Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-03-07 / 10. szám
8 új ifjúság Mit érezhet vájjon a játékos, amikor bődületes lövése az ellenfél kapusának hálójában köt kit Milyen lehet, a felhördülő. felbődülő szurkolósereg morajának érzése? Micsoda tehetség, mennyi szívósság akaraterő szükséges ahhoz hogy eav srác tízezreket lázba tudjon* hózni? Mennyit keli produkálnia, gyakorolnia eg.v lövőcsatárnak, hogy megszolgálja profibérét? A liverpooli Adolphi elnevezésű szálloda szurkolók ostroma alatt áll, mint valami vár. Rendőrkordon igyekszik elfoglalását, bevevését megakadályozni. Holnap az Everton játszik. itt, Liverpoolban, és ez nem hétköznapi esemény sem a „Kakasok“, sem a vendégcsapat számára. A szálloda előcsarnokában férfiak kis csoportja hallgatja — úgy, mintha maga az Isten szólna — Jimmy Greavest. Greaves nem bőbeszédű ember. Ám ha megszólal. érdemes figyelni rá. A Liverpool törzsdrukkere, egy hetvenesztendős, Fred Rhye nevű aggastyán, aki negyven év alatt mindössze öt meccset hagyott ki, aki élhal a Tottenham Hotspur csapatáért, ezt mondja Greaves- ről: „Ez a srác Anglia egyik legjobb játékosa. Igazi profi. A labdarúgásért él csak, és a labdáért, a játékért talán még az életét is odaadná. Meg vagyok róla győződve, hogy ha egy fityinget sem kapna, akkor is játszana. Gyors, eszes, van szimata a kapu előtt. A- mellett egy végtelenül szerény srác — egyáltalán nem primadonna — szóval igazi sportember. Futball-művész. Boldogságot jelent gyönyörködni játékában, amely a szimfóniákhoz hasonlatos. Egy picit bal- szerencsés is. A világbajnok angol tizenegy tagja lehetett volna, ha két mérkőzés után sérülést nem szenved. A dön- őn hiányzott. Ha egészséges, nem kellett volna meghossza- bítani a németek elleni öldöklő harcot. Most adjuk át a szót magá- aak Greavesnek. „Az én kötelességem gólokat lőni. Ezért edzem, ezért gyakorolok egyes mozzanatokat, és e cél érdekében megteszek mindent. Gólokat lőni, nem szórakozás! Kemény munka, izzadtságos. de azért van valami varázsa is. Amikor néhanapján én is ott ülök a közönség soraiban, látom, hogy magasba repülnek a kalapok, esernyők, újságok, ha rezeg a háló. Amikor gólt sikerül elérnem. ezt mondom magamban: legalább tíz font sterling értékű munkát végeztél, Jimmy! Nevetségesen hangzik, de töredelmesen be kell vallanom, nem tudok jól fejeselni. A fejjátékhoz nincs különösebb érzésem. Ennek ellenére naponta gyakorolom a fejeselést. Valaha, még a Cheisea játékosaként, felugrottam fejelni, és koponyám a kapus állába fúródott. Szegény srácot ki kellett vinni. Bejött a tartalék, én felugrottam, koponyám az állába fúródott és őt is ki kellett vinni.... Ez az eset megdöbbentett. Inkább nem fejeselek. Hanyattvágódom, s ollózom. Minden negyedik gólomat így érem el.“ Jimmy a háború alatt született, East Ham-ban. Akkoriban keserves idők jártak az angolokra is. Greaves a külvárosok lakóira oly természetes zsargonnal beszél: „Kölyökkoromban sem cukrot, sem süteményt, sem fagylaltot nem ettem. Nem volt pénzem. Minden örömöm a labdarúgás volt. Édesapám egy kis klub titkáraként működött. A klub ócska labdáit én örököltem. és egy órát fociztam a- pámmal minden nap. Ezenkívül edősebb srácokkal is játszottam. Kénytelenek voltak lealacsonyodni egy kölyökhöz: az egész utcában csak nekem volt lasztim.“ Jimmy ivott egy korty wis- kyt, és rágyújtott. „Naponta hármat szívok, és megiszok egy stamperli whiskyt is. A mérkőzés napján persze semmit. Kölyökkoromban késő estig, az utcai lámpák fényénél is űztük a bőrt. Manapság — ha azokon a helyeken járok — egy srácot sem Iátok focizni. Tizenhatesztendős voltam, amikor szerződést kínáltak. Apám morgott. Mint kezdő profi, tizenhét fontot kerestem hetente. Ezt azonban ki kellett érdemelnem! A hagyományos an- gal futballiskola tanai lassanként nálunk is megbuktak." Ma száz font a heti bérem. Az újságok egyöntetűen „százfontos“ játékosokról zenge- deznek, engedtessék azonban megjegyeznem, hogy az angol liga öt-hat játékosa dicsekedhet csak ilyen fizetéssel. E- zenkívül vagy ezerötszáz font sterlinget keresek, mint vállalkozó újságoktól, sajtóügynökségektől. Életrajzom tizenötezer példányban kelt el. Sógorommal gyárat vásároltunk, abból is csurran-cseppen valami. Dobozokat gyártunk. Nem mondhatom, hogy szuper-flan- cosan élek, de mindenesetre jól és kényelmesen. A foci nálunk munkásemberek hagyománya. Minden élvonalbeli iabdarúgó munkásszármazású. Ki, melyik fiatal akar ma focizni? A labdarúgás nem Wimbledon, eperfagylalttal és a legdivatosabb kalappal fejükön. A labdarúgás kemény játék. Még ki sem futottál a pályára már nyakig sáros vagy. Ez a játék a kemény legények kedvtelése, munkája, ez egy hatalmas nagy színház, sokezer néző számára. Én azért megyek a gyepre, azzal a hittel, hogy most mindent elkövetek azért, hogy a dokkmunkás, a pék, vagy az egyszerű lakatos ne káromkodjon, hanem gyönyörködjön. Profi vagyok, és ha nem ment a játék, inkább nem is megyek haza, mert nem szeretném, há dühömet a feleségem sínylené meg.! A szurkolók? Nem félek tőlük. A söröspalackoktól sem remegek, ha potyognak a gyepre. Egyébként is üresek. Igaz, viszont, egyszer Milánóban nekem is elillant a bátorságom. Rúgtak, mi visszarúgtunk, s a közönség egy része már mászott át a szögesdrótokon. Mérkőzést játszani azzal a tudattal a legjobb, hogy mi vagyunk a világ legjobb csapata. Azokat az edzőket tisztelem, akik ezt képesek a játékosok koponyájába becsorgatni, mint a mi managerunk, vagy Ramsey. A profikenyér egyáltalán nem gyerekjáték, de én szeretem. Szívvel-lélek- kel labdarúgó vagyok. Ha nem lenne foci, nem tudnám, mi lenne velem, és fogalmam sincs róla, mivel keresném meg, így, huszonhatévesen a kenyerem!“ f. cs. ———mill—HlMJiUl—111— »'In’ Mill III1 'III1! II WMIWWW Éppen harminc esztendeje és éppen télen jelent meg, Pataky Károly tollából ez a (itt-ott rövidített) riport, a Színházi Élet c. magazinban, SPORT felirat a- latt. Anélkül, hogy kommentárt fűznénk hozzá, közzé- tesszük. Itt is lemérhető, mennyit fejlődött a világ. A nevető oroszlán Táncolt a tányér a borbélymühelyek előtt, s mégis tizenkétezer néző látogatta a Nemzeti Bajnokság úgynevezett „tavaszi“ mérkőzéseit. A legtöbb közönség a Hungária-úti pályára jutott, ahol valóságos pléd- és hócipőrevűt rendeztek. A takarók sokféle színe és az izgalmak meleggé tették a tribünöket a lábdobogás pedig külön ritmusban történt, s mintha zeneileg is aláfestette volna a pályán végbement futballhar- cokat. Külön eseményszámba ment Salamon Béla hócipője. Ismerve cipőinek nagyságát, hócipője majdnem még egyszer akkora, úgyhogy ez alkalommal a népszerű komikus gulliver lábaival olyan látványosság volt, amelyért külön belépődíjat kellett volna szedni. Mindenesetre érdekesebb volt, mint egyik-másik játékos teljesítménye. A legbátrabb két futball- drukker dacolt a szélviharral, s a páholyok első sorába ült: Veress Imre dr., Budapest székesfőváros számszéki igazgatója és Széli Jenő, a Kisipari Hitelintézet vezérigazgatója. Veress Imre, kedves, ősz fejével, mindig mosolygós arcával, és Széli Jenő, akinek puszta megjelenése maga a jóság és a szeretet, úgy drukkolt a kettős mérkőzésen, mintha nem is lett volna szibériai hideg, Sportemberek ők a javából, akik nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy a mérkőzéseket végignézzék. Nagy teljesítmény a játékosoknak a kétszer negyvenöt perces küzdelem, de az sem lebecsülendő, amikor a magyar társadalmi életnek két ilyen kiválósága csontig ható fagyos szélben ül a tribünön, két meccset néz végig, és négyszer negyvenöt percig figyeli a bajnoki mérkőzések minden mozzanatát. A Ferencváros könnyen bánt el a III. kér. FC-vel. Hiányzott a tribünről a legnépszerűbb óbudai drukker, Komor Vilmos, a kiváló karmester, akinek úgylátszik nem állt módjában ezen a vasárnap délután a karmesteri pálcát felcserélni a tribünök örömével. Sok öröme úgysem volna benne, mert az óbudai együttes mindig jobban csúszik lefelé a bajnoki tabellán. Van a III. kér. FC-ben egy lobogó, vöröshajú játékos, akit Fehérnek hívnak, ö különösen azzal próbálkozott, hogy felingerelje Toldit, az alvö oroszlánt. Egy alkalommal neki is rontott, el is kezdte lökdösni, dögönyözni. Ebben a pillanatban elnémult a tribünök népe, halálsápadtak lettek a játékosok is. Mi lesz most, ha dühbe jön az oroszlán? És csoda történt. Az oroszlán nem harapott, nem morgott. Toldi mosolyogni kezdett. Ő volt a Metro nevető otoszlánja.“ Makray Kati legnagyobb gondja: FIÚ, vagy LÁNY? Makray Kati, a tokiói olimpia szertorna versenyeinek egyik ezüstérmese keveset szerepel az utóbbi időben a lapok hasábjain. A magyarázat egyszerű: a fiatal tornászlány férj- hezment Schmidt Pál törvívóhoz, és most gyermeket vár. Egy hangulatos budai vendéglőben, a „Hörpintö"-ben sikerült elbeszélgetnem vele. Fiú vagy lány legyen az újszülött? Egyformán fogom szeretni, akármi lesz. Egy biztos: mindenképpen sportolót nevelek majd belőle. Ez nem is lehet másként. Én egészen fiatal koromtól sportoltam, férjem is, anyám annakidején Dunántúl teniszbajnoka volt, bátyám, Balázs, a dorogi Bányász színeiben játszott, öcsém is szép sikereket ér már el a tenisz terén. Nem bánta meg, hogy férjhez ment? Nem! ez a lányok sorsa. Mint asszony sem hanyagolom el a sportot. Most egy ideig a bölcső pótolja a korlátot. Hogyan emlékezik vissza Cáslavskára? A legszebb emlékek fűznek hozzá. Korrekt, jellenies sportoló. Ma is a világ legjobbja. 1962-ben találkoztunk először, éppen Tokióban akkor is, majd Svájcban együtt léptünk fel egy bemutatón. Járt már Csehszlovákiában? Persze. Prágában többször szerepeltem. Kroméŕížben is voltam. Csak éppen ott nem jártam még ahonnan egy kicsit magam is származom: Szlovákiában! Dédapám, Akantisz Rezső erdömester a zniováraljai temetőben fekszik, ott nőtt fel nagyapám is, aki sokat emlegeti Turócot, a Vrics patakot, amelyben pisztrángokra halászott. Remélem, egyszer oda is ellátogatok majd. Addig is szeretettel üdvözlöm az ottani magyar fiatalokat. MÄRTONVÖLGYI László A Benfika vezetői úgy tervezték, hogy bemutatkozásom a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntő mérkőzésére e- sik. Az átlépésem körül bonyolódó huzavonák azonban meggátolták a vezetőket és engem is e szándék megvalósításában. Az UEFA előírásai szerint legalább három hónapig kellett volna a Benfika hivatalos elsőcsapatának keretében lennem, a Barcelona ellen vívott mérkőzés előtt. A meccsből végülis a tévé és rádió élménye jutott. Izgultam azonban csapatom sikeréért. A Benfikának újabb kupa- mérkőzése volt soron. Másodrangúnak tűnő találkozó, a Setubal csapata ellenében, a portugál kupa nyolcaddöntőjé- ben. Az első csapat éppen akkoriban érkezett vissza Bernből, így a vezetők elhatározták, hogy a második garnitúra mérkőzik majd meg a portugál kupáért. Ez volt az én hivatalos bemutatkozásom. Otthon csak 3:1 arányban nyertünk. Az idegenben megrendezett visszavágó kemény diónak bizonyult. A második félidő elején három-null arányban vezetett a Setubal. Kiesünk, villant át játékosaink a- gyán. Feleszméltünk és nem telt bele öt perc sem, lőttünk egy gólt, amely reálissá tette reményeinket. A harmadik találkozón egész biztosan kiharcoljuk a továbbjutást! Amikor Poíido kézzel ért a büntetőterületen belül a labdához, ujjongni kezdtem: Továbbjutottunk! Tizenegyes. Elkészültem a gól után érzett mámorra. De ugyanakkor hihetetlen ideges- ségi roham hullámzott át rajtam. Alig lőttem el a labdát, rémülettel, meglepetéssel tapasztaltam, hogy a süvítő bőr a kapus testébe vágódik. Néhány perc eltelte után ismét gólt ért el az ellenfél. Végtelen szomorúság fogott el. És ez a bánat gyásszá feketedett a meccs befejezésének pillanatában. Csüggedten, magamba ros- kadtan hagytam el a pályát. El akartam hessegetni az ár¥1. 1 tustfbio di Silva Firriira MEU NOME É Eusébio autobiografia do maior futebolista do mundo 3 dugó a Santosnak nyakat. Tiszta volt a lelkiismé- retem. De az a kihagyott tizenegyes! Miattam estünk ki! Első hivatalos bemutatkozásom szerencsétlenül zajlott le. Kihagytam egy tizenegyest, és ez megpecsételheti sorsomat. Éjjel nyugtalanul aludtam. Reggel, amikor átfutottam a lapokat, visszatért belém az élet. Az újságírók elismeréssel szóltak teljesítményemről. Most értettem meg mélyebben, hogy mit jelent a vereség, s hogy azt is el kell tudni viselni. A kudarcot is. Végülis a portugál bajnokság utolsó fordulójának találkozóján szerencsésebbnek é- reztem magam. A fővárosban mutatkoztam be a szurkolóknak. Négy-egyre győztünk, bemutató-szerű teljesítmény u- tán. Néhány nap múlva Párizsba mentünk, a Racing nyári labdarúgó tornáján vettünk részt. A Santos és az Anderlecht voltak még a külföldiek. Az első meccsen, amely egyáltalán nem volt könnyű, egy góllal győztünk. Jó nemzetközi keresztelő volt ez az Anderlecht-elleni. Gólt lőttem. Jó játékom ellenére nem foglalkoztak velem különösebben a lapok. Mindenki a Ra- cing-Santos találkozó izgalmában élt. Mindenki Petét akarta látni, a futball-égbolt legragyogóbb csillagát. És ő fénylett is, töretlenül, mélyen izzón, a kilencven perc alatt. A Benfika és a Santos játszotta a torna döntőjét. Az izgalom tetőpontjára hágott. A Benfika elvégre is Európa klub-bajnoka volt, a Santos meg Santos, soraiban a mágikus Pelével. Én is hallgattam Guttman Béla utasításait. Meglepetten és szomorúan tapasztaltam’, hogy nem soroltak a játszó tizenegy játékos közé. Nem játszom már Pelé ellen, dörmög- tem. A Benfika fáradt csapat benyomását keltette, és mire felocsúdott, a Santos már 5:0- ra vezetett. Tragikus vereség lehetősége rajzolódott elénk. Tizenöt perc hiányzott még az első félidőből, amikor Guttman lehívta Santanát, és en- gém küldött be a játéktérre. Csoda menthetett meg csak bennünket. Ideges voltam, de szerencsém volt. A második félidő elején jártunk, megkaparintottam a labdát, és felfutottam a tizenhatosig. Szétnéztem. és rálőttem. GÖL! Még kétszer vettem be a brazil kaput. A Santos 5:3-nál ropogni kezdett. És ha Augusto kihasználja ordító helyzetét, nem tudom, miképpen alakul a találkozó sorsa. Elfüstöltük hát' a negyedik gól lehetőségét, a Santos magához tért, és lőtt még egyet. Ezzel lett 6:3. A füttyszó után megöleltek játékostársaim, vezetőink és az edző. Gratuláltak teljesítményemhez. Ezzel az örömmel kikompenzáltam a meccs elvesztésének fájdalmát. Még inkább örültem, amikor a párizsi lapokat elolvastam. Csupa dicsérő sző! Első olyan külföldi utamról, amikor már játszottam is, szép, maradandó emlékeket hoztam magammal. f. b. gy. PORTRÉ Jimmy Greaves: Profi vagyok!
