Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-19 / 46. szám

/ • •

u| it|usag

3

Nem vagyok vándormadár!

Az augusztusvégi napok nemcsak az őszt hozták magukkal, nemcsak a fák levelei sárgultak meg, hanem a mi hosszú nyarunk is véget ért. Vagy talán csak a látszat lenne ez? No, legyen a tény akármilyen, az bizonyos, hogy egy jó pár tízezernyi állampolgárunk külföldön maradt a forró nyárutó következményeként. A sajtó, a rádió és a televízió is beszámolt arról, hogy ennyi és ennyi csehszlovák állampolgár tartózkodik még nyugaton. Sokan haboznak még és nem tudják, hogy visszatérjenek-e, sokan már visszatértek közülük az utóbbi hetekben, de eléggé jelentős azoknak a száma, akik véglegesen elhatározták, hogy külföldön maradnak és ott próbálnak új életet kezdeni.

Maga a kis Svájc több mint tízezer állampolgárunkat fogadta be, adott neki munka- lehetőséget. A szomszédos Ausztria szintén segélyben részesítette a hozzáfordulókat, enni- és innivalóval látta el őket és szükségszállást is biztosított a számukra. Igazán szép gesztus az ottani vöröskereszttől és a többi karitatív egylettől egyaránt. A napokban hallottam, hogy Svájc 200 csehszlovákiai orvost fogadott be és már több mint 150-nek munkalehetőséget is biztosított. Az ottani munkatoborzők lázasan tevékenykednek és főképpen a szakembereknek ezerféle ajánlatot tesznek. A távoli Kanada és Ausztrália azonnal befogadja a szakembereket és megtalálják a munkalehetőséget mindannyian, akik dolgozni akarnak.

E helyen azonban, anélkül, hogy elítélném a kinnrekedteket és anélkül, hogy pálcát törnék felettük, megkérdem, hogy lehet-e igazán új életet kezdeni egy teljesen idegen országban? Nem fognak-e az idegenbe szakadtak hazavágyni, nem fogja-e marcangolni őket a gyilkos honvágy és nem fog-e valami nagyon szép és magasztos hiányozni az életükből e- zeknek az ősszel szárnyrakelt vándormadaraknak? Nem hiszem, hogy az emberi érzéseket el lehet teljesen fojtani és nem hiszem, hogy bárhol a világon úgy otthon érezhet- nénk magunkat, mint a mi kicsiny, és talán szegényes, de mégis legédesebb szülőföldünkön. Lehet, hogy azok a vándormadarakhoz hasonló mérnökök, tudósok és orvosok, akik itt hagyták üresen ősi fészküket, valahol a messze távolban jobb anyagi körülményeket találnak és lehet, hogy a tízszeresét is megkeresik az itteni keresetüknek, de vajon lesznek-e majd legalább olyan boldogok, mint hazájukban a szerény anyagiak mellett? Kötve hiszem ezt. Igaz, az ember hozzáidomul a környezethez, megtanulja hosszabb vagy rö- videbb idő alatt az idegen nyelvet és elsajátítja az ottani szokásokat, de a lelkét és

szívét nem tudja teljesen megfosztani a szülőhaza varázsától. Hiába játsszuk a nagyot, csak gyarló emberek vagyunk. Tudom és vallom, hogy az ember nem vándormadár. Ezért nem futottam világgá, amikor erre csábított az alkalom. Azt hiszem, hogy most nemcsak a saját nevemben beszélek, hanem az itthonmaradt milliók nevében is. Minket szakembereket, elsősorban hazánk sorsa kell, hogy érdekeljen, és csakis rajtunk és az egész dolgozó népen múlik, hogy e haza valóban me- ieg fészekké váljék számunkra. Csak rajtunk múlik elsősorban, hogy hazánk igazán szabad és boldog legyen, ahol minden állampolgár nemzeti, politikai és vallási különbség nélkül otthon érezheti majd magát. Szorgalmas munkánk kell hogy bebiztosítsa az élet- színvonal állandó növekedését, hogy megteremtsük ml is a magunk kis „Amerikáját“ és ne kelljen a szerencsét az öt világrész legtávolibb zugaiban keresnünk.

Távol áll tőlem bírálni a kinnrekedt tízezreket, nem dobok rájuk követ, csak nagyon mélyen sajnálom őket, mint csak a testvér sajnálhatja a testvért és titkon bízom benne, hogy e vándormadarak majd hazatérnek. Bárcsak mielőbb tavasz virradna hazánkra, a- mely üdeségével haza hozná e kicsiny ország minden fiát és lányát. Ha tudnám, világgá kiabálnám, hogy gyertek haza mindannyian, kik szerencsét kerestek szerte a nagyvilágban.

Nagy veszteséget jelent hazánknak az is, hogy az utakat sok helyen feltörték a hernyótalpak, hogy több szép épület, televízió stúdió rommá lett, de sokkal nagyobb veszteség számunkra a sok dolgos kéz és a rengeteg csiszolt ész kinnmaradása. Természetesen, hogy a kezek munkáját hamarább lehet pótolni, mint a magasképzettségű szakemberek tevékenységét. Nyílt titok, hogy sok tudományos intézet munkája a munkaerők távolléte miatt úgyszólván megbénult és hasonló a helyzet sok egészségügyi intézetben is. Bizonyára nagy veszteség az, ha csak a keletszlovákiai kerületből körülbelül 200 orvos oldott kereket, és talán vannak olyan kerületek is, ahol a helyzet még aggasztóbb. De ne legyünk teljesen pesszimisták, inkább fel a fejjel. Dolgozzunk és alkossunk, hogy biztosítsuk a károk mielőbbi rendbehozását. Vegyünk példát a hangyáktól, amelyeknek a bolyát valami külső erő túrja szét. Ezek a- zonnal hozzálátnak a restaurálásához és rövidesen szebb az otthonuk, mint eredetileg volt. Erre ne lennénk képesek mi', a teremtés koronái?

MUDr. Juhász István

Tiszacsernő

Gotnbost nemrégen még Gombos-pusztának hívták. Kis település a keletszlovákiai kerületben. Lakosai javarészt magyar nemzetiségűek. A gombosi és gomboskörnyéki szülők megfelelő fetlételeket akartak teremteni kisiskolás gyermekeik részére, és — a járási ísko- laügyi osztály beleegyezésével — nekifogtak az apró és nem higiénikus tanterem átépítésének. A munkát ön-_ erejükből, saját építőanyaguk felhasználásával végezték. Egyetlen állami szervnek sem került pénzébe.

Az új tanévben szép tanterembe vonult tizennégy gombosi kisiskolás. Kb. három hét elteltével megérkezett két illetékes a járásról és megszüntette a tanítást, hazaküldte a gyerekeket és a tanítónőt, lezárta az iskolát. A gyerekek így egy hónapig egyáltalán nem jártak iskolába. (Amikor e- zeket a sorokat papírra vetem, remény van rá, hogy megkezdődött a tanítás, mert a Keletszlovákiai Kerületi Pártbizottság utasítást adott rá.)

A szülők szerint néhány gombost lakos (akiknek gyermekei szlovák tannyelvű iskolába járnak, bár szüleik alig tudnak szlovákul), levelet írt a járásra, felháborította az ottani illetékeseket, akik anélkül, hogy kivizsgálták volna, a levél tartalma megfelel-e a valóságnak, önkényesen becsukták • a ■ iskolát.

A tizennégy, iskola nélkül maradt gombosi gyermek járhatott volna Nagyidéra, é* csak második műszakHogyan

állítható

elő

a

nemzetiségi

kérdés

ban, és ez azt jelentette volna, hogy este, hat óra körül kényszerültek volna tömött autóbuszon utazni, vagy gyalogolniok kellett volna kilométereket, a sötétben, s ehhez nem kell további kommentár.

Európában is egyedülálló eset állt elő: oktatás, nevelés nélkül maradt tizennégy nebuló!

Még szomorúbb: a faluban természetesen nemzetiségi kérdés lett az ügyből, a járásra és a kerületre kellett írni és menni, amíg rendbejöttek a dolgok.

S mindezt miért?

Mert akadtak olyan emberek, akik szlovákoknak vallják magukat, pedig ha kinyitják a szájukat, a napnál is világosabb, milyen az anyanyelvűk. Csakhogy az ilyen emberekkel a becsületes szlovákok sem kezdhetnek semmit, hiszen aki egyszer eljátszotta a becsületét, abban nehezen bíznak, aki hol ide, hol oda fut, aszerint, milyen irányban van a tarisznya, azt senki sem tudja használni semmire.

A gombosi eset tanulsága: a faluban nincsenek olyan szlovákok, akikkel ne lehetne összeférni, a problémát maguk a gyenge Jellemű magyarok hozták létre, azok, akiknek a józan szlovákok sem hiszik talán, hogy ő- szintén gondolják hovatartozásukat.

Akadt aztán olyan tan- felügyelő, aki nem járt a dolgok után, és ezáltal magára haragította a fél falut, lejáratta a járás tekintélyét, s a párt szellemével ellentétben tovább szította a mesterségesen fellángolt tüzet.

Hibába esnénk, ha a gombosi esetet általánosítanánk. Vannak józan gondolkodású tanfelügyelők és jellemes szülők. A gombosi eset ritka példa, akkor is, ha érkeznek máshonnan is hasonló hírek. Szerencsére a Keletszlovákiai Kerület Pártbizottságának ideológiai osztályán józan gondolkodású, művelt ember ül Olexa docens személyében, s így a magyar anyanyelvű, gombosi és gomboskörnyéki kisdiákoknak Ismét magyarázhat majd a tanítónéni, s a becsülettel. szorgalommal átépített tanterem annak a célnak szolgál majd, amelynek létrejöttét köszönheti.

A gombosi eset nem jellemző, de tanulni rengeteget lehet belőle!

I*)

KIS ELBESZÉLÉS NAGY DOLOGRÖL-.wi

CJFORMÁJO CSERÉPZSINDELY-GYÁRTÁS • ÉRDEKES GONDOLAT FOGLALKOZTATJA A MÉRNÖKÖKET

A meteorológusok jól tudják, mit jelent tél végén a holdtölte. Erősödő fagyot, kőkeménnyé fagyott sarat, s gyenge havazást. Az ember, főleg éjjel azt gondolja hogy tél derekán jár az idő. Az a két férfi, aki ez év március tizenkettedikén este tíz óra után kilépett a pezinoki Téglagyár igazgatói irodájából, fittyet hányt az időjárásnak. A befagyott tócsákat közömbösen kerülgették. Munkaruhába öltözve siettek, s belülről olyannyira fűtötte őket valami hogy még a környezetet sem vették figyelembe. Nem csoda, hisz pár lépéssel odébb arról döntöttek, hogy az a gondolat, amely már hónapok óta kfsérti őket. a gyakorlatban vajon valóra válik-e?

A két férfi a sorsdöntő éjszakán Viliam Rajcek és Martin Jakubek mérnök volt. Majdnem hajnalig babráltak a cserépzsindely-sajtolóban, közben arra gondoltak, a környék lakói az igazak álmát alusz- szák, hogy másnapra erőt gyűjtsenek. E két mérnök nem titokban dolgozgatott, dehát a munka kétműszakos, s Így az újítóknak kísérletezésre csupán az éjszakai órák szolgálnak. Kétmüszakos a munka, merthát az olyan szükséges építőanyag gyártása, mint a téglaféléké, enélkül bizony akadozna. ^

No, de térjünk a tárgyra. Mit is akar Viliam Rajcek és Martin Jakubek mérnök. Mindezt hogy megmagyarázzuk, egy pár évvel vissza kell mennünk, abba az időszakba, amikor a pezinoki téglagyár leégett. Ennek már négy éve. A téglafélék gyártása, főleg pedig a cserépzsindelyé, abban az időben katasztrofálisan visszaesett, s új beruházás nélkül, belátható időn belül, a helyzeten nem is lehetett javítani. Vagy mégis? S ez az az ügy, amellyel újítóink foglalkoztak.

A cserépzsindely és pala gyártása már nagyon régi dolog, egyirányú sávos sajtóién, futószalagszerűen készítik. Igaz. a pezinoki téglagyárban már jóideje próbálkoztak a kétsávos gyártással, azonban ez a szándék a gyakorlatban a legnagyobb

igyekezet mellett sem vált valóra, mégpedig többféle nehézség miatt. Főleg az volt a hiba, hogy tapadt az anyag, nehézkes volt a szárítás és sok volt a selejt.

A két mérnök ismerte a cserépzsindely-gyártás körüli buktatókat, s ezért újításukkal mindezt igyekezett kikerülni. Ha a gyakorlatban valóra vájhatnák szenzációs elképzelésüket, az aztán világraszóló dolog lenne. Olyan apparatúrát akartak szerkeszteni, amellyel négyszer annyi cserépanyagot lehetne kisajtolni, mint az eddigi ,,klasszikus" módszerrel.

A speciális torkolatból, ahonnan mint végeláthatatlan szalagklgyó, jön elő a sajtolt anyag, most valami négyszögletes csőféle bukkan elő, amelynek a

fala alkotja majd az elkészülő cserépzsindélyt. Vagyis négyszeres munkatermelékenység. Ilymódon rtem tapad majd a cserép-anyag, nem lesz selejt.

Természetesen minden kezdet nehéz. S bizony, az újítóknak nem kis fejtörésébe került, amíg megoldották a cserép kampójának problémáját, oly módon, hogy mind a négy falon lyukat vájtak számára. E nélkül nem lehet meg a cserép.

Aztán ez is sikerült. Sokat segített nekik Lude- vlt és Stefan Rydzi karbantartó lakatos, még munkaidő után is.

Teltek a napok, s a cserépzsindely-gyártás konkrétabb formákat öltött. A cserép kampójával már nem volt baj, a hozzáidomított Frey-féle szeletelő jól vizsgázott, s így hozzá lehetett fogni az újító- javaslat hitelesítéséhez és bejegyzéséhez.

Persze, mindez éjjel történt, amikor a munkások már a második műszakról is hazamentek. Ez május harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjjel történt. A kísérletezők most már nem befagyott tócsákon ugráltak át.

Meleg déli szél. mosolygó holdvilág kísérte a hét férfit a közeli sajtolóba. ahol az utóbbi hónapokban oly sokat változtattak a cserépzsindclyformázó appa- ratúrán.

Ez éjjel ment minden mint a karikacsapás. Hét szempár kísérte figyelemmel a dolgot, az áttételek, a szeletelő, és a torok-rész működését, ahonnan mint mesebeli zöldesbarna tekergő kígyó, jött ki a hosszú, üres, szögletes formába sajtolt agyagcső, elkészítve a további feldolgozásra.

Tehát sikerült a dolog. A régvárt pillanat, amikor a gondolat tettekké érik, a jelenlevőket elbűvölte; mosoly az arcokon, kézszorongatás és gratuláció.

♦ A világszenzáció tehát megszületett!

Amikor a pezinoki téglagyárban jártam, magától értetődik, hogy e találmány közgazdasági szerepe iránt is érdeklődtem. Néhány mondatban Összefoglalom a dolgot. A legörvendetesebb az, hogy novemberben már ezzel a módszerrel készítik a cserepet, hogy lépések történtek a találmány bejegyzésére. s hogy az a népgazdaságnak jelentős hasznot hoz. Négyszeres munkatermelékenység, rövi- debh szárítási idő, a szárítóhelyek befogadóképességének növekedése, munkaerő- és keretanyag- megtakarítás, s az alátétek feleslegessé válása.

Viliam Rajcek és Martin Jakubek mérnök találmányával hozzájárul a cserépgyártás növeléséhez, mindenütt ahol csak hozzávaló nyersanyag van. Véleményük szerint az újformájú cserépzsindely- gyártást Modrán lehetne megkezdeni.

Mivel amúgvis kevés a cserépzsindely, e* két mérnök találmánya nagy horderejű lehet.

„A NYELV A NEMZETI LEIEKNEK HÍV FENNTARTÓJA”

(Kazinczy)

Ha nagyon precíz (vagy inkább szőrszálhasogató?) lennék, akkor a Kassán ez évben Is megrendezett Kazinczy-napok mottójának részletét, e kis írás címét esetleg „nemzetiségi" lélekre javítanám, de ennyire azért mégsem vagyok „nemzetiségi". Azt viszont megállapíthatom, hogy a nyelv a csehszlovákiai magyarság oxigénje. Anyanyelve elvesztésével, el- satnyulásával jellegét is elvesztené az itt élő több mint félmillió magyar, s nem kétséges.

hogy ez az embert Is elpusztítaná bennünk. Anyanyelve nélkül nem népcsoport egy nemzet vagy nemzetiség sem. Mindez benne van a mottóban, s mindez nem véletlenül mottó. Az utolsó akadályban — a nyelvben — hány és hány hódító elbukott már!

Az ez évi Kazlnczy-napokat ez a szellem hatotta át, csaknem minden előadó és felszólaló kitért erre a gondolatra, s mindezt nemcsak a „nemzeti lélek fenntartása" miatt tette, hanem azért is, hogy intézményesen is teremtsük meg a nemzeti élet minden alapelemét. A Kazinczy-napok eredetileg egy nappal tovább tartottak volna, de aggodalom támadt: nem lesz-e fölöslegesen nyújtott, se sava-borsa találkozó így belőle? Nem lett volna, és ez támpont a jövő évi dátum tervezéséhez; érdekes, izgalmas előadásokat és felszólalásokat hallottunk, s végül még Deme László zárszavát is le kellett rövidíteni, hogy mindenki meghallgatásra találjon. A tavalyi ünnepség nemzetközi részvétellel zajlott, az ez évi — a közbejött augusztusi események miatt sajnos nem voltak köztünk, de reméljük jövőre Ismét itt lesznek a más államokban élő magyar nyelvészek képviselői is.

Nem térhetünk ki az elhangzott anyagok ismertetésére, a neveket

(HNA)

Is csak futólag említjük, de hasznosnak tartanánk ezeket az érdekes munkákat összegyűjtve publikálni, valahol. Turczel Lajos, Deme László, Teleki Tibor, Bredár Gyula, és szinte mindenki, aki előadott vagy felszólalt, fontos problémát érintett, mindannyiunkat érintő kérdésekről szólt, s mert megállapítást nyert: anyanyelvűnk az életünkhöz szükséges oxigénünk, tulajdonképpen legizgalmasabb problémákról, legfontosabb feladatainkról esett szó. Nekem — ez szubjektív vélemény — különösen Turczel Lajos előadása tetszett. Kazinczy és Kassa címmel.

A csehszlovákiai magyarság most érkezett oda, hogy szellemi centrumokat, szellemi szigeteket hozzon létre. Ilyen szempontból sokat tanulhatunk a Kazinczy-korabeli Kassáról. amely pezsgő szellemi életet élt. Igaz, hogy merőben más feltételék között. De azért így Is oktató figyelmeztetés és példamutatás a város mai magyarjai részére.

Szólni illik a rendezőkről és a közreműködőkről. Köszönet fáradozásukért ezúttal is. Apróbb technikai fogyatékosságoktól eltekintve tartalmas, érdekes kulturális esemény volt a csehszlovákiai magyarok Kazinczy-rendezvénye. Reméljük, hogy a mércét jövőre sem helyezik alább. (b)