének ítéli. Ha ehhez még hozzáteszem Lednácková néni kislányos hangocskáját és gyerekes paj- kosságát, kitűnik, hogy egyszerűen egy gyermeteggé lett anyókával állunk szemben, aki némi kételyekkel, de jó humorérzékkel hordozza a világban múfogsorát. Éhes verébre emlékeztető, lompos kontya volt. Az ember nézte, amint baktat a lépcsőn, és a kontya még egy adag külön élvezetet jelentett. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de én iszonyúan szeretem a vénasszonyokat. Persze, közülük is csak az olyat, akiről megis- merszik, hogy milyen volt fiatal korában. A vénasszonyok görnyedten járnak, mint a gyertyaláng, és a szél minden pillanatban elfúj egyet-egyet közülük; vagy egyszerre csak előbukkannak a tejcsarnokban, mint valami apró kaktusz: vagy ott állnak a trafóház tövében, mint egy rémült pingvin. És mindig köszöntőm is őket. Valójában ezt a Lednáckovát Marie Siman- dlová-Zdrubeckának hívták, ez a név pedig egyáltalán nem illett hozzá. Ez volt mindene, ami két házasságából és abból a hajdani franciaországi őszből maradt, ahová valamilyen Sulc úrral, a férjes asszonyok csábítójával szökött meg. Lám, milyen a törvény: nem egy nőt, akit belül Sulcovának hívnak, hivatalosan Simandlová-Zdrubeckaként tartanak nyilván. Szilveszterkor kiengedik a klinikáról, állítólag teljesen rendbe jött, de otthonra kap még meprobamátot. Abból a morva .cseresz- nyelikörből, amivel a múltkor megkínált, maradt még legalább egy fél üveg. Úgyhogy majd mindjárt az első nap elmegyek hozzá látogatóba, a lakóbizottság nevében, persze. A legrosszabb őrültek azok, akik egy egész más bolondságot formáznak. A saját őrültségük nincs a testükre szabva. A kék szemek belül reménytelenül feketék is lehetnek, és fordítva: a mocskosán fekete szembogár ne- felejcsgyengéden csilloghat. Ügy egy hónappal ezelőtt lejött hozzánk ez a Lednácková, az írógépet kérte kölcsön. Kávéval kínáltuk, ő mindjárt a csészét nézegette, hogy milyen bájos, és a bécsi, drezdai meg a Karlovy Va- ry-i porcelánról kezdett csevegni. Meg hogy a kávéval igazán nem kellett volna fáradnunk, és óvatosan igyák, nehogy eltörjem ezt a pompás csészét. Vannak szituációk, mikor az ember legszívesebben kibújna a boréból, de hát nem lehet. így szépen felajánlottam, hogy az Un- derwoodomat felviszem neki az ötödik emeletre. De a géppel a kezemben még vagy fél órát álltam az ajtóban, mert Lednácková néni még elmagyarázta az anyósomnak, hogyan készítik azt a híres portugál krumplilevest zsázsával. Végre befejezték. Felvittem az írógépet az ötödikre, s ott Lednáéková néni kiporszívózott belőle a zöld masinájával vagy tíz dekányi port. Aztán leült mellé, és rákezdte, mint valami új géppisztoly. Az írógép csilingelt, hogy még az öreg Underwood is örült volna, ha hallja. Meg kell jegyeznem, hogy azt a cse- resznyelikört csak ennek utána hörpintettem le. S mindehhez köménymag és sósborszesz meg kamillaillat; a falon Sulc úr lógott, mint fuvolás; bors- és rétesszag terjengett; a karosszék jó öblös volt, olyan nagy torkú, hogy némán elszunnyadt volna benne még a leg- megátalkodottabb vénasszony is. Minden nő szereti a mély karosszékeket; biztonságban érzik magukat benne. Lednácková nénin nem vettem észre az őrület legcsekélyebb jelét sem. Később Jelinek doktor a kettes számú idegklinikáról figyelmeztetett, hogy sok betegnél első pillantásra nincs látható tünet. A cseresnyelikőr után néhányszor felálltam. Lednácková néni minden egyes alkalommal visszaültetett a karosszékbe, s azzal a mélabúval nézett rám, ahogy a nők olykor a Sa- chertortát nézik — Maga olyan nyugodtnak látszik, Trmal úr — mondta. És egyszerre még fehérebb lett, mintha hó lepte volna be. De alatta riadt volt, mint az őz. Sulc úr, a fuvolás, egy nemes lelkületű tüdöbajos pillantásával nézett ránk a falról. Még megkérdeztem, kinek akar írni. Gyorsan fordított a szón, én meg az üvegen. Ráadásul még a kakukkos óra is megszólalt. Gyűlölöm a kakukkos órákat, de e percben megmentőmnek éreztem. Mind a mai napig emlékszem erre, bár meg voltam győződve róla, hogy mindent elfeled az ember. Hát ezt visszavonom. Megkérdeztem Jelinek doktort, hogy az ember lehet-e boldog egy őrülttel. — Lehet — válaszolta az adjunktus úr. — Egy őrülttel? Lehet.' — Egy valami bosszant, doktor — mondom neki —, hogy épp akkor küldött haza, amikor a legjobban mentek a dolgok. — Téged — azt mondja erre Jelinek doktor — az a cseresznyelikőr bánt; pszichiáternek sem kell lennem hozzá, hogy ezt kitaláljam. — Ráhagytam. Most elmondom, mi történt azon a bizonyos kedden. Filipec úr, a szabó toppant be hozzánk, aki egyben házbizalmi is. — Lednáckovát megrúgta a ló — mondja, — kiáltványt akasztott ki lent. — Milyen kiáltványt —, mondom — és milyen ló? — Tessék — mondja Filipec elvtárs —, itt van fehéren feketével, azt csinálnak vele, amit akarnak; a maguk gépén írták. és ez az öregasszony a moziműsor meg a régi zsidótemető rendbehozására végzett társadalmi munkaórák kimutatása mellé akasztotta. Senkit nem kérdez, maga gombostüzi oda, hát akkor mire való a házbizalmi? Olvassák csak el, amit ott összeirkált, micsoda ökörségeket, illetve marhaságokat. És a maguk írógépén... Mindezt, ahogy mondani szokás, a fejemhez vágta, majd távozott, annak a honpolgárnak könnyű lépteivel, aki teljesítette kötelességét. Hát ez az a kiáltvány, amelyet aztán elvittem Jelinek doktorhoz. A doktor pedig a kortörténethez csatolta. Kiáltvány minden ország népeihez! Én, Máre Simar.dlová, egykori téglagyári munkásnő, Josef Simandlo fuvaros tizenegy gyermeke közül a legkisebb, aki saját erőmből küzdöttem fel magam dr. Emanuel Kaftan ügyvédi irodájának fótisztvi-* selőjévé (holtakról vagy jót vagy semmit, de őkelme nagy gazember volt!, jelenleg nyugdíjas és lakóbizottsági tag, kérdezem az egész emberiséget: Hát emberek vagytok ti? Kérdezem, mint aki már évek óta álmatlanságban szenvedek. Hogyhogy nyugodtan tudtok aludni? Moziba, cukrászdába, operába jártok? És azon töritek a fejeteket, hogy zöld autótokat, ahogy a múltkor is hallottam, hogyan lehetne sápadtkékre át- „ festeni? Azt hajtogatjátok: hagyjanak nekem békét. Mindenütt osupa ondolálás meg reprezentálás! őrültek vagytok, örültek, nyomorult kérészek! Ezzel a kiáltvánnyal felhívok minden embert az egész világon, hogy halottak napján, pont délben, menjenek ki városuk főterére. Ahol nincs főtér, ott a piactérre. És merüljenek néma hallgatásba öt percig. Ne vigyetek magatokkal semmiféle lobogót, se transzparenseket, se templomi zászlókat, se jelszavakat. Nézzetek egymás szemébe. A férfiak zsebre dugott kézzel is állhatnak. A nők öltözzenek fel csinosan, de szolidan. Amelyik nem állná meg, és flancolni akar, inkább maradjon otthon. És ne szóljatok egy szót sem, álljatok némán, ne ünnepeljetek senkit, legyen csend. A magam és valamennyi prágai lakóbizottság nevében — megjegyzendő: még nem határozat, csak javaslat (az én javaslatom) — azt mondom: Legyen csend! Ne legyenek hallhatók többé olyan szavak, mint memorandum ultimátum, jegyzék proklamáció, fogadás és meghatalmazás. Továbbá ne legyenek hallhatók a következő kifejezések: szívélyesen elbeszélgetett, a kormánykörök nyugtalanok, a közvélemény meg van győződve arról, nem egyeztek meg az ügyrendi tanácskozás első pontjában, 789. előzetes tanácskozás a leszerelésről. Az ilyen holt szavak nekem szörnyen az idegeimre mennek, és még mások is. Kérdem én, mi az, hogy az akut szituáció normalizálása? Meg hogy ratifikálás? Az emberiség fele nem tud olvasni. Ne ejtsétek át az analfabétákat. Keressetek magatoknak tisztességes munkát. És aki nem ért semmihez, azt tartsa el az ENSZ, egyébként az is az idegeimre megy. Szeretném, ha ez a kiáltvány eljutna a távoli kontinensekre is. Másoljátok és terjesszétek! Marie Simandlová-Zdrubeéka nyugdíjas A kiáltvány szövegét emlékezetből reprodukálom, mert az eredetit, mint már mondottam, Jelinek doktor a kortörténethez csatolta. Még azon a kedden elvitték Lednácková nénit. Az ápolókkal nagyon kedves volt, mindegyiküknek adott egy-egy rétest. Az ablakból integettünk fekete, műrózsás kalapjának, de én nyíltan kimondom. hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha diliházból integetnénk a jó nagynéninek aki eljött meglátogatni bennünket. Jelinek doktor megnyugtatott, hogy a helyzet korántsem olyan vészes, az intellektus nem csökkent, és a pszichonomatikus lelet megfelel a beteg életkorának. Lednácková néni állítólag ismét szvettereket köt, és énekel mellé: „Kék a te szemed, járom az utat.“ Azt mondják, kérdezett rólom is, hogy mit csinálok. Mii csinálok? Semmit. Új televíziót vettünk. Hát azt bámulom.
