Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-02-07 / 6. szám

TALLÓZÁS

Iszonyú látvány fogadta 5gy texasi vonat mozdonyvezetőjét és segédjét, miután Forth Worth közelében elütöttek egy asszonyt és kiugrottak a mozdonyból, hogy megnézzék a szerencsétlen nő holttestét. Az áldozat ott feküdt a sínek mellett, kettévágott fejének dús hajzatú része pedig begurult a kerekek közé.

Iszonyatukat jeges rémület követte. A halott nő váratlanul felpattant villámgyorsan benyúlt a kerekek közé, megragadta a hajzatot és fejére rántotta.

Paróka volt az, nem pedig fej.

Ismeretlen tettesek éjnek 1- dején betörtek egy rosen- heimi (NSZK) áruház raktárába. és szorgalmasan hordták kifelé a szajrét.

Betörésüknek szemtanúja is volt — egy álmatlanságban szenvedő utcabeli férfi, mégsem riadóztatta a rendőrséget.

— Egyáltalán nem tartottam szükségesnek — jelentette ki másnap a vizsgálat folyamán. — Ügy is tudom, hogy az áru biztosítva volt.

Egész Spanyolország, ahol második vallás a bikaviadal, i- mádkozott múlt évben Antonio Ordanezért, az egyik legbátrabb torreádorért, aki Malagában sérült meg a bikaviadalon és hosszú ideig küzdött a halállal. Az ima azonban nem segített. A népszerű torreádor belehalt sérüléseibe.

Nagyon súlyos volt a sérülése. A hegyes bikaszarv szinte felszakította a mellét. Mindenki azt hitte, hogy többé nem kel fel a földről. Több mint tízezer néző ugrott fel a helyéről és feszülten figyelte Ordonez segédjét, aki el akarta terelni áldozatától a megvadult bikát. De a torreádor hirtelen talpra- állt, intett a segédjének, hogy álljon félre, felemelte földre- hullott kardját, vörös kendőjét és bátran odaállt a bika szarva elé. Abban a pillanatban, a- mikor a bika fel akarta öklelni, pontosan a szívébe döfte borotvaéles toledói acélját. Az állat két bizonytalan lépést tett és összeesett. Mellé hanyatlott Antonio Ordonez is. Túl sok vért vesztett. Amikor a bátor torreádor magához tért a kórházban ez volt első szava:

— Mielőtt valamit tennének velem, altassanak el!

Ez megszokott kérése a sérült torreádoroknak. Nem azért, mintha félnének a fájdalomtól, hanem mert a torreádort nemcsak aszerint ítélik meg, hogy az arénában hogyan viselkedik, hanem aszerint is, hogy miként viseli el a fizikai fájdalmat. Ordonez megmutatta bátorságát, amikor sérülten is végzett a bikával. Azt

A

torreádor halála

Hemingway és felesége a bika viadalon.

azonban nem vállalhatta, hogy az operáció alatt nem fog jajgatni. Tehát nem a fájdalom elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy a torreádor megőrizhesse jóhírét.

És Ordonez igazi csillag volt a torreádorok egén. Fia volt annak a híres Haet Ordonez- nek, torreádornak, akiről Hemingway írt. 1926-ban született Rondóban, ahol az egyik legrégibb spanyol arénát találjuk. Apja és sógora segítségével csakhamar elsőrangú torreádorrá képezte magát. Hemmingway az ifjú generáció legjobb torreádorának tartotta.

Csakhogy ez a dicsőség nagyon is veszedelmes volt. Az utolsó végzetets sérülésen kívül tizenhatszor sérült meg súlyosan. Négy évvel előbb a mexikói Tilma városában úgy megsérült, hogy napokig élethalál közt lebegett. Carmen, a felesége nem egyszer próbálta lebeszélni a versenyekről. Ordonez engedett neki, egy ideig nem lépett fel, de a viadalok nélküli életet nem bírta. 1965- ben visszatért az arénába.

Utoljára odahaza, Malagában lépett fel a „Plara Monumen- tal“-ban, hogy bebizonyítsa mesteri tudását. Szakértő, de szenvedélyes hívei helyet foglaltak a lelátókon. Ordonez néhány évvel előbb kapta meg a legmagasabb torreádor kitüntetést, a megölt bika fülét és szarvát, melyet akkor szerényen visszahelyezett a megölt bikára, hogy kifejezze tiszteletét az állat bátorsága iránt.

Az ilyen közönség előtt nem érhette be a megszokott torreádor-fogásokkal. A nézőket elbűvölte villámgyors mozdulataival, elegáns tánclépéseivel, amint néhány milliméterre engedte el maga mellett a hegyes bikaszarvakat.

Amikor megölte az első bikát és kimerítette „Faenat“, a másik bikát, mindenki azt hitte, hogy győzött. A közönség tombolt a gyönyörűségtől és akkor a fáradt bika felkapta a fejét, egy pillanattal előbb, mint ahogy a torreádor várta és a hegyes szarv mélyen belehatolt Ordonez baloldalába. A bika levegőbe emelte és mesz- szire dobta. A segédek rögtön előrerohantak...

De Spanyolországban a bikaviadal második vallás, amelynek meg vannak a szokásai, törvényei. Egyik ilyen törvény, hogy a halálosan sérült torreádor is végezze el utolsó, halálos döfését, ölje meg a bikát. Ordonez, akárcsak híres elődei, megtartotta ezt a törvényt. Aztán összeesett és már nem látta, hogy a viadal királynője ismét megajándékozza a megölt bika két fülével és szarvával.

TALLÓZÁS

A. Buchwald amerikai hu-< moristának, katona korában nehézségei támadtak a kaszárnya pénztárosával egy pénzküldemény átvétele körül. Rövid töprengés után a pénztáros ezt tanácsolta neki, hogy kérje meg valamelyik barátját, hogy igazolja személyazonosságát.

— Az lehetetlen — csóválta meg a fejét Buchwald. — Nekem itt egy barátom sincs, mert én vagyok a szobafőnök, és mindenkit nekem kell felébresztenem sggel.

John Lindsay, New York város polgármestere újabb szellemes mondással lepte meg az újságírókat.

— Szerintem az alig-szok- nya nagyon praktikus holmi — mondta, — mert minden nő könnyen futhat benne, a- mi néha valóban elkerülhetetlen, tekintettel arra a hatásra, amelyet a kurta szoknya kivált.

A norvégiai Oslofjordban közlekedő kirándulőhajó szalonjában a következő szövegű felhívás olvasható: „Felszólítjuk az urakat, hogy a székeket csak akkor vegyék igénybe, ha a hölgyek már helyet foglaltak.“

III. VETÉLYTÄRSAM A HALÁL

A múltam — hányszor nem hagyott aludni. Ismerős arcok vonultak fel előttem és rémít- gettek. Apám, aki énekelni kényszerített az utcán, szeretői, akik vertek. Kis Louis, az első szeretőm. Albert a kerítő, akivel együtt éltem, Leplé a kabarétulajdonos, akinek a meggyilkolásával vádoltak, Raymond Asso, Paul Meu- riss és a többi férfi, akiket bolondítottám, vagy akik engem bolondították.

Mindez nem volt mindig szép...

Ezért ma Marcel Cardanról és rólam kell beszélnem. Eddig életemnek eme két évéről hallgattam. Képtelen voltam rá visszagondolni. De nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudják miként is volt vele és velem a valóságban.

Azért is... m'ert mi mindent össze nem beszéltek rólunk? Leselkedtek és kémkedtek u- tánunk. Visszataszító dolgokat meséltek rólunk. Megvádoltak, hogy elraboltam feleségéitől a férjét, gyermekektől az apát.

Valóban sokat adtak volna érte, ha közelebbit is megtudtak volna rólunk. Mivel erre lehetőségük nem volt, kigondoltak minden el- képzelhetőt.

Most elmondom önöknek igazi történetünket'.

Igen, szerettem Cerdant. Mi több, istenítettem mint egy istent, és mindenre képes lettem volna érte.

Csak hogy éljen, éljen az emberek emlékezetében. Tudják meg, milyen nagylelkű volt, milyen csodálatos.

Szeretném világgá kiáltani:

— Marce! Cerdan átformálta az életemet!

Előtte semmi se voltam. Bocsánat, ünnepelt énekesnő voltam, sőt túlságosan ünnepelt. De erkölcsileg elvesztem.

Azt hittem, hogy az élet értelmetlen, hogy minden férfi állat, hogy legjobb ha az ember szórakozik, iszik, kitör a halálfélelemből — amely annál jobb. minél előbb érkezik.

Egyedül Rámond Asso próbált más utat mulatni. Én azonban megcsaltam, mert nem volt elég erős, hogy megtartson. Csakhogy az igazat megvallva nem szerettem, csupán segítségül hívtam.

Marcel ismét megtanított élni. Megszabadított a keserűségtől és a reménytelenségtől, amelyek megmérgezték testemet, lelkemet.

Megmutatta, hogy a kedvesség, tisztaság és gyöngédség nem kigondolt dolgok. És egyszerre kitisztult körülöttem a világ.

Ha arra gondolok, amit sokan megkérdeztek tőlem:

— Hogyan szerethet egy boxolót, olyan durva embert?

Durva! ö, aki gyöngédségre taníthatta volna valamennyit.

Meg kell mondanom, hogy kezdetben én sem ismertem fel Cerdan igazi jellemvonásait.

Kezdetben zsugorinak hittem. És a zsugoriságot legnagyobb hiányosságnak tartom a férfinál. Ugyanis a zsugoriság nemcsak pénz kérdése, hanem... alapvető viselkedés is. Aki zsugori a pénzzel, zsugori a szívével is.

Szegény Marcel! Az első találkozásunkon ugyanis nem akart elbűvölni, holott oly köny- nyen megtehette volna!

1947-ben történt New Yorkban. Egy fogadáson mutattak be egymásnak bennünket. Marcel első amerikai mérkőzésére készült, én a programomra.

New Yorkban ketten voltunk franciák. Két francia, aki barátok nélkül unatkozott.

Meg kellett történnie. Este Marcel Cerdan áttelefonált, vacsorára hívott. Nem hagytam magam kéretni, a meghívást elfogadtam.

örvendezve, büszke gondossággal festettem ki magam, öltöttem fel legszebb ruhámat. Marcel értem jött és sürgetett:

— Jöjjön gyorsan, éhes vagyok, mint a farkas.

Edith Piai

A fiatal Edith és Raymond Asso a szövegíró

Gondoltam: „Kitűnő! Elmegyünk valamelyik elegáns vendéglőbe és alaposan beeszünk.

Útközben ott tipegtem mellette. Hatalmas volt, mint a tükrös szekrény. Egyszercsak benyomult valamilyen ajtón és egy közönséges büfébe vezetett.

Pult mellé, ülőkékre telepedtünk és főtt marhahúst ettünk. Utána megkínált egy pohár sörrel és fagylalttal. Mindez öszesen 40 centbe került.

Vacsora tuán kissé mérgesen megjegyeztem:

— Maga aztán tényleg nem megy tönkre, ha valakit meghív vacsorára.

Megsértődhetett volna. Csupán kissé elcsodálkozott, aztán nevetve mondta:

— Nem azon múlik! — És elvitt New York egyik leghíresebb vendéglőjébe, a Le Gourmet- be.

Ott ismét megvacsoráztunk. Most már rendesen.

Az igazi Marcelt csak a második találkozásunkon ismertem meg. Ez Párizsban történt, néhánv hónappal később. Különös társaságban az utcán találkoztam vele. A hóna alatt vitte egyik barátját.

Furcsa barát volt... Arab és zsinte teljesen vak. Ez meglepett. Jó darabon velük mentem és így megismertem az egész esetet. Ez a szerencsétlen Cerdan gyermekkori barátja volt. Marcel elhatározta, hogy megmenti a teljes vakságtól. Meghívta Párizsba és fizette a repülőjegyet egészen Casablankából.

Minden réggel elkísérte a szemspecialistához. Körülvette szeretetével, reményt öntött belé. A kezelés minden kiadását ő fedezte.

Sohasem láttam olyan embert, aki ilyen határtalan odaadással és segítőszándékkal viselte volna embertársának sorsát. És a csoda sikerült. Amikor kikísérte barátját a repülőhöz, az ismét egészséges volt és látott.

És engem örökre megszerzett, elbűvölt lelke szépségével.

A körülrajongott, gazdag világbajnok gondolhatott volna kicsit magára is, pihenhetett volna. Ugyan! Ehelyett másokkal törődött. így tudtam meg, hogy beleegyezett egy vidéki turnéba, ahelyett, hogy pihent és készült volna a rendkívül nehéz mérkőzésekre.

Talán keresni akart? Nem. Honoráriumát egy bizonyos gyermek tüdőgondozónak adományozta. Amikor értesültem róla, megharagudtam. New Yorkban tartózkodtam. Táviratoztam neki:

— Miért? És ha egyszer vereséget szenvedsz, ki segít rajtad?

Hosszú levélben válaszolt: „Láttam azokat a gyermekeket. Éreztem kezecskéjüket, a- mint hozzám értek és azt gondoltam: milyen jő, ha az ember hasznosnak érzi magát. Mit számít ilyenkor a pénz?“

Nem mindennapi jóságáról sokat mesélhetnék. Egy eset azonban nagyon meghatott.

Azon a napon történt, amikor az egyik ö- reg boxolóval mérkőzött, aki nem volt egyenrangú ellenfele. Marcel éppen ki akarta ütni, amikor meghallotta könyörgő suttogását:

— Hagyd, hogy tovább bírjam, Marcel, hagyd, hogy kibírjam!

Marcel megelégedett pontozásos győzelemmel és a szeme se rezdült, amikor a közönség kifütyülte.

Miután elmesélte, ezt mondta:

— Ők fütyültek és én úgy örültem, mint még soha. Tudod, Edith, az embernek az életben mindig jónak kell maradnia.

Néha truccoltam. ö azonban mindig türelmes maradt és azt tehette velem, amit akart. Egyszer este. amikor távoztam az ABC mu- sic-hallbó! körülvettek a csodálóim. Volt, aki meg akart csókolni, volt aki csupán meg a- kart érinteni és volt, aki autogramot kért.

Fáradtan, elcsigázva és meggőződve arról, hogy mindezt a tiszteletet kiérdemeltem, haragosan rájukförmedtem:

— Hagyjanak békén!

Marcellal beültünk az autóba. Haladtunk egy darabot. Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Egyszercsak megszólalt:

— Ma este először csalódtam benned, E- dith.

— Nagyon fáradt voltam, Marcel. Az idegeim csődöt mondtak.

Marcel egy pillanatig némán nézett, aztán ezt mondta:

— De azok az emberek, akik megvártak, hogy az aláírásodat lkérjék, viszonzásul a sze- retetüket hozták el. Emlékszel azokra az évekre, amikor még nem voltál híres, hogy menynyire vártad őket? Egv pillanatra képzeld el azt a napot, amikor várni fogod őket... és ők nem jönnek.

Ettől az estétől kezdve bármennyire is fáradt voltam, sohasem utasítottam vissza az autogramot.

És egyszer New Yorkban Cerdan megszerezte nekem a legnagyobb örömet. Énekeltem és úgy éjfél felé valakitől megtudtam, hogy Coney Islandon búcsút tartanak. Marcel velem volt. Megfogta a kezem és vidáman mondta:

— Gyerek, felültetlek a facsikóra.

Elindultunk, mint a kisgyerekek. Az emberek százai vettek körül. Kórusban kiabálták:

— l’ts Cerdan! Hip, hip, hip! Hurrá!

Marcel a fülembe súgta:

— Engem felismertek, téged nem.

Kicsit elkeseredtem, amikor valaki elkiáltotta magát:

— Edith! Énekelje el nekünk a La vie en sose!

Minden körhintát leállítottak, 'teljes lett a csend és én énekelni kezdtem. Amikor befejeztem. az emberek tapsoltak és én Marcel- hoz fordultam. Meghatódva mondta:

— Az. amit te csinálsz Edith, sokkal jobb, mint amit én csinálok. Te szeretetet és boldogságot adsz nekik.

Ezeknél a szavaknál éreztem, hogy arcomon végiggördülnek a könnyek. Én, jobb mint Cerdan! Legszebb bók volt, amit valaha is férfi mondhatott nekem. Bók, amelyet szerintem nem érdemeltem meg.

Amikor Cerdanról beszélek, igen, csakis róla beszélek, máris jobbnak érzem magamat. Fölé emelkedett a többi embereknek. Mellette a lehetetlen is lehetséges volt.

Nem hitt az emberi rosszaságban. Marcel volt, aki megtanított rá; úgy kell élni, hogy az ember szégyenkezés nélkül nézhessen a tükörbe, és ne piruljon a múltja miatt. És én mit adtam mindezért neki? Keveset.

Amikor megismerkedtünk kinevettem, hogy comicson, cowboy regényen és detektívtörté- neteken kívül mást nem olvas. Ezt mondtam:

— Halgass ide, Marcel, más könyveket olvashatnál.

És ennek a világbajnoknak türelmesen raktam az orra elé Gidet, Steinbecket, Jack Londont. Vigyáztam, hogy e könyvekbe ne rejtsen humoros füzeteket. Kezdetben úgy nézett rám, mint a kivert kutya.

— Miért csinálod ezt velem, Edith? Miért kénvszerltesz az olvasásra, amikor odakünn oly szép az idő és én legszívesebben sétálnék?

Később azonban a kezdeményezésemet magam is megbántam. Fanatikus olvasó lett. Az olvasáson kívül semmi se érdekelte. Engem is alig vett észre.

, Továbbá megtanítottam öltözködni. Azelőtt azt vette fel, ami éppen a kezébe akadt. I- mádta a lila nyakkendőket és a pontozott ingeket. Ezen a téren részben rendet teremtettem.

Marcel akkor se hagyott el, amikor énekeltem. Hallgatott, csodálkozva nézett és mindenkinek mondogatta:

— Képzeljék csak! Olyan mint a dugó... Hogyan is képes így énekelni?

Csakhogy ez a szerelem úgy látszik, túlságosan szép volt nekem. Ismét utolért a szerencsétlenség. Az a szörnyű hír. Lezuhant a Párizs — New York-i repülőgép az Azori szigeteken.

Marcel Cerdan a gépen volt. Marcel Cerdan meghalt.

Akkor este New Yorkban a Versailles kabaré színpadán énekeltem. Olyan kínt éltem át, hogy sohasem találok rá megfelelő szavakat. Testem és lelkem halálosan megsérült. Az első sanzonom előtt bejelentettem:

— Ma este Marcel Cerdan emlékére énekelek. Csakis neki fogok énekelni.

Talán ez mentett meg az öngyilkosságtól?

1950 február 17-én táviratot kaptam. Ez állott benne: „Edith, jöjjön Casablancába. Szeretném látni. Marinett.

Marínét Cerdantól, Marcel feleségétől jött a távirat. Az első géppel repültem. A repülőtéren várt. Egymás karjába hullottunk és sírtunk. Aztán ezt mondtam neki:

— Marinett, ha segíthetek magán, ha egy kicsit pótolhatom Marcelt, ha szüksége lesz rám, szóljon, mindig maga mellett leszek.

Ismét megtaláltam az élet értelmét. Nem sokkal később örökbe fogadtam Cerdan fiát.

Azok, akik mindezt nem értik, sohasem szerettek és nem ragadta el szerelmüket a halál...

Marinettet és engem egy férfi formált át.

Következik: Poklom, a kábítószerek