Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-03 / 48. szám
új ifjúság 5 NÉMETH ISTVÄN: VERSEI A zöld tenger fölött (Renato Guttuso) A zöld tenger fölött suhan egy madár. A húsomba kap — már velem száll. f A zöld tenger fölött hajók, bálnaszájú csónakok, és egy madár — talán az apám száll. Történelmi pillanatok Betévedt az utcánkba egy rinocérosz. Történelmi pillanatok! A hentesüzlet előtt egymásba ér az asszonyok fara. Ha feltámadok Ha feltámadok, János leszek. Nem lesz testem, csupáncsak: János leszek. Valamiféle oszlop, kút, megrázhatod nyakamon a kolompot, és ez lesz a kiút. Mert összeszalad a nyáj, kérődzik, imádkozik, rimánkodva kulcsolja két kezét, és füvet legel a réten Hogy üdvözöljön, nyakamra lép. Gyomrom falára Gyomrom falára egész éjjel filmet vetítenek, nézem a kloáka jelenetet: Egy vak fölszakadt szeméből sok-száz tenyér lángol. Felkoncolt, tétova... Felkoncolt kapuszárnyak, tétova magány, a hús fekete cafatai: az éjszaka hosszan, hosszan ül a koponya csont-falán. Tétova kapuszárnyak, felkoncolt magány — a hajnal kék lepedői egy vaddisznó agyarán. Felkoncolt, tétova, kapuszárnyak, magány; a híd alatt, csak a kifosztott alkony áll. Hát végre, végre! Tihamér betartotta a szavát, kinevezett igazgatónak. Igaz, csak az ócs- kavastelepre, de a kis hal is hal, és ha meggondolom, hogy ez a változás hatszáz koronás többletet eredményez havonta, hogy ezután csak igazgató úrnak szólítanak majd. repes a szívem, mint még soha. Hurrá! Háromszor is hurrá. 6s — éljen a szocializmus! Mától kezdve egy egész ü- zemnek, húsz egynéhány embernek parancsolok, ami nem kis felelősség, de nem félek, bízom magamban. Erősen, szik- laszilárdan, hisz értek én az emberek nyelvén. Bizonyítja, hogy nincs is haragosom a világon. De itt, az üzemben sincs, hisz a havi egy-két liter kisüsti, amivel négy hónapon keresztül itattam az embereket, megtette a magáét. De meg ám! Ennélfogva jó a hírem, klassz srác vagyok és ami ma igen fontos, nem tartanak smucignak. Kinevezésem az üzem dolgozóit nem lepte meg. Egy kicsit ugyan elcsodálkoztak, de alapjában véve nem érintette őket különösebben. Erre vallott, hogy se nem örültek, se nem tiltakoztak. Mindebből pedig arra következtettem, hogy új beosztásomban számíthatok rájuk, mert a hallgatás, ugyebár, ősidőktől fogva egyetértést jelent. Aztán mégis a fülembe jutott, miként vélekednek kinevezésemről. így sug- dolództak: — Ha 16 nincs, a szamár is jő. A fontos az, uraim, hogy feljebb üljön valakije! Hát kérem, nekik is lehetnek rossz pillanataik. Elvégre ők is csak emberek, kisebb- nagyobb hibákkal, fogyatékosságokkal. A dolog azonban mégis bosszantott, mert azután vélekedtek így, hogy tengernyi kisüstit öntöttem beléjük. Becsületüket csak egy ember Kriksz János főraktár- nok védte meg. Ö ugyanis semmit sem szólt. Hallgatott, bólogatott. mint mindig. Megkérdeztem: — Önnek mi a véleménye? Végigmért tetőtől-talpig, majd azt mondta: — ön is csak ember, igazgató úr! Tartózkodó viselkedése jólesett és hálás voltam érte. ő tehát egyetért kinevezésemmel. Feltevésem másnap be is i- gazolódotj:. Kriksz János u- gyanis dísztávirattal lepett meg. 'Sőt Ödön nevű fia sem maradt le, ő is küldött egy táviratot, amelyben sok-sok sikert kívánt. Ráadásul amikor Kriksz János élőszóban is gratulált, átadta fia óhaját, hogy Ödön szívesen venné, ha én volnék kéthetes trónörökösének a keresztapja. Ez meglepett, de mivel jószívű ember vagyok és senkivel sem szeretek haragban élni, nem tudtam ellentmondani és kötélnek álltam, de kikötöttem: nevemre, Ignácra, hallgasson a lurkó. A keresztelő előtt Kriksz Ödönné rámkacsintott: — Ö, de szép név! Megpezsdült a vérem és viszszakacsintottam. Megértette és este többször megszorította a kezem. Másnap úgy határoztam, hogy helyettesemmé Kriksz Jánost nevezem ki. Egy okkal több, hogy Kriksz Ödönné jó viszonyban legyen velem. Kriksz János kezdetben szabadkozott, de végül is beadta a derekát. Megjegyezte azonban, hogy csak addig vállalja a funkciót, amíg fia, ö- dön, aki esti ipariiskolába jár, le nem érettségizik. Ekkor ő lemond és neki szeretné átadni a stafétát. Amikor ebben megegyeztünk, azt mondta helyettesem: — Akkor hát hozzáfoghatunk! — Mihez? — kérdeztem. — A munkához! Hozzáfogtam. Leültem az íróasztalhoz, ceruzát vettem a kezembe, az asztalra papírt tettem és gyakorolni kezdtem az aláírásomat. Nem ment nehezen, mégis beleizzadtam, míg elfogadható vonalak rajzolódtak ki a papíron.-0Egy héttel később tartottuk ünnepélyes beiktatásomat. Ebből az alkalomból, élve a jogommal, igazgatói napot rendeltem el, mivel azt akartam, hogy az ünnepségen az üzem valamennyi dolgozója jelen legyen. Ezt azért tartottam fontosnak, mert úgy döntöttem, hogy átszervezem lerakatun- kat. Elvem ugyanis, hogy minél előbb kerül erre sor, annál jobb, mert az eredményeink, bizony... És miért ne kezdődjön új fejezet az én hivatalba lépésemmel! ? No meg aztán, hogy őszinte legyek, azt is az emberek tudtára akartam adni, hogy nem véletlenül kerültem az élre, hogy üzemünk jövőjét illetőleg terveim és elképzeléseim vannak. Az ünnepségre a tanácsteremben került sor, amit erre az alkalomra Tyrpák Alfonz, a gazdasági előadó vezetésével három ember két napon át díszített. A pohárköszöntők elhangzása után, amikor minden elcsendesedett és az emberek csak rám figyeltek, megköszörültem a torkom és beszélni kezdtem: — Emberek, munkatársaim! (Általános meglepetés!) Népgazdaságunk új irányítása megköveteli, hogy mindenütt jól, a lehető leghatékonyabban dolgozzunk. Mindenütt nagyobb eredménnyel, kedves polgártársaim, mert csak a jó munka biztosítja az országnak, s így számunkra, a dolgozók számára is, a nagyobb falat kenyeret, arról már nem is szólva, hogy ezáltal az imperializmus elleni harcot is segítjük, különösen Vietnamban. Vagy van közietek csak egy is, aki nem ezt akarja! Ugye, hogy nincs! Éppen ezért, kedves elvtársak, mától fogva ilyen nemes elvektől vezérelve, üzemünkben átszervezést hajtunk végre... Az emberek figyelmesen hallgattak, itták szavaimat. Ez arra serkentett, hogy még nagyobb hévvel folytassam: — Ügy bizony, kedveseim, ü- zemünkből, ebből a kis nyúl- ketrecből, mint ahogyan magunk között nevezzük, példás, jól jövedelmező gyűjtő-telepet csinálunk. Olyat, melyre nemcsak mi, hanem az ország is büszke lesz, mert valutát, kemény valutát spórolunk meg számára. Mindezt azáltal érjük ^el, hogy a jövőben csak nemesfémet gyűjtünk. Az átszervezés végrehajtásával helyettesemet, Kriksz Jánost bíztam meg... Az emberek még mindig figyelmesen, sőt, hogy úgy mondjam, csodálkozva hallgattak, pedig már a torkom is kiszáradt. Figyelmességük jóleső érzéssel töltött el. Hálám jeléül két üveg kisüstit meg három tucat stamperlit tetettem az asztalra és intettem helyettesemnek, hogy töltse meg a poharakat. Én eközben boldogan hordoztam végig tekintetem az embereken és arra gondoltam, hogy milyen szép, de ugyanakkor mily furcsa is az élet. Az ember szinte el sem hiszi, míg meg nem győződik róla. Vagy nem ezt bizonyítja például beosztottjaimnak a viselkedése, akik annak ellenébe, hogy egy héttel korábban majdnem teljes közömbösséggel voltak irántam, ma viszont... — Elvtársak! — szólalt meg a helyettesem. — Koccintsunk Csáky igazgató úr egészségére... — Éljen! — élénkült fel Pálos Ádám, a főkönyvelő. — A kemény valutára, amit megspórolunk majd az országnak... — Brávó, Kriksz kartárs, brávő! íme, elvtársak — fordultam az emberek felé — ü- gyünk, a jobb munka és... Abba kellett hagynom, mert ismét erőt vett a nátha Tyrpák Alfonzon, aki oly erőset talált tüsszenteni, hogy a stam- perli is kiesett a kezéből. Elfutott a düh, de fékeztem magam. Amikor újra csend lett, folytattam; — De száz szónak is egy a vége. Koccintsunk hát! És koccintottunk.-0Az átszervezés simán zajlott le és egy hetet vett igénybe. Kár ezért a veszteségért, de elkerülhetetlen volt. Nem is bosszankodtam miatta. Már- csak azért sem, mert jó őseimhez híven, azt vallom, hogy a- mi elúszott a vámon, az megtérül a réven. De meg ám, hisz minden jól sikerült. A dicséret a munkáért főleg Kriksz Jánosé, aki időt és fáradságot nem sajnálva buzgól- kodott a siker érdekében. I- gyekezetét értékeltem is, hisz közbenjárásomra, felettes szervünk, az Országos Hulladék- gyűjtő Tröszt vállalati kitüntetést adományozott neki. Helyettesem egyébként, amikor a munka befejeztével jelentést tett, azt mondta: — Jobban, könnyebben mentek a dolgok, mint ahogyan azt gondoltuk. Ez, persze, nagyrészt önnek köszönhető, kedves igazgató úr, mivel tanácsaival mindig akkor sietett segítségünkre, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt. Az olyan szakemberekkel, mint ön, akinek kisujjában van a szakma, öröm a munka, mert szinte kizárt a tévedés... Nem vagyok szentimentális fajankó, de mégis elérzéke- nyültem, mint egy taknyos kölyök. Talán még a szemem is könnybe lábad, ha eszembe jut, hogy komoly, felnőtt férfi vagyok és — igazgató! — Szóval holnaptól kezdődőn — folytatta helyettesem — csak nemesfémet veszünk át. Az erre vonatkozó értesítést a környék üzemei és e- gyéb intézményei megkapták. A plakátokat is kifüggesztettem a városban, sőt, vidéken is ki- ragasztattam belőle néhány tízezret. Ma, az első napon, egy kiló bronzot hozott egy nyugdíjas. Nem sok, de ez is bizonyítja, hogy helyes úton járunk... Kádervonalon megbeszélésünk értelmében azonnali hatállyal elbocsátottuk Tyrpák Alfonzot, aki nem volt hajlandó megfizetni az eltört stam- perli árát és Pálos Ádámot, a- ki kifogást emelt a plakátnyomtatás költségei ellen... — Mennyi is ez a költség?! — Negyvenötezer! — Több is veszett Mohácsnál! Helyettesem egy papírlapot nyújtott felém: — A számla. A mai postával jött és aláírásra vár. Átvettem az iratot, tollat fogtam és szép, olvasható betűkkel aláírtam. Megizzasztott, de elégedett voltam. Ezután megforgattam még a kezemben, megnéztem, megszáradt-e rajta a tinta, utána visszaadtam helyettesemnek azzal a megjegyzéssel, hogy még aznap postára adja. Hiába, rend a lelke a mindennek. Aztán felálltam és a bárszekrényhez mentem. — Túl vagyunk tehát a kezdeten — mondtam visszatérve íróasztalomhoz. — A jövő pedig?!... Én bízom benne! — Ém is bízom! Leültünk és koccintottunk. — Mit szólna — szólalt meg kis idő múlva helyettesem — egy külföldi tanulmányúihoz. Mondjuk Olaszországba, Franciaországba... Az ötlet nyomban megtetszett, s ezt nem is rejtettem véka alá: — Remek gondolat! Mindenesetre... Két hét múlva elutaztam.-0Gyönyörű három hetet töltöttem Franciaországban. Párizs, az örök Párizs... Riviera... tenger... Néha-néha már szinte azt hittem, hogy belepusztulok a sok ámulatba... És Caroline... Brigitte... és... Aztán mégis, elbúcsúztam Franciaországtól — hazautaztam... A röptéren Tihamér várt. Betyár Tihamér, a vállalatunk vezérigazgatója. Ez meglepett és nyugtalansággal töltött el. — Szervusz! — mondtam. — Szervusz — mondta. Többet egy kukkot sem szóit. Átvette egyik bőröndömet s intett, hogy kövessem. A fogadóépület előtt kocsiba ültünk és a vállalathoz hajtattunk. Belépve Tihamér dolgozószobájába megértettem, hogy távollétem alatt történt valami, ezért kikeltem magamból: — Mit jelentsen ez? Miért cipeltél ide? — Ülj le! Leültem. Nyugtalanságom fokozódott s naggyá nőtt, mint a tenger. Tihamér, aki le-fel járt a helyiségben, hirtelen megállt, majd leült velem szembe. — Kriksz Jánost letartóztatták! — törte meg a csendet. Lassan eszméltem, csak dadogni tudtam: — Ez... ez... lehetetlen... — Pedig így van, testvér! — Dehát miért, mit...? Tihamér kezembe nyomta a népi ellenőrző bizottság jelentését, amelyet a bizottság emberei az alatt készítettek, a- míg Franciaországban jártam. Olvasni kezdtem, de a sorok csakhamar összefolytak előttem, mert a jelentés amellett, hogy Kriksz Jánost negyven- ötezer korona sikkasztásával vádolja, engem is felelősségre von. Azzal vádolt, hogy ellenőrizetlenül aláírtam a plakát-nyomtatás költségeiről kiállított számlát, ami közönséges hamisítvány volt. Kriksz János a plakátokat nyomdász sógora bevonásával állami pa- pirkészletek meglopásával készítette el. — Ez a vég, Tihamér, a vég! — mondtam letörten, csaknem sírva. Tihamér a legnagyobb meglepetésemre felnevetett. Jóízűen, egészségesen tudott nevetni, amiért már gyermekkorában is megcsodáltam unokafivéremet. Amikor abbahagyta, ezt mondta: — Ugyan, Ignác! Csak nem gondolod, hogy megválók tőled egy,Kriksz miatt? — Ml mást tehetsz? — Bízd csak rám, öregfiú! Nyugtalanságom valahogy kezdett alábbhagyni. Sőt, Tihamér magabiztonsága a reményt is felcsillantotta bennem. Felálltam és bőröndjeimhez léptem. Az egyikből egy üveg valódi francia konyakot húztam elő, amit aztán az asztalra helyeztem. — Ide figyelj! — mondta Tihamér, miközben két stamperlit helyezett az üveg mellé — a csalást nem te követted el. Te csak teljes bizalommal aláírtál egy számlát, anélkül, hogy meggyőződtél volna annak helyességéről. Ez mulasztás ugyan, de nem főbenjáró bűn, vagyis nem tudatos részvétel az „üzletben“. Egyszóval tapasztalatlan vagy még az ilyen dolgokban, de legyen ez számodra intő jel, annál is inkább, mivel mulasztásodat vállalatunk rendezi. E- zért nem oda Buda... — Köszönöm, testvér! — mondtam és teleöntöttem a poharakat. — Most pedig jól figyelj! Funkciódat, természetesen, felmondod. Most, itt, azonnal! Egyhónapos határidővel. Augusztus elsejével ugyanis átveszed vállalatunk személyzeti osztályának a vezetését. Nos, áll az üzlet? — All! — egyeztem bele. Kezet fogtunk, majd koccintottunk. Üjra teleöntöttem a poharakat, aztán azt mondtam: — Még egyszer köszönöm, testvér. De mondd csak, mikor lesz a Klárika esküvője? Tihamér felkapta i fejét: — Két hét múlv» szombaton. De miért kérded? — Tudod, eszembe jutott a lakás, amit a napokban kap üzemünk a várostól. Gondoltam, hogy mint igazgatónak még módomban volna... Szóval, lányod, Klárika is megörülne neki. Vagy nálad lakik majd? — Nem, erről szó sem lehet, hiszen így is nagyon szűkén lakom. Ami pedig a lakást illeti... — Nyugodt lehetsz, testvér. Elvégre nem vagyunk idegenek! — Nem, valóban nem vagyunk!
