Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-02-14 / 7. szám
m^rn TALLÓZÁS Heinrich Möller stuttgarti középiskolai tanárt rossz e- gészségi állapota miatt 1921-ben, életének 55. esztendejében — igazgatója javaslatára — nyugállományba helyezték. A professzor a múlt hónapban ünnepelte századik születésnapját, igazgatója pedig már negyven éve nyugszik a temetőben. Kétségbeesett ségélykiál- tásra ébredtek egy éjszaka Madame Laumois vilieneu- ve-i (Franciaország) asz- szony szomszédai. Nyomban átrohantak hozzá és meglepő látványban volt részük. A harcias hölgy vasmarokkal szorongatta egy betörő nyakát. Később elmondta: — Azt hittem, csak a férjem akar besurran! részegen. FAJDALOM / Az asszonyt megrohanták az első szülési fájdalmak. Ott feküdt a gyékényen, a sötétben és nem merte felriasztani a kunyhó lakóit. — Istenem — sóhajtott magában és aivó férjére gondolt — csak Sidi Maamun fel ne ébredjen! Soha nem érzett félelem szegezte szegényes fekhelyéhez, rémülettől dermedten, tehetetlenül a nyilalló fájdalom miatt. Gyermekei — két sárosarcú, kúszálthajú kis angyal — ott feküdtek mellette. Imádattal nézte őket. Vajon megsiratja-e a férje? Egy éjszaka keresztül bizonyosan... Azután, ki tudja?.. Már látta is a mostohát a maga helyén. A szomszédból a fiatal Fatma, talán... Feszes a melle, ívelt a lába, tiszta arca a virágos kendő alatt szép, mint a holdfényes éj... Ô, de könnyen el tudta képzelni a férjét e mellett az „új“ mellett, aki olyan más mint ő, a megúnt feleség... Hirtelen szörnyű fájdalom járta át. Felüvöltött félelmében: — Sidi Maamun!... Sidi Maamun! Sidi Maamun álmából riadva, morogva dörgölte a szemét: — Mi az, átkozott asszony? Nem tudtál várni, míg felkel a nap? ALKONY Békés volt a kis falu. Ember s állat elfáradt a kemény munkában. A bivalyok böfögve lök- dösték egymást a pásztor ostora alatt a kavargó porban. Erezték a közeli istálló illatát és hosszú, fekete láncban tülekedtek a rizsföldön át. A fák poros levelein átsütöttek a nyugvó nap vörhenyes sugarai. öszvérháton kuporogva fátylas asszony közeledett. Om-Amar volt, a bába. Zavartan kemény, száraz tekintettel igyekezett hazafelé. Elhibázott egy szülést: anya és gyermeke meghalt. Oda a „ba- riza“, a csillogó tízpiaszteres, amit a férj szokott adni a segítségért... Egy ghaffir elnyújtott kiáltással teljesítette bakteri tisztét. Itt is, ott is felvillantak a petróleumlámpák fényei. A falucska elmerült az éjszakában. HAJNAL Egy bagoly állhatatosan, fenyegetően huhogott. Az öröm szétterült a hajnal tiszta leverőjében és a falu minden kakasa megszólalt, hogy köszön- kasa megszólalt, hogy köszöntse az új nap születését. A Minet-ei Nasr-i vonat elzümmögött a mozdulatlan mezők és kunyhók között. Fatma, a fiatal tejárus-asz- szony megmozdult fehérlepedős ágyán. Lustán nyújtózkodott, virágos kendőjét, amely lecsú szott az éjszaka, újból fejére kötötte. Csípőre tett kézzel gyengéden vizsgáltatta egynapos férjét: Sidi Maamun még aludt. Óvatosan felkelt hát és lábujjhegyen kiosont. Felmászott a tetőre és zörgő kukoricalevéllel tömte meg a falusi kemencét. Közeledtére a galambok zajos szárnycsapással repültek elő a dúcból. örömtől repeső szívvel kezdte meg Fatma asszonyvoltának első napját. Könnyedén és ügyesen elhallgattatta a tehenet, amely türelmetlenül bőgött elnehezült tőgyének terhé miatt. Aztán elindult, hogy a napi porciót kiossza Sidi Maamun szamarának... új ifjúság 7 * » TALLÓZÁS Nizza és Monte Carlo ven-* dégei az alábbi viccen de-« rülnek. — Mondd, kérlek, mlérť tanul az az amerikai házaspár olyan buzgón franciául? — Azért, mert örökbe fogadtak egy egyéves francia gyermeket, és azt akarják, hogy megértsék, ha majd elkezd beszélni. A New York-i Richards kalapgyár legújabb hatalmas reklámtáblái az alábbi szöveggel csábítják a vevőket: „A mi kalapjaink a legjobbak a világon. Charlie Chaplin is Richards kalapot visel.“ A konkurrens kalapgyár emberei két három nap leforgása alatt minden táblán kibővítették a szöveget: „Azért is röhög rajta a* egész világ.“ IV. A KÁBÍTÓSZEREK POKLÁBAN Bármily mélyre süllyedjen is az ember, sohase adja fel a reményt. Én Cerdan halála után, pontosan hat hónappal később, megadtam magam és gyorsan csúsztam le a lejtőn. Egészen a szakadék mélyére zuhantam. Hiába mondogattam, hogy nem hagyott el, hogy arról a világról is védelmez. ahoi most van... Hiába ismételgettem, hogy kitartást ígértem neki... Ezt a csapást nem bírtam elviselni, • kábítószerek .foglya lettem. És ezek egész életemre rajtam hagyták bélyegüket. De túl eme rémségeken és piszkon, amit át kellett élnem, sorsom minden irányban romlani kezdett. Lehet, hogy az egészségemet is ez ásta alá és bizonyára idő előtt halok meg, habár győzedelmeskedtem a kábítószerek szenvedélye felett. De a kábítószerek négy év alatt pokollá tették az életemet. Igen, négy évig éltem akárcsak az állat, mint az őrült, aki számára nem létezik más, csak az a pillanat, a- mint beadja magának a morfiumot és érzi a kábítószer megbékéltető hatását. Barátaim láttak habzó ajakkal, véresen vergődni az ágyon, amint morfiumért könyörgök. Láttak, amint a kulisszák mögött szoknyán és harisnyán keresztül gyorsan magamba szúrom az injekciót, mert nélküle képtelen voltam színpadra lépni és énekelni. És mégis, semmi a világon, még a legnagyobb kétségbeesés sem akadályozhat meg abban, hogy énekeljek! Közvetlenül a halálom előtt is emlékezni fogok némely énekemre. És ha választhatnék, színpadon énekelve a- karok összeroskadni és meghalni. Ha visszagondolok azokra az időkre. amikor már csak emberi roncs voltam, ezt azért teszem, hogy figyelmeztessem azokat, akik mint én, elviselhetetlen fájdalmukban a kábítószerekben és az alkoholban keresnek feledést. Engem soha senki sem próbált elriasztani. Inkább letaszítottak a lejtőn. És Marce! már nem volt. Amikor megkaptam az első injekciót, nem sejtettem, hogy mi vár rám. Tehát nem jószántamból kezdtem kábítószereket használni. Sorsom, az én kegyetlen sorsom ismét megtáncoltatott. Mintha arra í- téltek volna, hogy a kis Piaf, amint kijut egyik bajból, rögtön beleessen a másikba. Tarasconál autószerencsétlenség ért. Gyakran sajnáltam, hogy akkor meg nem haltam. Úgy látszik azonban, hogy még nem eleget szenvedtem. Kihúztak az autó a- Íöl„ egy rakás roncs közül, teljesen összezúzva, törött kulcscsonttal, törött bordákkal. Csak a kórházi ágyon tértem magamhoz. Minden mozdulat akkora fájdalmat okozott, hogy üvöltöttem. És ekkor az egyik ápolónő beadta az első injekciót. A fájdalom azonnal eltűnt és kitűnően éreztem magamat. Csakhogy mihelyst az injekció elvesztette a hatását, a fájdalmak visszatértek. További injekciót kértem. Hagyták, hogy szenvedjek, amíg csak bírom, aztán mégiscsak adtak injekciót. És ezzel elvesztem. Amidőn jobban lettem, autón a párizsi lakásomra szállítottak. Ott nem volt ápolónő, aki ügyelt volna rám. Kértem a barátaimat, hogy szerezzenek számomra morfiumot, amely nélkülözhetetlenné vált szervezetem számára. Mindannyian visszautasítottak. Mindannyian, kivéve Janin barátnőmet. Naponta meglátogatott és a retiküljében hozta az „adagomat." Alig zárta be maga mögött az ajtót. már fel is keltem. Négykézláb kerestem az injekciós fecskendőt, a- melyet hol az ágy alá, hol a matrac alá, hol a fürdőkád mögé rejtettem, hogy a barátaim meg ne találják. Sürgetően szóltam Janinra; — Add gyorsan — és kimeredt szemmel döftem magamba a tűt. Mintha újjászü- lettem volna és kábultan, de megnyugodva végignyúltam az ágyon. Egész vagyont költöttem kábítószerekre... Ha nem lett volna pénzem, képes lettem volna bármire, hogy megszerezzem napi adagomat. De nekem sok pénzem volt. Milliókat kerestem. s a kábítószer spekulánsok ezt jól tudták és alaposan ki is használták! Gvakran jöttek hozzám furcsa, gyanús alakok. Jól tudtam, hogy meglopnak. Tudtam, hogy kihasználják gyöngeségemet, de képtelen voltam ellenállni. így ment egy évig. Nem lehetett rám ismerni. Oly messzire jutottam, hogy a kábítószerek egyre nagyobb adagjai sem tudtak kielégíteni. Ezenkívül már nem volt hová szúrni az injekciót. A lábam és a karom egészen bedagadt. Amint megérettem, hogy a kábítószer veszít a hatásából, siettem a másik adag beszúrásával, annyi fáradságot sem vettem, hogy kifőztem volna a fecskendőt és a tűt Ruhán keresztül, durván döfköd- tem magamba. Valószínű, hogy a bolondok házában végeztem volna, ha egyszer józan pillanatomban nem lépem át a dezintoxikális klinika küszöbét. Emlékszem. mennyire remegtem, amikor az ápolónő felém közeledett. Hatalmas volt és én annyira nyomorult, rémült — saját magam árnyéka. Megragadott levetkőztetett, átvizsgált és megfürdetett. Később megtudtam. hogy sok beteg, olyan, aki kezelésre jelentkezett, kábítószert rejtett el magánál — a hajában, hóna alatt — hogv a klinikán ne szenvedjen hiányt. Én ilyet nem tettem. A kezelés befejeződött, hazatértem. Nem szabadott volna. Még nem gyógyultam meg teljesen. Nem tudtam, lobban mondva nem tudatosítottam magamban, hogy mi vár rám. Az orvosom, Dr. Mtgot ugyan figyelmeztetett: az elvonókúra után depresszió következik. Azt hittem, hogy elég e- rős vagyok az átvészelésére. Nem tudtam ellentállni. Lelkileg teljesen megsemmisültem. Folyton az az érzésem támadt, hogy valaki szorongatja a torkomat. A rettegés, melyet átéltem, néha kibírhatatlan volt. Éjszaka sikoltva ébredtem álmaimból. Nappal mozdulatlanul ültem a székben, képtelen voltam felkelni és átmenni a szomszéd szobába. Edilh Piaf Az impresszárióm, Loulou Barrier naponta meglátogatott. Könnyes szemében láttam a szánalmat. Roncs voltam! Ez a tudat egyszer annyira kínzott, hogy végezni akartam az életemmel. Az élet buta játéka túlságosan sokáig tartott — ideje volt leengedni a függönyt. Különben az a veszély fenyegetett, hogy kényszerzubbonyban végzem az életem. Mindent előkészítettem: a mérget és a poharat is. Csak a kiivása maradt hátra. És ebben a pillanatban vidám társaság rontott be hozzám... csak úgy... eljöttek jóestét kívánni. Életembe ismét beleavatkozott a csoda... A mérget nem ittam ki! Megkértem a barátaimat, hívjanak hozzám rögtön orvost. Hívtak. Megmondtam neki: — Itt a szerződésem, teljesítenem kell. és nézzen rám! Szerencsétlen roncs vagyok! Alig bírok beszélni. Segíthet valahogyan rajtam? Injekciókat írt elő. Mondta, hogy azok felüdítenek. Valóban, rögtön az első injekció után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Hogyne éreztem volna! Hiszen kábítószert kaptam. Ez az orvos semmit se tudott rólam és én becsaptam. 0- lyan képet vágtam, mintha nem tudnám. mit tartalmaznak az injekciók. De mégis visszasegítettek a színpadra. ismét énekeltem, megnyugtattam a kollégáimat, pénzt kerestem és erre nagy szükségem volt, megszokott életem folytatásához. Nem tartott soká és a csontomig megteltem ismét kábítószerekkel. Felpüffedt arccal és üres tekintettel léptem az öltözőbe. Szinte félálomban sminkeltem ki magam. Aztán vártam, amíg kopogtattak az ajtón és jelentették: — Edith, a színpadra. — Ekkor gyorsan felemeltem a szoknyámat és beadtam az injekciót. Egyik este megpróbáltam erót venni magamon, morfium nélkül léptem fel. Ezt mondtam: — Magadnak kell kigyógyítani magad ! Szörnyű volt. A színpadon elvakultam a reflektoroktól, elöntött a veríték és a szívem oly vadul vert, hogy meg kellett fognom a mikrofont, nehogy összeessek. Énekelni kezdtem, de az izgalomtól megakadtam: nem jutottak e- szembe a szavak. A teremre csönd borult. Aztán kiáltást hallottam. Kinevetett a közönség. Sírva fokodtam és úgy dadogtam: — Nem tehetek róla! Én nem tehetek róla! Bocsássanak meg! És másodszor is visszatértem a klinikára. Néhány nap múltán azt hittem, hogy felrobban a fejem. Hiába könyörögtem, hogy adjanak injekciót. És akkor éjjel, pongyolában megszöktem a klinikáról. Megkerültem a portást, taxiba ugrottam és hazatértem, hogy injekciót adhassak magamnak. Nem hallgattam a barátaimra, a-1 kik meg akartak menteni, kidobáltam az orvosokat is, akik ki akartak tépni a kábítószerek rabságából. És e sajnálatraméltó helyzetemben, amelyet magam is jól láttam, úgy döntöttem, hogy turnéra indulok a Super-Circusszal. Ez 1954 májusában történt. Soha nem felejtem a rákövetkező kilencven napot. A városokat nem láttam. Sőt egyetlen arc sem vésődött az emlékezetembe. Hogy is vésődött volna! Olyan voltam, mint a elvarázsolt bábu. Amikor utaznunk kellett, a titkárnőm autóba fektetett és nyomban mély álomba sülfyedtem. Amikor megérkeztünk az új helyre, felvittek a szállodába és ágyba dugtak. És vártam Janint. aki hetente Párizsba u- tazott újabb adag kábítószerért. Olyan állapotban voltam, hogy gyakran összekevertem a dal szövegét, avagy más szöveget találtam ki. A zenészek alig tudták tartani a ritmust. Ez a pokoli turné Choletben végződött. Amikor elénekeltem az u- tolsó éneket. Lou Barrier és a titkárnőm pokrócba tekert és autóba tett. Egész éjszaka szállítottak. Hajnalban, harmadszor a négy év során, átléptem a klinika küszöbét. Doktor Migot szomorúan fogadott: — Megint maga?! — Most már utolsó alkalommal. Vagy meggyógyulok, vagy végzek magammal! — válaszoltam. Az elsó napokban, ha kértem, mindig adtak injekciót. Aztán csökkentették az adagokat Ettől kezdve a teljesen megmérgezett szervezetemben zavarok támadtak. Először napjában tíz injekciót adtak, aztán négyet. Egyet reggel, amikor felébredtem, a másikat délben, a többit délután és este alvás előtt. Az ápolónők a kábítószert fokozatosan ártalmatlan injekciókkal kezdték helyettesíteni. Ezt néha nem vettem észre, de ha megéreztem, hogy az injekció nem hozott megkönnyebbülést, szörnyen felháborodtam, a- miért becsaptak. Lesöpörtem mindent az éjjeli szekrényről, kiugrottam az ágyból és törtem-zúztam a szobában, amíg az ápolónők le nem fogtak. Szörnyű volt! Visszataszító voltam! Olyan voltam, mint a láncról szabadult vadállat, amelynek elvitték a zsákmányát. Naponta átvizsgálták a szobámat, ruhámat és engem is. A kórház személyzete tudta, milyen ördögi trükköket gondolnak ki a betegek, hogy elrejtsék a mérget, amely mielőtt megölné őket, teljes erkölcsi és fizikai megsemmisüléshez vezet. Végre elérkezett ennek a harmadik kúrának az utolsó napja. Egyetlen injekció nélkül kellett átélnem. Délelőtt tizenegytől délután ötig ü- völtöttem. mint az őrült. Harapdál- tam a takarót. Könnyeim közt vergődtem az ágyon és habzó ajakkal vonaglottam. örült voltam, őrült attól az állati hiányérzettől, ahogyan egész testem vágyott a morfium után. Szörnyű harcot vívtam. De meg akartam gyógyulni... Ordítottam, vergődtem, földre vetettem magam és körmeim a padlóba vájtam. Aki nem élte át ezt a szenvedést — nem érti. Azt hiszi, hogy túlzók. Doktor Migot gyöngéden kérdezte: — Akar injekciót? Utolsót? Emlékszem, négy ápolónő tartott az ágyban, hogy ki ne ugorjak az ablakon. így válaszoltam: — Nem. Gyűlölöm a morfiumot. Meg akarok gyógyulni! Hol vettem az erőt ehhez a felkiáltáshoz? Estére elhagyott minden erőm. Mozdulatlanul, iezárt szemmel feküdtem, alig lélegeztem. Mintha meghaltam volna. Doktor Migot mellettem állott és ezt mondta: — Köszönöm, Edith. Maga az első ember, akit sikerült megszabadítanom ettől a szörnyű betegségtől. E- gész eddigi munkám során egyetlen kábítószer-élvezőt sem sikerült teljesen meggyógyítanom. Már kételkedni kezdtem. Maga az első győzelmem. Meggyógyultam, de a szenvedésem nem múlott el! Kálváriámnak négy állomásán kellett még keresztül haladnom. Az orvosok előre figyelmeztettek: — Vigyázzon. Az elvonókúra után a hiányérzet ismét jelentkezni fog a harmadik, hatodik, tizenkettedik és tizennyolcadik hónap utolsó napjaiban. Rettegve vártam ezeket a napokat. Nyolc hónapig egyedül éltem a lakásomban és rettegtem nehogy elölről kezdjem a kábítószerek élvezetét. A félhomályba merülő szobában senkit se akartam látni. De egyszer ismét kitártam az ajtót és az ablakot. Napfény tört a szobákba és én visszatértem az életbe. Következik: Jóban és rosszban
