Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-14 / 20. szám

új ifjúság KEDVESEIM! Sajnálattal hozzuk szurkolóink és meg­rendelőink tudomására, hogy homoservisiink 2 alkal­mazottja kórházi beavatkozásra szorult, ugyebár! A Smena ápr. 29-1 számában megjelent Vanek-mű! hatá­sára, (1. sz. ábra) említett alkalmazottjaink olyan ne- vetögörcsöt kaptak, hogy rekeszizmuk-szakadt! (Több alkalmazott-kartárs nevetés-rohamait, csak injekciók­kal és vizsugárral tudtuk csititani). A nagysikerű raj­zot bedobtuk tranzlsztoros-lélekelemzőnkbe és az ered­ményt 2. sz. ábránkon csodálhatjátok, nemdebár^ Vanek karikatúrájának javított kia dása. fasiszta kormáaya Németországgal együtt katonai terveket dolgozott ki, melyek Csehszlovákia és a szomszédos államok ellen irányultak.“ És ezen a konferencián dr. Vladimir dementis Csáky miniszterelnök kijelentését idézte: hogy az a magyar kormány, mely nem kapcsolódna bele a Cseh­szlovákia elleni támadásba, el lenne söpörve, hogy mindenki, aki ebben a pillanatban tétovázna, agyon lenne lőve.“ Végül pedig az Eszterházy János pártjában lévő magyar nacionalisták kisebbségi politikájának jellegéről és céljairól sok mindent megtudha­tunk Borsody M. Magyar-szlovák leszámolás (Vyrovnanie?) című könyvé­ből. s „A Csehszlovákiában élő magyarok kisebbségi politikáját Budapestről Irányították, Két feladata volt: egyrészt aláásni a csehszlovák állam te­kintélyét, másrészt megfertőzni annak demokratikus szellemét“ stb. Mindezen történelmi tények szolgáltak alapjául annak, hogy 1915 után napirendre került a nemzeti állam megalapításának kérdése. Hogy a lakosságcsere — a nemzetközi egyezmény ellenére — nem valósulhatott meg teljes mértékben, annak az az oka, hogy Nagy Ferenc kormánya már kezdettől fogva minden rendelkezésére álló eszközzel le­hetetlenné akarta tenni és szabotálta a lakosságcserét. 1946 őszén, mind. járt a párizsi békekonferencia után, melyen a nyugati szövetségesek nem hagyták jóvá 200 000 magyar áttelepítését célzó követelésünket, csupán néhány egyirányú transzportot engedélyezett Magyarországról és a további lakosságcserét — a nemzetközi egyezmény ellehére — leállí­totta! Hogy kormányunk ebben a válságos helyzetben rákényszerült a Cseh­országba való munkaerőtoborzásra (a rezolúclóban „deportálásra"), az tulajdonképpen csak kényszermegoldás volt. Ha a lakosságcseréről szóló KI LEGYEN A „BŰNBAK11 ? MEGJELENT A PREDVOJ 17-1 SZAMÁBAN A jelenlegi újjászületésl és demokratizálódási folyamatban az itt élő magyar kisebbség Is érvényesíteni szeretné nemzeti jogait, mégpedig a közmondásos „alapossággal“. Nagyon jól megnyilvánul ez a törekvés a Csemadok helyi és járási szervezeteinek rezolúcióiban. így például a Cse- madok galántai járási konferenciáján megszövegezett rezolúciö harma­dik bekezdésének második pontja így hangzik: „Követeljük a Kassai Kormányprogram felülvizsgálását, különös tekin­tettel a nemzetiségi kérdés megoldására, a reszlovakizáció, a deportá­lás és az áttelepítés átértékelését, valamint a megkárosítottak rehabili­tációját és anyagi kártalanítását, továbbá azon személyek névsorának nyilvánosságra hozatalát, és felelősségre vonását, akik ezeket az akció­kat szervezték.” Tekintettel arra, hogy 1946-48-ban mint teljhatalmú kormánymegbí­zottnak, a Budapesten tartózkodó Csehszlovák Áttelepítő Bizottság vezető­jének, s mint a csehszlovák-magyar vegyesbizottság elnökének stb. tulaj­donképpen a lakosságcserében jelentős szerepem volt nekem is, mert „szerveztem" az áttelepítési akciót, kötelességemnek érzem, hogy a ga­lántai rezolúcióhoz néhány szót hozzászóljak: Először is lássuk csak, milyen is volt nemzetiségi politikánk alapvető koncepciója, milyen volt a fő irányvonala és a végcélja? Ki „szervezte", ki szövegezte meg ezt a bizonyos koncepciót? Feleletül elég, ha időrendben felsorolom, azaz idézem felelős kormány és pártképviselőink ezzel kapcsolatos szavait. S nem szabad figyelmen kívül hagynunk közben azt a tényt sem, hogy a többi politikai párt kép­viselőinek az álláspontja is megegyezett a miénkkel. Az SZKP össz-szlovákiai konferenciáján 1915 augusztusában Zsolnán Vi­llám Sirokv kijelentette: „A németekkel és a magyarokkal kapcsolatos szomorú tapasztalataink, akik a legválságosabb pillanatokban váljak Köztársaságunk árulóivá, azt eredményezték, hogy népünk már a nemzetfelszabadltási harcok idején követelte a köztársaság területén élő németek és magyarok kitelepítését, hogy a Csehszlovák Köztársaság egyöntetű és erős szláv állammá vál­hasson. Az elmúlt időszakban bizonyos sikereket értünk el ezen a téren. A németek kitelepítése már nagyjából megoldódott, s közben már sok „anyástól" és nyilastól is megszabadítottuk hazánkat. Ezt a politikán­kat rendületlenül folytatjuk mindvégig. A kommunisták álláspontja eb­ben a kérdésben eléggé közismert: Követeljük az „anyások“ és a nyila­sok azonnali kitelepítését, valamint a Magyar Párt funkcionáriusainak a kitelepítését is. a többi nálunk élő magyart pedig cseréljük ki Magyar- országon élő szlovák testvéreinkkel. Ezt az álláspontunkat kizárólag csak nemzeti érdekünk diktálja. (A Pravda 1945 aug. 15. száma).“ A CSKP prágai kerületi konferenciáján, 1945 szeptember másodikán, ennek a koncepciónak szellemében jelentette ki Klement Gottwald: „Állampolitlkal szempontból igen nagy fontossággal bír az a kormány- határozat, mely megállapítja, hogy a Csehszlovák Köztársaságból el kell távolítani az irredenta és államellenes német és magyar kisebbséget. A valóság ugyanis az, hogy nagyrészt ők voltak azon külső erők eszközei, melyek nemcsak a Csehszlovák Köztársaság bomlását idézték elő, hanem a második világháborút is. Ha tehát Köztársaságunk igyekszik eltávolítani területéről az elégedetlenségnek ezt a tűzfészkét, nemcsak a saját ér­dekében cselekszik, hanem egész Európa békéje érdekében is. Mint már annyiszor, a németek és magyarok problémájának megoldásában is szá­míthatunk a Szovjetunió és generalisszimusz Sztálin támogatására. Ami a németeket Illeti, a csehszlovák állásfoglalás fölényesen győzedelmeske­dett a nemzetközi fórumon, amit főként Sztálin elvtársnak köszönhe­tünk. A magyarokat illetően álláspontunk győzelme a nemzetközt fóru­mon csak ezután várható. De az ő esetükben is számíthatunk a Szov­jetunió támogatására. A Szovjetunió ugyanis már a Magyarországgal kö­tendő békeszerződés megtárgyalása idején megbízta Molotov elvtársat. — aki támogatta követeléseinket, — hogy a békeszerződés megkötésének a feltételei között szerepeljen a magyar kisebbség áttelepítésének problé­mája is. Az már nem a Szovjetunió bűne, hogy ezt a követelésünket nemzetközi fórumon már akkor nem akceptálták. Bízunk abban, hogy nyugati szövetségeseink is elismerik végül Magyarországgal szembeni követelésünk jogos voltát." (Pravda, 1945. IX. 5.) Harmadszor pedig. dr. Vladimir dementis a Szlovák Nemzeti Tanács 1945 szeptember 15-1 plénumán két nemzetünk egységes akaratát Így fo­galmazta meg: „Most beszédem elején a legmélyebb meggyőződéssel jelentem ki, hogy világosan látjuk, mennyire összállami érdek a Szlovákiában élő magyar kisebbség kitelepítése. S ez a probléma éppen annyira a szlovák, mint a cseh nemzet problémája is — ugyanúgy, mint a németek kitelepítése a cseh országrészekből nemcsak a csehek, hanem a szlovákok Ugye is. E- zen problémák megoldását célzó nézetekben egyáltalán nem merült fel ellentét a csehek és a szlovákok között, sem pedig az egyes politikai pártok között, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács, a központi kormány és a köztársaság elnöke között sem.“ (Pravda, 1945 szept. 19.) Amint az idézetekből kitűnik, a „gaztett szervezői" eléggé ismert e- gyének! Ez a nézetben és politikai akciós egység szerves folyománya a máso- nek. Egyetlendik világháború következményei célját így fogalmazhat num meg; a csehek és szlovákok nemzeti államának megalakítását azon okok­ból, hogy a jövőben ne csak az irredentizmust tegyük lehetetlenné, ha­nem már csirájában elfojthassuk egy új világháború lehetőségét. Minden akció, s főként a lakosságcsere azt a célt szolgálja, hogy ezt a közpon­ti problémánkat nyugodt és békés úton oldhassuk meg. Jogosan tételez­zük fel, hogy a béke érdekében Magyarország is beleegyezik, hogy a ma­gyar nemzetiségű egyének visszatérhessenek az anyaországba és lehető­vé teszi, hogy a szlovákok visszatelepülhessenek a szülőföldjükre. An­nál is inkább, mivel Csehszlovákia és Magyarország 1946-ban, ebben az értelemben kötöttek nemzetközi egyeanényt. A második világháború szörnyű tapasztalatai késztettek bennünket er­re a lépésre. A müncheni parancs és a bécsi egyezmény, mely annyit jelentett, hogy Szlovákia területének egyharmadát Magyarországhoz csa­tolták. kíméletlenül kiűzték a csehek és szlovákok százezreit Dél-Szlo- váklából, a felfegyverzett „rongyosgárdák“ betörései Szlovákia terüle­tére, gyilkosságokat és üldözést, fasiszta terrort és önkényt, kímélet­len nemzetiségi elnyomást, a szlovákok tízezreinek vágóhídra terelését, amikor a Szovjetunió népei ellen mundérba bújtatták őket, stb., igy nyilvánult meg a fasizmus „nemzetiségi politikája". Népünk már az ille­galitásban is, — amikor a Szlovák Nemzeti Felkelésben vesz részt, — elítéli a hazai fasizmust, de ugyanígy elítéljük Horthy és Szálas) fasiz­musát is. Hiszen Csehszlovákia feldarabolását ezek a kényurak már 1918 óta készitgették elő. Az 1946-os párizsi békekonferencián a Szovjetunió küldöttje, Gusev megismertette a világ közvéleményével a náci külügy­minisztérium titkos levéltárának anyagát és ezzel kapcsolatban mondotta: „A német külügyminisztérium nyilvánosságra hozott okmányaiból min­denki láthatja, hogy még az európai háború kitörése előtt Magyarország egyezmény megvalósul, akkor a Csehországba való toborzásra egyálta­lán nem került volna sor. Hát akkor mit jelent valójában a Csemadok fentebb idézett követelé­se — ez a szervezet — amint látjuk. — megszűnt kultúregyesület len­ni és politikai szervezetté alakult át — mikor a Kassai Kormányprog­ram revízióját követeli a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban? S a fele­leten nem kell sokáig törnünk a fejünket: Ugyanazt követeli, amit a Német Szövetségi Köztársaságban és Auszt­riában élő szudétanémetek soviniszta egyletei, melyeket állandó támo­gatásban részesítenek a nagynémet és neonacionalista elemek. De amíg ezt a szudétanémetek határainkon túl csinálják, addig a galántai Cse­madok és más csoportok vezetősége a határainkon belül műveli. A Kassai Kormányprogram revíziója a gyakorlatban nemcsak azt jelen­tené, hogy a magyarokhoz való viszony a rezolúciö szellemében módosul­na. hanem azt is, hogy a deportált németek jogosan visszatérhetnének Csehszlovákiába, „rehabilitálnunk kellene a megkárosítottakat erköl­csileg és anyagilag is" stb. stb. Szóval a Csemadok kihasználva a szólásszabadságot, egészen nyíltan, „tele pofával" nemcsak a Kassai Kormányprogramot akarja módosítani, hanem a második világháború végeredményét is. Tehát annak a máso­dik világháborúnak a következményeit, melyet Horthy Magyarországa, mint a leghűbb „Hilfvolk" elveszített. Megfeledkeznek arról a „jelentéktelen apróságról“, amit az ötven mil­lió halott jelent, Osviencim apokaliptikus borzalmairól, a koncentrációs táborokról, stb, melyek előidézői nemcsak a hitleri fasiszták voltak, ha­nem a Horthy fasizmus is, melyről dr. Andics Erzsébet olyan megrázó leírást ad Fasizmus és reakció Magyarországon című művében: „Németország egyetlen csatlósa sem volt olyan vakon odaadó, egyik sem tartott ki mindvégig saját rovására a hitlerizmus mellett, mint ép­pen Magyarország“. Itt tehát egész egyszerűen nyílt, leplezetlen revizionista soviniszta megnyilvánulásról van szó, melynek politikai háttere nagyon is szembe­ötlő, s főként akkor, ha kapcsolatba hozzuk azzal, amit más rezolúciók- ban követelnek, a járások területi átszervezését. S ráadásul még azok a maximális követelések (például Magyar Nemzeti Színház alapítása Bra- tislavában stb.), melyeknek nap mint* nap szem- és fültanúl vagyunk. S ez kissé furcsa akkor, ha tekintetbe vesszük, milyen a Magyarorszá­gon élő szlovák kisebbség kultúrpolitikai helyzete, vagy akár a Dél- Szlovákiában élő szlovákok helyzete. Most jön a második fejezet, mely rikító ellentétje a köztársaságunkban élő magyar kisebbség, mondhat­nám kiváltságos helyzetének, nem is beszélve már arról a perspektí­váról, melyet kulturális kiélés terén pártunk akciós programja biztosit neki. 2. Az érem második oldala Egyetlen polgártársunk sem akarja és nem is akarta megtagadni ma­gyar polgártársaink egyenlő polgári, gazdasági, politikai és szociális jo­gait, s nem hátráltatta kulturális életüket sem. lvan Hargas cikke a Predvoj tizennegyedik számában kitűnő képet ad az utóbbi húsz évben folytatott nemzetiségi politikánkról. A gyümölcse szerint értékeljük a fát és a politikát is. De ha értékeljük ezeket a pozitív eredményeket, akkor elvárjuk — és jogosan, — hogy a szlovákok bárhol a világon, tehát Magyarországon is, ugyanilyen jogokkal rendelkezzenek. 1. Hargas ellenfele hiáha ránci- gálja elő a lenini elveket. Mert ezek az elvek nem csupán a Duna bal partján érvényesek, hanem az egész világon. A „más' államok belügyei- be való be nem avatkozás elve“ már régen nem érvényes elv. Említem például Scotus Viator vagy B. Björnson „beavatkozását“ a volt Magyar- ország véres nemzetiségi politikájába, vagy Lord Russel. Jean Paul Sartre Vietnam ügyeibe való beavatkozását stb. Engedtessék meg tehát nekünk is, hogy törődhessünk honfitársaink sorsával. És ha a mi magyar honfi­társaink maximális jogokat követelnek a lenini elvekre hivatkozva, ak­kor nem nekünk, hanem nekik, sőt magának a Csemadoknak felelőssége teljes súlyának latbavetésével kell követelnie ebben a szellemben a tár­sadalom-politikai feltételeknek megfelelő módosításokat. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyarországi szlovákoknak tegyék lehetővé szlovák ér­telmiség nevelését, biztosítsák az anyanyelvi oktatást stb., tehát a gya­korlatban biztosítsanak nekik maximális jogokat. Hiszen a többszáz éves és fasiszta nemzetiségi elnyomás után a helyzet sokkal hatékonyabb és specifikusabb módszereket követel meg. Ha Kultúrügyi Megbízotti Hiva­talunk 1968-as hivatalos jelentése megállapítja, hogy „A szlovákok asz- szimilációja a kapitalista világban már nagyon előrehaladott stádiumban van, viszont alig tapasztalható Jugoszláviában, a probléma megoldásá­nak admininsztratív módszereivel jelentősen meggyorsult Lengyelország­ban. Romániában és főként a Magyar Népköztársaságban," akkor azután ez igazán katasztrófális képet ad, melyen a lenini elvek szellemében el­gondolkozhatnak a Csemadok tagok és minden becsületesen gondolkodó magyar polgártársunk. Hiszen a Magyarországon működő négy nyolcé­ves iskolán „leginkább magyar nemzetiségű tanítók működnek, aki­ket Szlovákiából telepítettek át, s akik maguk sem tudnak tökéletesen szlovákul“ — ugyanakkor a ml magyarjainknak Dél-Szlovákiában négy- százkilencvennégy kilencéves iskolájuk van! S közben a Dél-Szlovákiában élő szlovákok helyzetéről kitűnő képet ad a „pezinokl rezolúciö" egyik része, melyet harmincnyolc szlovák írt alá: ........a Matica slovenská törvényes joyainak korlátozása, főként helyi szervezeteinek feloszlatása után a dél-szlovákiai szlovákoknak nem állt módjukban saját nemzeti és kulturális életüket megszervezni. így jött létre az a helyzet, hogy a szlovákok Dél-Szlovákiából tömegesen települ­tek át köztársaságunk más részeibe, más részük elnemzetietlenedett és ez az elnemzetietlenedési folyamat — sajnos — egyre folytatódik" stb. Ez az idézet nem gróf Tisza István önkényeskedésének idejéből datá­lódik, aki egyszerűen „kiradírozta", a szlovák nemzetet a földgolyó nemzeteinek sorából. Ezt az idézetet ebben az évben Irt rezolúciöból vet­tük! Vádol és óvatosságra int! És nemcsak erre. Kötelez bennünket ar­ra is, hogy a testvéreinknek éppen olyan jogokat biztosítsunk kulturá­lis téren, amilyen jogokkal magyar nemzetiségű polgáraink rendelkeznek. Hogy megerősítsük nemzeti öntudatukat, hogy büszkék legyenek for­radalmi múltunkra, hiszen itt valójában Dél-Szlovákia sorsáról van szó. A baráti és elvtársi együttélés és együttműködés a magyar nemzetisé­gű polgártársainkkal megköveteli ezeknek az alapvető feltételeknek a megteremtését. Itt még a cinizmusra alapozott kijelentések sem segíte­nek. hogy „1918-ban nem önként csatlakoztunk Csehszlovákiához, ha­nem ide csatoltak bennünket“ stb. Itt nem segíthet 1945-ös nemzetiségi politikánk „szervezőinek“ a keresése, mert annak fő „megszervezői“: a magyar irredentizmus, sovinizmus, a többszáz éves elnyomatás Magyar- országon. a „népek börtönében“, a horthy féle fasizmus, annak háborús hisztériája és gaztettei voltak. Ezeket a dolgokat kellene felelősségre vonni. Meg ennek a gonosz szellemnek a feltámasztóit, akik a galántai Csemadok soraiban húzódnak meg. ford.: N. LÄSZLÖ ENDRE Hogyan (is) születhet 1968-ban fájdalom (SZERETTÉL D. OKÄLINAK ÉS A PREDVOJ SZERKESZTŐSÉGÉNEK ) Szeretettel, még akkor is, ha furcsáljuk a hangnemet, amit Okáli megütött írásában'; s a módot, amely lehetővé tette, hogy ez a cikk napvilágot lásson. Ez az írás nem az idegbor- zolók kategóriájából való. Több annál: fájdal­mat okoz. nehezen gyógyítható fájdalmat, le- vegó-imérgezőt, elkeserítőt. Visszagondolok egy februárvégi pesíi éjsza­kára, s egy szobára, ahol Törőcsik Mari és Tordy Géza társaságában a hazáról, a haza fogalmáról beszélgettünk, alapul véve földraj­zi helyzetünket, — középeurópai voltunkat, s a kort, amely körülvesz, az atomkorszakot. Néhány részletben nem értettünk egyet: a lé­nyeg azonban egyértelműen fogalmazódott mondatainkban: szabadság, bizalom, kölcsö­nös megértés atmoszférája nélkül az ember a saját hazájában sem érzi jól magát. Okáli írása után a szülőföld fái, utai és vizei is másak lettek egy időre valahogy, hiszen meg­rendült valami a szívben, pedig a szilicei fenn­sík vagy a Duna mindig megnyugtatott, meg­töltött újabb energiákkal, hittel. Okáli teljesen helyesnek és jogosnak tart­ja a negyvenötutáni reszlovakizációs és de­portálás korszakot, hiszen olyan nemzet fiai lettek így megbüntetve, akik nyilasokból és fa­sisztákból álltak — s merthogy ez szüléinkre vonatkozik, lévén az én nemzedékem csecs­szopó akkor még — valószínűleg mi is, az u- tódok is fasiszták vagyunk, hiszen ki hinné el egy antihumanista szülőről, hogy más szellem­ben nevelte gyermekeit? A politikus érvekkel, a történész tények­kel forgatná ki sarkaiból az Okáli-féle ha­mis vádakat. Én nem vagyok sem politikus, sem történész, Így én ezúttal csupán lélek­tani összefüggésekről szólok. S merthogy a saját érzésvilágomat ismerem a legjobban, magamról mondanék el egyet-mást. A cikk elolvasása után elkeseredtem, s meg­állapítottam, hogy sok nehéz dolog van a vi­lágon, de mindenek között a legnagyobb ne­hézség: embernek maradni (vagy emberré válni?) Európa szívében. Ügy érzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy ember le­gyek. Visszagondolok az iskolában töltött é- vekre: mennyi jóbarátom akadt a szlovák nemzetiségűek között is! A labdarűgócsapat- ban? Csak hárman voltunk magyarok, de a- zért megbecsültek a többiek, s nagyszerű közösségnek mondhattuk magunkat. (íme egy kézzelfogható példája az egységnek: csa­patunk így, „keverten“ is az ifjúsági liga leg­jobbjai között volt, éveken át, s győzelmeink­hez nagyon gyakran éppen a baráti szellem, a mindent egymásért jelszó segített. Nehezebb küzdelmek előtt, egymásra raktuk tenyerein­ket az öltözőben, jó babona volt). Az a szlo­vák lány, akivel annakidején jártam, egészen jól érezte magát társaságomban, sőt, néha még a vállamra is borult, s szemlátomást jól­esett hallania mellkasomban a magyar szív dobbanását. Utólag is köszönet neki: megta­nultam szlovákul, s ennek tiszta szívből örü­lök, mert alkalmam nyílik elbeszélgetni, s a szlovák irodalom legjobb alkotásait nyelvünk­re fordítani. S ékkor, megjelenik egy cikk, amely fasisz­tának bélyegez mindenkit, aki magyar. Szü­leinket, így bennünket is. Nem tudok mást mondani, csak ismételni: nagyon fájt. Rágal­mazóval vitázni? Nem lehet, egy indulatos, elfogult és tudatlan ember sohasem lehet vi­tapartner. Ezért maradt e Okáli-cikk elolva­sása után hideg az agy, de ezért sajdult meg a szív, ezért kavarogtak az érzések, ezért szü­letett a fájdalom. Én elsősorban ember vagyok, s csak azután magyar. Nem szlovákokra, magyarokra, fran­ciákra. oroszokra és csehekre, hanem gerin­cesekre és gerinctelenekre, becsületesekre és becstelenekre, melegszívű és rideg emberek­re tagolom a társadalmon belül élő csoportok és csoportocskák tagjait. Úgy hiszem, ez kor­szerűbb látásmód, mint mondjuk az Okálié. így kénytelen vagyok, a Predvojban megje­lent cikk ellenére is megállapítani: valószínű­leg nem vagyok fasiszta. Tudomásom szerint a szüleim sem azok, és ismerek még jópár it­teni magyar állampolgárt, akiről elmondhatom ezt. Csehszlovákia területén számos olyan ma­gyar nemzetiségű ember él, aki nem fasisz­ta. Az Okáli-cikk igy érvényét veszti, mert nem rólunk szól. De akkor miért kellett le­közölni? és miért éppen a Kommunista Párt társa­dalom-politikai hetilapjában? A demokrácia szelleme annyi, mint sokszőlamúság, minden- hangnak-helytadás. Az Okáli-cikk is hozzájá­rul ahhoz, hogy elszomorodjak, de csak át­meneti jelleggel bíróan, ugyanis a remény, a hit az ember legerősebb energiaforrása, s az kezeskedik arról, hogy végre nem marakodni, hanem egymás mellet élni és dolgozni fogunk, s emberek maradunk most is, amikor szívein­ket ilyen mérgezett nyilak is érik. Batta György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom