Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-07 / 10. szám
új ifjúság 7 Edith Piat 0 ...................-________________________/ VII. VANNAK MÁSMILYENEK IS Senki se tudja, senki azok közül, akin nehéz helyzetében segítettem, nem sejti, hogy miért is vagyok képtelen nem segíteni. Mindazért, amit értük tettem... leginkább egy halott kislánynak és egy nagylelkű ismeretlen férfinek tartoznak köszönettel. Szeretném, ha az ismeretlen férfi elolvasná soraimat és rám ismerne. Bizonyára akkor nem sejtette, hogy a cselekedete mit szül. Gondolom, örülni fog. A messzi múltba kell visszatérnem. Csakhogy az események nem dátum szerint vannak a fejemben elkönyvelve. Zűrzavaros összevisszaságban keverednek és minden rendszer nélkül ugranak a felszínre. Igen, ha azokra az időkre gondolok, amikor tizenhat éves voltam, legszívesebben sírnék. Ne irigyeljenek, inkább sajnáljanak. Ma népszerű vagyok és azt mondják rólam, hogy: „Ahhoz aztán ömlik a pénz!“ Milliók, úgylehet milliárdok. Ez így igaz. De azt a pénzt mind szétszórtam. Miért? Mert szeretem, ha reménytelennek tartanak. Magamat bosszulom meg — magamon. Büntetem magam, mert mint gyermek a járdán aludtam. Diadalmas estéim után nevetek, mint az őrült, mert visszaemlékezem fiatal koromra. Olyan az érzésem, hogy legyőztem a sorsomat, a sorsomat amely a ranglétra legalsó fokán hagyott megszületni, ott. ahol az ember a legnagyobb nyomorúságban szenved, ott, ahol jóformán már semmi remény sincs. De a legnagyobb dicsőség sem képes elhomályosítani életem legször- nvübb emlékét. Emlékezésemet arra az éjszakára, amikor annyira szegény voltam, hogy tíz frankért akartam magam eladni. — Igen, tíz frankért! Ha mindig ágyban aludtak, amely lélen, nyáron várta magukat... Ha voltak szüleik, akik gondoskodtak magukról, támogatták, féltették az egészségüket... Félek, hogy akkor nem fognak megérteni, felháborodnak, kegyetlenül elitéinek, annyira, mint eddig senkit az életükben. És mégis... Próbálják megérteni. Tizenöt és fél éves voltam, amikor megszöktem Kis Louisszal. Élnünk kellett. Szolgálni mentem. De én a vándorcirkuszos lánya, nem születtem házi munkára. Kidobtak először, másodszor, harmadszor, Hogy túlsók edényt török össze, semmihez sem értek rendesen és szemtelen vagyok. Egy sárcipő gyárban találtam munkát. Hetente kétszáz frankot kerestem. Három hónapig festettem ott sárcipőt, míg egyszer rosszul lettem. Bevittek a rendelőbe, és ott az orvos közölte velem. — Másállapotban van. Elbocsátottak, mert ilyen volt az előírás. Mégis boldog voltam, mert tudtam, hogy anya leszek. A Tenon kórházban szültem és aztán Kis Louisszal egy kis szálló 105- ös szobájában telepedtünk meg. A szoba falai repedezettek voltak, ablakai az utcára néztek. Az ablakban spárgán lógtak a pelenkák és a ruhák. Az ágyunk alatti bőröndben tartottuk a holminkat. De ismétlem. Kis Louisz és én boldogok voltunk, örültünk, hogy gyermekünk született. Csupán pénzünk nem volt, egy garas sem. A szállodából fizetés nélkül, titokban, az üveges falú part mellett négykézláb kellett meglógnunk. Más hotelben telepedtünk meg, a Germain-Pilon utcán. Innen egy éjszakán. összekötötzött ágylepedőkön ereszkedtem ki az ablakon, úgy szöktem meg. így nem mehetett tovább! Kis Louis továbbra is mint kifutó dolgozott az üzletben. A kicsit egy lakótársunkra bíztam és mentem é- nekelni az utcára. Ez volt a kezdete végtelen vándorlásunknak. Úgy emlékszem, hogy két évig egy pillanatra sem volt nyugtom. Kéregettem, vagy menekültem, ha a rendőrség üldözőbe vett... Hosszú ideig Zephirinnel, egy lánynyal, és Jeannal, egy fiatal emberrel együtt énekeltem az utcákon, kaszárnyák udvarán és vásárokon. Amit kerestünk, az csak arra volt elég. hogy éhen ne haljunk. De haldokoltunk a félelemtől. Egy közülünk folyton őrséget állt, mert mindhármunkat keresett a rendőrség, Zephirint és Jeant kirakat kirablásáért. Engem azért, mert az apám rendőrséggel kerestetett. Oly távolra jártunk énekelni, hogy gyakran nem tudtam este hazatérni. Ilyenkor Kis Louis gondoskodott a gyerekünkről. Egyszer úgy döntöttünk, hogy egy nagy kapualjban hálunk, ahol a szemetesládák irtózatos bűzt árasztottak. Zephirln, ez a szörnyen útála- tos cigánylány megbetegedett raumsz- ra. Ezen az éjszakán nekem kellett őrködnöm. De rémesen fáradt voltam! Behúzódtam a sarokba és mélyen elaludtam. Egyszercsak villanylámpa vakító fénye vetődött ránk és egy szigorú hang parancsolta: — Fölkelni! Kövessenek bennünket! A rendőrség volt. Egy őrmester és két kerékpáros rendőr. Szerencsére az őrmesternek megtetszett Zephirin. Minden áron szabadulnunk kellett. Jeannal könyörgő pillantásokat küldtünk Zephirinnek. De ő Jeant szerette és Jean meg őt. Az áldozat túl nagy volt. Ez volt azonban egyetlen reményünk, hogy elkerüljük a börtönt. Zephirin az őrmesterrel eltűnt a sötétben. Mielőtt elment, megparancsolta a kollégáinak: — Ezt a kettőt engedjétek el! Igen, ilyen ifjúságért nehezen kapnám meg a becsületrendet. Részben a barátaim okozták, hogy elvesztettem első szerelmemet... és a kislányomat. Jean szerette Zephirint'. Egyszer a- zonban összevesztek és Zephirin visszatért a családjához, amely egy komédiás bódéban lakott a külvárosban. Jean ekkor megkért, hogy beszéljek Zephirinnel, térjen vissza hozzá. Alig jelentem meg a bódéban, az egész cigánycsalád rám rontott. Lehettek úgy tizenöten, mind verni kezdtek, sértegettek és leköpdöstek. Csupa vér lettem és minden poréiként fájt. Végül mégis sikerült megmenekülnöm. Amikor a cigánytábort körülzáró kerítéshez értem, megfordultam és visszakiáltottam: — Ezért még lakoltok! Visszatérek a haverjaimmal! Megkerestem Jeant. Elmondtam, hogy összevertek és kértem: — Jean, bosszút kell állnunk! Elmentünk a Bellevill utcába. Minden sarkon, minden kávéházban haverokat toboroztunk. Végülis, amikor a cigánytáborhoz értünk, voltunk vagy húszán, elhagyott fiúk és lányok. Ma úgy mondanák, húsz huligán. A verekedés szörnyű volt. Késsel, botokkal aprítottuk egymást, ordítottunk és a sebesültek jajgattak — így ment vagy félóráig. Egyszercsak megjelent a rendőrség. Amikor észrevettük, már késő volt — körülzártak. Az elfogottak hosszú sora haladt Párizs szegélyén. Jean haladt mellettem és odasúgta. — Ha nem szeletünk el, néhány évre leültetnek. Add a kezed. Alkalmas pillanatban lelépünk. Ne félj! A távolban, mint a kulisszák, házak lebegtek a ködben. Ekkor valamilyen árokhoz értünk. Jean kihúzott az elfogottak közül. Óriási ugrás. Kövek görögtek, kiabálás, nagy szeméthegyek. A lábamat pléhszalagok vagdosták össze. Mögöttünk haragos kiabálás, parancsok, revolverlövések, golyók fütyülése a levegőben. Mondom maguknak, filmezni kellett volna. Jean húzott, partra szaladtunk. Elfogyott a lélegzetem, könyörögtem neki. — Nem bírok. Menekülj! Hagyj engem! 0 azonban tovább húzott. Végre Pantinhoz értünk. Egy kávéházféle hátsó helyiségében rejtőztünk. Javasoltam Jeannak: — Gyere, elbújunk Kis Louisnál. Éjszaka lett. Szakadt az eső. Fal-* hoz lapulva lopakodtunk. Hajunk a homlokunkra tapadt. Átáztunk, megfáztunk. Ajtónylkorgás, sötét, piszkos helyiség. Suttogó hangon szóltam Jean* ra: — Gyere. Egyszercsak Georgette asszony je-* lent meg, kezében petróleumlámpával, kócos őszülő hajjal, nyakában fekete sállal. Louis nevelőanyja volt és engem gyűlölt. Nekltámaszkodott az ajtófélfának, csuklott és ingado* zott. Részeg volt. Bizonytalan lép-1 tekkel hozzám jött, szidni kezdett. Megragadta a piszkavasat, de amikor rám akart ütni, elvesztette az e* gyensúlyát és a földre zuhant. Ott maradt mozdulatlanul. Fejét egy vö- dörhez ütötte, arcát elöntötte a vér. Vonaglott. Rémülten borultam Jean mellére, nem mertem megmozdulni, vagy segíteni az asszonyon. Ekkor tért ha-> za Kis Louis. Ránézett Georgette asz-> szonyra, aztán ránk és ezt mondta: — Távozzatok! Nem akart többé látni, azt hitte, hogy én ütöttem le. Csak egyszer jött utánam — a legszörnyűbb hírt hozta. Ez nem sokkal azután történt, hogy elváltunk. Egy táncszalonban dolgoztam a Pigallén. Mindenes voltam. Énekeltem, poharat mostam, söprögettem. Egyszer éjjel rámszóltak, hogy a Kis Louis keres. Halvány volt. Suttogva mondta: — Marcela nagyon beteg. Agyhár-1 tyagyulladása van... a gyermek-klinikán fekszik... Meghal... Abban iaz időben az agyhártyagyulladás végzetes volt. Kilenc napig tartott a krízis. Ha a beteg ezt átvészelte, megmenekült. Ha nem... Nyolc nap után kezdtem hinni a csodában. A kilencedik nap estéjén rossz előérzetem támadt, és a hotel Bellevilléből gyalog nekivágtam az útnak, mert nem volt a zsebemben egy sous sem. A kórházban eljutottam egészen Marcelka ágyáig. Az ö- reg ápolónő, aki nagyon megszeretett, ezekkel a szavakkal fogadott: — Magához tért. A láza leesett. Azt hiszem, hogy kivergődik belőle. Odaléptem a kislányomhoz. Marcelka nagy kék szeme nyitva volt és egész betegsége során most ismert meg először. Magához hívott: — Gyere ide, mama. Maradj mellettem. Sírva csókolgattam. Reggel ötkor azonban távoznom kellett. Délelőtt Kis Louis velem jött meglátogatni. Boldog voltam, azt hittem, hogy túljutott a krízisen. Marcelka halott volt. Egyetlen fi- tyingünk sem volt, annyi sem, hogy koszorút vehessünk a sírjára. Szó nélkül váltunk el. Én visszatértem a Pigalléra. Teljesen összetörtén. Ekkor az egyik táncosnő fölajánlotta: — Ne lógasd a fejed. Gyűjtést rendezünk. Meglátod, lesz pénz. Hiszem a temetésre sem volt pénzem. De a barátaim ugyanolyan szegények voltak, mint én, odadták mindenüket, s mégis hiányzott tíz frank. Reggel négy óra volt. Kimentem az éjszakába, és túlhosszú, levágott ujjú kabátomban sétálni kezdtem. Marcelkámra gondoltam, a szerencsétlen kislányomra és a tíz frankra, ami még hiányzott. Egyszercsak valaki hátulról megkérdezte: — Mennyiért aludnál velem, kicsi? A furcsán mosolygó, magas férfi prostituáltnak nézett. Máskor ilyen helyzetben képenvágtam, vagy összeszidtam a szemtelenkedőt. De ezen az éjszakán, nyomorúságom csúcsán. undorodva attól, amit tenni készül* tem, így válaszoltam: — Tíz frankért... Karon fogott és gyorsan bevezet tett egy nyomorúságos szállodába. A közönyös éjjeliőr mellett haladtai* fel a lépcsőn, mögöttem az Ismeret* len, akinek lehellete a nyakamat ér« te. Ezt mormogtam: — Nem. ez lehetetlen, ezt meg nem teszed. A szobában szemtől-szembe talál-1 tam magam a magas férfivel, aki mosolyogva mondta: — iNesze. itt a tíz frankod. Asztalra helyezte a pénzt. Nézett. Vállamra tette a kezét. Ebben a pillanatban megértettem, ha most en-1 gedek ennek a férfinek, egész éle* temre elvesztem. Az ismeretlen hi* degen nézett és megkérdezte: — No, mire vársz még? Leroskadtam és elmondtam egész szomorú sorsomat, hogy meghalt ■ lányom, hogy nincs pénzem még a temetésre sem, hogy tíz frank hiányzik még. Láttam, szánalom ébred benne, de sajnálja, hogy elenged, és nem kap* ja meg a magáét. Meghúzta a vál* lát és a fogai közt mondta: — Menj,., és föl a fejjel, kicsi! Ku* tya az élet... Hála ennek az idegennek, mindig, ha tehettem, segítettem másokon, és semmit sem kértem viszonzásul. Ha ez a férfi úgy viselkedett vol* na velem, mint az utcalánnyal... ak* kor sohasem lennék képes adakozás* ra. Mindmáig hálás vagyok érte, hogy segített nagylelkűvé válni. Az életben semmi sem okozott, o* lvan tiszta örömet, mint az önzetlen adakozás. Következik: PÉNZ, AMIT KERESTEM. nyuszifejü lord gurgu- lázva hanyatlott előre a Hyde Park padján. Én vigyorogva hátra a Belze- bub-mozi zártszékén. A nyuszifejű lord hátából egy hároméin barokk piszkavas állt ki, az én számból egy rokokó sósperec. Amikor a ködös Big Ben elütötte az éjfélt, egy baljós Jaguár még a májfoltos mulató- tulajdonost, jókedvem már alig ismert határt. Nem mintha valami vérszomjas fickó lennék, fenét, a szúnyogtól is kétszer bocsánatot kérek, mielőtt a- gyoncsapom. A váratlan fordulat akkor állt be, amikor ismeretlen tettesek a Lüywhits fogpaszta neonreklámjába kapcsolták a vérszegény örökösnőt, hogy így adjanak jelt kötött léggömbön közelgő cinkosainak. A fénybetűk egymás után villantak fel a bűnös éjszakában. Egy L... egy i... egy /... egy ipszilon... egy i... egy l... egy ipszilon.... Ebben a pillanatban valami kaparászni kezdett a karfán és öt jeges ujj tapadt a csuklómra. — Itt valami félreértés lesz — sisteregtem balra csak úgy csücsökből. — Ez ugyanis az én kezem. — Hadd fogjam — hallatszott egy nyamvadt kis hang. — Félek. Eltéptem magam a vászontól, odapislantottam. Csuda kis madár ült mellettem, úgy a- hogy volt, nyugodtan elmehetett volna duplavének, persze vérszegénység nélkül. Sőt. Felbuzdult bennem valami, rögtön tudtam, hogy igazi férfi i- lyenkor csak egy valamit tehet. — Üsse kavics — susogtam, — Fogd! Fogta. Amikor aztán egy fekete kesztyűs kéz a díszzsoké torkára nyomta a kerti slagot és kezdte öt szakavatott mozdulatokkal feltölteni, hirtelen va- cogás jött balról. — Még mindig félek. Hálás lennék, ha valaki átkarolná a váll am. Abban a pillanatban tisztában voltam vele, mit tesz iKrimi Igenkor egy kemény hős. Körülnéztem. — Nem tudom, kit kérhetnél meg hirtelenjében... — ízé... arra gondoltam, hogy esetleg te is átkarolhatnál. Ugyanis félek. Hát átkaroltam. Állati furcsa érzés volt, egy perc alatt elzsibbadt a karom. Lapockáig. De belül azért bi- zsergett a humanizmusom... tessék, özvegyek és árvák gyá- mola, elesettek támasza, a sötétben is férfi, a vész órájában is fárosz. — Félek, félek. — Nyugi — mondtam vihogva, mert egy tincs csiklandozta a cimpámat. — Ez csak mozi. Utána minden tetem leporolja a fenekét, s a térdén lovagol- tatja az unokáit. Sziréna kezdett üvölteni. rettentő vüágos lett. A Scotland Yard és a Sureté tízmillió reflektorral lődözte a gonosztevőket, de azok feltették a napszemüveget. A madárka úgy vetette magát a zakómra, akár a köny- nyűbúvár. — Félek, félek... Már kapásból tudtam, mit mond ilyenkor a Simon Templar. — Csak nehogy elbőgd magad. A könnyfoltot a jóisten sem veszi ki a szövetből. E- gyébként felesleges az emóció, mert én már tudom, ki a tétt€S. — Félek, félek... — A patikus házvezetőnője. Előbb a bal szeme volt pepita ronggyal kitömve, most meg a jobb. A többi már pofonegyszerű. A gonoszokat halomra pofozták, a lámpákat felgyújtották. mindenki kezdett olajra lépni. A madárka még akkor is ott kepesztett a fejével a szivarzsebemen. Atyavilág... hiszen ezt nem is a krimi taszaj- totta a karjaim közé. Jőég, lehet, hogy mindennek az a vonzó egyéniségem az okai Meleg, családias kép vülant a szemem előtt. Lassan kislattyogtunk, s aztán nem ismertem a hangomra. Teljesen vékony volt, mintha a szifon csövén jött volna, — Merre mész? Csodálkozva nézett rám. — Mi az? Ismerkedünk? Na kopj le, öcsi. Szinte oda kellett rogynom a flaszterra. — De hát... benn úgy bújtál, akár a zöld levelecske. — Csakhogy most kinn vagyunk. Benn féltem. — A krimitől ? Jóízűen vihorászott. — Te milyen fő vagy! Lógtam matekról és mögöttünk ült az osztályfőnököm. Felkapta a fejét és húzta a csíkot. Szólóban vibráltam ott tovább. Akár a fogpaszta reklámja. Peterdi Pál TALLÓZÁS — Rendőr bácsi. Monsieur Donadille szabálytalanul parkolta kocsiját — állított be árulkodva az egyik párizsi rendőrállomásra Allain Argoux kisdiák. A haladéktalanul megbír* ságolt vezetőről másnap ki* derült, hogy — Argoux ta* nítőia. •fiwnriiirmnniiinniiMiiMii mi ■« Uraim, ha holnap nem lesz eső, leborotváltatom a szakállamat — jelentette ki nemrég csalhatatlan bizton* Sággal Eugenio Martin Ru* bio spanyol meteorológus, aki már húsz éve lankadatlan buzgalommal ápolja az állát díszítő szőrpamacsot. Jelenleg türelmetlenül várja, hogy szakálla ismét kinőjön.
