Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-11 / 24. szám

ui if|üsag 5

— Megint fut.

— Tegnap is futott.

— Mindennap.

— Mehetne egy távgyaloglóversenyre. Csak a csípőiét nem ringatja, de a lábát úgy szedi, hogy rossz nézni.

— Mindig siet.

— Mint aki versenyez.

— önmagával.

— Az idővel!

— Nem. önmagával. Azt hisz!, utolérheti.

— Kit?

— A halált.-0— A halál éri utál az embert, nem az ember a halált.

— De ez a halált akarja megelőzni.

— Fontoskodó. Azt hiszi, neki sikerül.

— Érzed?

— Mit?

— A jól vagy éter szagot.

— Nem. A hársakat érzem.

— Tisztán ktvehetó a jód. Meg az a sárga vacak, amit Jolt nővér használ.

— A hársakat érzem. A feleségem sokszor csinált nekem hársfateát, ha megfáztam.

— és használt?

— Fene tudja. A feleségem szerint Igen.

— Jobb a kalmopyrtn.

— Aszpirin. Maradok az aszpirin mellett. Még a fenyő szagát is érzem. Ebben a kertben kitisztult a szaglásom.

— Sokat ér ez a kert.

— Ez ér itt a legtöbbet.

— A halált úgyse lehet u- tólérni.

— Nem hát. Vagy segít ellene a természet, vagy nem.

— De ő azt hiszi.

— Még fiatal.-0— Megint fut.

— Mindennap.

— De hát hová?

— Viszi a levelet a Bel lire.

— Nem küldheti át Joli nővérrel?

— Joli nővér olyankor a büfébe is benéz, ott pedig sokan vannak, várni kell.

— Ma már nem érzem úgy a hársat.

— Eső kellene.

— A sivatagban sose esik.

— Ott nem. De hársak sincsenek.

— Háborúznak a sivatagban. Sokan halnak ott szomfan, nemcsak a lövedéktől.

— A sivatagba aki megy, az számoljon azzal, hogy szomjan vész.

— Azt mondják, már az e- gyiptomiak előtt is éltek a Szaharában.

— Oda csapódott egy Mars- rakéta.

— Szovjet?

— Nem, amit mi lőttünk fel, hanem amit a Marsról lőttek hozzánk a földre.

— Mikor?

— Sok ezer éve.

— KI látta?

— Megvan a nyoma. Olvastam.

Valószínűleg felrobbantották, vagy felrobbant, nem tudtak visszaszállni vele a Marsra.

— Mi a fene. Ml lett velük?

— Vagy megölték őket, vagy elkeveredtek.

— Biztos megölték. Az emberiség programja évezredek óta a gyilkosság.

— Hány ember pusztult el már háborúban, meg hogy a- gyonverték?

— Mióta ember az ember? Lehet, hogy mllliárdok.

— Az sok.

— Elég régen emberek vagyunk. A program is elég régi. De azért mindig maradnak, akik tovább élnek. Most jön.

— Ki?

— Fut. Visszafelé is fut. Versenyben van a halállal.

— Aha. ö fut az egyik oldalon, a másikon meg a szuper- szónikus halál. Ezer meg millió halál. Ez meg itt fut, lobogtatja a papírt. Szegény.

— Mint egy gyerek. Komolyan veszi.

— A játék csak úgy érdekes, ha komolyan veszik.

— Az életet nem érdemes komolyan játszani. Nincs eset, hogy ne az ellenfél nyerjen.

— Na, bemegyünk?

— Érzed a hársat? Jót tett ez a kis eső. Ha a feleségem élne, most boldog lenne nagyon, hogy illatozik a hárs.

— Ma nem jön.

— Ma nem? Miért?

— Elutazott.

— Mi a fene.

— Hát akkor...

— Megnézhetnénk a büfét.-0— Tudod te, miért fut sze mély esen?

— Mert Joli nővér elkalandozna közben a büfében. Neki pedig mindig rohannia kell.

— Csak azt hiszed!

— Te is azt hitted eddigi Nem te mondtad, hogy...

— Most megtudtam valamit. Bizalmasan. Kérlek, hogu úgy is kezeld.

— Kitől?

— Kitől, kitől. Fontos ez? Becsületszavamat adtam, hogy... Margit nővértől. ,

— Akkor mondd, gyorsan. Margit nővérnek nincs modora, könnyen legorombitja az embert, ha megfeledkezik álmában magáról. Margit nővér nem hazudik.

— Nem hazudik. Hát azért fut..., mert oka van rá.

— Mondd már, ne csigázz.

— Láttad azt a halvány szőke fiúcskát a bal hármasban, ugye**r

— Szép gyerek. Súlyos.

— Igen, súlyos. Állítólag az 0 fia.

— Hogy volna a fia? Hiszen nőtlen embert

— Pedig a fta! Még egyetemista volt, amikor szerette a professzor fiatal feleségét, 0- rült szerelem voltI A gyönyörű fiatal nő öngyilkos is akart lenni, de ő lebeszélte. Aztán az asszony megszülte ezt a fiút.

— Az 6 fta?

— Igen, az ő fia.

— Hát ezért fut személyesen.

— Versenyt fut a halállal. Érthető: a fiáról van szó.

— Súlyos.

— Nagyon súlyos. Hogy azt ne mondjam; menthetetlen.-0—Ilyen korán?

— Szép idő van. Lassan vége a hárs virágzásának.

— Igen, vége.

— Azt mondja Joli nővér, a fiúcska már nem tudott beszélni, csak ott állt mellette az apja, és fogta a kezét, a gyerek meg kinézett az ablakon és bámulta a hárs ringó lomblát.

— Semmit nem mondott, a- mikor meghalt?

— Semmit. Mit mondhatott volna? Nem tudta, hogy az az ember mellette az apja.

— De az apja tudta, hogy a fia.

— Az tudta.

— Ezért futott. Lobogtatta a papírokat. Arra sem volt türelme, hogy Joli nővérrel küldje át a Bel Il-re.

— Most már nem kell futnia. A kisfiú meghalt. Az a szép gyerek.

— Szép, nem szép, itt nem az számít.

— Nem. Ebben a versenyben mindenki indul; nő, férfi, öreg, gyerek, gazdag, szegény, nincs válogatás. Tulajdonképpen nem is ér többet, mint egy mezei futóverseny. Start és finis, közben...

— Nohát a program gondoskodik arról, hogy közben is sokan kihulljanak. Ez is csak a- zért futott, lobogtatta a papírt, mert a saját fiáról volt szó.

— Én sejtettem valami ilyesmit. Nincsenek illúzióim. Ez az emberiség, amelyik már párezer éve agyonverte a Mars küldötteit, nem sokat változott.

— Semmit.

— Menjünk a büfébe?^

— Minek?

— Igazad van.-0— Csak kijöttél?

— Szokás. Az ember egy idő után szokásainak rabfa.

— Már nem érzem a hársat.

— Semmit sem érzek.

— Menjünk a büfébe?

— Talán.

— Odanézzl

— Hová?

— Hát nem láttad?

— ö az.

— Hová a csudába rohan?

— Erre én is kíváncsi vagyok. Talán a boncolóba.

— A fiúhoz? Nem. Nézd csak, befordul, ahol szokott.

— Ahol szokott.

— Lobogtatja a papírt. Mint egy gyerek. Esküszöm, mint egy gyerek!

— Mint egy versenyző.

— Megáll az eszem.

— Tel

— Ez most nem a gyerekéért fut.

— Nem, másért.

— Másokért.

— Mondok valamit. Holnap ne erre, hanem arra a padra üljünk.

— Ugyan miért?

— Ha jön, köszönhessünk neki. Nem tartod szamárságnak?

— Nem. Holnap arra a padra ülünk.

MÄNDY IVÁN:

Apával délután

Befordult a fal felé. magával vitte a takarót. Egy pillanatra se engedte el a takarót. Vonszolta, vitte magával, mintha nem is ágyban lenne, hanem valami sáros, csatakos mezőn.

A fiú az ágy mellett állt. Már sötétedett, de nem gyújtott villanyt. Az ágy sárgaréz vasa, apa keze a takarón, a lepedő foltja. Ez volt előtte.

Már gyülekeznek a Roxy Moziban. Lassan megtelik az előcsarnok, aztán kinyitják az ajtókat.

Kint megreccsent a padló. Talán beugrik apa valamelyik barátja. Talán leszúr egy ötöst, és akkor apa kibújik az ágyból. Most megint megfordult a takarójával.

ítél a tenger. — Megnézzük, öreg — mondta reggel apa. — A Hírlapnál elsóztam egy riportot, ma jön le a pénz.

ítél a tenger.

Amikor apa hazajött, semmit se lehetett tőle kérdezni. Nem is kellett. Fél kilő rozskenyér, öt deka vaj. Ha fél kiló rozskenyérrel jön meg öt deka vajjal, akkor nincs mozi. Akkor nincs semmi. Ülnek az asztalnál, nyelik a vajas kenyeret. És aztán apa lefekszik. Belezuhan az ágyba

Streig is ott van a Roxyban. Amerikai mogyorót rágcsál, és közben megveszi a jegyet. Odaint Pallai Pistinek meg a többieknek. A sálat letekeri a nyakéról, begyüri a zsebébe.

Apa rángatta, cibálta a takarót.

Egyszer ilyenkor befut valaki. Apa egy régi osztálytársa. „Mi az, te már ilyen korán lefekszel? Szó sem lehet róla! Csapunk egy jó estét.“ Apa mozit javasolt. Apa vacsorát javasolt egy étteremben.

Csöndes a folyosó. Ki kéne nézni.

Nem mozdult.

A Roxyban megszólalnak a csengők. Még nem lehet bemenni. A jegyszedők az ajtóban. Szólnak a csengők, de még nem lehet bemenni. Streig elkezd csoszogni. Pallai Pisti is csoszog és a többiek is. Egyetlen csoszogás az előcsarnok. Poll- ner néni, moziköpenyében, elmozdul az ajtóból. „Te kezdted! Azt hiszed, Streig, nem tudom, hogy te kezdted?“ Mindig a Streig kezdi a csoszogást. Pollner néni kiabál, és már úgy van, hogy kidobja Streiget. De aztán mégse dobja ki, és mindenkit beengednek.

Apa karja lelógott az ágyról.

A fiú közelebb lépett.

Ha megrántaná... ha rávágna!

Nézte ezt a hosszan lelógó kart, az ujjak szinte a padlóig értek. Rá kéne ütni. Rá kéne vágni.

Kelj fel! Érted, apa, kelj fel, és menjünk el innen! A moziban szólnak a csengők. Van pénzed, valami pénzed csak van. Vagy ismersz valakit, aki... Te mindenkit Ismersz. Azt mondtad, hogy te mindenkit ismersz. Kelj fel, és menjünk el a Homolyaihoz. Az jó barátod. Mindig azt mondtad, hogy a Homolyai jó barátod, és hogy bármikor... És a Boross Gyula is jó barátod, a Kunfi meg a Bódog Kálmán. Miért nem megyünk el a Bódog Kálmánhoz? És Korda, akiből te csináltál rendezőt, menjünk el hozzá, utazzunk el... hallod?

Ott állt az ágy mellett. Apa karja lelőg a takaróról.

Lépések a folyosóról. Keményen kopogó lépések. Tudta, hogy ez csakis Csernovszky lehet, a főportás. És azt is tudta, hogy apa a szállodát se fizette ki.

Apa megint elkezdte rángatni a takarót. Megint elkezdte útját a takaróval.

Kopogás. Lenyomták a kilincset.

Az ajtó zárva.

A fiú megfordult. Talán, hogy kinyissa az ajtót. De aztán nem mozdult.

Kopogás.

— Szerkesztő úri

A fiú az ajtó és az ágy között. Olaldalról a mosdó árnya, az asztal árnya, a szék árnyal.

A fiú az ajtó és az ágy között. Nézte, ahogy apa vonszolja, viszi magával a takarót.

Kopogás. Kopogások sortüze.

— Kiny.itnil Szerkesztő úri Kinyitnll

„Szerelem, szerelem...'4

RENATO FRAZZONI:

A mi szerelmünk

í.

Két gyertyaláng.

Szerelmünk.

Az élet elcsepeg, de fényt sugárzunk.

2.

Az ér-mederben áramlik a vér — a fájdalom kövét görgeti.

A láthatáron nincs vitorla, sem békés olajfák.

Hajótörést szenved a szív egy hullámtalan tengeren.

3.

Enyém voltál, enyém.

Megmerülve egy napsugárban a testem íve t

diadalív — alatta harckocsi vonszolta szívünk.

Amott túl a halottak, ízetlen álomban elmerülve: szegény, antenna-temetőkben bolyongó halottak.

4.

Tetők vonulnak horizontomon, vitorlák bomlanak ki.

Mások kéményéből családi tüzhelv füstje száll, melegíti a

szívvel és szájjal teli házakat.

A szoba hidegében üldögélve,

kinyújtom kezem

valami távoli-távoli meleg felé.

Papp Árpád fordítása

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

Szerelmesek

A fejüket tenyerükbe véve

úgy nézik egymást,

mint akik nem látták már ezer éve,

dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,

szép mozdulattal

'ettük s csodásan-égő drágagyöngyéf, majd szájukat a csókhoz igazítják, keresve átkozott-zárt életüknek a nyitját,

de tétováznak még, várnak sokáig, eltávolodnak, úgy tekintenek föl a messze mámor ködbe fúlt fokáig boldogtalan szemük széjjelmeresztett, nagy csillagával, hogy magukra öltsék a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet, és szájuk és szemük és benn a lelkűk reszket.

*

ANDRÉ APPERCELLE:

Te

Te. erdőtűztekintetű,

te, fölhasadt

gyümölcsajkú,

te. kifagyotf

sápadt madár.

te, meggyötört

tájékú test,

te, éhező

szarvas szíve:

húzza a kín súly-nehezéke

kezed minden mozdulatát,

vágyó-fohászkodó virág-kezed

a világosság nehezéke,

tested mozdulatát mind fölemésztve.

Fivérem, friss suháng az eleven vadonban,

ott a helyed gyöngédségem rőt tűzhelyén,

s én rábízom tiszta tüzedre,

ébressze föl húsomat, véremet

jéghideg éjszakákon.

mikorra minden pusztaság , homok.

Rába György fordítása

*

SIPKAY BARNA:

Verseny