Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-27 / 52. szám
/ • «I FIATALOK RESZELI FERENC: MAGÁNY öblös székben bőrborzoló látványként lebeg a láthatatlan üresség valahol túl az üvegfalakon s a végtelenen innét halott madarakat hordanak a kozmikus szelek az örültek holdfényt isznak — mondják engem is bolondnak vélnek pedig bennem csak borzasztóan egyszerű fájdalmak zakatolnak de ne tessék félreérteni hölgyeim és uraira — még véletlenül sem úgy mint a mozdonyok mindezt ülve muzsikáltam el magamban az üvegfalak innenső oldalán egy négyütemű asztal fölött egyes-egyedül. VARGA IMRE: TEREMTÉS és melleidet — két zöld dió érnek ujjaim között és ujjadat — egyablakú menedéke életemnek és ajkadat — két naphal partjaimon és az eget is — ha megérik az ég felhasadok OLDALA SZITÄSI FERENC: FEHÉR GOMBÁK Felrepülnek a fák, lombjaik gömbjében síromban vagyok, vége minden zenének, az ágak Hamvas rügyeiben megfulladok. A sugarak drótjain döglött fecskék búcsúznak a nyártól, a föld nagy temető lett, sírokon keresztek helyett villám lángol. Meghalt minden jajgatás, s a levegő kék fáin csak a fehér gombák szaporodnak. TÓTH LÄSZLÖ: HÁROM IKSZ egy rakás virágot hánytam a szádra hogy megrohadjanak hallgatásod szebb volt a legutolsó elektromos kisülésnél szádban elázott a szó szádban elolvadt a vers szíved gyönyörű tabletta hogy hányni tudjál ki kell fordítani magadat fejedet olyan finomra csiszolnám mint az üveggolyót torkodra trágyát talicskáznák mint gyümölcsfák gödrét) add vissza a kezeimet ó MIKOLA ANIKÖ: LESZ ERŐM HOLNAP IS Mióta hordozom elvágyódásom keresztjét, hogy az ellenem lázított közöny végre megfeszítsen! Egyre fáradtabban egyre félszegebben érkeznek az esték. Lesz erőm holnap is új napért könyörögni? Lesz időm holnap is a lázadáshoz? Mióta hordozom elvágyódásom keresztjét, mióta kezdem újra újra harcom a fáradhatatlanokkal! GILANYI SÁNDOR: EGY ÉGBOLT ALATT Egy bolygón élünk, egy közös égbolt alatt mi ketten. Az ételemet, az italomat veled feleztem. De jött a vak nap, a robbanás mely egünk cafatokra tépte, S vele együtt életünket két más darabra. KULCSÁR FERENC: EGYENSÚLY öngyilkosságot szerelemből gyűlöletből ha annyira kell öngyilkosságot szánalomból tehetek életet szerelemből gyűlöletből ha annyira kell életet szánalomból élhetek A1CH PÉTER . KICSIKÉM KEDVES kicsikém kedves süketek vagyunk nem látjuk egymást gyere közelebb és indulj el bennem ajkunkkal útközben majd csak megtanuljuk a feledés dolgait kicsikém kedves Gyurák Éva illusztrációi A nagy fiú azóta olyan törpe lett, hogy elfér egy akkora kis helyen is, mint egy gombostű, valahol a lelkem mélyén egy csomó lim-lom emlék között. Erzsi néni síró szemeire jobban emlékszem, mert még a múlt karácsonykor is ott csorgatta a könnyeit a vállaltinak dőlve, apró sóhajaival meg'-meglobbantva a gyertyalángokat. Közben engem is siratott egyúttal, hogy fölcsaptam a cigányos bőrömmel ritkán látott vendégének, hogy cipelem azt az érthetetlen modern keresztemet, egy új, távoli Golgota felé, ahonnan még nem is biztos, hogy az ember lelke a mennyországba jut. ö azóta már leszúrta a maga keresztjét a maga Golgotáján. Lehet, hogy a régi disznóölő erejével vágta be a hegyoldalába. Szinte látom, ahogy szállős szoknyájában repül, mintha csak otthon a nagyudvarban futna a fia elé, — Palikám! S mit csinálhatott az ott, amikor nem találta szegény öngyilkos fia lelkét, a maga kiimádkozott, kisőhajto- zott mennyországában! Ügy hagyhatott ott csapot-papot, istent, szenteket, hogy még csak nem is köszönt, rohant inkább a borzadáiyba. Ha néha mégis feltámad bennem az emlékezés s a gombos- tühegyni alakok megnőnek, körülrajzanak, mint éledő, koratavaszi méhek, olyankor Erzsi néném egyenesedik fel bennem. S mint a meleg sütő a petyhüdt tésztát, felhúzza, megduzzasztja őket. Pali bátyám megfogja a seprűt, barna, frissensült kezével s elindul az ólak felé, Módosán söpröget, mint aki tudja, hogy ez egyszer úgyis csak annak a bogárszémű lánynak lesz majd jó, hogy párás melegbe bugyolálja vele a lelkét, amelyből valamikor még kinőhet az a virág. Milyen virág? KOVÁCS MAGDA: 4 A VIRÁG Pali bátyám szétfolyik, én meg a feltámadt bogárszememmel másokat szívok magamba. Palit a nagy fiút. Lepkére vadászunk nagyapám rétjén, süppedezve a fűben. Hopp — s nagy markával tettenér e- gyet egy virág fején, s hozza nekem. Beleszúrja a hajamba s én szikrázok attól, hogy lepke röpköd a homlokom fölött, királynőnek érzem magam, gőgösen úszók a fűben. Nem törődök a hogár kínjával. S estére, mikor, elfonnyad bogár, virág s belőlem is kihull az u- tolsó szikra, Pali visz be a konyhába, a hátán. Áimosodó szemmel látom, a lámpa körében a fejét az asztal fölött. A- pa is feltámad háttal nekem, Palinak beszél, de a Pali arcából látom az övét is. Komoly, távoli s titokzatos, mint a Hold. Ez az arc megvereqeti Pali vállát. — Csak kitartás fiam! S menetelnek bennem az arcok vég nélkül, mint ha egy kisöpört folyosó lennék pgy szoba előtt, ahová minden arcnak be kell jutnia rajtam keresztül. Erzsi néném hirtelen leállítja a menetet. Magasabb mindenkinél s erősebb is. Soha nem engedte meg egészen Pali haláláig, hogy másvalaki szúrja le az általa nevelt disznót. Rátérdepelt a legyűrt állatra, ugyanolyan állatra s u- gyanolyan arccal, mint mikor még a vályú mellett vakargat- ta, becézgette, — aztán beleszúrta a kést. Egy furcsa kerítéssel körülzárt udvarba értem. A kerítésben emberi testek álltak szorosan s csak a lelkükön át engedték hozzám a tisztára szűrt fényt. Hogy kidőltek, mint az elkorhadt lécek. Azóta folyik rám a sár, betántorpg a megmérgezett fény a réseken. Pali kezdte ki idétlenül, megelőzve az időt. Ügy vágódott ki, olyan hirtelen közüliük, hogy a többi léc csak nézett dermedten, eszükbe sem jutott elzárni előlem a rést. Úgy történt, hogy Pali főbe lőtte magát. Karácsony első napján, Erzsi néném tudhatott valamit, hogy baj van a nagy fiúval, mert csak tördelte a kezét s nap mint nap küldte utána a leveleket. Ogy várta haza, hogy szinte reszketett körülötte a levegő is. A- nyámmal néha összenéztek s elsápadtak. Nem értettem a szavaikat, nem is sejtettem a veszélyt. Pali megjött s nekem olyan volt mint máskor. Meleg, barna, a bajusszán dér csillogott a lámpafényben. Kiegyeztem vele egy randevút másnap a templom előtt, miséről jövet. Meg akartam neki mutatni a karácsonyfámat, de nem jött el. Hiába leselkedtem fel a nagy fiúkra, Pali nem volt ott. Emlékszem arra a dermedt csendre, ami azután hozzászegődött, árnyéka lett karácsonyunknak. Akkor szakadt fel a telkemen egy burok, s poty- tyant bele egy mag. a nagy fiú. S ami kinőtt belőle, a soksok más magból, egyszer talán az a virág lesz. Lassan egyedül maradok, a sűrűsödő karácsonyi árnyékban. Egyedül kell kinyílnom, az elgörbülő emlékek fölé borulva, melegen, mint egy nagy trópusi virág. Erősnek kell lennem, mint Erzsi néném, melegnek mint Pali bátyám. szépnek, közelinek, mint a nagy fiú, titokzatosnak, mint apám, gyöngédnek, mint anyám, költőnek, mint az öcsém. Annak a virágnak, amit a nagy fiú ültetett ei bennem, amit ők éltetnek...