Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-02-14 / 7. szám

m^rn TALLÓZÁS Heinrich Möller stuttgarti középiskolai tanárt rossz e- gészségi állapota miatt 1921-ben, életének 55. esz­tendejében — igazgatója javaslatára — nyugállo­mányba helyezték. A professzor a múlt hó­napban ünnepelte századik születésnapját, igazgatója pedig már negyven éve nyugszik a temetőben. Kétségbeesett ségélykiál- tásra ébredtek egy éjszaka Madame Laumois vilieneu- ve-i (Franciaország) asz- szony szomszédai. Nyomban átrohantak hozzá és megle­pő látványban volt részük. A harcias hölgy vasmarok­kal szorongatta egy betö­rő nyakát. Később elmond­ta: — Azt hittem, csak a fér­jem akar besurran! része­gen. FAJDALOM / Az asszonyt megrohanták az első szülési fájdalmak. Ott fe­küdt a gyékényen, a sötétben és nem merte felriasztani a kunyhó lakóit. — Istenem — sóhajtott ma­gában és aivó férjére gondolt — csak Sidi Maamun fel ne ébredjen! Soha nem érzett félelem sze­gezte szegényes fekhelyéhez, rémülettől dermedten, tehetet­lenül a nyilalló fájdalom miatt. Gyermekei — két sárosarcú, kúszálthajú kis angyal — ott feküdtek mellette. Imádattal nézte őket. Vajon megsiratja-e a férje? Egy éjszaka keresztül bizonyosan... Azután, ki tudja?.. Már látta is a mostohát a maga helyén. A szomszédból a fiatal Fatma, talán... Feszes a melle, ívelt a lába, tiszta arca a virágos kendő alatt szép, mint a holdfényes éj... Ô, de könnyen el tudta kép­zelni a férjét e mellett az „új“ mellett, aki olyan más mint ő, a megúnt feleség... Hirtelen szörnyű fájdalom járta át. Felüvöltött félelmé­ben: — Sidi Maamun!... Sidi Maa­mun! Sidi Maamun álmából riadva, morogva dörgölte a szemét: — Mi az, átkozott asszony? Nem tudtál várni, míg felkel a nap? ALKONY Békés volt a kis falu. Ember s állat elfáradt a kemény mun­kában. A bivalyok böfögve lök- dösték egymást a pásztor os­tora alatt a kavargó porban. Erezték a közeli istálló illatát és hosszú, fekete láncban tüle­kedtek a rizsföldön át. A fák poros levelein átsütöttek a nyugvó nap vörhenyes sugarai. öszvérháton kuporogva fátylas asszony közeledett. Om-Amar volt, a bába. Za­vartan kemény, száraz tekin­tettel igyekezett hazafelé. El­hibázott egy szülést: anya és gyermeke meghalt. Oda a „ba- riza“, a csillogó tízpiaszteres, amit a férj szokott adni a se­gítségért... Egy ghaffir elnyújtott kiál­tással teljesítette bakteri tisz­tét. Itt is, ott is felvillantak a petróleumlámpák fényei. A fa­lucska elmerült az éjszakában. HAJNAL Egy bagoly állhatatosan, fe­nyegetően huhogott. Az öröm szétterült a hajnal tiszta le­verőjében és a falu minden ka­kasa megszólalt, hogy köszön- kasa megszólalt, hogy köszönt­se az új nap születését. A Minet-ei Nasr-i vonat el­zümmögött a mozdulatlan me­zők és kunyhók között. Fatma, a fiatal tejárus-asz- szony megmozdult fehérlepedős ágyán. Lustán nyújtózkodott, virágos kendőjét, amely lecsú szott az éjszaka, újból fejére kötötte. Csípőre tett kézzel gyengé­den vizsgáltatta egynapos fér­jét: Sidi Maamun még aludt. Óvatosan felkelt hát és lábujj­hegyen kiosont. Felmászott a tetőre és zör­gő kukoricalevéllel tömte meg a falusi kemencét. Közeledté­re a galambok zajos szárny­csapással repültek elő a dúc­ból. örömtől repeső szívvel kezdte meg Fatma asszonyvol­tának első napját. Könnyedén és ügyesen elhallgattatta a te­henet, amely türelmetlenül bő­gött elnehezült tőgyének terhé miatt. Aztán elindult, hogy a napi porciót kiossza Sidi Maa­mun szamarának... új ifjúság 7 * » TALLÓZÁS Nizza és Monte Carlo ven-* dégei az alábbi viccen de-« rülnek. — Mondd, kérlek, mlérť tanul az az amerikai há­zaspár olyan buzgón fran­ciául? — Azért, mert örökbe fo­gadtak egy egyéves francia gyermeket, és azt akarják, hogy megértsék, ha majd elkezd beszélni. A New York-i Richards kalapgyár legújabb hatal­mas reklámtáblái az alábbi szöveggel csábítják a vevő­ket: „A mi kalapjaink a leg­jobbak a világon. Charlie Chaplin is Richards kalapot visel.“ A konkurrens kalapgyár emberei két három nap le­forgása alatt minden táblán kibővítették a szöveget: „Azért is röhög rajta a* egész világ.“ IV. A KÁBÍTÓSZEREK POKLÁBAN Bármily mélyre süllyedjen is az ember, sohase adja fel a reményt. Én Cerdan halála után, pontosan hat hónappal később, megadtam ma­gam és gyorsan csúsztam le a lej­tőn. Egészen a szakadék mélyére zu­hantam. Hiába mondogattam, hogy nem ha­gyott el, hogy arról a világról is vé­delmez. ahoi most van... Hiába ismételgettem, hogy kitar­tást ígértem neki... Ezt a csapást nem bírtam elviselni, • kábítószerek .foglya lettem. És ezek egész életemre rajtam hagyták bélyegüket. De túl eme rémségeken és piszkon, amit át kellett élnem, sorsom min­den irányban romlani kezdett. Lehet, hogy az egészségemet is ez ásta alá és bizonyára idő előtt ha­lok meg, habár győzedelmeskedtem a kábítószerek szenvedélye felett. De a kábítószerek négy év alatt pokollá tették az életemet. Igen, négy évig éltem akárcsak az állat, mint az őrült, aki számára nem létezik más, csak az a pillanat, a- mint beadja magának a morfiumot és érzi a kábítószer megbékéltető hatá­sát. Barátaim láttak habzó ajakkal, vé­resen vergődni az ágyon, amint mor­fiumért könyörgök. Láttak, amint a kulisszák mögött szoknyán és haris­nyán keresztül gyorsan magamba szú­rom az injekciót, mert nélküle kép­telen voltam színpadra lépni és éne­kelni. És mégis, semmi a világon, még a legnagyobb kétségbeesés sem akadá­lyozhat meg abban, hogy énekeljek! Közvetlenül a halálom előtt is emlé­kezni fogok némely énekemre. És ha választhatnék, színpadon énekelve a- karok összeroskadni és meghalni. Ha visszagondolok azokra az idők­re. amikor már csak emberi roncs voltam, ezt azért teszem, hogy fi­gyelmeztessem azokat, akik mint én, elviselhetetlen fájdalmukban a kábí­tószerekben és az alkoholban keres­nek feledést. Engem soha senki sem próbált el­riasztani. Inkább letaszítottak a lej­tőn. És Marce! már nem volt. Amikor megkaptam az első injek­ciót, nem sejtettem, hogy mi vár rám. Tehát nem jószántamból kezdtem ká­bítószereket használni. Sorsom, az én kegyetlen sorsom is­mét megtáncoltatott. Mintha arra í- téltek volna, hogy a kis Piaf, amint kijut egyik bajból, rögtön beleessen a másikba. Tarasconál autószeren­csétlenség ért. Gyakran sajnáltam, hogy akkor meg nem haltam. Úgy látszik azonban, hogy még nem ele­get szenvedtem. Kihúztak az autó a- Íöl„ egy rakás roncs közül, teljesen összezúzva, törött kulcscsonttal, tö­rött bordákkal. Csak a kórházi ágyon tértem magamhoz. Minden mozdulat akkora fájdalmat okozott, hogy üvöltöttem. És ekkor az egyik ápolónő beadta az első in­jekciót. A fájdalom azonnal eltűnt és kitűnően éreztem magamat. Csak­hogy mihelyst az injekció elvesztette a hatását, a fájdalmak visszatértek. További injekciót kértem. Hagyták, hogy szenvedjek, amíg csak bírom, aztán mégiscsak adtak injekciót. És ezzel elvesztem. Amidőn jobban lettem, autón a párizsi lakásomra szállítottak. Ott nem volt ápolónő, aki ügyelt volna rám. Kértem a barátaimat, hogy sze­rezzenek számomra morfiumot, amely nélkülözhetetlenné vált szervezetem számára. Mindannyian visszautasítot­tak. Mindannyian, kivéve Janin ba­rátnőmet. Naponta meglátogatott és a retiküljében hozta az „adagomat." Alig zárta be maga mögött az aj­tót. már fel is keltem. Négykézláb kerestem az injekciós fecskendőt, a- melyet hol az ágy alá, hol a matrac alá, hol a fürdőkád mögé rejtettem, hogy a barátaim meg ne találják. Sürgetően szóltam Janinra; — Add gyorsan — és kimeredt szemmel döf­tem magamba a tűt. Mintha újjászü- lettem volna és kábultan, de meg­nyugodva végignyúltam az ágyon. Egész vagyont költöttem kábítósze­rekre... Ha nem lett volna pénzem, ké­pes lettem volna bármire, hogy meg­szerezzem napi adagomat. De ne­kem sok pénzem volt. Milliókat ke­restem. s a kábítószer spekulánsok ezt jól tudták és alaposan ki is hasz­nálták! Gvakran jöttek hozzám fur­csa, gyanús alakok. Jól tudtam, hogy meglopnak. Tudtam, hogy kihasznál­ják gyöngeségemet, de képtelen vol­tam ellenállni. így ment egy évig. Nem lehetett rám ismerni. Oly messzire jutottam, hogy a kábítószerek egyre nagyobb adagjai sem tudtak kielégíteni. Ezen­kívül már nem volt hová szúrni az injekciót. A lábam és a karom egé­szen bedagadt. Amint megérettem, hogy a kábítószer veszít a hatásából, siettem a másik adag beszúrásával, annyi fáradságot sem vettem, hogy kifőztem volna a fecskendőt és a tűt Ruhán keresztül, durván döfköd- tem magamba. Valószínű, hogy a bolondok házá­ban végeztem volna, ha egyszer jó­zan pillanatomban nem lépem át a dezintoxikális klinika küszöbét. Em­lékszem. mennyire remegtem, amikor az ápolónő felém közeledett. Hatal­mas volt és én annyira nyomorult, rémült — saját magam árnyéka. Megragadott levetkőztetett, átvizs­gált és megfürdetett. Később megtud­tam. hogy sok beteg, olyan, aki ke­zelésre jelentkezett, kábítószert rej­tett el magánál — a hajában, hóna alatt — hogv a klinikán ne szenved­jen hiányt. Én ilyet nem tettem. A kezelés befejeződött, hazatértem. Nem szabadott volna. Még nem gyó­gyultam meg teljesen. Nem tudtam, lobban mondva nem tudatosítottam magamban, hogy mi vár rám. Az or­vosom, Dr. Mtgot ugyan figyelmez­tetett: az elvonókúra után depresszió következik. Azt hittem, hogy elég e- rős vagyok az átvészelésére. Nem tudtam ellentállni. Lelkileg teljesen megsemmisültem. Folyton az az érzésem támadt, hogy valaki szorongatja a torkomat. A ret­tegés, melyet átéltem, néha kibírha­tatlan volt. Éjszaka sikoltva ébred­tem álmaimból. Nappal mozdulatlanul ültem a székben, képtelen voltam fel­kelni és átmenni a szomszéd szobá­ba. Edilh Piaf Az impresszárióm, Loulou Barrier naponta meglátogatott. Könnyes sze­mében láttam a szánalmat. Roncs vol­tam! Ez a tudat egyszer annyira kín­zott, hogy végezni akartam az éle­temmel. Az élet buta játéka túlságo­san sokáig tartott — ideje volt le­engedni a függönyt. Különben az a veszély fenyegetett, hogy kényszer­zubbonyban végzem az életem. Mindent előkészítettem: a mérget és a poharat is. Csak a kiivása ma­radt hátra. És ebben a pillanatban vi­dám társaság rontott be hozzám... csak úgy... eljöttek jóestét kívánni. Életembe ismét beleavatkozott a cso­da... A mérget nem ittam ki! Megkér­tem a barátaimat, hívjanak hozzám rögtön orvost. Hívtak. Megmondtam neki: — Itt a szerződésem, teljesítenem kell. és nézzen rám! Szerencsétlen roncs vagyok! Alig bírok beszélni. Segíthet valahogyan rajtam? Injekciókat írt elő. Mondta, hogy azok felüdítenek. Valóban, rögtön az első injekció után úgy éreztem ma­gam, mintha újjászülettem volna. Hogyne éreztem volna! Hiszen kábí­tószert kaptam. Ez az orvos semmit se tudott rólam és én becsaptam. 0- lyan képet vágtam, mintha nem tud­nám. mit tartalmaznak az injekciók. De mégis visszasegítettek a szín­padra. ismét énekeltem, megnyugtat­tam a kollégáimat, pénzt kerestem és erre nagy szükségem volt, megszo­kott életem folytatásához. Nem tartott soká és a csontomig megteltem ismét kábítószerekkel. Felpüffedt arccal és üres tekintettel léptem az öltözőbe. Szinte félálom­ban sminkeltem ki magam. Aztán vár­tam, amíg kopogtattak az ajtón és jelentették: — Edith, a színpadra. — Ekkor gyorsan felemeltem a szoknyámat és beadtam az injekciót. Egyik este megpróbáltam erót ven­ni magamon, morfium nélkül léptem fel. Ezt mondtam: — Magadnak kell kigyógyítani ma­gad ! Szörnyű volt. A színpadon elvakul­tam a reflektoroktól, elöntött a verí­ték és a szívem oly vadul vert, hogy meg kellett fognom a mikrofont, ne­hogy összeessek. Énekelni kezdtem, de az izgalom­tól megakadtam: nem jutottak e- szembe a szavak. A teremre csönd borult. Aztán kiáltást hallottam. Ki­nevetett a közönség. Sírva fokodtam és úgy dadogtam: — Nem tehetek róla! Én nem te­hetek róla! Bocsássanak meg! És másodszor is visszatértem a kli­nikára. Néhány nap múltán azt hittem, hogy felrobban a fejem. Hiába kö­nyörögtem, hogy adjanak injekciót. És akkor éjjel, pongyolában meg­szöktem a klinikáról. Megkerültem a portást, taxiba ugrottam és hazatér­tem, hogy injekciót adhassak ma­gamnak. Nem hallgattam a barátaimra, a-1 kik meg akartak menteni, kidobál­tam az orvosokat is, akik ki akartak tépni a kábítószerek rabságából. És e sajnálatraméltó helyzetemben, ame­lyet magam is jól láttam, úgy dön­töttem, hogy turnéra indulok a Su­per-Circusszal. Ez 1954 májusában történt. Soha nem felejtem a rákövetkező kilenc­ven napot. A városokat nem láttam. Sőt egyetlen arc sem vésődött az em­lékezetembe. Hogy is vésődött volna! Olyan voltam, mint a elvarázsolt bá­bu. Amikor utaznunk kellett, a tit­kárnőm autóba fektetett és nyomban mély álomba sülfyedtem. Amikor meg­érkeztünk az új helyre, felvittek a szállodába és ágyba dugtak. És vár­tam Janint. aki hetente Párizsba u- tazott újabb adag kábítószerért. Olyan állapotban voltam, hogy gyakran összekevertem a dal szöve­gét, avagy más szöveget találtam ki. A zenészek alig tudták tartani a rit­must. Ez a pokoli turné Choletben végződött. Amikor elénekeltem az u- tolsó éneket. Lou Barrier és a tit­kárnőm pokrócba tekert és autóba tett. Egész éjszaka szállítottak. Haj­nalban, harmadszor a négy év során, átléptem a klinika küszöbét. Doktor Migot szomorúan fogadott: — Megint maga?! — Most már utolsó alkalommal. Vagy meggyógyulok, vagy végzek magammal! — válaszoltam. Az elsó napokban, ha kértem, min­dig adtak injekciót. Aztán csökken­tették az adagokat Ettől kezdve a teljesen megmérgezett szervezetem­ben zavarok támadtak. Először napjában tíz injekciót ad­tak, aztán négyet. Egyet reggel, a­mikor felébredtem, a másikat dél­ben, a többit délután és este alvás előtt. Az ápolónők a kábítószert fo­kozatosan ártalmatlan injekciókkal kezdték helyettesíteni. Ezt néha nem vettem észre, de ha megéreztem, hogy az injekció nem hozott megkönnyeb­bülést, szörnyen felháborodtam, a- miért becsaptak. Lesöpörtem mindent az éjjeli szekrényről, kiugrottam az ágyból és törtem-zúztam a szobá­ban, amíg az ápolónők le nem fog­tak. Szörnyű volt! Visszataszító voltam! Olyan voltam, mint a láncról szaba­dult vadállat, amelynek elvitték a zsákmányát. Naponta átvizsgálták a szobámat, ruhámat és engem is. A kórház személyzete tudta, milyen ör­dögi trükköket gondolnak ki a be­tegek, hogy elrejtsék a mérget, amely mielőtt megölné őket, teljes erkölcsi és fizikai megsemmisüléshez vezet. Végre elérkezett ennek a harma­dik kúrának az utolsó napja. Egyet­len injekció nélkül kellett átélnem. Délelőtt tizenegytől délután ötig ü- völtöttem. mint az őrült. Harapdál- tam a takarót. Könnyeim közt ver­gődtem az ágyon és habzó ajakkal vonaglottam. örült voltam, őrült attól az állati hiányérzettől, ahogyan egész testem vágyott a morfium után. Szörnyű harcot vívtam. De meg akartam gyó­gyulni... Ordítottam, vergődtem, föld­re vetettem magam és körmeim a padlóba vájtam. Aki nem élte át ezt a szenvedést — nem érti. Azt hiszi, hogy túlzók. Doktor Migot gyöngéden kérdezte: — Akar injekciót? Utolsót? Emlékszem, négy ápolónő tartott az ágyban, hogy ki ne ugorjak az ab­lakon. így válaszoltam: — Nem. Gyűlölöm a morfiumot. Meg akarok gyógyulni! Hol vettem az erőt ehhez a fel­kiáltáshoz? Estére elhagyott min­den erőm. Mozdulatlanul, iezárt szem­mel feküdtem, alig lélegeztem. Mint­ha meghaltam volna. Doktor Migot mellettem állott és ezt mondta: — Köszönöm, Edith. Maga az első ember, akit sikerült megszabadíta­nom ettől a szörnyű betegségtől. E- gész eddigi munkám során egyetlen kábítószer-élvezőt sem sikerült tel­jesen meggyógyítanom. Már kétel­kedni kezdtem. Maga az első győ­zelmem. Meggyógyultam, de a szenvedésem nem múlott el! Kálváriámnak négy állomásán kellett még keresztül ha­ladnom. Az orvosok előre figyelmez­tettek: — Vigyázzon. Az elvonókúra után a hiányérzet ismét jelentkezni fog a harmadik, hatodik, tizenkettedik és tizennyolcadik hónap utolsó napjai­ban. Rettegve vártam ezeket a napokat. Nyolc hónapig egyedül éltem a laká­somban és rettegtem nehogy elölről kezdjem a kábítószerek élvezetét. A félhomályba merülő szobában senkit se akartam látni. De egyszer ismét kitártam az aj­tót és az ablakot. Napfény tört a szobákba és én visszatértem az élet­be. Következik: Jóban és rosszban

Next

/
Oldalképek
Tartalom