Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-12 / 11. szám
GERŐ JÁNOS: HMOBtROH? N é csodálkozzon, ha ideges vagyok — mondta az asszony fáradtan, olyan lehangoltam mint aki már haragudni se tud. A férfi a karéjba hajló kukorica- táblákat nézte, onnan fordította visz- sza a fejét. A vonat ablakán bezúduló hűvös levegő összekuszálta az asszony haját, koraősz tincseit az arcába csapta. — Rossz a törvény is — folytatta, amikor tekintetük találkozott. Valami bíztatást vagy választ várt. de mivel a férfi néma maradt, tovább mondta: — Ha nem lenne a két gyerek, már vettem volna fél marék altatót. A kisfiú bent aludt az ülésen. Sápadt, vérszegény arca még fakóbbnak tűnt a gyenge világításban. Mindketten önkéntelenül odapillantottak, azután a férfi megszólalt: — Nézze, azt megértem, előfordulhat, hogy házastársak megúnják egymást és felrúgják a házasságot. Az /viszont rejtély előttem, az apjuk miért gyűlöli a gyerekeket? — Engem gyűlöl, nem a gyerekeket! — Ez nem magyarázat. Maga szerint. művelt, intelligens ember, tehát tudnia kell, mit követ el, s mi lenne a kötelessége. És egyáltalán, mi oka van a haragra? Maga beleegyezett a válásba, nem is tiltakozott, hogy elvegye azt a fiatal nőt feleségül. — És, ha tiltakozom, ha botrányt csinálok? Mi értelme lett volna? Ami azelőtt történt, azt nem tehettem semmissé! Néhánv éve még egész csinos asz- szonv lehetett — gondolta a férfi, a fáradt arcú asszonyt hallgatva. Gyakran látta Hajdúszoboszlón fürdőruhában is, már akkor megállapította: szép, arányos teste van. Egy hete ismerkedtek össze az üdülőben, esténként beszélgettek, sok mindent tudott már az életéről. Talán nem is találkoznak többé, azért nyílt meg így előtte, vagy méginkább: jólesett valakinek elmondania s°rsát. — Én nem hiszem hogy van boldog házasság — folytatta az asz- szonv. mikor egy fiatal pár elhaladt mellettük a folyosón. — Tűrés, egymáshoz idomulás, mások előtt a nagv egyetértés mutogatása, ez a mai házasság! Valamelyik fél testileg, illetve szellemileg másodrendű, az alkalmazkodik, így maradnak meg a házasságok. Egyenrangú emberek közül valamelyik előbb utóbb kitör a házasság kalitkájából. — Maga említette, az első években jól éltek. — Amíg tökéletesen kiismertük egymást. — Bizonyára végig gondolta már néhányszor — kezdte most a férfi, — hol kezdődött a baj? Mi okozta a törést? — Mint pszichológust érdekli? Kivételes esetet gyanít? — Erre nem is gondoltam. — Azzal ne jöjjön véletlenül, hogy csak a nőt látja bennem! Maguknak ez is egy eset, amit érdemes tanulmányozni, mert munkájuk során majd felhasználhatják. — Ha így gondolja, ne válaszoljon. Hogy csalódott az emberekben, azon nem csodálkozom, és nem sértődöm meg. z asszony rövid szünet után higgadtan megszólalt: — Azért gyűlöl, mert egyedül én tudom róla, hogy erkölcsi hulla. Attól fél, a gyerekeket is felvilágosítom, ezért irtózik tőlünk. — Logikusan inkább az következnék, hogy a bőkezű, jó apa szerepét próbálná megjátszani, éppen a gyerekek miatt. — Maga nagyon rossz pszichológus... A férfi nem vitatkozott. „Egy hímnemű vagyok a sok közül, az 6 szemüvegén át én is sötétnek látszom“ — gondolta, és kissé szégyenkezett a többiek nevében is. De gyorsan elnyomta ezt a kellemetlen érzést, és gúnyolódni kezdett magán: — Te lágyszívű filozófus, mit azonosítod magad az ilyen alakokkal? Neked nincs restellni valód, nem titkolsz semmit. Hogy te is hagytál már ott nőt? Az nem volt a feleséged, és nem maradtak a nyakán gyerekek. — Nem akartam megbántani — mondta az asszony csendesen. — A kérdésre pedig válaszolok. Valóban gond nélkül éltünk. A férjem már főorvos volt, amikor összeházasodtunk. Ne számoljon utána, már túl van az ötvenen, tizenkét évvel idősebb nálam. Elhiheti, az a huszonötéves lány nem a kopasz fejéért ment hozzá feleségül. Amíg együtt éltünk, nem volt szeretője. Legalábbis nem hiszem. Kis vacak kalandjai akadtak, de ez a nő még nem jelent meg a láthatáron, tehát nem miatta szakítottunk. Az lehetséges, hogy amikor már mindennapossá vált nálunk a veszekedés, akkor már kihasználta az alkalmat és megédesítette az életét. De ezt, legfeljebb csak következtetni tudom. A törés — maga fogalmazott így — nem egyszerre következett be. Volt egy kis háztartási alkalmazottunk, a lavinát ő indította — Csinos volt? Az asszony megsemmisítőén nézett. Idegesen cigarettát kapott elő és rágyújtott: — Rossz nyomon jár! — felelte gőgösen. — Csinosságát nem tagadom, de a férjem egy ujjal se nyúlt hozzá. Inkább megvetette. Pedig ő hozta a házhoz. Lányanya volt, a kisfia éppen az én Ferikémmel egyidős. Abban a kórházban szült, amelyikben a férjem ellátta a főorvosi tisztet. Szülés előtt a férjem egyik felettesénél szolgált. I gen, most vagyok jó nyomon — mosolyodott el a férfi. A nő azonban kettévágta ezt a gondolatot: — Még mielőtt újabb helytelen következtetést vonna le: a gyereket nem ott szedte fel! A fiú Baján katonáskodott, elismerte a gyereket, de még másfél év várt rá, ezért nem vette feleségül. Beszéltem vele nem egyszer, nekem is megígérte, hogy összeházasodnak, ha leszerel. A lány azért került hozzánk, mert a régi helyén nem akarták a kicsivel ylsz- szafogadni. Pedig a törvény szerint, kisgyerekes anyának nem lehet felmondani. Már régen ki kellett volna tenni a kórházból, még mindig húzódott az ügye. A férjemet kérte a felettese, találjon ki valamit, hogy ne kényszerüljön visszavenni a lányt. El akarták helyezni állami intézetbe, ajánlhatták ismerősöknek, persze sikertelenül. így hát hazahozta. Szívességet akart tenni a főnökének, megszánta egy könnyelmű pillanatban a lányt, vagy az én terhemen akart könnyíteni — ezt magam se tudom. Azt hiszem ez is, az is közrejátszott. Én nem dolgoztam, anyósom velünk lakott, higgye el, boldogultunk a háztartással nélküle is. Nem mondom, később hozzászoktam a segítségéhez, nagyon kényelmessé vált úgy az életem. Különben is kedves, okos A vonat fékezett. A hangos bemondó és az utasok zaja elnyomott minden más hangot. „Szolnok“ mindjárt otthon leszünk, — villant át a férfi agyán. A felesége meg a kislánya jutott eszébe, akik azóta már elindultak a Nyugatiba, az ő fogadására. Ezt az asszonyt nem várja senki. A legutolsó kocsiban utaztak, i- de nem szálltak fel. Hosszú fütty után. mint valami lomha jószág, lassan mozdult meg a szerelvény, nyögve, nagyokat szusszantva. — A lányra miért haragudott a férje? — kérdezte a férfi, amikor elült a zaj. Az asszony megrántotta a vállát: — Ebben egy! kicsit én is hibás vagyok. Mindkettőnknek kevés volt a teje, és én nem sajnáltam a pénzt tőle sem. A gyereke azt evett, amit az enyém. Tápszer, narancs neki éppúgy kijárt, mint Ferikének. Ezt nem bírta elviselni anyósom. Régivágású úriasszony volt, nap nap után megsértett, amiért „bratyiztam a cseléddel“, és hangolta ellenem a fiát. De én megmakacsoltam magam. Míg nálunk lakik, úgy táplálja a gyerekét, mint én! És úgy beszélek vele, mint értelmes, fiatal teremtéssel illik. Ajánlottam a férjemnek, helyezze el, ha már ennyire terhére van. Állítólag újból megkísérelte, de most se sikerült, ezért maradt tovább. A légkör ettől kezdve egészen megmér- geződött. Civakodtunk minden semmiségen, ők figyelték a lány minden lépését, és ürügyet kerestek a kidobásra. Anyósom szigorúan elszámoltatta, ha piacról jött haza. elzárták előle az ételt, sőt anyósom a kisfiát is megütötte, amikor nem láttuk. És alig telt le a törvény szabta idő. ki akarták tenni az utcára. — Maga nem tudta, vagy nem akarta rávenni, hogy menjen el valahová dolgozni, a családi béke érdekében? — Elöbb-utóbb sikerült volna. Én Is meg akartam szabadulni tőle, csak nem ilyen áron. De már nem is ez volt a lényeg, hanem az a végtelen rosszindulat, amit felfedeztem a férjemben és az anyósomban. Azt hiszem nem csodálkozik, ha emiatt egyre nyugtalanabb lettem. Végül pedig a férjem mindenre feltette a koronát! Egyik délelőtt megjelent nálunk egy rendőrhadnagy. „Asszonyom, bejelentés érkezett hozzánk, hogy alkalmazottjuk lop és tiltott prostitúciót folytat" így, ezzel állított be hozzánk. Érti?! Soha egy fillérrel meg nem károsított, a katonáján kívül nem volt mással viszonya. Megkérdeztem, ki a feljelentő? Sejti? — Szörnyű... — A lányt nem engedtem elvinni. Két nap múlva elment magától. A gyereket állami gondozásba adta, ő meg elszegődött segédmunkásnak valami építkezéshez. Attól a naptól kezdve nem nyúlhatott hozzám a férjem. Irtóztam tőle. Szétköltöztünk. Négy év alatt egyszer váltottunk szót. A nagyobbik fiú tizedik születésnapját ünnepelte — ö van most úttörőtáborban. — akkor lett rosz- szul. Megoperálták vakbélre. A kollégák előtt szégyellte, hogy meg se látogatja. ezért az utolsó napon bevágta magát az Opel Kapitänbe, és hozott a gyereknek egy tíz forintos csokit. Ez volt a négy év alatt a „csoki, amit a papa vett". Azóta nem állt velünk szóba. Az utcán még a fejét is elfordítja, ha észrevesz bennünket. Azt már említettem egyszer, hogy a fizetésének hány százalékát lehet levonni gyerektartásra. De most már annak is csak egyrészét, mert született egy babájuk. Amikor együtt éltünk, tízezret megkeresett minden hónapban. Mindenki tudja, mit keres egy főorvos a .fizetésén kívül. A feleségének is ötször annyi a jövedelme, mint nekem. És mi nyolcszázat kapunk havonta. Ennyit állapítottak meg. A gyerekek miatt én csupán négy órás munkát vállalhatok. Öt- százhuszat hozok haza. Látja, milyen kopottak vagyunk... Meddig bírom?... A vonat kattogott. — Rossz a törvény is — mondta el. Az asszony sírásra gördülő arccal. új ifjúság 5 NYÍLT PARANCS Bajtársak, mielőtt kizöldülnénk. mint a tavasz és a harmadik kozmikus sebességgel repülnénk egymás gyomrába, mielőtt fodros-kék beleinket felaggatnánk a csillagokra, lakjunk jól, hadd illatozzék tőlünk a Tej út: Együk meg a tábornokokat! MESE Egyszer volt, hol nem volt, túl a höscincérek birodalmán, a kurtafarkú malacok kilencedik köztársasága mögött, de a négyes villamos rozsdás sínéin innen, ott, ahol a kajla fülű filozófusok se túrnak a transzcedens kertek alatt, ott volt egy virágbaborult sezlon, egy muzsikáló prices, kartonlapokkal körülhatárolt árva dikó, bizony mondom, ott dalolhatott csak igazán, teli torokból az ember: zöld smaragdban habzó mese! .Híj, kacsalábon forgó öröm Tündéri jégdarabok Boldogság, híj, arcod pikáns pirosa, nagy orrom hegyén! hej, haj, hó! Ó! Öperenciántúli tündöklése hasadnak!“ * Zs. Nagy Lajos alulról, a kisember szemével nézi a világot, aki eltévedt az elvek, politikák, filozófiák, modern tudományok zűrzavarában, s az emberi értékek új, sajátosan egyéni rendjét állította fel. Verseinek legfőbb szemléleti eleme a keserű, helyenként szarkazmusig kegyetlen irónia, amely közvetlenül, nyersen alakítja képeit, a versek anyagát (Nyílt parancs). Egyetlen érték, amelyben hisz, ahová visz- szahűzódik, s ahol védelmet talál, a szerelem. Képeivel, népmeséi, reális és modern filozófiai elemek egymás mellé vagy egymás ellen állításával egyszerre helyezi az időtlenbe és az időbe, a végtelenbe (,.Egyszer volt, hol nem volt...“) és a körülhatá- rolhatóba („... de a négyes villamos rozsdás sínéin innen...“) a szerelmet, mint örök emberi bizonyosságot, a „muzsikáló priccset“, a „virágbaborult sezlont“, az „árva dikót“, ahol két ember a világ dolgait kizárva csak egymásnak él ( ..... ahol a kajlafülü filozófusok se túrnak a transzcendens kertek alatt...“). Archaikus népi és modern elemek érdakes, groteszk szintézisbe olvadnak itt, de modern költői fegyverzetben ugyanúgy dicséri, felvirágozza a szerelmet, mint né- hányezer éve Homérosz: ..... s átfonta Kronosz fia karjával feleségét. (Ekkor alattuk a föld üde zöld füveket sarjasztott / s lótuszt, harmatosat, sáfrányt, és sűrűvirágú / jó puha jácintot: s a magasba emelte ez őket. / így nyoszolyán háltak, s közben felhőbe borultak, / szép aranyosba; körűi caillóinló harmatozás hullt.“ Homérosznak még elég volt az élet kifejezéséhez a görög mesék mondák, legendák világa. A modern költő valamivel többet tud a világról, tanult matematikát, filozófiát, történelmet, politikát, más a szótára, stílusa, másként, gondolkodik, félredobta a naiv hitet, mert a világ homéroszi harmóniája felbomlott. A szerelem dicséretében viszont, látjuk, bár fanyarabbul, minden érzelgőségtől irtózva, egy az idestova háromezeréves költőóriással. KI
