Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-01-03 / 1. szám
\ JEVGENYIJ JEVTUSENKO: ANYÁCSKÁINK ELMENNEK Anyácskáink elmennek csendesen. Lábujjhegyen vonulnak el, s mennek tovább. Mi alszunk boldogan, s a szörnyű perceket nem érzi meg közülünk senki sem. Anyácskáink mennek, de nem egyszerre ó — nekünk tűnik talán csak, hogy egyszerre. Évek lépcsőin mennek, mennek egyre, lépésük furcsa, lassú, ballagó. Egy-egy évben eszünkbe jut megint születésnapjuk, meghitt, kedves ünnep, de jaj. késő. Ennek már nem örülnek sem ők, sem vigaszt váró leikeink. És nő csak a távol, az űr, és nő csak a távol. Nyújtjuk kezünk, félig ébredve már, de ütötten levegő üvegfalától, kinyújtott kezünk tétován megáll. Hát késve minden. Könnyet ejt a szem, ha beköszönt a szörnyű óra. s csak halad előttünk komoly arccal a hosszú csapat — s anyácskáink elmennek csendesen. Tóth Dezső Lassúfalván Is elgazdálkodták az évet. így a zárszámadás előtt arról kellett dönteni a vezetőségnek, hogy osszanak, vagy ne osszanak. — Mlég csak az kellene, hogy kiosszuk a munkaegységenként járó 50 fillért! — szónokolt az elnök. — Lenne mit hallgatnunk a szomszéd falusiaktól. Elneveznének krajcáros szövetkezetnek, s jő ideig rajtunk köszörülnék a nyelvüket. Tagtársak, azt javaslom, hívjuk meg inkább a szomszédos szövetkezetek elnökeit, hadd tanulják meg, hogyan kell a „nagy családot“ megvendégelni. Voltak akik hümmögtek a bajuszuk alatt, de megszokták már, hogy nem érdemes hangosan vitatkozni. Lakomára hívták a falu népét és a „nagy" megvendégelésből egy tányér kihűlt birkagulyást kanalazhattak a tagok, és a hegy tüzes leve helyett meg színtelen csingerrel koccintottak. Még szerencse, hogy nem volt messze a faluvégi kocsma, és a férfinép elugorhatott egy kis szíverősítőre. Amíg a tagság a dohányszárltóban kesergett, a gazdasági udvaron lévő irodában ételtől-italtól roskadozott az asztal. A „közös feje“ hatvan.fokos kisüstivel kínálgatta a járásiakat és a környékbeli elnököket Közben a vendégek az orrcsiklandozó hurka, kolbász mellett finom disznó- és borjúsültből falatoznak. Gereblyés elnök egyre csak öntöz- gette a gyöngyöző szilvapálinkát. Néhány kupica lehörpintése után csillogni kezdtek a szemek, tüzelni az arcok. A falatozás után aranylóan csillogó Szürkebarátot nyakaltak. Mikor tetőfokra hágott a jókedv, pezsgősüvegek durrogtak egymás után. Dicsérték is nyakra-főre a vendégszerető elnököt, aki diadalittas arccal ült az asztalfőn, és sűrűn kí- nálgatott. Ha a szomszédai nem is emelték poharaikat, ő akkor is fenékig ürítette. — Mert ugyebár — hangoztatta vagy tizedszer, — az elnök is mulathat egyszer egy esztendőben. Ügy éjféltájt asszonyok zavarták meg a féktelen mulatozást. ' — MS a csudát akarnak itt?! — íörmedt rájuk az elnök. — Jöjjön rögvest, elnök elvtárs, a Pali meg a Jóska, a két tehenes legény az udvaron öli egymást. — Hát aztán? — Maga az elnök, csináljon rendet... — Az igaz — düllesztette ki a mellét Gereblyés. — Engedjenek csak!... Az asztalba kapaszkodva igyekezett feltápászkodni. A szomszédok segítségével végre sikerült. — Majd én rendet teremtek — Indult bizonytalan léptekkel az ajtó felé. A csillagfényes éjszakában egész sereg békítő tolongott a kakasko- dók körül. Az elnök is oda tántorgott és akadozva kiabálta: — Utat az elnöknek! A részeg ember elől az isten is kitér, — gondolták a kíváncsiskodók, és félreálltak. — Veletek meg mi a fene van? — lépett a berzenkedők közé. — Mi köze hozzá? — mordult vissza Pali, a fiatalabbik. — Itt én vagyok az elnök! — ütött a mellére Gereblyés. — Itt én parancsolok! • — Parancsol a kutyának! — ká- romitotta el magát Sánta Józsi, a másik kötekedő. — Részeg disznók! — hangoskodott az elnök, s közben jól megtán- torodott. — De ha reggel nem lesztek a helyeteken mind a kettőtöket elcsaplak. — Ki a részeg? — emelkedett ütésre Józsi keze. A nézgelődők közéjük ugráltak, az elnök hadonászva kiabált: — Ott leszek... Ellenőrzőm a két bitangot! — ordította torka szakadtából és elbotorkált. Az irodában közben tovább folyt a dínom-dánom. — Most pedig mindenki szólót! — kurjantotta el magát a könyvelő. — Az elnök kezdje!. Az elnök Gereblyés azonban nem volt sehol. Az agronómus és a zoo- technikus elindultak keresésére, de sehol nem lelték.-0Sánta Józsinak nem jött szemére az álom. Azon töprengett, hogy az istenben kaphatott össze legjobb komájával. Min is kezdődött?.... Pali néhány féldecitől betüzesedett és be akart menni az irodában mulatozők- hoz, megmondani a véleményét az elnöknek. — Ne bomolj; — kezdte csillapít tani őt, — majd máskor... — Szó szót követett, s végül azt merte mondani neki Pali, hogy ő is az elnök seggnyalója. Erre a sértésre aztán eljárt a keze. Józsi szokásosan négykor kelt és a hajnali szürkületben kedvetlenül ballagott a gazdasági udvar felé. Palit már ott találta. Nem szólt egy árva szót sem, csak zavartan krá- kogott és nekilátott a tennivalóknak. Ennivalót hordott a jószágnak, letrágyázott, aztán az istálló végében lévő szalmakupacból aljazót hordott a tehenek alá. Már vagy harmadszor szúrt a kupacba, amikor a villája hegye megakadt valami keményben. Hát ez meg mi a csuda, hajol közelebb. Egy csizmapár feketéllett a szalmában. Ahogy megemelte, érezte, hogy valami nehéz van a csizmában. Tovább t$lta a szalmát és lassan előbújt a nadrág, a kabát, aztán egy emberi arcot vélt felismerni. — Ez meg ki a csuda lehet? — nézi meg közelebbről a szuszo- gőt? — Az elnök!... -* egyenesedett ki a meglepetéstől. Aztán hirtelen eszébe jutott az éjszakai szóváltás és akaratlanul is elmosolyodott s megfeledkezve, hogy haragban van komájával, elkiáltotta magát: — Pali, itt az ellenőrzés! KASSÄK LAJOS: Fiatal lovas Nyereg nélkül ül a lován s 3 maga is mezítelen, Gyönyörű kamasz amint a combjai feszülnek a barna mellkasa fel-le emelkedik. Pajtásom ő s én nem győzőm dicsérni. Lángoló ifjúság öntudatlan büszkeség üdv néked! KISS SÁNDOR rajza ILLYÉS GYULA: Kivilágított ablak Tehergépkocslkaraván dübörög Az utca reng De a bezárt nagy ablakok mögött micsoda csend a tündöklő tornateremben Hangtalan egyre lelkesebben dalol egy lépcsősen fölállt leánysereg Az esti gimnázium hallgatói A lehunyt szemek s az o-alakú szájak Fra Angeliko-i angyaloké Karmesterük szárnyként dobálja karjait fejük fölé Alinak és szállnak egyöntetűen mint a lift Ők tudják milyen más világ felé. SZITÁSI FERENC: Hó pihe A tél hópilinkéző kedve fehér csendet csorgat szemembe. S túl a csodán, minden zajon, hópihe piheg tenyeremen, dérszálkás ravatalon. Szólok: élj még tovább, pici, átlátszó csillag! Szerelmem nem akarja halálod, hanem élni tanítlak — tisztán és fehéren, mint mikor vékony szél-kötélen táncolt az álmod, hogy rálibbenjen a fagyra. Ne bánd! Tenyerem melege nem akarja halálod; Leteszlek csipkés ágra, hogy a rügyek könnye tavasszal beléd folyjon, s hörpintsen fel a Nap, s vizedben életre törjön a fény, mint e percben bennem az öröm. KEDVES OLVASÓK! A Látőhatár-ban megjelent Kosztolányira vonatkozó kérdések helyes megválaszolása: 1. Nyugat, 2. Pacsirta, Édes Anna, 3. Édes Anna. Sorsolás útján a következők részesültek könyvjutalomban. 1. Básti Barnabás, Tachti í. 25. okr. Rim. Sobota. 2. Csenkei Károly, Košice, ul. Boženy Nemcovej (internát). 3. Takács Viola, Dunajská Streda, Malinovského č. 209. ZALA JÓZSEF VALLOMÁS Körülöttem zsong a világ, csak vetületét láthatom, de van egy más világom is, túl felszínen és látszaton. A nagy zsongás része vagyok, érzékeny rezonancia, de egész valómnak benne nem lehet feloldódnia. Múló évek rovásával gyarapodik a homlokom. Sok a ki nem mondott szavam, növekvő súlyuk hordozom. Mert jaj, nem minden szó igaz, s ami igaz, oly ritkán szép. Csillagoknál is távolibb, aki a látszat felszínét csak őszintén fejtegeti, műtőkése: jóindulat! Egy egész élet is kevés, hogy megismertethesd magad. A legbelsőbb magig megyek, mely mindig romlatlan marad, archimedesi pontom ez a lét képzelt boltja alatt. Komoly felnőtt-külső mögött búvik bennem a nagy gyerek: ész, ösztön rám egyszerre hat, bárhol járjak, bármit tegyek. Török Elemér: Mindig megcsodáltam a paraszti ember leleményességét, aki a legnagyobb.veszélyben is feltalálja magát, nem veszti el lelki egyensúlyát. Amennyire lomha a mozgása, annyira gyors az észjárása, és helyzetfelismerése. Nehéz rajtakapni ezen vagy azon. Bodrogköz egyik falucskájában is élt egy ilyen paraszti ember Csavarosnak hívták. E név illett is hozzá. Szerette a tiltott foglalkozást, de leginkább a szűzdohány- spekulációt. Afféle jó pipás ember volt. Füstölni valónak meg mindig a szüzdohányt kedvelte inkább. Volt is neki jócskán a padláson, a szénában, vagy éppenséggel a szád- mázsák alatt. S mivel a szomszédnak nem volt, ő pedig ingyen nem köteles neki adni, hacsak egy pipányit nem olykor-olykor, hát az bizony feljelentette Csavarost a fináncoknál. Azt is befújta, hogy hol van a dohány. Be is állítot- ’ tak úgy cséplés után a Csavaros-portára a fináncok. A gazda éppen a kertben volt, a szil- vóriumnak vajót gyűjtötte ösz- sze, mert egy kupica kisüsti után a szűzdohány füstje is jobban ízlik. Már megszedte a ponyókát hullott szilvával, éppen vállára akarja emelni, amikor a két finánc láttán ugatni kezdett a kutya. Csavaros az udvar felé nézett és meglátta a szürke ruhás fináncokat. Tudta, hogy -baj van. Itt hamar cselekedni kell Vagy húsz kilónyi szűzdohány sárgult már a padláson. Kár lenne érte. Nem azért hívták őt eszes Csavarosnak, hogy ne járjon túl a fináncok eszén Kiöntötte a szilvát, s a ponyókába két öl szénát tett, és irány a szomszéd falu tornya. De futás, mert a fináncok sem- voltak restek, utána iramodtak, hiszen ott viszi a hátán a dohányt. *- Állj! ■hhéw.- Állj! — Állj, mert lövünk! Csak lövöldözzetek, legalább gyakorlatoztok egy kicsit — így gondolkodott Csavaros gazda, de lábát azért szaporán szedte, hogy utói ne érjék. Kiszámította pontosan, hoqv mennyi ideig kell futnia, hoqv Rozi összeszedhesse a dohányt és eldugja oda, ahol aztán nincs olyan finánc, aki megtalálja. Bízott Roziban, tudta, hogy helyén lesz az esze, hiszen látta, hogy futásnak eredt ‘a ponyva szénával a hátán. Biztos volt a dolgában. Nevetett is magában a két lövöldöző fináncon. — A szüzdohányból nem esztek, de én bezzeq még sokat szívok belőle! — nevetett még egy jót és hátranézett, hogy lemérje mennyit futott már. — No, elég lesz, megállhat tok — szuszogta tömött bajsza alatt. Még is állt, hogy jól kifújja magát. A szénát is letette és kényelmesen ráült. A pipát is elővette és rágyújtott, de bőti dohányból, mert az mindig volt nála, számítva a hasonló eshetőségekre. Közben a fináncok is beértek. Bizonyosra vették, hogy a ponyvában van a szüzdohány, nem kell már keresni sem. De azért kötelességükhöz hűen rá- ordltottak a nyugodtan pipáz- gató Csavaros gazdára: — Hallja-e öreg, mért nem állt meg a felszólításunkra? — Hászen lövöldöztek a szemlész úrak, hát hogy állhattam vóna meg? — És nem félt, hogy lelőjük? — Hát éppen azért futottam oly gyorsan. — Most már nem fél? — Mán nem szól a karabély. — De ha újra szólana? — Akkor megint futnék. — Futna maga az isten csudájába. De mondja csak meg, hová futott oly gyorsan? — Ide a szomszéd faluba ni, haldoklik az apósom, hát hozzá akarok menni. No, -de megyek is, már megpihentem. — Nem megy maga innét sehova, hanem jön velünk visz- sza és a dohányt is hozza. — Miféle dohányt? — Hát amin ül. — No akkor én vissza ma nem igen megyek, mert ebben egy levél dohány sincs. — Ne vicceljen, hallja-e, álljon fel és qyerünk! * — Nem megyek én bizony egy lépést sem vissza, hiszen én nem viszek dohányt. Honnan volna nékem dohányom? Itt van ni, bótit szívok most is, nézzék meg a szemlész urak. — Hát akkor mi van abban a batyuban? — Mi lenne? Széna. — És minek kel! az a széna, talán a haldokló apósának? — Annak bizony nem, de nekem mert ha nem talál meghalni csak reggel, akkor muszáj ott hálnom. A csupasz fődön meg nem álhatóm, hát azért hoztam a szénát, hogy magam alá szórjam. A szénán mégiscsak kényelmesebb az alvás, ezt az urak is beismerik. A fináncok türelme lassan elfogyott. Felrángatták az öre- qet, kioldották a ponyvát és kiöntötték tartalmát. Valóban nem volt abban egv pipára való dohány sem. Jó helyen volt az már, Rozi elrejtette, ügyes asszony ám ő, méltó hitvestársa Csavaros qazdának. De Csavaros qazda azért csak visszament, mert a törvény így kívánta meg. Csavaros gazda pedig törvényt tisztelő ember.
