Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-12 / 11. szám
4 új ifjúság ________<8*8-1968________ EMLÉKEK NYOMÁBAN Százhúsz éve annak, hogy március tizenötödike történelem lett. Csaknem egy és egy negyed évszázad telt el azóta, hogy a nemzet szíve feldobogott és kitört a polgári forradalom, az örök történelmi jelentőséggel bíró magyar szabadságharc. A jobbágyfelszabadítás, a feudalizmus felszámolása, a nemzeti függetlenség kivívása nemes cél volt. Vért és óriási erőfeszítéseket követelt — hősöket. Megbukott ugyan, de a feudális elmaradottságból kiemelte az országot. Másfél esztendő hősies küzdelme volt, a magyar történelemnek bukásában is felemelő, tanulságos fejezete — ismeri el a mai történetírás. Az 1848-49-es magyar szabadságharc hősei és vezéralakjai közül az sgyszerü nép tudatában legjobban ma is Kossuth Lajos él, akit már Marx és Engels lapja is igazi forradalmi jellemnek nevezett, aki népe nevében vállalni merte az élet-halálharcot, aki nemzete számára Danton és Carnot volt egy személyben. Ä szabadságharc híres csatái közül három csatának színhelyén jártam, az embererekben, a nép tudatában kerestem a forradalomnak azon emlékeit, amelyek nem csak általánosan, hanem szülőföldjükkel való szoros kapcsolatban élnek, illetve élnek-e, és ha igen, akkor hogyan. Izgató, hogy egy történelmi színhely neve megegyezik egy, vagy több ezer élő ember szülőföldjének, lakhelyének nevével. Közülük való emberekkel beszélgettem Nagysallón. Bra- n.viszkón — a Szepes vár a- latti falvakban — és Pereden. A peredi emlékmű A PEREDI CSATA 1849 JÚNIUS 20-21-ÉN A szabadságharc bukásának tudvalévőén az volt a legfőbb oka, hogy I. Miklós orosz cár az osztrákok oldalán harcolva beavatkozott a háborúba. Katonában ez 200 000 főt jelentett, ugyanakkor a megerősített osztrák császári hadsereg 170 ezer emberből állott, ám a magyar sereg harcképes alakulatai csak 130 000 embert tettek ki. A csata lefolyását nem részletezem. A szabadságharc e- gyik legszomorúbb csatája volt a peredi. A magyar felkelők mintegy 2500 embert veszítettek, ám mindennek ellenére hősiesen harcoltak. A későbbi szemtanúk vallomása szerint ez nem is volt olyan sok ember, de hősies volt a küzdelem, a magyarok utolsó percig való kitartása. A hősök emlékét ma is egy gránit-obeliszk őrzi a falu szélén, amely alatt hatvannégy névtelen hős van eltemetve. A csatában elesett harcostársaik ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszanak. © ® A fiatal pedagógus nem peredi, de már második éve tanít a faluban. Ismeri pontosan a csata részleteit, előzményeit, fejleményeit s már maga is járt adatok után, beszélgetett az emberekkel. Magam is megpróbáltam. Ö- reget, fiatalt szólítottam meg az utcán, ismeretlen emberek asztalánál beszélgettem a falu lakosaival. Kellemes érzés volt meggyőződni arról, hogy többet tudnak a peredi s a környéken lezajlott csatázásokról, mint a korábbi tapasztalataim alapján felállított mérce szerint számítottam. Csongár Ignác iskolaigazgató nem mondott újat, hiszen régen tudom, hogy a peredi Csemadok helyi szervezete, a többi tömegszervezettel és a szövetkezettel együtt évente, rendszeresen megkoszorúzza a szabadságharc emlékművét. Az öreg Varsányi Mihály bácsi helyezi el és fonja meg minden évben a koszorút. Ragaszkodik hozzá. Már évek óta tervezik, hogy rendbehozzák az emlékmű környékét. Már egyszer neki is fogtak a munkának, de valahogyan abbamaradt. Hozzák rendbe! Mielőbb, mert az idegen tapasztalataival nem fér össze az emlékmű jelenlegi környezete. Csongár Ignác az iskolaépületben lakik. Mesél. Hirtelen felugrik és egy „azonnal jövőkkel“ kisiet a szobából. Két perc múlva jön vissza, a falu katolikus esperesének kíséretében. Később a plébánián korabeli dokumentumokat, fényképeket, rajzokat rak elém. A legérdekesebb egv nagy, megsárgult ív papír, barna tintával teleírva, alján kicsorbult viaszpecsét: „Mi alul írottak Pered helységének elöljárói lelkiismeretesen és hivatalosan bizonyítjuk és valjuk: hogy 849. június 20-án történt csata alkalmával semmi megsebesültei a Peredi Plébánia Udvarába nem vittek, hanem a festék fabrikánál létező és Ispitának rendelt Hajdú Or üres házába szállítottak, amin az alább nevezendő Barczi István és Balog Antal mint a sebben esetteket kocsival hordott ordinán- czosok vallatuk is tanúsíttya...“ És folytatódik még hosszan ez az érdekes tanúvallomás. A faluban sokan tudnak róla. Valaki egyszer legépelte és több példányt szétadott a lakosság között. E jegyzőkönyv még ugyanabból az évből, tehát 1849-ből származik. Becses dokumentum. Balog Antal vallomásában személyleírást ad' egy elesettről. Egészen furcsán, de ráillik Petőfire. Persze nem ő volt a nevezett, hiszen tudjuk, hogy jóval korábban a segesvári csatában látták utoljára ahol el is esett. Nem Petőfi Sándor volt. de említésre méltó ez a véletlen hasonlat. Százhúsz év távlatából nézve, persze hogy érdemes. Az emberek száján még ma is él egy történet. Ottmaradt a faluban egv honvéd. Befogadták. Négy év múlva úgy határozott, hogy hazamegy Erdélybe. Megüzente e- lőtte rokonainak, akik közben osztoztak a vagyonon, szét is osztották, mert úgy vélték, öccsük elesett a peredi csatában. A falu szélén várták a hazaérkezőt és megölték, hogy a vagyon most már úgy maradjon, ahogy van. Senki sem tudott róla a gyilkosokon kívül, és csak a véletlen derített fényt az esetre. Két járőr egy papírlapot talált az erdő szélén. amelyre Pered nagyközség elöljárósága igazolást írt. hogy ez és ez a honvéd az elmúlt négy esztendőt községükben élte le, és ezennel elbocsátta- tik. mivel haza kíván menni falujába. A gyilkosok mindent bevallottak. Mind a nyolcat arra a fára akasztották, amely alá az áldozatot eltemették. Arról is tud a nép, hogy a csata után véletlenül, illetve tévedésből az orosz csapatok Zsigárd helyett Peredet gyújtották fel. Az történt ugyanis, hogy Zsigárdon. a polgári lakosság meggyilkolt egy o- rosz cári katonát. Ezt akarták megbosszúlni, de időben tisztázódott a tévedés és a gyújtogatás egyszerre oltássá változott. Szerencsére Zsigárd sem égett le, mert onnét meg kiszorították az elvonuló cáriakat. akik helyre akárták hozni a bosszúállásban esett tévedést. Az üzlet előtt peredi kamaszokkal beszélgetek. — Tudjátok-e mióta és miért vannak azok az ágyúgolyók a templom meg a plébánia falában? — Mi az hogy?! — mondja a szőke, aki kölcsönadta a kerékpárját. mert nagy ám a falu. — Igen tudjuk, tanultuk az iskolában, meg amúgy is tudjuk. — Hát mit képzel rólunk — hangzanak a válaszok. Szinte sértődöttek, hogy kérdezni merek. hogy lehet ilyet kérdezni, hiszen az ágyúgolyók látszanak, kilenc van belőlük, látszik mind a kilenc. — fekete ágyúgolyók, százhúsz évesek. 3 « Úgy tervezik, hogy március 15-én a vágsellyei ifjúsági klub és a perediek az idén ismét megkoszorúzzák a szabadságharc emlékművét. Igen. Ez már tradíció. ' S * 1849 ÁPRILIS 19 — A NAGY- SALLÖI CSATA NAPJA „A nagysallói csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt. Klapka szerint az osztrákok vesztesége 2000 halott és 2000 fogoly, a magyarok vesztesége 700-800 fő volt.“ Április a győzelmek hónapja volt. A szabadságharc felkelőinek győzelmei közül a nagysallói is aranybetűkkel Íródott be a történelembe. Az új iskolával szembeni parkban áll a hatalmas emlékmű: „AZ 1849 ÁPRILIS 19-ÉN VÍVOTT NAGY SALLÖI GYŐZELMES CSATA ÉS AZ ABBAN ELVÉRZETT VITÉZ HONVÉDEK EMLÉKÉRE! BARS MEGYE KÖZÖNSÉGE 1876 ÁPRILIS 19.“ Az emlékműn még ott a tavalyi koszorú, amelyet a Csemadok szervezésében helyezett el a falu lakossága. — Persze hogy tudnak róla az emberek — mondja Bajkai Béla a helyi magyar iskola i- gazgatőja — hiszen az iskolában is tanítjuk. Szüleiktől, nagyszüleiktől is hallanak arról, hogy milyen híres csatája zajlott le itt a negyven- nyolcas magyar szabadság- harcnak. Az idén is koszorúzni szeretnének, ünnepi taggyűléssel egybekötve és szeretnének egy történészt meghívni, aki előadást tartana. Állítólag ez még csak terv, mert a Pártszervek döntésétől függ az ünnepség engedélyezése. És a nagysallőiak ettől teszik magukat függővé, pedig feleslegesen, hiszen a párt- szervek nem fogják megakadályozni. Bratislavában rendszeresen, már évek óta koszo- rúzzuk Petőfi szobrát. És amit bíztatásképp elmondhatók, az idén hivatalos szervek is részt vesznek az ünnepségen, sőt, olyan elvtársak képviseletében, akik nem is beszélik a magyar nyelvet. Miért is ne? A történelem még ha el is követett bűtRket, azt az egy századdal későbbi generációnak nem lehet szemére vetni. Idézet: „A harc vereséggel zárult, s a vereségben egyformán, ha nem is egyforma súllyal részes volt a kedvezőtlen nemzetközi helyzet, az ellenséges túlerő, s a forradalom táborának számos gyengesége: a harcot vezető osztály magatartásának ellentmondásossága, az alapvető problémák — a nemzetiségi és parasztkérdés — haladó szellemű megoldásának elmulasztása, a belső reakció aknamunkája, a forradalom seregének ellen- forradalmi vezetése“. Egy középiskolai történelem- könyv adatai, — amelyek hitelesek, hiszen százhúz év mégsem olyan nagy idő, hogy fel- tételezések kutatások, bizonytalanságán alapulhat a történelme — elegendőek ahhoz, hogy a laikus is lássa; nemzetibb érdekű problémák sem kerültek megoldásra a forradalom zűrzavarában, — és igazolja —, hogy amint az utolsó pillanatban, de későn sajnos, a parasztkérdés megoldására is sor került, — úgy a forradalom győzelme után a nemzetiségek sajátos problémái is megoldódtak volna. A forradalomnak voltak hősei, akik ma is, száz év múlva is megérdemlik a tiszteletet. És a hősöknek tisztelettel adózni — nem lehet, vétek, és nem is vétkezik senki, amikor Petőfi, vagy a nagysallói csata emlékművénél elhelyezi a koszorút. Ez a nagysallói emlékműnél csak tavaly bizonyosodott be, mert korábban nem koszorúz- ták. És hogy nézne ki, ha az idén ennek fordítottját bizonyítanák a cselekedetek, illetve az, hogy nem koszorúznának. Itt állt a branyiszkói emlékmű, amelyet az első világháború előtt a németek lebontottak. Nagysallón nincsenek írásos emlékek s az emlékezetben, a tudatban élő adatok is talán ezért hiányosak. Vagy nem? Persze, nem zárom ki annak lehetőségét, hogy csak nekem nem sikerült olyan emberekkel találkoznom, akik sok érdekeset mondtak volna. Szabó néni, a falu egyik legidősebb asszonya sem emlékezik rá, hogy szülei meséltek volna valamit, azon kívül, hogy volt az a háború. A menye viszont emlékezik nagyapja meséire. „Pó- lyás gyerek volt még akkor a nagyapa, szaladt, futott vele az anyja, annak meg egy ágyúgolyó elkapta a szoknyáját, mert olyan nagy fodros szoknyája volt. Szerencsére nem esett baja“. Az írásos emlékek a második világháború alatt elvesztek. De ne tűnjék vádnak, mert meggyőződésem, hogy e sorok elolvasása után akadnak majd olyanok, akik azt mondják: miért nem hozzám jött, majd én elmondtam volna azt hogy... BRÁNYISZKÓ Gyönyörű vidék. A branyiszkói csúcsra nem tudtam feljutni, de azt mondják, mesés kilátás nyílik róla a Magas Tátrára és Szepes várára. Szeretnék itt élni. Miért? Nem tudom, érzem. És amely a szepesváralji temetőben áll. 8RANYISZKÖ 1849 február 5. „ ... s február elején az addig kétes magatartást tanúsító Görgey is megjelent a Szepes- ségben, s a viszontagságok során megedződött seregével mindjárt jelentős sikert aratott Branyiszkónál“. BRANYISZKÖ 1968. A hágón keresztül gyönyörű fenyvesek közt vezet az út Sirokáról Szepesváraljára. Félúton egy autós-csárda áll. Jólesik itt megpihenni, meginni egv sört, sütni egy szelet húst nyárson. Vezetője Kankosko Milan. Kassán lakik, árvái születésű, január elsejétől dolgozik itt. Mesélem mi járatban vagyok. Ö is tud róla, sőt. Branyiszkön, Pereden és Nagysallón jártam, százhúsz éves emlékek nyomában, a történelem híres csatáinak színhelyén. Emlékeket kerestem — emlékeket találtam. — Majd teszünk valamit, — mondja mosolyogva. Estefelé beültet a Wartburgjába és bevisz Szepesváraljára. A tanítói keressük. Tatarko Emilnek hívják, éppen jégkorongmérkőzést néz a tévében. Az első percben látom, hogy emberemre találtam. Késő este van. — Majd réggel, réggel nyolca kor várom a szálloda előtt — mondja, — aztán felkeresünk egy-két embert Pontosak vagyunk, reggé! nyolc óra. Beültet a kocsijába, útközben felveszünk még két embert. Az egyik az öccse, a másik meg annak kollégája. Mindketten erdészek. Bejárjuk a környező falvakat, nagyon idős emberekkel beszélgetünk, mindnyájan túl vannak már a kilencvenen. Sok itt az idős ember. Talán azért is éréztem, hogy jó lenne itt élni. — Az út mellett, amerre jöttünk, állt égy szép emlék-* mű. Negyvenegyben a VIANO- VA nevű német cég szélesíteí- te az utat és lebontották az emlékművet. Talán beleépítet-1 ték az úttestbe. Senki sem tudja pontosan mi lett a sorsa, de mindenki tud arról, hogy ott állt és milyen célt szol- gált. Korotnokon két emlékmű is áll egymás mellett. Az egyiket gróf Csáky Kálmán állíttatta még 1892-ben. Egyszerű kovácsoltvas, a következő felirat-1 tál: „Itt nyugszik az 1849 február ötödikén a branyiszkói csatában elesett 28 hős. Áldás poraikra“. Előtte áll a másik emlékmű, szép obeliszk, olyan mint a peredi. „Itt nyugszanak a meredek branyiszkói hegy-* oldalon és fennsíkon 1849 február 5-én vívott emlékezetes csatában elesett magyar honvédek, a branyiszkói hő-1 sok“. Keretben szlovák felirat: „OBETE VOJNY Z. R. 1848.“ „Közadakozásból készítetté Tisza Miksa rendőrkapitány 1915“. Az emlékmű eléggé elhanya- golt, de a temetőben sincs egyetlen sír sem jobb állapotban. Útiunk a szepesváraljai temetőbe vezet. — Megyünk a „Honvédhez“ — mondja Tatarko Emil. A „Honvéd“ ahogy ők nevezik, a temető legnagyobb síremléke, gyönyörűen rendben- tartva. Stróbl Alajos tervei alapján Ernest Fakits készítette. 1907- ben állították fel. Ezt csak később, kísérőm utólagosan írt leveléből tudom meg. 1907 óta áll a honvéd ebben a harci mozdulatban, de sajnos a Szlovák Állam alatt megcsonkították: sapkájáról lefaragták a bokrétát és az eredeti szöveget, amely így hangzott: „ELŐRE! AZ ITT NYUGVÓ BRA- NYJSZKÖI HŐSÖK EMLÉKÉRE“ ugyanakkor levésték és ez került helyébe: „NA PAMIAT- KU SLOVENSKÍM HRDINOM SPOD BRANTSKA PADLYM V BOJI ZA ZÄUJMY CUDZIEU HO NÄRODA“. — Tetszik ez így önnek?, — Nem. — Hiába, ilyen a történelem. Sirokán négy öreg ütkapa- röval találkoztam. Ők is úgy tudnak róla, mint „Kossuth háborújáról“. A lakosság tudatában is így él: „Kosutova vojna“. RESZELI EERLNC
