Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-27 / 52. szám

■ c zlovákiában egyetlen tanoncintézet létezik, ahol kéményseprőkké oktat­ják ki a tanulókat. Tudom, sokan csodálkoznak azon, hogy még ennek a mes­terségnek az elsajátítása is iskolát, méghozzá hároméves tanonciskolát igényel, de jó, ha a csodálkozók azt is tudják, hogy a kémény­seprő nemcsak kéményseprő, hanem a kazá­nok mesteri ismerője, fűtőtestek szakszerű építője is. Akik ezt a mesterséget választják, legfel­jebb a nyolcadik, átlag a hetedik, de nagyon gyakran előfordul, hogy a hatodik osztályból kimaradva jelentkeznek a tanoncintézetbe. Gyakran csak ez az egy lehetőség kínálkozik nekik. így lesz az országban évente ötven­hatvan fiatalból kéményseorő-tanonc. Az elmondottakkal nem áll szándékomban azt sejtetni, hogy ez holmiféle megalázó mes­terség, utolsó szakma, — sőt Viszont a való­ság az, hogy az emberek többsége annak- te­kinti, persze magyarázatot nem tud rá adni a vélekedő. Meggyőződtem róla. Nem egy alkalommal fordult már elő, hogy villamoson, vagy autóbuszon fiatal kémény­seprők csoportjával utaztam együtt. Hátrahú­zódtak a jármű legvégébe, jóindulatúan izo­lálták magukat, nehogy valakit kormos ruhá-' jukkái bemaszatoljanak. Ez nemcsak rokon­szenves, hanem megható látvány is egyben. Gyermekkoromban mindig tiszteltem a ké­ményseprőt. A mesterembert tiszteltem ben­ne, aki félévenként megjelenik a faluban. Kormos ruháját irigyeltem. Most köztük jártam, abban az épületben; ahol tanoncéveik nagy részét töltik és már nemcsak a ruhájukat, de őszintén szólva, mást sem irigyelek tőlük. Száz méternyire a Dunától, közvetlenül a bécsi út, száz méternyire a ligetfalusi park Petőfi szobrától, három autóbuszmegállónyi távolságra a város központjától fekszik az intézet. Még Mária Terézia építtette. Annak­idején emeletes épület volt, pincékkel alá-1 építve. Ma már az egykori földszint a pince, az emelet a földszint. Falai lépésnyi szélesek, meglehetősen ridegek, nyirkosak. Itt élnek ezek a gyerekek. Az új esztendő, a szerencsés indulás kapcsán akartam szólni róluk hangulatos riportot akartam Írni vir­gonc kéményseprő-inasokról, de nem tehetem, Pedig harmincnyolc gyerekről írhatnék külön- külön, annyiról, ahányan jelenleg Szlovákiában ezt a mesterséget tanulják. Viszonyaik meg­lehetősen elszomorítóak. A Dunához, a Petőfi-szoborhoz, főúthoz vi­szonyítva berajzoltam a városba azt a pontot, ahol az óriási park szélén ez a magányos épü­let áll. Csak három megállőnyi távolságra, mégis nagyon távol esik a várostól. Jóhiszeműen azt véltem, hogy majd egy nagyon is otthonos, összkomfortos iskolát ta­lálok ebben az épületben. Sajnos, tévedtem. A valóságot be kell vallani. Ezek a gyerekek kisebbségi érzésekkel telve kerülnek ki az alapfokú iskola hatodik, hetedik, legjobb eset­ben nyolcadik osztályából. Osztálytársaiktól elmaradnak, s ha az alapfokú iskolában ezt nem is restelik, az utolsó évfolyam vége felé, amikor mesterséget kell választaniuk, bizony, ez komoly problémát jelenj nekik, még akkor is, ha titkolják. Elkerülnek ebbe a tanoncin­tézetbe, éppen úgy mesterséget tanulnak, mint mások, mint a finomműszerészek, vagy kő­művesek. Ez az iskola is a mesterség tökéle­tes elsajátítását követeli tőlük, s bizony nem a legegyszerűbb ez a mesterség. Más tanonc­intézet diákjaihoz mérten a kéményseprőina­sok hányada a maga nemében jellegzetesen pszichológiai eset. Már pedig ezt feltétlenül figyelembe kellene venni. Olyan környezetet kellene biztosítani nekik, amelyben komple­xumaik feloldódnak, ahol otthonosan érezhetik magukat, ahol nevelői parancs nélkül zuha­nyoznak, ahol szabadidejüket érdeklődésük szerint kihasználhatják. Az intézetben viszont következő a helyzet: A z iskola, illetve a tantermek, ahol hetente három napot tanulnak, a vá­ros túlsó végén van. A tanítás reg­gel hét órától kezdődik, a nevelő nem tudja megmondani miért, egyelőre még senki sem indokolta meg. A gyerekek reggel fél- legké­sőbb háromnegyed hatkor kénytelenek elin­dulni az iskolába. Az autóbuszok öt órakor kezdenek közlekedni, a szakácsnő késve ér­kezik meg, többnyire akkor, amikor ők már mennek. így történik meg aztán, hogy vagy nem reggeliznek, vagy a nevelő kénytelen el­készíteni a reggelit. Takarítónőjük csak két hónapja van, előtte két évig hírét sem hal­lották. maguk tartották rendben az ágyne­műt is, meg a kazánházat is. Lakószobáikban a megvetett emeletes vaságyakon kivüf még pókháló sincs. Különben nem is lakószoba, ide csak aludni engedik őket., este hét után. Aki akar, televíziót néz. Különböző érdekkö­reik vannak, de nem önkéntes tagokkal dol­goznak. A folyosón való lézengést is meg le­het únni, a társalkodó meg többnyire üres, pedig az egész épületben ez a legkellemesebb helyiség. Sokan a nevüket sem akarták megmon­dani. — Hogy hívnak? — Minek az magának? — hangzott a vá­lasz. Az ilyen kétmondatos párbeszédre aligha kerülne sor, ha más környezetben, olyan pe­dagógusok között élnének, akik elsősorban pszichológusok. Többségük azt vallja, hogy mindig is ké­ményseprő szeretett volna lenni. Nem hiszem el. Talán még a nagymácsédi gyerekek ese­tében igen. Nyolcán vannak itt nagymácséd- ról, tavaly tizenöten voltak. Ebben a falu­ban tradíciója van ennek a mesterségnek. — Miért lettél kéményseprő? A válaszok nagy része: mert könnyű mun­ka, mert jó szakma. Csupán egy pöstyéni fiú válaszolta, hogy azért lesz kéményseprő, mert festőnek nem vették fel. Ez persze még nem zárja ki, hogy ne szeretnék a foglalkozásu­kat. Egyhangúlag szavaztak az ellen, hogy csak háromhetenként engedélyezik a hazamenetelt. Miért? A konyha miatt, mert így is majdnem rá­fizetéses csupán harmincnyolc gyereknek főz­ni. Szívesen veszik, hogy a pozsonyi hidat építő munkások oda járnak étkezni. Ezek rossz gazdálkodási és pedagógiai módszerek. Az épület a háború alatt ideiglenes börtön­ként szolgált. Ezt jó lenne nem érezni ebből a hangulat­ból. Az a legszomorúbb, hogy ha valaki a gye­rekektől megkérdezi, megfelel-e nekik a kör­nyezet, azt válaszolják, hogy igen, vagy nem válaszolnak, esetleg megkérdezik: Minek az magának? Nem a kényszerhelyzet miatt. Az igazság az, hogy nincsenek tisztában a lehetőségeik­kel. Igaz, jó szakmát választottak, még akkor is, ha csak ez a lehetőség kínálkozott. Sok mindent meg kell tanulniuk, hogy metserem- berekké lehessenek. De... És ismét egy újabb probléma. Ezek a ke­vésbé fogékony gyerekek akiknek hatvan szá­zaléka magyar nemzetiségű, szlovák nyelven tanulnak, pedig’ az első évben sokan még a nevüket sem tudják szlovákul megmondani. Szerencsére, egyik nevelőjük magyar, pótórá­kat tart nekik, ám ez csak a minimumot pó­tolhatja. Egyelőre aligha javul a helyzetük. Talán maguk sem tudják, hogy jobb feltételek kö­zött tanulhatnának legalább egy fokkal, mint amilyen feltételek között tanulnak a finom­műszerészek vagy akár a kőművesek. Mert hiszen szükség van rájuk, szakmájuk az elkö­vetkező évszázadban semmiesetre sem hal ki. Sőt. RESZELI FERENC MAJDNEM MEGHALT Tegnap huszonöt kilométernyire Prágától Ptice község határában lezuhant a Csehszlo­vák Légitársaság OK MCJ IL-14 jelzésű sze­Csehszlovákia területén IL-14 utol­jára 1962-ben Slavkovnál zuhant le. Or­szágunkban összesen 23 ilyen típusú repülőgép van forgalomban. Ennek a huszonharmadiknak motorai éppen ge­neráljavítás után voltak, és a bejegy­zések szerint az utóbbi időben hiba nélkül működtek. A gép 1 500 000 ki­lométert tett meg. ami körülbelül 5000 repülőórának felel meg. 1968 október mélyszállító repülőgépe, amely a Prága-Pös- tyén vonalon közlekedett. 12-én délután egy órakor Brünnbe re­pült, majd vissza Prágába, ahol az e- lőírt ellenőrzésnek vetették alá. 16.14- kor indult utoljára, három percig kö­rülbelül 200-250 méter magasságban „vitorlázott“... Azok között, akik a repülőgépen u- taztak, volt a huszonnégy éves Durza Miro is, a Stará Tura-i Chyrana üzem képzőművésze. HANKA: Életben maradt? Ez volt első gondolatom, ahogy értesültem a szerencsétlenség­ről. Miro szüleihez rohantam, akik tőlem tudták meg, hogy ő is a szerencsétlenül tárt re­pülőgép utasai között volt. A konyhaasztalnál ültünk, két­ségbeesetten lestük egymás ar­cát vagy két óra hosszáig. Most, hogy azokra a percekre emlékezem, ismét félek. Nekik csak fiuk volt Miro, nekem mindenem. znap reggel Pöstényben először ültem repülőgép­be. Nem éreztem semmi különöset, örültem, hogy egy 6- ra múlva Prágában leszek. Hivatalosan utaztam, másképp hogyan is engedhetnék meg magamnak akkora költséget. A prágai gyűlés, mint rende­sen, unalmas volt. Kószáltam a városban, a repülőtéren egy Vie Nouve-t vettem. Csodálatos az új repülőtér, ugye? Minden ü- veg és műanyagból van. fól lát­tam a mi gépünket is, az per­sze csak később derült ki, hogy a miénk. Nem féltem, csak egy kicsit izgultam, vagy inkább ö- rültem? Néztem a gépészeket, ahogyan a repülőgép körül mesterkedtek. 16.14 — BESZÁLLÁS. Az utasok tolakodnak. Még itt is. Eldobtam a cigarettát és csaknem utolsóként értem a fe­délzetre. Leültem az első üres helyre, amit megláttam: a főbb szárny mögött, az ablaknál. A légikisasszony édeskés mo­sollyal savanyú cukorkát kínál, a megafon általános informá­ciókat ordít, kérik az utasokat, erősítsék magukat az üléshez és az Indulás ideje alatt tartóz­kodjanak a dohányzástól. — Kérem, húzza szét az ab­lakon a függönyt. Széthúztam és ránéztem szom­szédomra. Azpnnal tudtam, hogy összeismerkedünk. Fedor Hor- sktjnak hívták. Az előttünk le­vő ülésen egy százados nagy hanggal mesélte kalandjatt. Indulás. Motorpróba fékekkel, minden rendben, adieu, föld! Még világos volt, jól lehe­tett látni a repülőteret, embe­reket. Hatra Pöstyénben va­gyok, meglehet elérem még a buszt. Hankáékhoz. — Na né, becsiccsentett a gépünk — jegyzi meg a száza­dos az utasok derültségére. A mosoly azonban csak másod­peretekig tart, mert a követke­ző pillanatban már mást olva­sok le az arcokról. Kinézek az ablakon. Ml ez, visszamegyünk ezzel a bicegő géppel a röp- térre? Hát ez megbolondult! Hiszen alattunk házak vannak. — Zuhanunk... zt hiszem három-négy asz- szony volt a gép utasai között. Jobb instiktjük van mint a férfiaknak, meg az­tán gyakran kiáltással, sikoly- lyal könnyűének magukon. Ha nem hallom ezt a velőtrázó .zuhanunk"-ot, isten bizony még azt hiszem, manőverezik a pi­lóta. Ez a szerencsétlen repü­lés mindössze két-három per­cig tartott. < Nem féltem a háláitól, de valahogy másképp képzeltem el. Hankára, szüléimre és huszon­négy évemre gondoltam. Több­re már nem futotta. Még lát­tam magam alatt a magasfe­Durza Miro, aki átlélte a két hónappal ezelőtti repülőszeren­csétlenséget. A riport illusztrá­ciója is tőle származik. szültségü áram vezetékét és tu­datosítottam a repülőgép uta­sainak csendjét. Miért kell meghalnom? em tudom mennyi idő múlva tértem újra ma­gamhoz. Mindenem fájt, csak az egyik szememre lát­tam, mozdítani is csak a feje­met tudtam. Elek. Mellettem nyöszörgés, talán éppen Horsky Fedor, de a pléh- kazal minden részéből jajga­tást, segítséghívást hallatszott. Az előttünk lévő „ülésről“ a százados kászálódik le, látja, hogy élek és mozgok, kisegít a roncsok közül, majd hozzá­fog a segítő munkálatok szer­vezéséhez. Később tudtam meg, hogy a szerencsétlenséget egy egyszerű púppal a fején úszta meg. Csaknem teljesen meztelenül, mezítláb kitámolygok a roncsok közül, végre térdig süppedhe­tek a fekete szántóföldben, so­se hagyom el, fordul meg fe­jemben, de máris emberek ro­hannak felém. Nekem már nem kell segítség, de ott azok, akik még benn vannak... Szörnyű az égő roncsok közül kiszivárgó hangkultssza, ami átragad a „bentiek“ segítségére síelőkre is. Kétségbeesés, vér, szörnyű­ség. mindenütt. Arcra bukók, de csak kiabá­lok, a bentieken segítsenek, egy asszony és egy tizenhat év körüli fiú a közeli házba ci­pelnek. Nem akarom, hogy ci­peljenek. Felöltöztetnek, papu­csot húznak a lábamra, azt a kockásat, ott a sarokban, jó lenne megköszönni, de akkor erre nem volt idő. A roncsokhoz mentőautóval visznek. Az arcomat megalvadt vér fedi, mindenem fáj. Fér­fiak, katonák, sírnak, Idegen parancsszavak pattognak, a ron­csot összefüggő fehér habréteg fedi, de hogy jutok így Hor- sktjhoz?... SZEMTANÚK A SZERENCSÉT- lensEgröl MUSIL FERENC, diák: A gép oldalra dőlt és úgy tűnt, hogy a pilóta vissza akar térni Ru- zyftba. Először az egyik motor hallgatott el, majd a másik és/ ahogy zuhant, itt még jól lát­ni, levágott az útmenti fákból, amelyeket érintett. ' Aztán a jobb szárnyával belefúrődott a földbe és felrobbant. BELUSlK ZDÉNEK, tizenhét éves diák: A közelben tartóz­kodó szovjet katonák és a fa­lubeliek voltak az elsők, a fel­robbant gépnél, de a katonák senkit sem engedtek a roncs közelébe. Közvetlenül a robba­nás után néhányan kimásztak belőle, észnélküli futásnak e- redtek, de a következő másod­percekben már aléltan, szinte félőrülten estek a sárba. SVOBODA BEDRlCH, aki a szerencsétlenségkor éppen a kertjében dolgozgatott: Egy szovjet katona a főhajtóanyag­tartályt oltotta azzal a fehér habbal, a tartály azonban még­is felrobbant, a katona csak­nem életével fizetett. kórházban Horsky feküdt mellettem néhány óráig. Véletlenül-e, nem tudom. Az operáció után meghalt. ezemben a tükröm és az a befásllzott fejű ember én vagyok. Mindkét sze­memre látok már, de nagyon csúnya vagyok. Hanka, legszí­vesebben egy évre eltűnnék a szemed elöl. Írj, sokat írj, mert én meggyógyulok és foglak még segíteni a matematiká­ban... Szüleim csak öt percig vol­tak mellettem.' Láttak, élek, nincs súlyos sérülésem, haza­mentek. Az orvosok azt mond­ják, egy hónap múlva rendbe­jövök, és ha akarom, repülőgép­pel utazhatok majd haza Pös- tyénbe. Miért ne akarnám? A végén aztán mégis autóval utazom. Az „élményt" azonban nem sajnálom. Így megérte. Otthoni Hanka sir... leiben maradt. Mi ennél a fontosabb. A megráz­kódtatás idővel átmegy, kívülről Miro is olyan ember lesz, mint a többiek, Belülről meg egy élménnyel gazdagabb. JÓ egészséget, Miről Zácsek Erzsébet Kt MÉNY­SEP­RQK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom