Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-27 / 52. szám

/ • «I FIATALOK RESZELI FERENC: MAGÁNY öblös székben bőrborzoló látványként lebeg a láthatatlan üresség valahol túl az üvegfalakon s a végtelenen innét halott madarakat hordanak a kozmikus szelek az örültek holdfényt isznak — mondják engem is bolondnak vélnek pedig bennem csak borzasztóan egyszerű fájdalmak zakatolnak de ne tessék félreérteni hölgyeim és uraira — még véletlenül sem úgy mint a mozdonyok mindezt ülve muzsikáltam el magamban az üvegfalak innenső oldalán egy négyütemű asztal fölött egyes-egyedül. VARGA IMRE: TEREMTÉS és melleidet — két zöld dió érnek ujjaim között és ujjadat — egyablakú menedéke életemnek és ajkadat — két naphal partjaimon és az eget is — ha megérik az ég felhasadok OLDALA SZITÄSI FERENC: FEHÉR GOMBÁK Felrepülnek a fák, lombjaik gömbjében síromban vagyok, vége minden zenének, az ágak Hamvas rügyeiben megfulladok. A sugarak drótjain döglött fecskék búcsúznak a nyártól, a föld nagy temető lett, sírokon keresztek helyett villám lángol. Meghalt minden jajgatás, s a levegő kék fáin csak a fehér gombák szaporodnak. TÓTH LÄSZLÖ: HÁROM IKSZ egy rakás virágot hánytam a szádra hogy megrohadjanak hallgatásod szebb volt a legutolsó elektromos kisülésnél szádban elázott a szó szádban elolvadt a vers szíved gyönyörű tabletta hogy hányni tudjál ki kell fordítani magadat fejedet olyan finomra csiszolnám mint az üveggolyót torkodra trágyát talicskáznák mint gyümölcsfák gödrét) add vissza a kezeimet ó MIKOLA ANIKÖ: LESZ ERŐM HOLNAP IS Mióta hordozom elvágyódásom keresztjét, hogy az ellenem lázított közöny végre megfeszítsen! Egyre fáradtabban egyre félszegebben érkeznek az esték. Lesz erőm holnap is új napért könyörögni? Lesz időm holnap is a lázadáshoz? Mióta hordozom elvágyódásom keresztjét, mióta kezdem újra újra harcom a fáradhatatlanokkal! GILANYI SÁNDOR: EGY ÉGBOLT ALATT Egy bolygón élünk, egy közös égbolt alatt mi ketten. Az ételemet, az italomat veled feleztem. De jött a vak nap, a robbanás mely egünk cafatokra tépte, S vele együtt életünket két más darabra. KULCSÁR FERENC: EGYENSÚLY öngyilkosságot szerelemből gyűlöletből ha annyira kell öngyilkosságot szánalomból tehetek életet szerelemből gyűlöletből ha annyira kell életet szánalomból élhetek A1CH PÉTER . KICSIKÉM KEDVES kicsikém kedves süketek vagyunk nem látjuk egymást gyere közelebb és indulj el bennem ajkunkkal útközben majd csak megtanuljuk a feledés dolgait kicsikém kedves Gyurák Éva illusztrációi A nagy fiú azóta olyan tör­pe lett, hogy elfér egy akko­ra kis helyen is, mint egy gombostű, valahol a lelkem mélyén egy csomó lim-lom em­lék között. Erzsi néni síró szemeire jobban emlékszem, mert még a múlt karácsonykor is ott csorgatta a könnyeit a vállalti­nak dőlve, apró sóhajaival meg'-meglobbantva a gyertya­lángokat. Közben engem is si­ratott egyúttal, hogy fölcsap­tam a cigányos bőrömmel rit­kán látott vendégének, hogy cipelem azt az érthetetlen modern keresztemet, egy új, távoli Golgota felé, ahonnan még nem is biztos, hogy az ember lelke a mennyországba jut. ö azóta már leszúrta a ma­ga keresztjét a maga Golgo­táján. Lehet, hogy a régi disz­nóölő erejével vágta be a hegy­oldalába. Szinte látom, ahogy szállős szoknyájában repül, mintha csak otthon a nagy­udvarban futna a fia elé, — Palikám! S mit csinálhatott az ott, amikor nem találta sze­gény öngyilkos fia lelkét, a maga kiimádkozott, kisőhajto- zott mennyországában! Ügy hagyhatott ott csapot-papot, istent, szenteket, hogy még csak nem is köszönt, rohant inkább a borzadáiyba. Ha néha mégis feltámad ben­nem az emlékezés s a gombos- tühegyni alakok megnőnek, körülrajzanak, mint éledő, ko­ratavaszi méhek, olyankor Er­zsi néném egyenesedik fel ben­nem. S mint a meleg sütő a petyhüdt tésztát, felhúzza, megduzzasztja őket. Pali bátyám megfogja a sep­rűt, barna, frissensült kezével s elindul az ólak felé, Módosán söpröget, mint aki tudja, hogy ez egyszer úgyis csak annak a bogárszémű lánynak lesz majd jó, hogy párás melegbe bugyolálja vele a lelkét, amely­ből valamikor még kinőhet az a virág. Milyen virág? KOVÁCS MAGDA: 4 A VIRÁG Pali bátyám szétfolyik, én meg a feltámadt bogárszemem­mel másokat szívok magamba. Palit a nagy fiút. Lepkére va­dászunk nagyapám rétjén, süppedezve a fűben. Hopp — s nagy markával tettenér e- gyet egy virág fején, s hozza nekem. Beleszúrja a hajamba s én szikrázok attól, hogy lep­ke röpköd a homlokom fölött, királynőnek érzem magam, gő­gösen úszók a fűben. Nem tö­rődök a hogár kínjával. S es­tére, mikor, elfonnyad bogár, virág s belőlem is kihull az u- tolsó szikra, Pali visz be a konyhába, a hátán. Áimosodó szemmel látom, a lámpa köré­ben a fejét az asztal fölött. A- pa is feltámad háttal nekem, Palinak beszél, de a Pali ar­cából látom az övét is. Ko­moly, távoli s titokzatos, mint a Hold. Ez az arc megvereqeti Pali vállát. — Csak kitartás fiam! S menetelnek bennem az ar­cok vég nélkül, mint ha egy kisöpört folyosó lennék pgy szoba előtt, ahová minden arc­nak be kell jutnia rajtam ke­resztül. Erzsi néném hirtelen leállítja a menetet. Magasabb mindenkinél s erősebb is. So­ha nem engedte meg egészen Pali haláláig, hogy másvalaki szúrja le az általa nevelt disz­nót. Rátérdepelt a legyűrt ál­latra, ugyanolyan állatra s u- gyanolyan arccal, mint mikor még a vályú mellett vakargat- ta, becézgette, — aztán bele­szúrta a kést. Egy furcsa kerítéssel körül­zárt udvarba értem. A kerí­tésben emberi testek álltak szorosan s csak a lelkükön át engedték hozzám a tisztára szűrt fényt. Hogy kidőltek, mint az el­korhadt lécek. Azóta folyik rám a sár, be­tántorpg a megmérgezett fény a réseken. Pali kezdte ki idét­lenül, megelőzve az időt. Ügy vágódott ki, olyan hirtelen kö­züliük, hogy a többi léc csak nézett dermedten, eszükbe sem jutott elzárni előlem a rést. Úgy történt, hogy Pali fő­be lőtte magát. Karácsony el­ső napján, Erzsi néném tud­hatott valamit, hogy baj van a nagy fiúval, mert csak tör­delte a kezét s nap mint nap küldte utána a leveleket. Ogy várta haza, hogy szinte reszke­tett körülötte a levegő is. A- nyámmal néha összenéztek s elsápadtak. Nem értettem a szavaikat, nem is sejtettem a veszélyt. Pali megjött s ne­kem olyan volt mint máskor. Meleg, barna, a bajusszán dér csillogott a lámpafényben. Kiegyeztem vele egy rande­vút másnap a templom előtt, miséről jövet. Meg akartam neki mutatni a karácsonyfámat, de nem jött el. Hiába lesel­kedtem fel a nagy fiúkra, Pa­li nem volt ott. Emlékszem arra a dermedt csendre, ami azután hozzásze­gődött, árnyéka lett karácso­nyunknak. Akkor szakadt fel a telkemen egy burok, s poty- tyant bele egy mag. a nagy fiú. S ami kinőtt belőle, a sok­sok más magból, egyszer ta­lán az a virág lesz. Lassan egyedül maradok, a sűrűsödő karácsonyi árnyékban. Egyedül kell kinyílnom, az elgörbülő emlékek fölé borulva, mele­gen, mint egy nagy trópusi virág. Erősnek kell lennem, mint Erzsi néném, melegnek mint Pali bátyám. szépnek, közelinek, mint a nagy fiú, ti­tokzatosnak, mint apám, gyön­gédnek, mint anyám, költőnek, mint az öcsém. Annak a vi­rágnak, amit a nagy fiú ülte­tett ei bennem, amit ők éltet­nek...

Next

/
Oldalképek
Tartalom