Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-12 / 45. szám
2 új ifjúság POLITIKA - MINDENKINEK Lapunk 42. számában Ján Procházka cseh író új könyvéről tudósítottunk és egy részletet időztünk belőle. Az író nagyobbára a MY 68 c. ifjúsági folyóiratban megjelent cikkeiből válogatta össze könyvét. Ebben a folyóiratban Procházka továbbra is rendszeresen válaszol az olvasók kérdéseire. Az alábbi fejtegetést a MY 68 szeptemberi számából fordítót tűk. A politika — mindenkinek c. rovatban a továbbiakban is időszerű társadalom-politikai témákat közlünk majd. Egy olvasó az alábbi kérdést tette fel az írónak: „Azt hallottam, hogy újból megnyílnak a maszek- nünket a csávából ? Ha azt hiszi, akkor elég nagy kócerájok, a suszterek visszakapják műhelyeiket, idióta. Mindenből csak istállót csinálunk...“ felújítják a kisipart. Azt hiszi, hogy ez kihúz ben- - Barátja N álunk már nem kel! sokat fáradozni azon, hogy államunk az említett gazdasági jellegű épülethez hasonlítson. Évek hosszú során állandó sikerek közepette meglehetősen könnyen és törvényszerűen eljutottunk eme fejlődési szakaszba. Én sem hiszem, hogy néhány cipész, szabó vagy csapiáros megmenthetné ezt az országot. Arról nem is beszélve, hogy jónéhányuk már megette kenyere javát, átment egynéhány nehézségen, e- setleg isiászban szenved, s nincs valami nagy kedve élőiről kezdeni az ipart. A mi utcánkban egy 82 éves örökifjú cipész akar javítóműhelyt nyitni. A „panklira" majd felsegítik a dédunokái, de nem hinném, hogy a lyukas cipő ezek után már nem fog gondot okozni. Szerencsére még öt perccel tizenkettő előtt észhez tértünk; ha a tegnapi vezetők még legalább egynegyed évszázadik kormányoztak volna, akkor minden bizonnyal visszatértünk volna a szélmalomhoz, az orvosok piócákkal jyógyítottak volna, az öngyilkos jelöltek még éles követ is nehezen találtak volna, hogy felvághassák ütőerüket. Mindamellett nagy meglepetéssel tapasztalom, hogy a munkaerkölcs a politikai életben bekövetkezett pozitív eredmények ellenére sem javul. Sőt, minden kongresszus után lazul. Sokan még azokat a kritikus időket is — amikor egy második München vagy Fehérhegy bekövetkezése fenyegetett — naplopással töltötték. Az egyik bizalminak valami határozatot kellett továbbítani egy baráti állam nagykövetségére — átadta, de a munkahelyére már nem tért vissza: majd azt mondta, hogy nem tudott átjutni a követséget övező embergyűrün, rápattant motorkerékpárjára s meg sem állt csak kint a víkendházánál A háborgó Európa szívében nyugodtan tett-vett a nyaralóház körül. Sok nemzet szemében érthetetlen nép vagyunk. Megszoktuk, hogy minden változás, mely némi javulással kecsegtetett, csak ügyes fortélyul szolgált aízoknak a tényleges változásoknak az elkendőzésére, amelyek nyomán még rosszabbá vált a helyzet. Csehszlovákiában a kormányt inkább fenntartásokkal fogadjuk, bizalmatlanok vagyunk vele szemben, mintsem hogy rokonszenvvel viseltetnénk a kövérkés s általában jóképűnek nem mondható férfiak eme testületé iránt. Féltem ezt a kormányt, amely már most nem kis bizalmat élvez, mi lesz vele akkor, ha egy szép napon mégis kénytelen lesz kijelenteni, nincs mit tenni, tisztességesen kell dolgozni. Az igazi érettségi vizsga még előttünk van... E cikket júliusban írom, szeptemberben jelenik meg, gondolom, a közszellem akkor még hazafiasabb lesz. A megújhodást akkor már támogatni fogják azok az elvtársak is, akik miatt a tisztulási folyamat megindult. Éppen ezért ideje lenne, hogy foglalkozzunk a munkaerkölccsel. Nem várhatunk csodákat. Barátaink rendkívüli barátságában, segítségében, avagy ellenségeink nem remélt barátságában sem bízhatunk. Ök sem lesznek hajlandók pénzt adni elmaradottságunk címén, annak ellenére, hogy leplezetlen rokonszenvvel viseltetnek irántunk. A haldoklásból való feltámadást csak mi magunk tudjuk majd elősegíteni. Hosszú időn át azt hirdették nékiink, hogy nálunk népuralom van, de a valóságban akárki uralkodhatott, s végeredményben senki sem uralkodott. Most végre a puszta falak közt kezdünk ismét magunk gazdálkodni. Az az örökség, ami ránk maradt, csak az elmegyógyintézetekben okozhat derűlátást, esetleg a kiskorúak között. Az a megállapítás, hogy gazdasági nehézségekkel küzdünk, helyzetünk legalább olyan elferdítését jelenti, mintha egy világ- pusztító özönvizet nagyobb zápornak neveznénk. Időnként jószándékú kampányokat hirdettünk meg, de az igazság az, hogy az országban mindenütt hozzá szoktunk a rosszul végzett munkához. Oda süllyedtünk, hogy ma már egy szerelő olyan pocsék munkát végez, mint a legutolsó zugmunkás. A munkaidőn kívül sem dolgozunk jobban, mint az alatt a 4—5 óra alatt, amit az országosan megkövetelt 8 órából kénytelenek vagyunk munkának bevett ténykedéssel eltölteni. Ez nem vicc. Sokszor elgondolkodom rajta, mikor is hagyott el bennünket a munkakedv, hogyan történhetett meg. hogy mi, akik szorgalmas, áldozatkész munkások hírében álltunk, tunyák, látszatmunkát végző ábrándozó nap- lopókká váltunk. Valami nagyon komoly oka lehet annak, hogy így meglazult a munkaerkölcs. Ma jelentéktelen va- hitaösszegért is képesek vagyunk hadakozni, mert valutakészletünk nevetségesen csekély. 1948-ban áz összes európai állam közül még mi rendelkeztünk a legnagyobb va- lutakészletekkel. Pedig akkor még a törökök, spanyolok, marokkóiak, portugáliaiak pénze nem számított valutának. Sok millió polgár odaadó igyekezete nyomán akkor még gazdagodott államunk. Ha valahol Európában áldozatkész munkáról lehetet beszélni, akkor az a mi országunkban volt. Iparunk a múltban mindig hatalmas színes- és nemesfémkészlettel rendelkezett. Ez 1939-ben a németek martaléka lett, de 1945-ben még nagy készletet találtunk a gyárakban s ezek még 1948-ban sem apadtak ki. Nem tudom hogyan juthattunk oda. hogy manapság egy sárgaréz kilincsért bármelyik kohóigazgató akár egy 603-ast is képes lenne odaajándékozni. A múltban nem fordulhatott elő. hogy a téglagyárból kikerülő cserép vagy tégla széthulljon a kőműves kezében. Ma jóminőségű építőanyagot csak a Tuzexban árulnak. Nem azért kesergek, hogy kevés anyag kapható nálunk, és a hiányzó fajtákat esetleg Hawaiból kell behoznunk, elsősorban a hazai anyagból készülő termékek rossz minősége szomorít el A rossz minőségű, durva és drága üveg. a kétes sör, a börtöntervezők ízléséhez közelálló bútortípusok. Rosszul dolgozunk, mindnyájan rossz minőségű, drága árut vásárolunk. B űvös kör ez. Haladás csupán annyiban tapasztalható, hogy ma már felelős üzemigazgatók a rádióban és a televízióban is ki merik jelenteni, hogy ez így nem mehet tovább. Nemrégen olyasmit hallottam, hogy még szabályokat is kiadtak, miként kell a tej. vaj, stb. minőségét rontani. Nem elég. ha csak szégyenkezünk a külföldi cikkeket árusító üzlet előtt húzódó hosszú sorok miatt. Ez mozgósító erővel kellene, hogy hasson ránk. Nem hinném .hogy éppen a kisipar engedélyezése lenne a legszerencsésebb segítség a népünket egykor jellemző kezdeményezési szellem visszanyerésére irányuló törekvéseinkben. A szalmaszál még egyetlenegy fuldoklót sem mentett meg. Bár igaz. hogy ezfel az erősítő injekcióval is sok minden helyrehozható. Legrosszabb esetben lesz, aki befoltozza nadrágunkat, megjavítja a cipőt, mielőtt kinőné az ember. A kisiparnak is megvan a maga erkölcse. A cseh kisiparos és kereskedő becsületes vállalkozó hírében állt. A kisemberek apró vállalatai — amelyek összessége az állami lét szilárdságának egyik tartó pillérét jelentette — Csehországban nem csalással alakultak ki. hanem a rátermett emberek élelmessége, értelmessége nyomán és sok-sok lemondás árán. A kisipar erkölcse már a középkor óta formálódik. A céhek megalakulása óta Félek, hogy azok, akik ma ipar- engedélyért folyamodnak, teljesen másképp gondolkodnak, mint elődeik. Azok a fiatalemberek, akikkel beszélgettem a témáról, akiket az újabb próbálás vágya hajt, elsősorban azt emlegették, hogy a jelenlegi helyzetben sokkal ügyesebben is ki lehetne sajtolni a pénzt az emberekből, mint ahogy azt az állami és kommunális vállalatok teszik. Ez hozzáállás talán érthető és jogos. Ha viszont csak ez! lesz az egyedüli serkentő erő, akkor a meglévő iparunkhoz, ügykezelői szerveinkhez és szövetkezeteinkhez még kétes kisipar is társul. A közelmúltban elkapott egy hatalmas zápor, kénytelen voltam beugrani egy magántaxiba. Prágában elég sok van belőlük. Esténként tele vannak velük az utcák. Még válogatni is lehet aszerint, hogy Mercedesre vagy Simcára van-e kedve az embernek. Nagy megelégedéssel nyugtáztam e tényt. „Nagyszerű — lelkesedtem — kezdi már szárnyát bontogatni a nemzeti kezdeményező szellem. Nem fogunk mi örökké a dánok, svédek, franciák és főleg a németek mögött kullogni.“ Beültem, megadtam a címet, később még szóba is elegyedtem az autótulajdonossal. Művelt, intelligens ember benyomását keltette. A sebesség- mérőt tapintatosan elfedte a sapkája, azt a látszatot keltve, mintha nem lehetne máshová felakasztani. A megérkezés után — mint ahogy azt bizonyára sejtik — szemrebbenés nélkül csapott be 11 koronával. Őrült vagyok. Nem tudok kellő erővel fellépni az emberi tiszteletlenséggel szemben — állapítottam meg. Kiléptem a gyalogjáróra és a záporesőben tisztán rajzolódtak ki előttem azok a problémák, amelyek útunkat kísérik. Ezek után egy jódarabig nemcsak az állam lop majd meg bennünket — az új idők új követelményeihez való alkalmazkodás azt is lehetővé teszi, hogy egymást is meglopjuk. A hivatalnok-réteg, amely nem rendelkezik politikai befolyással, továbbra is a legszegényebb társadalmi réteg marad. Így érthető, hogy idővel a legbecsületesebbek sem tudnak ellentállni a megvesztegetéseknek, sőt idővél ez már természetessé válik számukra. Ellenkező esetben lassú ügyintézéssel állnak bosszút az egyszerű adófizetőkön. Ügy látom, hogy a megújhodási folyamat során csak egy bizonyos probléma készletet sikerült kimeríteni, az igazi, tényleges problémák majd csak ezután állnak elő. Jobb lenne, ha számolnánk azzal, hogy egy jó ideig minden úgy megy majd, mint eddig, főleg ami az erkölcsöt illeti; valahogy úgy, mint Gogolynál. Az olyan kemény, bürokratikus despotikus rendszerben, amely a cárt túl messze, az istent pedig túl magasban tartotta, elsősorban az erkölcs indult romlásnak. Felborult az egyénnek a társadalomhoz való viszonya. Azóta sem fogy a lopások, csalások száma, hogy külföldi barátaink tapintatosságot nélkülöző tette úgyszólván egységben tömörített és patriotizmussal töltött meg bennünket. Eltart még egy jó negyedszázadig, amíg kivesznek a régi beidegződések és a társadalmi tulajdonhoz kedvezőbb viszony alakul ki. A múltkoriban Vinohradyn a vízvezeték hálózatban csőrepedés történt. Azt csak úgy mellesleg említem meg. hogy teljesen új, nemrég beszerelt cső repedt meg. Ennek kapcsán másra szeretnék rámutatni. A városi vízügyi igazgatóság azzal a felhívással fordult a lakosokhoz, hogy hétfőtől szerdáig takarékoskodjon a vízzel, mert különben zavarok állhatnak be vízellátásban. Mit tettek erre a lakosok? Természetesen épp az ellenkezőjét. Minden házban az volt az első lépés, hogy valamennyi fellelhető edényt meg- , töltötték vízzel. A vízellátási zavarok nem három nap múlva, ahogy feltételezték, hanem már három éra múlva kezdtek mutatkozni. Jobb lett volna talán, ha az igazgatóság nem közöl semmit a lakossággal. így legalább csak két nap múltva támadtak volna zavarok. Meggyőződésem, hogy Angliában vagy más elmaradott kapitalista országban, a lakosok komolyan vennének egy hasonló felhívást. És ha netalán a királyi család valamelyik tagja szólítaná fel őket a vízzel való takarékoskodásra, egy hattagú család képes lenne egy pohár vízből fogat mosni. Ezek azok a jelentéktelen eltérések az erkölcsben. V alaha mi is jobban álltunk e téren. Azt az arany» alapot, amellyel perbe szálltunk az amerikai Egye» sült Államokkal, a lakosok között végzett gyűjtéssé! sikerült előteremteni, az első világháború után. A* emberek különböző emléktárgyakat, aranyórákat, jegygyűrűket, fülbevalókat adományoztak, hogy legalább minimális mértékben biztosított legyen a kibocsájtandó új pénz aranyfedezete. Lassacskán ugyan, de fokozatosan eluralkodik rajtunk az az megnyugtató érzés, hogy végre urai leszünk saját dolgainknak Ez olyan lépcsőfokot jelent, melyről magasabb célok felé rugaszkodhatnánk el Amennyiben képesek leszünk józanul felmérni előnyeinket, lehetőségeinket, amennyiben nem hunyunk szemet a kétségbeejtő hiányosságok és gyengeségek felett, nem lesz jő, ha azt hisszük, hogy e nehézségekből egyszerű szervezjkedési intézkedésiek segítségével is kilábolhatunk. Nekünk lelki gyógyulásra van szükségünk. Jelenleg még csak az első emeletnél tartunk, de még mielőtt újabb emelet építésébe kezdenénk, jó lenne, ha lenne elég bátorságunk, erőnk és időnk ahhoz, hogy vissza tekintsünk az alapokra. Nehogy egy újabb húsz év elteltével ismét romok között találjuk magunkat. Mindezzel csupán azt szerettem volna elmondani, hogy ha a terebélyesedő kisipar is ilyen laza erkölcsökre épül, akkor csöbörből vödörbe jutunk. Ha viszont erkölcsi alapjai feddhetetlenek lesznek, és kielégít minden igényt, akkor is csak azt mondhatom, hogy a beteg test számára sovány vigaszt és segítséget jelent, ha hirtelen begyógyul a bal kéz kisujja. Vegyük inkább úgy, barátaim, hogy nehéz idők előtt állunk. Balgaság lenne tőlünk, ha nem hinnénk el, hogy így van. Ha már egyszer nem élhetünk jómódban, akkor legyünk legalább igazmondók. Ez semmibe sem kerül, és meglátják, hogy mindjárt ' megjavul a közérzetünk. Talán megérjük egyszer — ha csak milliméterekkel is fogunk előre haladni a tényleges megújhodás útján — hogy Csehországban a munka nemcsak pénzszerzési forrást jelent majd, hanem szívet-lelket örömmel eltöltő foglalkozássá válik. A zt a kérdést intézték hozzám, nem vagyok-e csalódott amiatt, hogy uszító cikkeim nyomán mégsem tört ki ellenforradalom. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy nem. Nem. mert ilyesmivel nem számoltam. Ugyanis úgy általában szeretek a tényekből kiidulni. Csehszlovákiában mint ismeretes, egy személygépkocsi átlagban 50 000 koronába kerül. A havi fizetés úgy 2000 korona körül mozog. Ennek nagy részét felemészti az élelem, a ruházkodás és a napi szükségle- teg test számára sovány vigaszt és segítséget jelent, ha valaki vállalni tudja évek hosszú során át a rengeteg lemondást, és autót képes vásárolni. Ráadásul nincs elég autójavító műhely, egy egyszerű karcolás bemázolására háromszor annyi ideig kell várni, mint a Délafrikai Köztársaságban, és tizenhatszor annyi ideig, mint például Svájcban. Mivel azonban az építőanyag ellátás terén sem rózsás a helyzet, a kocsik többsége nem garázsban, hanem az utcán, a járdák szélén áll. A tulajdonosok a bérházak között minden lehető és lehetetlen helyet kihasználnak. Szeretik ugyanis, ha kocsijukat szemmel tudják tartani. Sok családban még az éjszakai alvást is úgy oldják meg, hogy válthassák egymást az őrködésben. Érthető, hogy a kocsitulajdonosok nem tűrik meg, hagy autójuk körül veszélyesebb csoportosulás, tülekedés támadjon. Míg Prágában nem építenek legalább 6Ü000 garázst, lehetetlen hogy forradalom vagy ellenforradalom törjön ki Csehszlovákiában. Ennek örömeihez ugyanis hozzá tartozik az au- tók-felforgatása, az autők-feígyújtása is. Évente csupán száz garázs épül, így nem hinném, hogyan akarnának olyanok, akik a jelenlegi szociális helyzetben és építkezési viszonyok között élvezni tudnának ilyen örömöket. Akinek ez a magyarázat felületesnek vagy nevetségesnek tűnne, annak csupán azt válaszolhatom, hogy semmivel sem nevetségesebb, mint az a komoly okfejtés, amely megmagyarázza, hogy honnan fenyegetett nálunk ellenforradalmi veszély. A viszontlátásra.