Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-02-28 / 9. szám
új ifjúság 7 Karel GOTT Cannes után, las Vegas előtt ^Folytatás az 1. oldalról) Hasonló hangú énekes nem Volt Canesban. Nem voltak o- lyan énekesek, akik „csak“ can- tilént énekelnének. Azok akikről az előbb beszéltem, ismertek mint readman blues, vagy akár amerikai népdal énekesek. Donovan majdnem szavalja az éneket és mindemellett mégis óriási a légköre. Elmesél egy balladát spanyol gitár és vonós kvartet kíséretében, úgy hogy nem is mutat valami nagy é- nekhanqot. Csak elbeszél egy szép dalt, egy szép storyt... Tőle nem is várt senki valami szép hangot, hisz ő éppen a „hangtalanságáról“ világis- rnert. Ez látható volt abból is, hogy mikor bekonferáltak a közönség felélénkült, felfigyelt. A következő Georgi Fain. Ennek már abszolút nincs hangja, de mégis minden hallgatót felcsigázott annyira, hogy nem tudtak nyugodtan ülni a székükön. Udo Jürgenset ismerjük. Petu- la Clarknak nagyon szép hangja van —, de nagyon is ismert dolgokat énekelt. Mint már mondtam: olyan dalokat kellett énekelni, amelyek az egyes országokban a legnagyobb kasz- szasikert jelentették. Énekelte a „Daum, taum...“ — nálunk a „Pátá..“ néven ismert dalt — és egy új francia dalt „Mit csinálsz ott, Petula... ?“ Hang- súlvozta, hogy ez a dal az ö- véü! Van olyan helyzetben, hogy kiválaszthatja azt a dalt, amelyet énekelni szeretne? Egy idő óta ez a lehetőségem valóban megvan. Behozok egy dalt, amelyről feltételezem, hogy a stílusomnak megfelelő. Átadom a zenekar vezetőjének és mindenki bizalommal van irántam. Az az érzésem, hogy még eddig mind olyan jó! sikerült, hogy nem vesztettem el bizalmukat.« Feltételezhető, hogy Ön valaha operát is fog énekelni? Eisősorban engem nem érdekelne egy „egész“ operát énekelni. Másodsorban nem vagyok erre képes. A konzervatórium! tanulmányaim kezdetétől én és professzorom is — Karenin úr — meg voltunk győződve és e- gyezve abban, hogy én sosem fogok operát énekelni. Csak álcáztuk a többi tanár előtt, hogy operából is készülök. A vizsgák alkalmából mindig volt egy operaária tartalékban, amelyet a látszat kedvéért elénekeltem. A gyakorlóórák végén Karenin professzor mindig gyakorolt velem a táncdalműsoromból. Azt hiszem, hogy először történt meg az iskola történelmében, hogy a tanár a diákkal táncdalt énekeltetett a gyakorlóórán. De hogy egészen pontos legyek: az én hangom fizikailag nincs felkészülve arra, hogy operát énekeljek. Hozzá vagyok szokva a mikrofonhoz, inkább a hang színével dolgozom. Ezzel szemben — mint ismeretes — az opera abban az i- dőben keletkezett, mikor még nem volt mikrofon és az énekesnek ki kellett tölteni az o- pera épületét énekével. Még ha pianisszimóban énekelt is, egyformán jól kellett hallani úgy az első sorban ülő, mint a legeldugottabb galéria vendégeinek is. Ez azt jelenti, hogy az é- nektanárok az énekeseket arra tanították, hogy zengjen a hangjuk, rezonáljon, tehát az énekes fő dolga az volt, hogy vigyázzon a hangtechnikára. Érthető, hogy ez az előadásmód és az érzés hátrányára történt. Én azonban erről már nem akarok nyilatkozni, mert nem vagyok hivatott, hogy erről nyíltan beszéljek. Amit mondtam az csak az én nézetem és nem akarok vele senkit megsérteni. Továbbá úgy gondolom, hogy az ú. n. „operarajongók“ azért járnak az o- perába — 70-80 százalékuk — hogy meghallgassák a kedvenc áriájukat. Ez azt jelenti, hogy kötelesek két órán keresztül azt is hallgatni, ami részükre nehéz, nem érdekes. Az igazat megvallva én is szeretem a szép áriát és amikor operahanglemezt veszek, akkor olyat választok, amelyen nincs az e- qész opera, csak a kedvenc á- riám. Engem nem érdekel az egész, csak az a szép részlet, és gyorsan megszököm az operától. valami más munkához. Esetleg pénzt keresni. Beszélgettünk a párizsi „0- lympia" színházról is, ahova Karel Gott már félig-meddig le van szerződtetve. Érdekes ezzel kapcsolatban dr. Cabal- ka megállapítása: A franciák annyira szerelmesek önmagukba, hogy valamit vagy elismernek „Párizsban“ és ez azt jelenti, hogy ez világsiker, vagy nem és ez nem létező dolog számukra. Az „O- lympia“ igazgatója ezt így mondja: „Csak három fajta é- nekes létezik; az aki énekelt az Olympiában, aki énekel, és aki énekelni fog!!! Más énekes nem létezik a francia közönség számára.“ Találkoztak Frank Sinatrával is. Mi az igaz abból, hogy kapcsolatban van a gengszterekkel? Dr. Cabalka: Azt hiszem, hogy nem ö az egyedüli gangster! Az a fontos, hogyan kérdezi. Talán úgy, hogy ő-e az egyedüli gengszter az énekesek között, avagy egyedüli énekes a gengszterek között... ?“ Karel Gott: Tudják, éppen e- zért számomra nagyon szimpatikus. ő valaha... esetleg... beszélnek róla.... de semmi konkrét dolog, talán valaha régen közéjük tartozott, valaha, de már nagyon régen. Az utolsó kérdésre — milyenek Karel Gott tervei a jövőt illetően — ismét dr. Cabalka válaszolt. Február közepén Karel Gott Moszkvába utazik, ahol három hangversenyt ad a Luzsniki stadionban a szovjet film ünnepségein. Visszatérte után rögtön készülődhet a hamburgi útra. Hamburgtól két dolog teljesülését várjuk. Az első két nap alatt március 7-8-án két hanglemezfelvételt csinál a Po- lydor vállalat részére. Ha minden jól sikerül, akkor Hamburgból Nyugat-Berlinbe utazik majd, ahol két éjjeli hangversenyt ad. Innét Prágán keaz „Olympia“ színpada, abból resztül Angliába repül, ahol angol tudását tökéletesíti egy hónapon keresztül. Távlati tervek: három hét Kanadában a Világ- kiállításon, de lehet, hogy négy is lesz belőle. Aztán visszatér és fellép Bratislavában a táncdalfesztiválon. A mi Ítélésünk szerint azonban versenyen kívül. Az Apolló együttesével a záróhangverseny egyik részében lépne fel. itt egy útelágazás következik: vagy a párizsi „Olympia" színház három héten keresztül, vagy az amerikai Las Vegas. Valószínűleg az okból, hogy a két időpont fedi egymást és lehetetlen lenne elkészíteni a montreali Világkiállítás részére a második műsort, amelynek a címe „Pop stars of Prague“. Ez augusztus 27-től szeptember 11-ig fog tartani. Visszatérte után résztvenne a Gminden-i fesztiválon. Nincs kizárva, hogy Karel Gott fellép a Magyar Táncdalfesztiválon is. A további tervek azonban nagyon távlatiak és ezért nem érdemes róluk már most beszélni... Szerencsés utat és sok sikert! TAUÓZÁS Anzin városkában (Franciaország) öngyilkos lett egy férfi, mert — mint búcsúlevelében Írja. — szive szerelme túl fiatal hozzá, pontosan 30 év korkülönbség van köztük . Az öngyilkos koporsóján ez áll: „Alphonse Desenfants. élt 92 évet“. Egy svájci polgármester szállást keresett gyermekek üdültetésére. Hogy magán- személyek is ajánlatot tegyenek, jó városatyához illően a következő hirdetési tette közzé: „Aki gyermeket akar, Jelentkezzen a polgármesternél. és közölje, hány fiúra vagy lányra tart igényt.“ Váratlan véget éri a pa- derborni (NSZK) agglegények számara indított főzőtanfolyam. A hallgatók feleségül vették a tantestület minden tagját. Az új tanfolyamoi most férfielőadőkkal indítják meg — és nők egyáltalán nem látogathatják. Hogy ez az intézkedés a főzőiskola vagy az agglegények védelmében történt-e, nem tudjuk. Egymás mellett laknak, mégis éveken át nem találkoztak az ausztráliai Dixon fivérek, mert mindketten mozdonyvezetők és hol ez egyik, hol a másik van ú- ton. Most azonban végre kedvükre kibeszélgethetik magukat. Mozdonyaik ugyanis összeütköztek és mind ketten ugyanabba a kórházba kerültek. VI. INNI... FELEDNI Az emberek isznak, hogy megfeledkezzenek arról, ami nyugtalanítja őket, hogy elfeledjék balsikerüket, gyöngeségüket, kínjukat, bűnös cselekedeteiket. Én is ittam, hogy feledjek... feledjek, mert ez vagy az az ember megbántott. Tudtam, hogy tönkre teszem magam, de képtelen voltam legyűrni vágyamat. És az alkohol majdnem megölt. Életem legkeményebb és leghosszabb harcát vívtam ellene. Ez a harc kegyetlenebb volt, mint amit a kábítószerek, a nyomor, a hitványság és a többi rámnehezedö nyűg ellen vívtam. Sohasem nevetek azokon az emberi roncsokon, akik alkoholistákká váltak. Jól ismerem pokoli szenvedésüket. Hiszen én is csaknem ronccsá lettem. De mégis túljutottam rajta. Élő példája vagyok, hogy az ember győzhet az alkoholizmus felett. Először akkor rúgtam be istenigazában. amikor a lányom temetéséről tértem vissza. Bementem egy bisztróba és víz nélkül kiittam négy pohár pálinkát. Amikor lenyeltem az utolsó kortyot, minden forogni kezdett a szemem előtt. A fejembe éles fájdalom hasított, és én részegen a földre zuhantam. Reggel, amidőn magamhoz tértem, rájöttem, hogy az embernek bármilyen nagy fájdalma is van. az alkohol segít elfeledni. És rögtön elkezdtem megint az ivást. Nem jelentett ez számomra semmi újat. Ott. ahol születtem, mindenki ivott. Még csecsemő voltam, amikor a nagyanyám vízzel kevert vörösbort itatott velem az üvegemből. Hogy erősebb legyek! Erős' Majdnem megvakultam tőle... az újságok már eleget írtak róla... hétéves koromig jóformán vak voltam! Amint rájöttem, hogy az alkohol segít feledni, elvesztem. Hiszen mindig akad mit feledni, igaz-e? Ha szegény voltam, ha gazdag. Mert akkor sem hagytam abba az ivást, amidőn a szegénységemet eldobhattam, mint viselt ruhát! Az ember bármennyire is szeretné, a gazdagság nem védi meg a szenvedéstől. Legrosszabb akkor volt, amidőn New Yorkban éltem. Egy fiatalember, akin annyit segítettem, s akit most nem akarok megnevezni, mert sohasem említem azoknak a nevét, akik gonoszul bántak velem. Éppen elhagyott egy botrányos és szörnyű jelenet után... Akkor este is, mint mindig, a Le Versailles bárban énekeltem. Talán nem volt elég erőm Cerdan halála u- tán is énekelni? Tehát? Amikor befejeztem a műsoromat, pezsgőt kértem, sok pezsgőt, inni kezdtem Ginéit barátnőmmel és mindenkivel, a- ki megszomjazott. Csakhamar forogni kezdett körülöttem minden. Földre vetettem magam és négykézláb mászkáltam a bárban. Közben kiabáltam: — Hau! Hau — hogy jelezzem: I am a dog! (Kutya vagyok.) Ginette. a barátnőm mellettem ballagott, és úgy tett, mintha szíjon vezetne. közben néha rám szólt: — Ne harapj, te nyomorult dög! Utálatos volt... undorító! De én nem éreztem. Viszont, ha Így elveszítettem a fejem, másnap oly halványan ébredtem, mint a halott, és szörnyen szégyelltem magam. Megesküdtem, hogy többé nem iszom. De nem sokára megint összeakadtam egy férfivel és minden élőiről kezdődött. Egyszer Rio de Janeiróban összevesztem egy zenésszel. Jaquesnek hívták, és egyike volt a legjobb embereknek, akivel valaha is találkoztam. Szégyenletesen viselkedtem vele szemben. Egyszer sem tiltakozott, pedig sok szenvedést okoztam neki, úgyhogy magamat is megutáltam. Bezárkóztam a szobámba, körülraktam magas sörösüvegekkel és ittam, hogy elaludjak, hogy feledjek. Évekig tartott, míg megértettem, hogy így lassan, de biztosan végzek magammal. Kezdetben büszke voltam, hogy mennyit bírok inni, és kényszerítettem a jelenlevőket is, hogy velem tartsanak — ki kellett bírniuk az ivást, különben nem nyerték el tiszteletemet. Egyszer Jacques Pilisei Lionban előadás után beugrottunk egy bisztróba azzal a szilárd elhatározással, hogy nem iszunk többet egy sörnél. Reggel nyolckor, amikor asztalra borulva aludt a tulajdonos és a pincér, mi még mindig a pultot támasztottuk — szörnyen néztünk ki. Jaques pénzt kezdett dobálni a pultra, hogy fölébressze a főnököt. Fizettünk és úgy döntöttünk, hogy a Valenciába megyünk reggelizni. Jaques a volánhoz ült. — Edith Piai Amikor megérkeztünk a hotelbe, Jaques tojást és fehér bort rendelt. Nagyszerűen éreztük magunkat, örültünk az életnek. Néztem Jaquest és ezt mondtam magamban: — Ez erős mint a szikla. Elpusztíthatatlan. Ilyen éjszaka után teljesen józan és jókedvű! Ekkor Jaques ásított és megkérdezte: — Mondd, Didou, ki hozott ide bennünket? Mint az őrült nevetni kezdtem. Az egész nagyon mulatságosnak tűnt. De egyszer az alkohol miatt csalódást okoztam a közönségnek, annak a közönségnek, amelynek minden áldozatot meghoztam. Ez 1953-ban egy turnén történt a Casino de Royalban. Egész délután ittam. A színpadra pislogva, merev nyelvvel léptem. Amikor a zenekar rázendített, és én azt hittem, hogy képtelen leszek kinyitni a szájam, ezt kellett volna énekelnem: Marchant par dessus les tempétes. És ezt énekeltem: Marchi les blaches gourmettes. Egy néző rámkiáltott: — Hát ez meg milyen nyelven énekel? Kihagyott az agyam. A fejem olyan volt, mint az állatkert. Nem jutott egyetlen szó sem az eszembe. És ebben a pillanatban a közönség megértette. Az első füttyök után azonnal kijózanodtam, kitisztult az agyam, megoldódott a nyelvem. De mégis féltem ... Ekkor végleg elhatároztam, hogy többé nem iszom. Csakhogy későn. Az alkohol magához láncolt. Hiába esküdöztem. nem tartottam meg a szavam. A legkülönbözőbb okokat eszeltem ki, hogy ihassak. Az orvosok sokszor egyetlen korty italt sem engedélyeztek. Ogy tettem, mintha szót fogadnék, és a magam módján cselekedtem. Asztalnál csak ásványvizet ittam, de dinnyét rendeltem portói borban, epret megintcsak borral és anaszászt meggylikőrrel. Az alkohol annyira átitatott, hogy ez is elegendő volt. Az asztaltól dülöngélve keltem fel. De a barátaim úgy döntöttek, hogy akaratom ellenére is megmentenek. Amikor meglátogattak, csak vizet és kávét ittak, hogy ne vigyenek kísértésbe. Harcot indítottak az üvegek ellen. Eldugták, összetörték és ezzel dühösítettek. Sértegettem őket és összetörtem magam körül mindent. Aztán egyszerre megnyugodtam: — Ne haragudjatok — mondtam — Megyek rendet teremteni. Néhány percet a fürdőszobában töltöttem. Amikor visszatértem, már nyugodt voltam. A szemeim ragyogtak. Estére a lépteim bizonytalanokká váltak és forgott a nyelvem. Senki sem tudta, hogy kerültem ilyen állapotba. Egyszer aztán Heléne az ágyam alatt sörösüvegeket talált. Mindent átkutatott és a gyógyszeresszekrény tele volt sörösüvegekkel. Nem ízlett, de ittam. Éjszaka felkeltem, csak úgy papucsban, kabátban kifutottam és megkerestem a legközelebbi bárt. Ilyenkor nagy vágyat éreztem a megsemmisülésre. Semmi sem állíthatott meg. Az ilyen krízisek két-három hónapig tartottak. És egyszer, amikor mindenki azt hitte, hogy már elvesztem, erőt vettem magamon. De csakhamar ismét az őrület határára jutottam. Ezzel a gyöngeségemmel sok keserűséget okoztam embertársaimnak. Akik szerettek, nem tudták miként mentsenek meg. Hallottam, amikor összesúgtak: — Ha nem hagyja abba, vége! így ment ez, míg 1956-ban nem jött egy szörnyű álmom. Álmomban megjelent Marcela, a lányom. Sírt. Ekkor fölébredtem. Azt mondtam, miattam sír: az anyja miatt. És én hiszek az álmokban. Még azon az estén kórházba mentem elvonó kúrára. Másnap reggel az ápolónő megkérdezte: — Mit szokott inni? — Fehér bort, sört, vörös bort, továbbá pastist és whiskyt is. Az ápolónő mindet fölírta és min- degyik után ezt válaszolta: — Nagyszerű! Az ápolás első napja rózsás hangulatban telt el. Minden félórában hozták az innivalót — egy pohár fehér bort, aztán egy pohár sört, vörös bort, pastist és whiskyt. Azt hittem, hogy ez a gyógyítás csöppet se fájdalmas. Estére teljesen berúgtam. Az ügyeletes ápoló ezt jegyezte a beteglapomra: Éjjel kettőkor a paciens énekelt. így kezdődött a gyógyítás. Ezután lassan csökkenteni kezdték az alkohol adagomat, és elkezdődött a szenvedésem. A második hét végén már azt hittem, hogy rögtön meghalok, ha nem adnak egy pohár bort. Negyvennyolc órán át siránkoztam. Mély delíriumban hánykolódtam az ágyamon. Nagypofájú fehérkabátos törpék röhögtek rajtam élükön egy óriási sebésszel, aki az öklét rázta. A gnómok, valamint a sebész fölemelték rám az öklüket és az arcomba sújtottak. Szörnyen felsikoltottam, és a látomás egy pillanatra eltűnt. Aztán elölről kezdődött a szenvedésem. Ismét megjelentek a gnómok és a sebész. Fenyegettek, szidtak. Ha becsuktam a szemem, rögtön láttam őket. így ment ez két napig. Azt hittem, megőrülök. Ápolók fogtak az ágyamon, törülgették arcomról az izzadságot és a könnyeket. Reszkettem és kiabáltam rájuk. — Védjenek még! Visszatérnek a törpék, meg akarnak ölni. Könyörgöm, kergessék el. Kérleltem őket, hogy sajnáljanak, segítségért kiabáltam, és hívtam a halált, szabadítson meg szenvedéseimtől. Aztán másnap egyszerre eltűntek a törpék és a sebész. Végre. Tovább már nem bírtam volna. Bejött az orvos és ezt mondta: — Meggyógyult. Igaza volt. Azóta egy korty alkoholt se vettem a szájamba. Következik: VANNAK MÁSMILYENEK IS.
